Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-09-11 / 37. szám

■jca-.v . '

DÉNES GYÖRGY HÁROM VERSE:

EMLÉKEK

Emlékek kelnek, bukdácsolnak bennem, körültopognak, gyáván tapogatnak, szemük fehérjét fordítják a napnak, szemük fehérjén vaksi bánat hallgat.

Kémlelik bennem az elfutott folyókat, elröppent szeleket, fellegek omlását, megkövült időknek tompa csillogását, lávák hamujában egy szelíd virágot... Pusztítják bennem az örök Ifjúságot.

Sorsomból metszett

A lélek üregeiben egy idegen ember figyel, szeme fémes sötét golyó, de arca, mint a hó, ahó.

Nem szomorú, nem is vidám, közönyös, mint a sár, a kő, nem szól, egy moccanása sincs, sorsomból metszett Buddha ő.

Boromban ő a méreg csöppje, szerelmemben a kétkedés, s gyötri a lelkem — tébolya hidegen villan, mint a kés.

SZIVED VILÁGIT

Vem értem, milyen éj tipor és milyen álmok rengetege kábít?

De érzem, hogy a tántorgó időben a te megbántott, hű szíved világít,

S ahogy intok az édes kikelettől a holt emlékek göröngyein át, téged látlak sugaras fehérben, mint egy virágzó almaiát.

GYURCSÖ ISTVÁN KÉT VERSE:

önvád egy kávéház asztalánál

Teázol, lám. Kávét iszol talán: az ásványvíz szénsavas gyöngye forr, elrejt egy sarok, ölel a magány, nap heve nem tűz, elkerül a por — Cséplőgép zúg. Hol? Itt a csend

morog,

mint láncolt eb az asztalok között, kanál koccan, festett száj sustorog, fölrántják a tépett szemöldököt.

Nyár van: hőmérők higanyszálait veri a nap a harminc fok fölé, magas asztagok kúpos dombjait ki látja innen, hol árnyék mögé húzódunk mi, lármás városlakók, dicsérni a csendes asztagrakót.

ERDŐBEN

A fák földig hajolnak a vihar előtt, amíg gyönge törzsüket nem koszorúzza évgyűrűk sokasága, és kérgük nem viseli évtizedek sebeinek hegét: de nem hajltk az ifjú törzs sem, ha erdővé sokasodik, hogy szembenézzen így minden veszedelemmel, csak azok, a szélről állók bírják erővel, bírják az erdő biztatását, a sűrűség szeretetét, így nem üt rést a vihar az erdőn, de még inkább megvédi a benne lakó szelíd vadakat és madarakat, s a sebes vihar csikorogva felfut a fák hegyére, hol a lombok összeborulva védtg egymást a gallytörő erőszaktól, és mosolyogva súgják egymásnak: fogódzzunk egymásba, estik a pitypang bóbitáját tépte meg a széli

%

ILLÉS ENDRE:

Nyelvészet

A Vencel téri kávéházban ülők, reggelinél, Prágában. A teát kortyolom — jó fanyar, A vajastésztába harapok — az is jő.

Előző nap sokat járkáltunk, este színházban voltunk, vacsora után zenét is hallgattunk, a táncolókat néztük: bocsánatos bűn, hogy ma későn ébredtünk. A fiatal, könnyű napfény feloldja e maradék bűntudatot is.

A szomszédban, a kis márványasztalnál, két idősebb férfi beszélget. Es jobbra is meg balra is, egészen a terem mélyéig ugyanilyen férfiak és nők. Mintha csak tükrök sokszoroznák meg őket: mind öregek. Délelőtt fél tíz. Persze, az ő idejük, ö- ket már nem várja munkapad, íróasztal s feladat. Itt ülnek a déle- lőttben, ülnek és várakoznak, mint egy melegvizü tóban az elégedett, telt vízirózsák.

Már éppen fizetnénk, amikor a szomszéd asztalnál feláll az egyik férfi, hozzánk lép.

— Bocsánat, magyarok? *

Tetten érve bólintunk.

— Kérem, ne értsenek félre .. .Valamit kérdeznék... De nagyon furcsát fogok kérdezni... Nem baj?

A telt, puha arcon derű, bizakodás és aggodalom. Hellyel kínálom.

— ülve talán nem ts lesz olyan furcsa...

Leül, s mint a támadó kedvű vívó, rögtön felém szúrja a kérdést:

— Ml a vadtyúk magyar neve?

Először nem is értem, mit kérdez.

Mi a „vadtyúk“ neve? Hát vadtyúk. De rögtön megtorpanok ... Tulajdonképpen milyen tyúk a vadíyúk? A csirkéit védő, mérges, megvadult tyúk? Vagy az idegenben kószáló, elvadult tyúk? Vagy... De mielőtt bármit kérdezhetnék, új ismerősünk sietve magyarázkodik:

— Gondoltam, hogy nem értik meg rögtön... Azt a vadtyúkot kérdezem, amelyik a mezőn futkos .., De nem ez a neve...

fis félig megfordul, a barátjára mutat.

— Tudniillik mind a ketten vadásztunk rá... És három hete nem jut eszünkbe a neve...

Még mindig nem értem. Feláll a másik férfi is; csak most látni, hogy sántít, botja is van — a bottal e- gyütt átjön.

— Bocsánat, hogy beleszólok ... — .4 barátjához fordul. — Rosszul mondod. Nem a mezön futkos ... Már elfelejtetted? A kukoricásba bújik...

Es egymás szavába vágva folytatják:

— Huszonnyolc éve élek Prágában.

— Én harmincöt éve.

— Hát bizony... egy kicsit elfelejtettünk magyarul.

— Már három hete találgatjuk itt a kávéházban, mi a vadtyúk neve? Pedig mennyit vadásztunk rá!

— Ősszel jó vadászni rá... Vizslával.

Á vizsla rebbenti fel bennem a bujkáló, rejtőző szót.

— Fogoly! — kiáltom a jó puskás önérzetével, aki első lövésre leszedi a felszámyaló áldozatot.

De ók csak ingatják a fejüket.

— Nem, nem fogoly...

Mást ajánlok, de már csak kérdő hangsúllyal.

— Fácán?

— Nem, nem fácán ...

Erre meqzavarodom és találgatok.

— Túzok?

Felháborodva fogadják.

— Nem túzok ... Nem olyan nagy ... — fis rendreutasítanak.

— A túzok nem bújik kukoricásba ... fis a vadtyúkot nem kocsiról kell vadászni, csak vizslávall...

Végre kigyullad bennem a megfejtés.

— Für f i

Erre rögtön felderül az arcuk.

— Ez az!... Fúrj! Igen, für], fürf ... Fürjecske!...!

A sántikálö öreg botjával hármat koppant a padlón.

— Azt mondja: pityplritty!... Így kérem ... — fis megint a gyors, fakó koppantás. — Pttypiritty!...

A másik javít:

— Inkább pitypalaty.

De a sánta nem hagyja az igazát:

— Roszul emlékszel: pttypiritty!

Felállnak, búcsúznak.

— Ne haragudjanak, kérem ... fis köszönjük szépen ...

Visszaülnek az asztalukhoz.

Amikor kilépünk a sugárzó, tág Vencel térre, váratlanul Kemény Zsigmond jut az eszembe. Az öreq, nagyon beteg Kemény, jóformán mindent elfelejtett már, félig az á- lomban, félig a semmiben élt, amikor felolvasták neki egy régi elbeszélését, s ő elkomorodva felsóhajtott:

— Nagyon szép... Egyszer én Is akartam ilyet írni, csak nem . volt rá időm ...

Milyen félelmetes kaland: felejteni, széthullni.

A férfiak nem valami jól különböztethetik meg a színeket, de akkora színvakot, amilyen nagyapám volt, még elképzelni is nehéz. Az 6 színképe mindössze négy alapszínre korlátozódott, a többi — nem létezett számára, legfeljebb (ha jó kedvében volt az öreg) egészen meghatározatlan leírásra szorítkozott róluk: „sárga, vagy ha nem Is sárga — o- lyan Is meg nem is olyan“.

Minthogy pedig ezen a mi cifra világunkon a teremtményekés tárgyak többsége „olyan is meg nem is olyan“ színű, ebből rengeteg félreértés és kellemetlenség támadt.

Egy ízben, szinte egyik napról a másikra, a házunk melletti kertben kivirágzott a fekete mályva, és kedvesen ott virított a dárBRANKO COJlC:

ez az érvelés sem tudja meggyőzni.

— Hm, Bihacig! Más emberek is hűsöltek a blhaci „Toronybap“, és mégsem mondják, hogy a róka sárga. Különben Is, jobban tennéd, ha a pálinkámat nyakal- nád és hallgatnál, ahelyett, hogy az unokáimat rontod.

Az unokák pedig, mi hárman, behúzódtunk a sarokba, az öregek mellé és lestük, mikor fog már bele Sava malaclopó élményeinek kiteregetésébe. A színek körüli csetepaté a legkevésbé sem érdekelt bennünket, mert a róka az róka, bármilyen is legyen a színe.

Nagyapónak a színekkel kapcsolatos ikonokságáért én is bajba keveredtem, alighogy kitettem a lábam a házból.

nek, vagy jobban mondva bolondnak nevezni! Hát ide jutottunk? És mindezek után még azt bizonyítani, hogy a farkas nem zöld, hanem valamilyen ... hm! Ezt biz nem lehet csak úgy lenyelni.

Másnap, lihegve, mint a liba, nagyapó velem együtt baktatott be az Iskolaudvarba, és az egész gyereksereg szeme láttára ráförmedt a tanítónőre:

— Mondd csak, te vai-kocsos, te ilyen-amolyan, te nálam is jobban tudod, hogy milyen a farkas, mii Hogy nem zöld? No, nézd csak! Én születtem és nőttem fel a farkasok között, egész életemben velük vergődtem, s most te egyszerre ... Ezzel a bottal kellene jól elfenekelni téged, hogy észre térj.

Nagyapó kttombolta, a tanítóA mályvaszínű kert

dáshegyű neves kerítés mögött. A csendes, napsugaras reggelen o- lyan bizalmasan és szelíden tündökölt, hogy ez még nagyapónak is szembetűnt, aki az udvaron matatva elégedetten motyogta maga elé:

— Nézd, csak nézd csak, aze- gész kert kék, mint az indigó- cserje.

Persze, az igazság az, hogy a mályvavirágon épp csak a nyomai látszottak a kéknek, de ha nagyapó egyszer azt mondta, hogy kék, akkor az kék és kvitt. U- gyanígy megtörténhetett aztán, hogy valamelyik évben ugyanerre a kertre nagyapó azt mondja, hogy pirosllk, s akkor az évben ez volt érvényes: a mályvának pirosnak kellett maradnia.

Nagyapó rokona, Sava Damja- noviC, a néhai malaclopó, vénsé- gére pedig nagyivó és fecsegő, még ha nem akarta is, fel tudta paprikázni az én jó nagyapómat. Mert miközben nagyapám mesélt, egyszer csak megütközve félbeszakította:

— Már hogy lenne a róka vörös, amikor sárga!

— Hm, sárga — mereszt szemet nagyapó. — Sárga a te orrod.

Sava nyugtalanul megtapogatja a rózsaszín papríkaorrát és föl- fortyan:

— Vörös! Hisz innen kezdve Bihacig minden nemzet tudja, hogy sárga, te meg ...

Sava világa Bihacig terjed, mert nagyapó több ízben is hüsült ott a börtönben, de akkor Is, őt még

Az eset az elemi iskola első osztályában történt.

Valahol a tanév derekán tanítónőnk a farkasról mesélt, hogy igy él, úgy táplálkozik, mígnem egyszer megkérdezte:

— Gyerekek! Ki tudja, milyen színű a farkas?

Elsőnek nyújtottam fel a kezem.

— No, majd Branko megmondja.

— A farkas zöld! — vágtam ki büszkén.

Tanítónőnk összerezzent, és csodálkozva felvonta a szemöldökét.

— Te jó isten, gyermekem, ezt meg kitől hallottad?

— A nagyapámtól — böktem ki magabiztosan.

— Nem igaz, a farkas nem zöld.

— De Igen, zöld! — makacsol- tam meg váratlanul magamat a tisztességes Rade nagyapó unokájához méltón.

Tanítónőnk egészen mellém jött, dühösen az arcomba ordított, és megcibálta a fülemet.

— Mondd meg annak a bölcs nagyapádnak, hogy nincs igaza. A farkas szürke. Szürke, jegyezd meg.

Majdhogy nem bőgve kotródtam aznap haza, és szipogva meséltem el nagyapámnak, hogy mi történt az iskolában.

Nem Is sejtettem, mekkora vihar kerekedik még ebből.

Micsoda! Az egész ostzály előtt megrángatni a kedvenc unokája fülét, őt, a köztiszteletnek örvendő öreget pedig zsembésen bölcsnő meg elbögte magát, nekünk, diákoknak pedig annyi hasznunk lett az egészből: hogy aznap nem volt tanítás.

Nagyapámat már másnap reggel elvitték a csendőrök. Leült az öreg hét napot a járási „bolhafészekben“, s azon az estén, amikor visszatért, megsápadtan és magába roskadtan felemelt ujjal megfenyített:

— Te, te szószátyár, csak egyszer is mondd még, hogy ki milyen és megemlegeted. Még hogy a farkas zöld, ml! Hát mi közöd hozzá, hogy milyen.

— De ha egyszer kérdezte.

— Kérdezte, hm! Hallgatnod kellett volna, és kvitt.

A következő tavasszal, amikor az esőtől minden elburjánzott, úgy csattant kt kertünkben a mályva, mint soha eddig, de nagyapó észre sem vette. És nem segített ezeen a nyughatatlan Sava rokon heccelődése sem, nagyapó közömbös maradt a színekre és a világ valamennyi virágára. Az embernek még a szíve is bele saj dúl.

E szomorú napok óta idestova egy-fél emberöltő is elmúlt már, nagyapó régen nincs az élők sorában, de én még a mat napig sem tudom egészen biztosan, milyen színű a mályva. Csak azt tudom, hogy tavasszal kertünk re- ves kerítése mögött valami kedves, áttetsző és tündöklő virág virít elő, olyan, hogy szinte sírnod kell, akkor is, ha fogalmad sincs, hogy mi fáj, és mi az, a- mit elvesztettél.

Szűcs Imre fordítása