Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-09-04 / 36. szám

új ifjúság 5 inden új iskolaév kezdetén M szapora szívdobogással, kis­hitű félelmekkel birkózva léptük át osztályunk ajtajá­nak küszöbét, és jó időbe telt, míg ritka szorongásun­kat bizalommal vegyes nyugalom vál­totta fel, hogy újra ott vagyunk, a- hol a tudás porcióit mérik kinek-ki- nek szőkébb vagy tágabb marokkal, nyiladozó értelme fogékonysága sze­rint. Akkoriban, ifjúságom nagyon mész- szl idején, nem volt még gyerekek nyakába kötött piros úttörő-nyakken­dő, kötelező diákviselet ®e dívott, csak a fegyelemhez szoktatott árva­házi fiúk jöttek egyformán, sötét­szürke posztóból varrott, idősebb társaiktól öröklött kopottas, de min­dig tiszta zekében, térden alul érő hurkaszerű nadrágban. Emlékezetem a két virgonc, piros­pozsgás, almaképü Kulcsár fiút őriz­te meg a legjobban. Csizmás kandú­roknak hívtuk őket, mert csizmában jöttek be minden reggel a Fehér- templom melletti tanyáról, ősszel és tavasszal tempósan taposták a gid- res-gödrös kocsiút sarát, hajnalban kellett elindulniuk, hogy idejében az iskolába érjenek. Télen olykor akadt szán, amely befuvarozta őket, de már haza fagyban, jeges szélben, sű­rű hóesésben jártak, és csodáik cso­dája, hogy nátha, tüszős mandula­gyulladás nélkül megúszták az Isten­telen teleket. Ispán apjuik szűkös ke­resetéből arra nem tellett, hogy kosz- tos diákokat tartő néniikék kezére bízza őket, a közeli falusi Iskolában megtanulhatták volna ugyan a betű­vetést, de ő ügy akarta, hogy vá­rosi iskolában szedjék magukba a tudományt. Hamar rájöttünk, hogy nem jó ve­lük kukoricázni, kemény öklük volt, vér serkedt vagy kék folt maradt, ahová odacsaptak. Csak a csizmás kandúrságot nem vették zokon. Dél­időben ott maradtak az iskolában, mert délután is volt tanóránk vagy torna; megették a magukkal hozott kenyeret egy kis száraz kolbásszal vagy szalonnával — arra nem emlék­szem, hogy valaha vajas kenyeret ettek volna —, piros pogácsaalmáik jó szagát még ma is az orromban érzem. Meleg ételt csak öreg este kaptak otthon, laktató levest és főtt tésztákat. Ügy Ismertem az anyjuk konyháját, mint az édesanyámét. Vasárnap a tervezett kőmalomi ki­rándulás néha hosszabbra nyúlt, nem ettük a molnárné öt krajcárral mért, akácmézzel megkent vajas ke­nyerét, hanem kibandukoltunk a ta­nyára, és Kulcsár néni lekváros és túrós buktáival laktunk jól. Hej, megkeseredik bennem az em­lék, gyászossá válik, hogy ifjúságom tiszta tavában éppen ők vesztek el, az atlétatermetüvé nőtt két vasgyú­rói Farkasordító fagyokban nőttek, edződtek, és tizenhét őszén a hábo­rú kegyetlen vihara végzett velük. Más társam is ott veszett valahol az Isonzo mellett, s csontjuk ott portik el egy messzi, ismeretlen ka­tonatemetőben. Elesett Hollán Jozsó is, aki négy esztendeig a padszom- sziédom volt; eljártam a házukba, cso­dáltam Jozsó nővéreinek zongorajá­tékát, de még jobban az ő túróval meghintett, tejföllel meglocsolt há­rom tucat szilvásgombócot elnyelő roppant étvágyát. A háború után egy­szer az utcán megláttam az anyját. Fekete gyászruhában volt, és nem ismert meg-, amikor megszólítottam. — Jozsó iskolatársa vagyok. Jár­tam magukhoz, Hollán néni... Nem ismer meg? — Jozsó meghalt, maga él! Mit a- kar?l — Menjen! — kiáltott rám té­bolyultén, és otthagyott. a ma visszapillantok a H múltba, az évek tisztító és sokszor eszményítő távolá­ból nagyon elevenen lépnek elém első tanítóim. Ember­közelben című kötetemben írtam róluk; s ebbe az emlékező írá­somba is ide kívánkozik, hogy ki­mondjam: a múló idővel egyre job­ban érzem, mennyit köszönhetek ne­kik. Az egyik a könyvet, az olva­sást szerettette meg velem, a másik a tis2ta, igaz emberség példá ját-mu­tatta, a harmadik a szabadkézi rajz rejtelmeibe avatott be, a szép meg­látására, a harmónia megértésére nevelt. Gerőnek hívták az elsőt, a kereszt­nevét sem felejtettem el, Gyula volt, és mi a háta mögött csak visszafelé ejtettük ki a nevét: aludj, öreg! Bi­zonyára tudta ezt, de -nem verte el rajtunk a port, csak mosolygott jósá­gosán és elnézően. A tanórák kezdetén 6 is kivette a szekrényből a nádpálcát, de soha­se fenyített vele; ott hevert mint jel­kép az asztalon, és csak azért vette néha a kezébe, hogy énekórán a taktust verje vele.,' Nem emlékszem arra sem, hogy arcul legyintett volna valakit, pedig sok vásott gyerek a- kadt köztünk|ésa tanítói pofon nem jelentett kihágást, az apai szigort pótolta. Míg mások pálcával, hangos szóval és ütlegekkel fegyelmeztek, Gerő tanító úr halk intelmekkel és könyvekkel nevelt. A hét végén, az utolsó óra után, kinyitotta a terem sarkában álló szekrényt, és mi sorban odamehet­tünk, hogy egy-két könyvet kölcsön­kérjünk. Ű válogatta ki mindenkinek, ki mit vihet haza, ml való a gyen­gébb fejűnek vagy az olyannak, akit hamar elbűvöl a mesék világa, elra­gad a szárnyaló képzelet. A könyvekért heti egy vagy két krajcár kölcsöndíjat fizettünk. De senki se higgye, hogy Gerő bácsi k-ü- lönkeresete volt az a néhány garas! Hadd monjam el, hogy hivatalos is­kolai könyvtárra akkoriban egy fil­lér közpénz nem akadt, és tanítónk azért szedte be fillérjeinket, hogy ú- jabb könyveket vásárolhasson értük. Az édességekre, cukorkára és fagylaltra kapott krajcárok így vál­tódtak fel olvasmányra, a mesék kép­zeletet tüzelő világára, merész, nagy­ra törő álmok, ábrándok forrására. Hosszú-hosszú évek múltán talán eb­ből nőtt, ebből sarjadt az az erő, a- mely a valóság megismerése felé hajtott, aztán kezembe adta a tollat, hogy szavak vérével és zenéjével próbáljam én is elevenné bűvölni a megismert valóságot. A másik tanítóm neve Somló volt. Pestről Jött az iskolánkba, s már a külsejével, ruhájával és csupasz, napégette arcával merőn elütött mél­tóságot árasztó, szakállas társaitól. Barna bársony zekét hordott, és fe­hér Ingéhez fekete csokornyakken­dőt; kissé hajlott vállú, szögletes ar­cú, szőke fiatalember volt, és irgal­matlanul sovány. Csak később, évek múltán tudtam meg, amikor az Iskolaszék előttem akkor ismeretlen okból elbocsátotta, és kivándorolt Svájcba, hogy nem volt rendben a tüdeje. De hiába hagyta el az országot, a svájci he­gyek nem hoztak gyógyulást; ott halt meg valahol a Zürichi-tó part­ján, egy kis faluban, még az első világháború idején. Akár Gerő tanító úr, ő sem volt a nádpálca híve. Hamar megkedvel­tük, és vonzódtunk hozzá, mert gyö­nyörű meséket tudott. Egészen má­sok voltak ezek, mint az eddig hal­lottak és olvasottak; egyszerű embe­rekről szóltak, akiket valami nagy igazságtalanság ért, de bátran szem­beszálltak a hatalommal, a kapzsi és gonosz földesűrral, sőt magával a ki­rállyal is; az ő mesélnek királya gő­gös és ostoba volt, udvari bolondja meg olyan eszes és talpraesett, hogy kifogott mindenkin, akár Ludas Ma­tyi, akii nagy furfanggal háromszor nadrágolta el földesurát. Egy szép őszi délutánon ő vitt ki bennünket először a Kőmalomba, s ott virágokat szedetett velünk. Mind­egyiknek tudta a nevét, a kék virá­gú kígyótároícsnak, a fehér sepren- cének, a vöröslő homoki gurgolyá- nak, a magas szárú sárga hölgymái­nak, a barna hátú békapitypangnak, az őszi oroszlánfognak... Csodálatos volt ez a tudománya, sohase tudtuk azelőtt, hogy a gyomnak ezerféle fa­ja van, sem azt, hogy a Kőmalom körüli erdőcskében meg távolabb, a lapos réten számtalan - gyógynövény terem, melyeknek nevét akkor hal­lottuk először. Csak évek múlva eszméltem rá, a- mikor már nem volt az élők sorá­ban, hogy szocialista volt, és ezért kellett távoznia iskolánkból. inden évszaknak megvan a M maga szemet, gyönyörköd­tető, szívet simogató vará­zsa, és minden hónapnak is, a tájra hósípkát rakó januárnak, fagyos február­nak éppúgy, mint a rügyfakasz­tó, bolondos kedvű áprilisnak, a termést érlelő júniusnak. Én a pálmát a legnemesebb gyümölcsöket kínáló szeptembernek adom, és leg­szebb napjának azt tartom, amikor megnyílnak az Iskolák kapui, és a reggelek verőfényében megindulnak az anyjuktól kísért elsőévesek és a nagyobbacska diákok a tudást kíná­ló iskolák felé. Micsoda boldog özönlés ez, micso­da öröm ez annak, akit áthat a tu­dat, hogy eljött a begyűjtésnek, a szellemi gyarapodásnak a boldog 1- deje! Számomra az iskola akkor vált Iz­galmasan érdekessé, amikor megta­nított arra, hogy valamiről értelme­sen, összetartozóan gondolkodni tud­jak. Nem ment ez könnyen, és nem is ment egyszerre. A kezdetről ho­mályos emlékeim vannak, de arra élénken emlékszem — talán tizenkét esztendős lehettem —, milyen izga­lomba hozott Petőfinek a Távolból című verse. Először történt velem akkor, hogy nem szavakat, rímekkel összecsengő sorokat véstem a fejem­be, hanem .képeket, a költő érzését, ahogy a távolból, „Pozsonyból, mint verse végén írta, a nagy Duna men­tében álló kis lakra, a szülői házra és édesanyjára emlékezik. Hirtelen felfogtam a nyomorban élő költő sa­nyarú sorsát, de a szive melegét Is, a féltését Is, mert jaj: Ah, ha tudná, mily nyomorban élek, Megrepedne a szíve szegénynek. Verseknek köszönhetem, hogy a nehezebb tantárgyak tanulásába fe­gyelmezetten fogtam, és nem esett nehezemre egy bonyolultabb szöveg sző szerinti megtanulása, ha olyan tanárom akadt, aki régimódin sző szerinti tudást követelt. Nem véletlen, hogy verset idézek, és a vers kapcsán a költészet lán­got gyújtó, szellemet formáló, em­bert nevelő szerepéről beszélek. A tanítás fő hangsúlya ma a techni­kai haladást szolgáló tantárgyakra, az egzakt tudományokra esik. Meg­tanítja a diákot az anyanyelv és más nyelvek ismeretére is, az irodalom­nak azonban a (nagy tananyag miatt nem tud annyi időt szentelni, minta fontosabbnak tartott tantárgyaknak, A szűkre szabott órákon csupán In dítást adhat a haladást szolgáló Iro dalom, a szép szó, a magvas gondo latok, a komoly zene, a tiszta nép dalok szépségének a befogadására A diák dolga, hogy magánszorgalom mai bővítse ismereteit, a kötelező tananyagnál bőségesebben megismer je a magyar irodalom múltját és je lenét, és bányászni kezdjen a világ Irodalom kifogyhatatlan tárnáiban Tennie kell ezt azért, hogy gondo lat- és érzésvilága színesebbé, tágab bá váljon, megtanuljon a szellem, lélek világában jobban eligazodni Tennie kell ezt azért, hogy sokoldá lúbb, kulturáltabb emberré nőjön fel rátermettebbé váljon közösségi éle tünk követelményeinek befogadására Szerencsére mintha mülóban volna a fültépően harsánnyá vált beat-zene a hippis csellengések divatja, s e zért remélni merjük, hogy az elcsen desedéssel újra eljön a kirándulások közös séták, az elmélkedések, jóízű baráti beszélgetések ideje, értékeseb­bé válik ifjúságunk szemében a könyv Is, amelyről Makszim Gorkij ily csodálatos figyelmeztetést költött: „Igaz meggyőződésem hitével mon­dom mindenkinek: szeressétek a könyvet, ez megkönnyíti az életet, baráti segítő kezet nyújt ahhoz, hogy eligazodjatok a gondolatok, érzések, események sokszínű viharában, meg­tanít az ember és saját magatok tisz­teletére, eltölti a szivet és elmét az élet, az ember szeretetének érzésé­vel. Szeressétek a könyvet, a tudás for­rását, mert csak a tudás válthat meg, csupán a tudás segítségével vál­hat belőlünk erőslelkű, okos, becsü­letes ember, aki igazán szereti em­bertársait, tiszteletben tartja mun­káját és szívből tud gyönyörködni' szünet nélkül alkotó munkája pom­pás gyümölcseiben.“ jirina Svorcová A Macska játék Prágába készül FRANTISEK stier a MAGYAR SZÍNDARABOKRÓL A századfordnlún irta a Vasárnapi Újságban Siklósai László: „Mi alig tudunk róla, hogy a csehek nagy ro- konszenvvel kutatják át klasszika- ‘ salnkat, modern Íróinkat egyaránt, * amit, amennyit csak lehet, megis­mertetnek a cseh küzónsőggei. “ így volt ez mág a két háború között, a Horthy-féle uszítás idejében Is. Nem véletlen, hogy Prága hűvös vérmér­sékletű közönsége az 192B-os kölni elutasítás titán egy évve! Budapes­tet megelőzve segítette sikerre Bar­tók Mandarinját. Aztán 1938-töl 1950- Ig cseh és szlovák színpadon nem játszattak magyar müvet. 1951-ben megtört a- jég: hatvanhat előadáson öt magyar művet játszottak, 1954- ben pedig a cseh és a szlovák szín­házakban a reprízreknrdok egyikét Szigligeti Liliomfija tartotta — egy­szerre négy színházban, százkétszer adták. A közelmúltban Budapesten járt Frantläek Stier prágai műfordító, aki eddig harminc magyar színmű­vet ültetett át cseh nyelvre. Szín­darabjainak új csehországi rene­szánszáról számolt be. Karinthy Ferenc Gellérthegyi ál- mokját nyolcvanszor játszották, Sza- konyi Adáshibája öt városban van műsoron. Nádassi László Okps bo­londja Morvaországban aratott si­kert, s most átvette a prágai Reá- listlcké divadio, ahol Frantiáek Lau rln rendezte. Örkény Macskajátékát először Brnéban mutatták be, majd műsorra tűzte az ostravai, a pardn bicel és a gottwaldovi színház. S ami merőben új: e diadalmenet ntán Prágában decemberben a Nemzeti Színházban kezdik meg próbáját ma­gyar rendezővel, Székely Gáborral, a szolnoki színház rendező-igazgató­jával. A bemutatót február 7-re tűz­ték. — Bpfll-e közvetlen kapcsolat ma gyár és cseh színházak között? — Igen. A Madách Színház és a prágai Vinolrrady Színház tavalyi cseréje jél sikerült. Alakulóban van a kapcsolat a Brnól Állami Színház és a Vígszínház között. Es a libe- bet-eci Y Színház keresi a budapesti 25. Színházát. — A saját tervei? — Elkezdtem fordítani Madách Mézesét. A cseh színházi élet legna­gyobb figuárf, köztük jirina Svorcová, itt, Pesten nézték meg, s mondha­tom, lenyűgözte őket. A prágai VI- nohrady Színház Szűcs László Rozs­nyói toronyóráját, s Olomoncban szó van Kárpáthy Gyula feldolgozása a- lapján Mark Twain Koldus és király­fijának bemutatásáról. Másfelől a győ­ri színház érdeklődik Óta Zelenha A nagymama sokat olvasott müve i- ránt, s a budapesti rádiónak készü­lök lefordítani a Terezíni reqnie- met. (fironj 17. KOMÁROM RÉGI KÖNYVTÁRÁRÓL A néhány éve restaurált komáromi Duna menti Múzeum épü­letében kapott otthont az a mintegy 40 ezer kötetes értékes könyvgyűjtemény, amely az évek során különböző forrásokból a várnsban összegyűlt. Ma ez a gyűjtemény az arra legméltóbh intézmény, a komáromi Duna menti Műzeum tulajdonában van. A könyvtár alapját a lelkes irodalomszervező, Író, szerkesz­tő, a magyar nyelv és kultúra Hgybuzgú harcosa, Kultsár Ist­ván teremtette meg. Knltsár István 1760. szeptember IB-án szil letett Komáromban egy nemesi származású iparoscsaládban. Iskolái elvégzése után mint gimnáziumi tanár működött előbb Komáromban, majd Szombathelyen és Esztergomban. 1808-ban Pestre költözött és a magyar irodalmi élet meg a színészet lelkes szervezője lett. Megindította és haláláig szerkesztette a Hazai és Külföldi Tudósítások c. lapot. Pesti háza a korabeli magyar írék találkozóhelye, az Irodalmi élet fontos központja volt. 1813—1818 között Kultsár István a pesti magyar színtér sulat igazgatója ás anyagi támogatója volt Négyezer kötetes értékes könyvtárát még életében 1821-ben Komáromnak aján dékozta Kulísér István 1828 március 28-án halt meg Pesten Bfikezű adományával megalapozta a komáromi magyei és vá­rosi könyviárat. Négyszer kötet abban az időben igen jelen­tős gyűjteménynek számított. A megyei könyvtár további ré­szét a Ghyczy Kálmán féle 2700 kötetet számláié gyűjtemény alkotta. Ghyczy Kálmán szintén Komárom szülötte volt. 1808- 1888 között ált. 1844-ben Komárom megye alispánja lett. 1847- ben pedig kinevezték szeméiynök). majd nádort itélőmesterré. 1848 ban mint Igazságügyi államtitkár tagja volt a forradalmi Batthyány-kodmánynak. A kiegyezés ntán országgyűlési képvi­selőként részt vett a politikai életben, és rövid Ideig pénz­ügyminiszter is volt. A megyei könyvtár harmadik részét a Múzeum Egyesület 1500 kötetes gyűjteménye képezte. Nagyjából ez volt a hely­zet 1914-lg. amikor az 1912-ben megalakult jókai Egyesület fel­épült knltúrházában összpontosították a könyvgyűjteményt. A jókat Egyesület szinte megalakulásától kezdve vezető szerepel játszott Komárom kulturális életében. Az Itt tevékenykedő lel­kes tudósok, tanárok és más kultúremberek szakavatott gon­doskodásának köszönhető az értékes könyvtár fennmaradása is. A júkal Egyesület knltúrliázának könyvtárterme 1914-ben ké­szült el, illetve ekkor állítatták tel az akkori viszonyokat számítva a legmodernebb könyvtári állványzatot, amely 54 e- zer kötet befogadására volt alkalmas. Fokozatosan ide költö­zött tehát a megyei könyvtár valamennyi kötetével, vagyis az említett három gyűjteménnyel. 1907-töI azonban a városi nép­könyvtár is a megyei könyvtár kezelésében volt. Természete­sen azt Is Ida költöztették. Az impozáns könyvtárterem és az értékes gyűjtemény annak idején a város büszkesége volt. A könyveknek ilyentén való megbecsülése keltette azt a feltét­len bizalmat, amelynek eredményeképpen egyre-másra szapo­rodott a könyvtár állaga klsebb-nagyobh adományokkal, hagya­tékból származó, néha ezer kötetet Is kitevő gyűjtemények­kel. így történhetett meg, hogy a könyvtárban számos fölös példány is helyet kapott. 1938-ban már mintegy 5 ezer dup­lum példánya volt a knöyvtárnak. Egyébként ebben az időben a könyvtár államánya már megközelítette a 40 ezer darabot. A források szerint megvolt Itt szinte az összes magyar nyel­vű könyv, amelyet 1918—38 között Szlovákiában kiadtak. A helyi, komáromi kiadványok szintén megtalálhatók a gyűjte­ményben. A könyvtár értékes darabja az a 25 kötet, amelye­ket 1711 előtt adtak ki, egy 1488-ban megjelent ősnyomtatvány. Nagyon értékes a könyvtár folyóirat-gyűjteménye. A magvar tudományos folyóiratok gyűjteménye 1918-ig teljes, ettől kezd­ve azonban hiányos. A hirlapgyűjteményben elsősorban a ko­máromi újságok gyűjteménye teljes, de van itt néhány 1918— 38 között megjelent hazai magyar újság több évfolyama Is. Sőt a könyvtárnak határozott törekvése volt a közép-európai or­száguk magyar nyelvű hírlapjainak és folyóiratainak gyűjtése is. Oklevelek, kéziratok, térképek, metszetek, fényképek, kisebb nyomtatványok, röpiratok, falragaszok, reklámlapok stb. Is megtalálhatók állományában. Ez a leírás tehát az 1938-as ál­lapotot tökrözf. Azéta a könyvtár átélte a második világháború viszontagságait. Tegyők hozzá, hogy szerencsére mindmáig az eredeti, 1914-ben elfoglalt helyén maradt. Károkat azonban tgy is szenvedett, főleg illetéktelen eltulajdonítással. A könyvtár eredeti rendszere elmosódott, a régi katalógusok használhatat­lanok lettek és részben elvesztek, A Mafica slovenská az öt­venes évek végén vette kezelésbe a könyvtárat. 19B8-ig a ka talngizátást Is elvégeztette. Azéta a könyvtár a Duna menti Múzeum dolgozóinak áll a rendelkezésére mint tudományos könyvtár. —ar— EGRI VIKTOR: Amit az emlékezet // ■ onz

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents