Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-08-28 / 35. szám
Ha egy ház leég, és újat építenek helyébe, az már nem a régi. Mladonovón nem építettek új házakat a régiek helyébe, házak nélkül pedig nincs falu. Aki itt született, elmondhatja, hogy olyan faluban született, amely ma már nem létezik. Csak az emberek élték túl a falut. Közülük eggyel. Gonda Elenával beszélgetett riporterünk. öjjön, kedves, ide a J „meseszobába“. Ezt a szót nem én ta láttam ki, hanem azok, akik néha Ide látogatnak, a fiatalok meg a gyerekek. Igazuk Is van. A mesének van értelme, a brutalitásnak nincs! Addig nyugodt az életük, míg a mi történetünkre, keserves életünkre úgy tekintenek, mint egy szép mesére, Gondáné hófehér hajához, törékeny termetéhez inkább Ülik a mese, a me- sélés, mint az a szörnyű história, amelyért tulajdonképpen ellátogattam hozzá. Mladofíovo (a Povaíská Bystrica-i járásban) aprócska kis falu volt a Makyta alatt. Csodálatos környezetben épült, összesen négy utcával, még eltévedni is nehéz volt házai között... — Hát jó, mesélünk akkor igazat. s 1944-ben pár hónapos házasok voltunk, épp eldöntöttük, hogy Martin dolgozni megy, Itthagyja a falut. Bányába akart menni. Én mondtam, jobb lenne, ha közelebb keresne magának munkát. A Povazská Bystrica-i gépgyárra gondoltam. A felkelés híre csak augusztus végén jutott el hozzánk. A szomszédok udvarán gyülekeztek a falu férfiaí. Martin és apám is köztük voltak. Még aznap éjjel felmentek az erdőbe és csak éjszakánként Jártak haza. Felváltva, egyszer öten, máskor többen Is. Október tizenötödikén is vártuk őket. Én voltam a soros a falu széli örállás- ban. Ha kendő volt az őr fején, akkor minden a rendjén volt. Az asszonyok a legszebb fejkendöiket használták a jeladásra. Aznap este ketten hiába vártak a férjükre. Ök voltak a falu első halottal. Gyerekek maradtak utánuk, mindkét csalidban kettő-kettő. Akkor egíészen aprócskák voltak, a Gazdí- kék hároméves Hankáját magamhoz vettem. Azért Is, hogy ne legyek egyedül, mert a németek naponta járták a falu házalt, de a- zért is, hogy segítsek Gaz- díkékoak. Haniöka különben már férjhez ment, Prágában laknak. Nem Is gondolná. mi mindenre emlékszik azokból az Időkből. Én vagyok a „maroicskája“. H gyerekei is így szólítanak. Hanka édesanyja ugyanis később meghalt. Nem volt beteg. Mindenki tudta, hogy a bánat vitte sírba. Nem ő volt a falu egyetlen lakosa, aki anélkül halt meg, hogy. fegyvert fogott volna a kezébe ... 1944. október 28-án történt. Ugye; ez. az a dátum, amiért felkeresett. znap este zuhogott az A eső. Martin és.Haniő- ka a kályha mellett ültek, meséltek egymásnak. A férjem egyszer csak az ablakhoz lépett, és így szólt: — Hallod ezt a kutyaugatást? Valami történt o- daklnt. Nem kellett volna kiengednem. Nem lett volna szabad kiengednem. A falu másik végén már ropogtak a fegyverek és pillanatokon belül az egész falu harctérré vált. — De mi történt az Istenért? — kérdeztem Martint, aki közben visszajött az udvarról. Nem válaszolt, de anélkül Is mindent megértettem. Mögötte három vigyor- gő SS-katona lépdelt. — Csak tudni, hol lakni — mondták. — Asszonyka, csirke van? — Ketten a szobában maradtak Martinra szegezett gépisztólyukkal, ' a harmadik összeszedett minden ehetőt, ami csak a házban volt. Anyám betegen az ágyban feküdt, és összefüggéstelenül kiáltozott. —J Mindent adunk, csak a fegyvert hagyják kint az utcán ... Elenka, hozz egy kis juhtúrót Is az uraknak. Képtelen voltam egyetlen mozdulatot Is tenni. Nem sírtam, mégis patakokban folyt a könnyem. Olyan volt az egész, mint egy rossz álom, amikor az ember szaladni akar, de a lábai mozdulatlanok, gyökeret eresztettek. Martin egy órával később halott volt. A németek az éjszaka még három partizánt agyonlőttek. A többieknek sikerült vtsszamenekül- niük a hegyekbe Mindent láttam. A halottakat, az égő házakat, a menekülő, jajveszékelő embereket. Azóta Ilyen fehér a hajam. fasiszták kegyetlenA sége és dühe azonban csak másnap vette igazán kezdetét. A németek átkutatták a falu minden házát, vaktában lövöldöztek, a bárányok, tyúkok, tehenek közül csak azok maradtak meg, amelyek az erdőbe menekültek. — Wo sind die Partisanen? A falucskában addig e gyetten német szó sem hangzott el, az emberek mégis tudták, mit akarnak tőlük az SS-efc. A Makyta alatti erdő és a benne meghúzódó partizántábort a falusiak jó! ismerték, hiszen naponta mellette vezetett az útjuk, a legelőre, a besztercei gyárba vagy egyenesen hozzájuk, a partizánokhoz. Rejtekhelyük mégis titokban maradt a németek e- lótt. Az emberek csak másnap merészkedtek át egymás udvarába. Emberek, udvarok? Az élve maradottak és földig égett házak, kormos udvarok meg néhány öregember, gyerekek és tönkretett asszonyok. Akt nem tetszett a németeknek, egyszerűen lelőtték, mint az állatot. Dühükben és tehetetlenségükben. így volt. Miért volt így, miért kellett ártatlan embereknek meghalniuk? — hányszor kérdeztük ezt már mi, fiatalok. — Miért nem lehetnek köztünk a hős mlado- iiovői asszonyok és gyerekeik, akik most talán éppen olyanok lennének, mint mink. Zácsek Erzsébet Ostry Grúiít a fasiszták 1944-ben felégelték, a falucska lakosságát legyilkolták. Felvételünk az Ostry Grúft-i emlékművet ábrázolja VISSZATÉRÉS ■ Párvál — magyarul annyit jelent, széttépni. Már most szólok:, mert a történet végén erre nem lesz alkalom. A Szlovák Nemzeti Felkelést és a felszabadítást is Nyikolaj Adrejevics Kovalenko komisszár brigádjában éltem meg. Nehezen búcsúztunk egymástól, de azzal, hogy még találkozunk. Sokan komolyan gondolták, én nem egészen. A komisszár nagyon szigorú volt. Es én már valahogy megelégeltem a katonai fegyelmet. Hazamentem. Teltek a napok, és mindig akadtak barátok, akik szívesen meghívtak egy-két pohár sörre azzal, hogy meséljek, milyen is volt a jelkelés meg minden. De egyszer csak azon vettem magam észre, hogy nem tudom, mihez is kezdjek. Volt ugyan szakérettségim, de a villamosság valahogy nem nőtt a szívemhez. Biztosan többre vihetem, több van bennem, gondoltam magamban. Otthon, a brnói vasutaslakásban egy napon idős szüleim leültek mellém a háromlábú kisasztalhoz és kerek perec megkérdezték: — Hát hogyan tovább, hősünk? Öcséim és húgom is ezt kérdezték, habár nem ilyen nyíltan, de igyekeztek tudtomra adni, hogy bizony már három hőnapja a nyakukon élősködőm. Egy nap aztán Milan öcsém ezzel jött haza: — Felfedeztem egy helyes kis házat a szomszéd faluban. Találd ki, mi célt szolgált a háború előtti — Biztosan sört mértek ott — mondta apám, én meg hallgattam. — Nem, autójavító műhely volt a házban. A szerszámok felét megmentették, a pincében vannak. A műhely az út mentén épült. Amíg ott szemlélődtem legalább tíz autó állt meg előtte. Biztosan a régi kuncsaftok. Persze, most gazdátlan. Hogy micsoda üzlet lenne, ha a mi családunk megkapná. Es a ház? Kész palota. A végén kisült, hogy az egész család már régebben tud az' ügyről, és tervezgetett. Semmiről sem feledkeztek meg. Nekem a vevő, pontosabban a „mindent elintéző“ szerepe jutott. Ennek fejében engem tettek meg a „vállalkozás" igazgatójává. Elméletben. Az „alkalmaz ott aim“ a családunk tagjai, továbbá két ügyes villanyszerelő barátom lett volna. Rájuk, munkásaimra nem is lett volna panasz. Tudtam, hogy becsületesek, gyerekkoruk óta dolgoznak, és nálam mindnyájan jobban értenék a villamossághoz. Emiatt tehát nem aggódtam. Jobban a beszerzés miatt. Eleinte azt hittem, elég, ha felmutatom partizánigazolványom és előttem kitárul minden ajtó. Igaz, így ts volt, de ami a műhelyt illette, még egy valamirevaló ígéretet sem kaptam. — Tudod, mit, keresd fel a te legendás hírű Nyikolájod. Azi majd ad valamilyen elismerést vagy ajánlást — sütötte ki a család egy este. A dolog nem nagyon tetszett, nem szerettem a nem talpig becsületes üzleteket, de láttam, hogy az egész család rajtam csüng a tekintetével, gondolván, az én kezemben csodálatos erő, rejtőzik, semmi sem állhat az útjában. Megtudtam, hogy Nyikolaj Andrejevics még KromSfílben van, és ö vezeti a partizánok nyilvántartását. Amikor megláttam vállas alakját — a nagy íróasztal mögött, lelki szemeim előtt megjelent a javítóműhely, benne a _ családunk és jómagam, amint egy számla alá kanyarlntom a nevem ... — Zdrasztvuf komisszár! Kok tyebja vegyit szja? — Kak tyebja, malcsiku? Szívesen keverte az oroszt szlovák és cseh szavakkal. Először partizánigazolványomat nézegette, nem tartott soká, hiszen annak idején az ő aláírása hitelesítette. — Harosaja knyizsocska — mondta, miközben egyik cigarettát a másik után szívta. Beszélgettünk. Mielőtt elindultam volna, szégyenkezve elédugtam azt a papírt ts, amelyre a „család“ valamiféle ajánlást komponált. Végigfutotta, majd fejcsóválva megkérdezte: — Hát te is? Van értelme, mondd? — Az egész család így akarja, én pedig szeretném, ha jobban élnénk, mint eddig. Amit ezek után mondott, nem nagyon értettem, mert csak minden harmadik-negyedik szava volt szlovák, de arckifejezése elárulta mondanivalóját. Felelevenedtek előttem, a közösen átélt pillanatok, halott társaim, az első győzelem, fagy, hő, sár, a falat szalonna, amelyet sokszor ötven részre ts osztottunk, a felperzselt falvak, öregek és asszonyok ... — Nu sto? Bugyet z vasz harosaja par- tizánszkaja burszoázia — fogta a papírt és aláírta. A folyosón többen is várakoztak, de akadt még üres szék, leültem és megvártam, míg mindenki elment. Visszamentem a komisszárhoz. — Ja parvál bumagu — mondtam. — Es most mihez kezdesz? Hát azt abban a pillanatban valóban nem tudtam, abban viszont biztos voltam, hogy a további sorsom itt, ebben a helyiségben dől el. — Fiam, igyi ti v armifui Akkor először az életemben döntött vá- laki helyettem. Pontosabban: hozzásegített a döntéshez. A hadsereghez azóta ts hű vagyok. Nem lett belőlem burzsuf. z.
