Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-07-03 / 27. szám
32 O) ~ 00 « 'S) ® > o > r? w ■c <ö 2 ö -g c So E _ a> 1 a 4-J ; «3 £Vg ■; s- 'O S ,: ££ *r*. KJ 'O) >x n s» > c »Ä.OCÄ3 • 3 1 Cd Vl) or 'OJ *= a g ~ '3 w ^ 0) c m —*05 a,_n B 'CD N N ® S X 2 0 01 j* u 01 C ü 'CL (D ^ 'Í3 •— : _ c ja e “! ■ö *“ 'S 00 w C I 03 C —• rn •-** <3 —• ! « « N rt 51 ü 'O I O «2 KJ S C T3 £} ra. — Hogy bírja ki egy olyan fukar pasassal? — Hagyd a nővéremet, jó?! Vagy azt hiszed, nem tudom, hogy leveleket irkáitól neki, és két évvel öregebbnek adtad ki magad csak azért, hogy egyáltalán észrevegyen? A sógor véletlenül legalább jókora darab férfi, ez idegesít rajta! — Egy önző fráter! — sziszegte Vik gyűlölködve. — Önző és kapzsi, azt lesi csak, mit honnan emelhetne el ingyen, közben nem lát tovább a televízió antennájánál, tovább nem! — Te szeretsz veszekedni, mi? És még szívesebben hazudozol! — tromfnlta le Láda. — Hogy én . .. A bódéból egy kordbársony sapkás férfi lépett ki. Vik eléje indult. VOJTÉCH CACH. VIKTOR A huliámbádog kerítés mögött valaki vadul verte az izzó vasat, úgyannyira, hogy a szikrák átrepültek a kerítés fölött a kockakővel kirakott, de már foghíjas utcára. A kalapács csattogó ütései megtörtén visszhangoztak a hatalmas jávorfákkal, kőrisfákkal és akácfákkal díszelgő park két oldalát szegélyező bérházak szecessziós homlokzatáról, jókora darabot kikanyarított belőle az építkezési vállalat anyaglerakata. — Először, a szentségit, öntött valami rel- tenetesen édeset — kapkodta a lélegzetet a munkaruhás, hosszú hajú siheder, bár az e- melkedő nem volt valami meredek —. valami utálatosan nyúlósat, itt maradt az egész a torkomban, és az istennek se tudtam azt a ragacsot teljesen lenyelni. Rettenetesen fintoroghattam a szentségit, mert átfogta a váltamat, nicsak, nicsak, Viktorka még ennyit se bír ki? És mért olyan sietős mindig a dolga? — És siettél valahova? — kérdezte a másik, a sátorvászon zubbonyos. — Siettem de tulajdonképpen nem is nagyon siettem — hajolt le egy botért Vik hirtelen, hogy a vér a gyengén pelyhedzó arcába tolult. A bot végével megütügetett egy pléh darabot, és az alsó, meglehetősen kiálló i^ka titokzatos mosolyra rándult. — Nagyon jól tudod. hogy nem szeretem, ha sürgetnek — mondta magabiztosan, mozdulatlan tekintettel. — Az arca, te, olyan átható illatú pornódéval volt bepacsmagulva, én még ügy szaglásztam a szobában, mint egy segédrendór nyilvánvaló büntető esetben, minden tele volt holmi limlommal, még tehénkolomp is csüngött ott, és görbe török kard gyongyházkirakásus markolattal és patkó meg kifényesített kávé daráló is ragyogott a polcon két púpszeru lencsével. Valóságos múzeum. — Izgatottan nyelt egyet. — Aztán meg kávét erőszakolt rám, tejeskávét pilléstül, borzalom, a pillét meg nem enném a világért sem, ha már, akkor a török kávét, de olyan képet vágtam hozzá, hogy egy szuszra lehúzom. Láda türelmetlenül lehajolt a földön heverő deszkadarabért, és egy energikus lendülettel a pléhkerítésen utánozta a barátját. Aztán megállt, mintha a gyorsan elhaló hangokat élvezné. Vik látva, hogy Lácfa nem mozdul. várta, mi következik. Az elbeszéléséit általában sajátos megjegyzésekkel kísérte, sőt néha hihetetlenül el is küldte valahová, a valóságban azonban így próbálta leplezni Vikkel szemben a csodálatát. Ennek ellenére Láda azt kérdezte: — Hány éves? — Nehéz lenne megmondani — ráncolta üsz- sze Vik a homlokát a szemébe lógó piszkos- S7,alma-színű haja alatt. — Húsz . . . ötven — faggatózntt tovább Láda, és a deszkadarabot nagy ívben áthajítnt- ta a kerítésen. A túloldalról tettét hiábavaló vaskos káromkodás viszonozta, és a kalapács csattogása elhallgatott. — Mennyi? — Nekem másutt járt a szemein, ahelyett hogy a keresztlevelébe bámultam volna, te, te . . . — Azt mondod, hogy klasszul berendezett lakása van, a férje meg szereléseken csavarog ... — Ezt mondtam volna? — Vik csaknem lep re ment. — Vagy az valaki más volt? Én már nem ismerem ki bennük magamat. — Azért, mert rossz az emlékezeted. — Eléggé koros nő lehet már az. Egy cicababa nem bíbelődne annyit veled, egy cicababa egykettőre kitenné a szűrödet. Lád'ának az irigységét nem nagyon sikerült eltitkolnia. Különben is nem először fordult elő, hogy érezte Vik fölényét. Már amikor a Slavoj diákcsapatában rúgták a labdát, és a veletlen folytán mind a ketten balszélen, már akkor is nehezen viselte el a tartalék sorsát. Vik cipője orrával belerúgott a műanyag tégelybe és- várt a válasszal. A tégely fennakadt a nagyvárostól fáradt, satnya fűcsomóban. Anélkül, hogy okát tudta volna adni. miért, az agyán átsuhant az orgonák templom- hajók cirógatta magasztos zenéje. — Sokat mondok, ha azt állítom hogy több valamivel harmincnál — mondta. Bolondul felnevetett. — Tudod, mit mond a mester? Legjobb a nő úgy két gyerek után.-- Hagyj békét Bulvával! Annak olyau mocskos szája van. — De ért hozzá, el kell ismerned. A kerítés sarka mögött a keresztben merevítő rudakkal ellátott drótkapu felé fordultak. Vik Láda bordái közé döfött. —• Az a lyuk, a szentségit nappal pompásan néz ki! — Hát bizony — dörmögte Láda bosszúsan. — Először blokkolsz, aztán meg meglógnál?! — Hogy a fakabátok karjaiba fussak? Még csak az kellene! Minden pillanatban erre halad el az őrjárat. — Honnan tudod, hogy minden pillanatban? — Egy bige után valamikor erre húztam a csíkot. — No, persze, persze! Félsz. Mondd meg in- káb kerek perec, hogy félsz ... A sógornak pedig szüksége lenne azokra a gerendákra. — Fújja fel magát a víkendliá'.ával együtt. Micsoda víkendházakat láttam már én. bará- tocskám! . . Ezt tudva Dorkával kellett volna tartanom, most a hétvégi bulik meg lennének oldva. Az volt aztán a bige. Csodálkozom a nővéreden — öntötte ki magából egy szusz— Hát itt vagyunk mester úr. A feladatot végrehajtottuk. Bulva picit bólintott, egy ideig szúrósan méregette őket, aztán tekintetét a park túloldalán lévő víztorony órájára fordította, és mivel jó oka volt rá, nem tett megjegyzést az időeltolódásra, bár egyébként szinte percre beosztotta a gondjaira bízottak idejét. A hulladék rakásra mutatott. — A főnöknek — mondta végül röviden. Vik Ládával egyetértőén összekacsintottak. és lassan elindultak a már odakészített körfűrészhez. — Az öszvér mindenit . . . — A mesterről beszélsz? — kérdezte Láda közönyösen. — Nem, a főnőkről. Fogadjunk, hogy egy ö- töst hoz neki darabja. A gyújtósfának most nagy a keletje. — Fütyülj rá — nyúlt Láda a fűrész lapja alá az egyujjas kesztyűért. Mielőtt felhúzta volna, egymáshoz ütögette őket. Aztán undorodva félreugrott a por- és fürészporfelhő e lol. Vik bekapcsolta a motort. A fogazott fűrészlap forogni kezdett. Láda az egyuujas kesztyűben hasát az asztallap szélének támasztva a forgó fűrészlap elé helyezett egy nyaláb hul- ladéklecet, amit Vik nyújtott oda neki, A fűrész erősen csengve sírt. Láda ped:g figyelve újabbnál újabb nyaláb hulladék fával támadott a vibráló fűrészlap ellen, mialatt Vik arra gondolt, miért is tárulkozott ki annyira. A halom apróra vágott hulladék fa fölött, amikor már dróttal karikába kütözgették, Láda megjegyezte: — Húzd meg rendesen azt a hurkot. jó?! Nehogy széthulljon. Mert a mester akkor a- gyonvág bennünket. — A mester tehet nekem egy szívességet — csattogtatta össze Vik a harapófogóját. Az összerakott karikák fölött Láda újra o- koskodni kezdett: — Az már biztos. A főnök a mesterrel alaposan megszedik magukat. Nekünk meg egy pofa bagói sem adnak. — Az a néhány garas izgat? — mondta Vik fölényesen. Fölnézett az ólomszürke felhőkre. — Nem csipkedjük meg magunkat? jókora subának néz ki. Aztán az átnedvesedett karikákkal cipekedni ütődött dolog lenne. A váratlan többletmunkának Láda nem ö- rült valami nagyon, annak ellenére egészen az áiláig pakolta magát fával, és nyögve pelte be a fásszínbe. — Hol vultál tegnap? — kérdezte Láda Vik- et. amikor Bulva mester parancsai újra talpraállították őket. — Láttalak ugyanis kijönni abból a kopott bérházból, ahol az állványokat állítják éppen. — Engem? — rándult meg Vik. — Akkor biztosan köd volt a szemed előtt. — Hát akkor hol voltál ? — Hol, hol! ... Az Atlantákban. — Azzal a tejeskannával? Vagy csak úgy — beáztatni a fütyülödet? — Csakhogy én nem kezdek el mindjárt fütyülni, mint te . . . Vagányul csókolják ott a sárgarezet. És vagányul tüzel a fekete énekesnő is. — Hirtelen begorombult: — Miféle tejeskannára gondolsz te? — Hát arra... aki pillés vtejeskávéval vendégelt meg — rándult meg gúnyosan Láda szájszöglete. Vik hunyorgott a szemével, és kitérően a fásszín felé fordult. — Ez volt ám a gyors munka, ez igen. A fának se híre se hamva. — Ide figyelj, Vik — szólalt meg mellette Láda, — nincs az Atlantik véletlenül éppen szerdán zárva? — Mit beszélsz? — vörösödön el Vik. * — Csak azt, hogy azért ne nagyon játszd meg magad előttem, tudod? — Mi az fiúk, mi az? A mester volt. Vik megkönnyebbült. — Bal lábbal keltetek fel? Vagy nem tudtok megegyezni? Hányszor mondjam még? A- nyagot hoznak, hát mozogjatok! A raktár o- lyan legyen, mint amit felnyaltak, megértettük? — nyújtotta el a szót a mester káplár módra. — Csak be ne csinálj — húzta el Vik a száját, amikor Bulva elsöpört a kapuhoz, a- raely előtt egy MB ezres állt meg. — És most aztán kinyújtjuk magunkat — vigyorgott el Láda. és a fásszín felé tett beszédes mozdulatával, ahonnan már az utolsó darab fát is eltávolították, jelezte, hogy mire gondol. — Nem nyújtjuk — mondta Vik, nein véve le a szemét a kapunál lévő két emberről. — Honnan tudod, hogy nem? — Onnan, hogy tudom. — Most aztán mondtál valamit! — Tudom, mert Bulva a faterommal együtt tagja a lakóbizottságnak. Lehajolt egy darabka drótért, amellyel karikába kötözték a fahasábokat, és elgondolkodva tekergette a piszkos mutatóujja köré. — No és akkor mi van? Az én mamám meg a nemzeti bizottság képviselője, mégse csinálok belőle ügyet, te! - gurult dühbe Láda. Vik tjtokzatoskodása bosszantotta. — Ne vitatkozz, hanem gyere, lássunk hozzá — indult Vik a raktárhoz. Az eternitlemez tetőt sugársxerüen tartó konstrukció alatt Láda újra faggatni kezdte Viket: — Lennél olyan szíves, és megmagyaráznád nekem, hogy mi köze van a lakóbizottságnak a mester és a főnök séf tjeihez? Vik lihegve tartotta az üvegtéglák piramisát, hogy le ne dőljön. — Hogy aztán bemárts, mi? — És araikor Láda ügyetlenül mellé állt, ráförmedt: — Azokat a felsőket szedd le! Nem látod, hogy az egész elszaródik itt nekünk? — Persze, ha olyan süketen rakod őket egymásra — vetette oda Láda, és néhány felső üvegtáblát levett. . — Ha néhányat úgy összetörnénk, Bulva ki- ugrana a bőréből! — Még azt is.ki lehetne bírni. — Fütyülök az ilyen munkára — fújt nagyot Vik. — Velünk végeztetik el a legrondább dolgokat. A jó melót pedig elmarják az öreg bakák. — Ne röfögj már annyit, mit szeretnél? Láda többet nem szólt. Vik viselkedése nem etszett neki. Henceg, vagy valamit takargat? Egy biztos, nem vezeti sokáig az orránál fogva. Egykettőre sarokba szorítja majd. — Veled megyek — ajánlotta Láda műszak után, és mindjárt utána kivetette a horgot: — Vagy te találkára sietsz? — Később van találkám. Most még el kell valamit intéznem. — És amikor észrevette, hogy Láda bizalmatlanul néz rá, még gyorsan hozzátette: — Eljöhetsz velem, ha van hozzá kedved. Beugrók a drogériába Barbus borotvakrémért. Ha nem lesznek sokan . . . — Barbus, neked? — vihogott fel Láda. — Arra a pár szál szőrre? — Villanyborotvával én meg nem borotválkozom, csak zsilettel — engedte el Vik a füle mellett a fricskát, és otthagyta. Láda az üzlet előtt várakozott. Eleinte a kirakatban lévő tisztítószereket bámulta, aztán a járókelőket nézegette, majd az egyre sűrűsödő unalmában az elhaladó autókat kezdte számolni. Végül maga is elhatározta, hogy bemegy az üzletbe. Vik már nem volt ott. Vásárolt magának dohányosoknak való fogpasztát, bár nem dohányzóit, és bosszankodva állapította meg, hogy Viket elszalasztottá. Nem találta otthon sem. Nem is tudtak róla. — Hacsak nincs a klubban — vélte Vik é- desanyja, mialatt az apja valamilyen kimutatás felett töprengett. — Klubban? Miféle klubban? — Hát abban a magukéban, az ifjúságiban .. . Viktort ugyanis a szervezet megválasztotta kultúrreferensnek. mi az, te nem is tudod? Lád'ának erősen türtőztetnie kellett magát. nehogy ürömében csapkodni kezdje a térdéi, mint valami kis elsős. — Hát akkor én elmegyek, megnézem ott — mondta alamuszin, és az utcára érve a lelke mélyén megkünnyebbedett: Haha! Klub! SZISZ! kultúrrefferens. haha! És már alig várta, hogy a legközelebbi alkalommal Viket úgy isteniga- zaban eltángálja . . . Az erős huzat csattanva vágta be a folyosó ajtaját még mielőtt a lábával visszafoghatta volna. És ahogy elvesztette az egyensúlyát, a karikába kötött fát a padlóra ejtette. A drót engedett, és a kis fahasábok alaktalan csomóvá hulltak szét. Káromkodva tette le a teli szenesvödröt a másik kezéből. — Mi az, Viktorka? Történt valami — hallatszott a konyha mögötti kis szobácskáböl egy fojtott, asztmatikus hang. — Nem, nem, semmi. Mracková asszony. Csakhogy mindenütt selejtet árulnak. Fát, tudja? Még össze se tudják rendesen kötni. Ne féljen, majd én rendbe teszem, csak maradjon nyugodtan az ágyban. — Maga Viktorka nagyon rendes, egyszer majd valaki még magának is visszaadja! — Akkor már minden atomra működik majd, Mracková asszony! És mialatt a fát berakosgatta az ódon kályha alá a fatartóba, Mracková asszony az á- gyon az ajándék lóról elmélkedett, amelynek nem tanácsos a fogát nézni. Ez azonban semmit se vett el fiatal gondozója fölött érzett öröméből. Fáj a lába, és örökre hálás marad a lakóbizottság segítségéért. És ebben a kedélyállapotában újra meg újra elolvad Viktor előzékenységétől. Az ilyen fiatalembereket bizony keresni kell . . . Amikor néhány nap múlva Bulva mester na pi munkabeosztása újra összehozta őket, Láda és Vik közé mintha nehéz sziklatömb hengereden volna. A mester a csövekhez küldte őket, hogy rakják össze méretek szerint, nem beszéltek valami sokat. Végül is Láda elhatározta magát: — Mi újság a klubban? Működik? Vik mindjárt tudta, miről van szó. Az édesanyjától már tudta, hogy Láda kereste. Kesztyűs kezével lágyan megsimogatta pihés állát. — Legközelebb, érted, a drót hurkát jobban meg kell húznunk. Nem olyan kontár módon. Láda nem szólt semmit. Feltűnt előtte a körülállványozott ütött-kopott bérház. ahonnan Viket észrevette kijönni, amikor hiába várta a drogéria előtt és aztán odahaza is hiába kereste. — Micsoda egy mafla vagy te, mi? — mondta. Vik szintén nem szólt semmit. Aztán mintha hirtelen belebújt volna valami, kesztyűs kezével vidáman ragadta meg a cső végét. —■ No, mozdulj már! — nevetett fel, és Láda segítségével egy lendítéssel a helyére dobták. A vas sokáig áthatóan csengett, mint valami felbolydult ütőhangszer egy ujjongó dzsessz zeneműben. TÖTH BliEMÉR fordítása A cseh irodalom kistükre FRANTISEK HALAS CSENDESEN Sovány kalászhoz hasonló a tested mag-hullatta kalász mely többé nem fogan meg sovány kalászhoz hasonló a tested Orsók selyméhez hasonló a tested mit keresztiil-kasul firkáltak a vágyak orsók selyméhez hasonló a tested Kihunyt egekhez hasonló a tested szövevényében ott leselkedik a csontváz — kihúnyt egekhez hasonló a tested Ö mily csendes a tested — szemhéjamon sírása átrezeg most — Ú mily csendes a tested KONSTANTIN BIEBL CSILLAG Kedvesem, tudod, hogy . szeretlek téged, mellemen te vagy a tavaszt csokor, az illat. Nyisd fel az ablakot, tekints ki, nézd meg: fejünk felett még ragyog-e csillag? Ott villogott fent a sötét körtefánál, de fénye lám oda! Tán a földre hullva darabokra vált mái mi kettőnk csillaga. Az öröklét fénye, az álom csillaga nem hányhat ki szerelmem! Reánk sugaraz még itt e világon. Élni tanít veled engem.' E csillag nemcsak miértünk ragyog, ismeri mind, ki nyomorult, árva. Kérdezd a -sötétben tántorgó vakot, megmondja neked, hogy ő is látja. Fodor András fordítása JIRÍ WOLKER TALÁLKOZÁS Tiszta kedvesem, te csillag tiszta tó felett, hideg az éj ma és súlyos nagyon, mint malomkő a bicsakló nyakon. Ma ide kergetett a véletlen az utca-mélybe, hol vörös lámpák fénylenek, mint elsüllyedt hajóknak gyújtott vízalatti fény-felek. Ez: a Finálé-kocsma. főtt az első utcalány és kávét tett elém. Jött egy másik utcalány, az megsimogatott. A hamadik hozzám törleszkedett. A harmadik rád emlékeztetett. Megláttalak a víz alatt, a víz alatt tiszta csillag, ki égsz a tó felett. Szemed, karod, szemöldököd, hajad — te voltál, mind te, csak homály fedett. De amikor nyitottad volna szádat, nem szó pihéfe szállt belőle, de testedből kitörve sebek, fekélyek pokla áradt. Ember, asszonyom, én tiszta kedvesem, faggat arcod iszonyú mása: ki tudja, egymagánk éljük-e életünket, ki tudja, hogy a csillag, mely tisztán tündökölhet, hátha mocsár-rothadék fény-virága? Rád gondolok, ki mosolyodat éled, és nézem ezt, ki a te sírásodat élt. Szegény, nem érti, mért csókolom. Nem tudja, hogy helyetted szállt pokolra... mindent hitetve, szegényt, aki, boldogságunkat menteni, a magáét a mélységbe vetetteI Rab Zsuzsa fordítása VLADIMÍR HOLAN ÉVA Szűzből szűzbe vándorol át, mindig újra a telítődés, vagyis a jövő felé. Drága és hervadhatatlan hát a pillanat, mikor megáll és rád néz a jelenben. Ezért Is tekintete egyszerre kegyes és követelődző, csak önnön romlásoddal felelhetsz neki. s ha nem fog el a szorongás, már vétettél is szépsége ellen... Somlyó György fordítása w
