Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-05-15 / 20. szám
4 új ifjúság Alig múlt hét óra, s én már Dunajská Stredán (Dunaszerda- helyen) vagyok. Szépen síit a nap, derűs az utca, mégis valami szokatlan itt Vagy talán csak nékem tűnik így? Az iskola a szép tavaszi napsütéssel tart, nemcsak hogy ünneplőbe öltözött, hanem valamiféle tavaszi izgalom is vé- gtghullámzik a folyosóin. Ma kezdődnek az írásbelik... Madách, Petőfi, Csokonai életútja fölött tűnődnek. Kis kupaktanácsba verődtek. Biztos lesz 1- lyen téma, kell lennie — gondolják. Az igazgatói szobában a tanárok felügyeletét és az okmányok kitöltésének a módját beszélik meg. Aztán már indulnak is. Mindenki a maga osztályába. Bi- ricskai Ernő, Alabán Gyula, Vörös Veronika és a többiek. Az igazgató, Horváth Tibor borítékokkal és ollóval a kezében sorra járja az osztályokat. Felmutatja a lepecsételt borítékot, aztán nyissz! Míg előkerül a hivatalos papír a témákkal, mindenki dermedten figyel. Mi lyen témákat szántak az idei érettségiző diákoknak a felet teseik? Vörös Veronika tanárnő máris olvassa és írja is a táblára a témákat. De jaj! Az előbbi feszült csend jéggé szilárdult. „Mindenre számítottunk, csak erre nem“ — suttogja valaki. „Elárultak“ — mondja más. Az osztály egyik legjobb tanulója tárgyilagosan intézi el az egészet: — Ezt még nem ismételtük, tanár elvtársnői És igaza van, mert még csak Jókainál tartanak. Hol van még József Attila? Hosszú perceken keresztül ül a dermedt csend az osztályban. — Mindenre számítottunk, c^ak erre nem — mondogatják most már egymásnak. Aztán a tanár elvtársnő felolvassa,- elmondja az írásbeli dolgozatok címeihez a magyarázatot. Lassan olvad a jég, lazul a feszültség, itt-ott felsóhajtanak, sőt a negyedik témánál valamiféle szerény örömujjongás is kitör. Gyorsan megkérdezek néhány diákot, melyik téma mellett döntenek: „Talán a negyediket...“, „...a negyediket.., a negyediket“ — válaszolják: Ridelmayer bizonytalankodik. Kupaktanács: „Petőfi, Madách, Csokonai? Biztos, lesz ilyen téma, kell, hogy legyen!“ HÉT GONOSZ ÉS A TÖBBIEK (HARMADIK NEKIFUTÁS) Alkotú magány Szívesen választaná az Irodalmi témát, de amikor csak a múlt század derekáig jutottak az ismétléssel...! Az engedélyezett tizenöt perc gondolkodási idő gyorsan letelik. Két érettségiző kivételével a negyedik témát választják. Az osztály eszmei-politikai előkészítése jónak, sőt jelesnek mondható, még sincs minden egészen rendben. Vő rös Veronika, az' osztályfőnök csalódott. Ö tanította az osztályban a magyart és az oroszt. Négy évi megfeszített és lélekből jövő munka romjai fölött vergődik: „Humán osztály, és csak egyetlenegy ember választotta az irodalmi témát“. Hirtelenjében még nem is tudja, hogy kire haragudjék jobban, a diákokra vagy a témák összeállítóira. Valami nincs rendjén, ezt mutatja az egyoldalú választás. Ahhoz, hogy valaki Ady Endre vagy József Attila munkásköltészete mellett döntsön, át kellett vol-na legalább ismételnie az anyagot. Ugyanez a helyzet a paraszthősökkel. Fazekas, Katona még igen; de hol van még Móricz, Szabó Pál, Veres Péter, Illyés Gyula, Tamási Áron, Németh László...? Kijövök az osztályból és a tanáriba megyek. — Az utolsó két téma akár kandidátusi témának is t>eillene — mondja valaki. Más a történelemkönyv után nyúl, valamelyikük meg az irodalmi lexikont veszi elő a kézi könyvtárból. A folysosón lassan összegyűlnek az ügyeletes, többnyire magyar szakos tanárok. Letelt az óra, és felváltották ő- ket. Ök Is elégedetlenek: — No, mit szólsz a témákhoz? — Semmit sem szólok! — Igazán jobb lenne, ha a témafeladók egy kicsit az életet is figyelnék. Petőfi-évfordu16, Madách-év forduló, Csokonai... — folyik a társalgás. — Nem volt olyan . tv-adás, rádióadás, amelyre ne figyelmeztettem volna a diákokat, nézzék, hallgassák meg, mert közelegnek az írásbelik, küszöbön az érettségi. Sokszor magam is csak azért ültem le a készülék elé, hogy másnap megbeszélhessük az osztályban az adást, és akkor Itt van. Az ember azt akarja, hogy ilyenkor bizonyítsanak a diákok. És mi is szeretnénk olykor ellenőrizni, vajon megért-e minden lapot, kiadványt, adást figyelni. Mire dolgozik az ember, ha a felettesei hátbatá- madják? Nem, nem arról van szó, hogy holmi másolásnak, puskázásnak lennénk a hívei, hiszen ha valaki nem dolgozik év közben, azt úgyis tudjuk. Az ilyen diák, még ha másolná is a feladatát, akkor sem írná meg jól a dolgozatát. De nem róluk van szó, hanem a kiválőakról. Hát azok miért nem bizonyíthatnak? Vörös Veronika osztályfőnök magába roskadva ül a tanácsteremben. Ű még mindig nem ocsúdott fel a sokkból. Igen, ha most a magyarba belefoglalták a Szovjetunió megalakulásának az ötvenedik évfordulóját, ez annyit jelent, hogy oroszból nem lesz. — De akkor mire dolgozik az ember? — ismétli ő is az előbbi gondolatot. — Miért nem akarják, hogy számot is adjunk a munkánkról? Aztán mások is bekapcsolódnak a beszélgetésbe, és gyorsan előkerülnek a korábbi tapasztalatok. Januárban felmérő dolgozatot írni a csehszlovákiai magyar irodalomról, amikor az csak a második félév anyaga!? Ismétlem, egyáltalán nem arról van sző, hogy a diák nem tudná talán megírni az Írásbeli dolgozatát. Sőt, még az sem baj, ha éppenséggel mindenki ugyanazt a témát választja. A választás a diák belátására van bízva. De az is biztos, hogy a tanárnak is módjában áll fokozni vagy alább adni a követelményeket aszerint, hogy ülnek-e a témák vagy sem. De mégis! Minden évben' kikérik a' tanárok véleményét, aztán mintha csak meg akarnák őket tréfálni, figyelmen kívül hagyják a - javaslataikat. Azt hiszem, módosítani kellene ezt a gyakorlatot, és valamiféle közös megegyezés alapján mind a két fél számára elfogadható gyakorlat mellett kellene megállapodniuk. Akkor talán még mi, újságírók is úgy éreznénk, hogy érdemes egy-egy témát feldolgozni, és közölni a lapban. (Folytatjuk! Következik: Mégis, milyenek lettek az eredmények? Ballagás — irány az a- ranyhét!) NÉMETH ISTVÁN % GszC FOLYTONOSSÁG Az útonállók és a gyáva A fiatalember negyedik isztendeje fór jei vonaton a tárosba dolgozni. Az építőiparban dolgozik — villanyszereid. Jól keres. Pénzét i- gyekszik okosan, gazdaságosan beosztani. Otthon van motorkerékpárja, de igazában autóról álmodik. Valami pénzt már megtakarított, s bízik benne, hogy ha jövőre apja elé áll a tervével, a jó papa majd pótolja a Zsiguli árához hiányzó ősz- szeget. Naponta utazik. Nem lakik messze, s nem nagyon rajong a munkás- szállásért, így hát reggeldélután majdhogynem szívesen vonatozik. A vonaton olvas. Reggel újságokat, napilapokat, délután, hazamenet meg könyveket. Szeretik öt a faluban. Soha senkivel nem volt még baja. A vonaton is sok az ismerőse a magafajta ingázók között. Ha az ember kérdezősködne utána, nem nagyon akadna olyanra, aki panaszkodna rá. jóképű fiatalember — tetszik a lányoknak is. No meg persze neki is tetszenek a lányok. Gyakran előfordul, hogy nem ül villamosra, inkább gyalog megy a pályaudvarra, inkább lekést a fél négyes vonatot, mert szeret a városban kóborolni, szereti megnézni a kedves, a tavasszal kiviruló lányokat. Majd minden lány tetszik neki. Miért ne tetszene, hiszen a lányok szépek, fiatalok! Az is többször megesik, hogy végiqmegy a vonaton, s ott foglal helyet, ahol lányok ülnek. Nem. nem bámulja őket. Csak szeret a közelükben lenni, szeret félszemmel leselkedni. Ártalmatlanul. Lányismerösökkel nem nagyon dicsekedhet, mert az igazat megvallva, félénk, nem tud ismerkedni. Nem szere! szemtelen lenni, nem szeret butaságokat mondani, így inkább nem is nagyon iparkodik. Békésen kóborol, lesi a lányokat. Mondom, a lányok is öt. Ezért történhetett meg, hogy egyszer egy lányéval úgy találkozott a tekintete, hogy a következő alkalommal már köszöntötték is egymást. Mindez a vonaton történt. Aztán szóltak is egymáshoz, beszélgettek, az utóbbi hónapok alatt meg már rendszeresen, naponta találkoznak a vonaton, megvárják egymást, megbeszélik, melyik kocsiban, melyik fülkében várnak majd egymásra. Most, hogy kitavaszodott, a fiatalember előszedte a motorkerékpárt, nekibátorodott, és meglátogatta a lányt, aki tőle vagy öt faluval lakik távolabb. A lány várta, mert megbeszélték. Megbeszélték először, másodszor, harmadszor, tizedszer is. Szedtek már együtt ibolyái, voltak moziban, mondtak már egymásnak szépeket, mindketten elre- begték azt is, hogy: szeretlek. Titokban találkozgattak, de kicsi a falu, hamar kiderült, hogy jár ide egy i- degen fiú, s bizony ahhoz a lányhoz jár, aki sokaknak tetszik a faluban. Mindennek megvan a maga rendje, így annak is, hogy a fiú és a lány csak egy ideig titkolták a szülök előtt, hogy „együtt járnak“. Meghívta hát a lány a fiút: menjen be hozzájuk, ismerkedjék meg a szüleivel. Nincs abban semmi, hiszen barátok, szerelmesek. Fülig pirult a kiöltözött fiatalember, érthetetlenül motyogta el a nevét a lány szülei előtt. Beszélgettek, és félszemmel nézték a televíziót. A fiatalember kínosabbnak képzelte el a látogatást, de jól érezte magát. A szülök természetesen viselkedtek, Nem főztek külön az alkalomra, nem öltöztek ünneplőbe, mint hajdan háztüz- nézők alkalmából volt szokás. Tették, amit a fiú jelenléte nélkül is tettek volna, hagyták, beszélgessen a lánnyal, nem sandítottak rájuk gyanakvóan, rosszallón, de hízelgőn sem. Fél tízkor ment el. A lány kikísérte, egy keveset még beszélgettek a kapuban, aztán berúgta a motort, és indított. Boldog volt. Gázt adott, megbőgette a gépet, mint a- zok a nagylegénykedök feléjük, faluhelyen... Elhagyta a falut, elhagyta a nagykanyarí. Isméi gyorsítani akart, amikor mit lát... Kénytelen volt a fékre lépni, különben gázol. Öt, zsebkendővel bekötött arcú férfi állta el az utat. Meg se várták, míg leszáll a motorról — időitek. A lány nevén kívül egyetlen szót se szóltak, nehogy a hangjukról felismerjék őket. Az eszméletlen fiatalembert nem sokkal később megtalálta egy autós, s bevitte őt a kórházba. A motornak nyoma veszett, biztosan a mocsár mélyén kéne keresni. A lány csak harmadnap tudta meg, hogy mi történt. Bement utána a kórházba. Sírt. — Tudod, kik voltak? — Nem. — En tudom, — mondta a lány. — Feljelented őket. Az egész falu tudja, hogy kik voltak. Banditák. Ismeri őket mindenki. Nem először tesznek ilyet... — En nem jelentek fel senkit — mondta a fiatalember. — Hogyhogy nem? — Úgyhogy nem. Ismerem ezt a fajtát. Valóban banditák. Tudhatnád, hogy azután is én húznám a rövi- debbet, megint megvernének, meg aztán rájuk sem tudnánk bizonyítani, hogy ök voltak. — Hogyhogy nemi Hát mire van a rendőrség?! — Nem félnek azok a rendőrségtől sem. — Miért nem spinek? Ha nem jelenti fel őket senki, persze hogy nem. — En nem jelentek fel senkit. Kiheverem, és kész. — Gyáva vagy — mondta a lány. — Meglehet — hangzott a válasz. — Ilyen csak az öregapámmal eshetett meg, valamikor száz évvel ezelőtt. Megyek, majd én megmutatom, hogy... majd én feljelentem őket. — Nem téged bántottak — mondta a fiatalember. — Nem, az igaz, hogy nem engem, illetve... Mcfd én megmutatom nekik. Szevasz, te gyáva, gyáva. Vedd tudomásul, hogy gyáva vagy — mondta a lány, és kiment a kórteremből. A fiatalembert meg létlelte a hideg. Valóban gyávának érezte magái. —le—
