Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-05-01 / 18. szám

8 új ifjúság----------­_ _ ílt titok volt, hogy a tanácsos úr csak n I ■ ■a Syllkossági eseteket szereti. Ha hol- |l|lfmi rejtélyes eltűnést vagy ehhez ha- |M|fsonl6 katasztrófát kellett kivizsgálnia, I ■ W mindig igyekezett áthárítani az aláren- f deltjeire. Egyszerűen untatta az ilyesmi, így történt, hogy Lily Koävanec eltűnését előszűr nem is jelentettük be neki. Az egész ügyet töb- bé-kevésbé én vállaltam magamra önként, noha a futkosáson kívül semmi jóval nem kecsegtetett. Ha eltűnik egy fiatal lány, az általában nem vég­ződik tragikusan. Tragédiát csak a szülők csi­nálnak belőle, akik mélységesen meg vannak győződve, hogy gyermekük ártatlan virágszál. Az­tán kiderül, hogy a virágszál az egész éjszakát * egy nős férfi karjaiban töltötte, és reggel — mi­velhogy a reggel tudvalevőleg bölcsebb az esté­nél — nem mert hazamenni, mert kijárt volna neki egypár jókora pofon. De ha eltűnik, s csak napok múlva ad magáról életjelt, a szülők öröm­könnyeket hullatnak, és a pofonokról teljesen megfeledkeznek. Az ilyesmiben nagy tapasztalatai vannak a rendőrségnek, ezért, ha egy apa két­ségbeesetten berohan a kapitányságra, a jelen­levő felügyelő először igyekszik megnyugtatni, és csak azután írja meg nehéz kézzel a jegyzőköny­vet. Csakhogy — mint később tudomást szereztünk róla — a vinohradyi kapitányságon kissé más­képpen történt a dolog, mert maga Václav KoS vanec úr, egy nagy hentesárugyár tulajdonosa ál­lított be, és ugyanakkor az iparos párt egyik képviselője is telefonált, hogy a rendőrség tud­ja: Koävanec úron rajta tartja a szemét a köz vélemény. Nincs mit tenni, a rendőrség végül is bizonyos fajta szolgálat, így hát a kapitányságon komo­lyan vették a dolgot. Azonkívül a szomorkodó Koävanec papa nem ment egyedül, vele volt a szolgálólány is, egy derék, szemrevaló teremtés, s nagy kosarat cipelt a karján, tele hentesáru­csemegével. Nem csoda hát, ha Koävanec urat azzal bocsátották haza, hogy a rendőrség minden tőle telhetőt megtesz, sőt még többet is. Az urak azonban egyelőre csak annyit tettek, hogy sori hozattak, és nekifogtak a lakmározásnak. Nyak ra-főre dicsérgették Kosvanec urat, és szentül el tökélték, hogy törlk-szakad, előkerítik a kisasz szonyt. A finom csemege csakhamar eltűni, de a kisasszony nem került elő. Az orrcsiklandozó ü lat elszállt, és maradt a kiábrándító valóság, egy hivatalos jegyzőkönyv, amely szerint ekkor és ekkor megjelent a rendőrségen Václav Koävanec úr, hentesárut gyártó cég tulajdonosa. Prága, ti zenkettedik kerület, Pod Zvonáfkou, és be jelen tette, hogy a lánya, Ludmila, akit a családban Lilynek becéznek, elhagyta a 764. hsz. bérházban lévő családi otthont, és este nem tért haza. Az eltűnt alacsonyabb termetű, világos hajú, arányjs arcú; tizenhat éves, de valamivel idősebb sze mély benyomását kelti, idegen védjegyű kék kö tött kosztümöt, modern velúr kalapot és szürke cipőt visel. Azonos színű a kesztyűje és a kézi­táskája is, mindkettő a Falada és Társa cég gyártmánya... Egyszóval az urak jól ettek, ittak, de a lányt nem kerítették elő. így az ügy hozzánk került a Négyesre, mert ugye nem lehetetlen, hogy a lány azonos valamelyik általunk nyilvántartott hull-á val. Az esetről kiadtam a szabályos jelentést a csendörőrsőknek, minthogy a lány a prágai kör­zeten kívül is tartózkodhatott, és egy kicsit utá­na is néztem az esetnek. A vinohradyi rendörök őszintén sajnálták,_ hogy nem sikerült a lány nyo­mára bukkanniuk, mert a Kosvanec-féle hentes­áru csakugyan kitűnő. A parancsnokuk különösen a csemegepástétomot értékelte nagyra. A rendőröktől megkaptam az első híreket, de nem lettem tőlük okosabb. A kisasszony állítólag eltávozott a házból — amit senki sem látott —, de hogy hová ment, azt szintén nem tudta senki. Különben lehetséges, hogy mint nóblis kisasszony taxit hívott és elhajtatott.... De hová? Felkértem a detektfvjeinket, hogy érdeklődjenek a taxisofő­röknél, elég csak azoknál puhatolózniuk, akik csinosabb kocsival járnak, mert egy jobb család­ból való leányzó aligha ül bele valami ócska ba­tárba. Természetesen semmi eredménye nem volt a dolognak. Amikor másnap reggel bementem a munkahe­lyemre, a felügyelői szobában pompás Illat fo­gadott. Bouse úr és Bruäek úr az asztalnál ültek, és friss sonkás szalámit eszegettek, ügyelve rá. hogy a tetszetős karéjok elég vastagok legyeney, mert hiszen a szalámirúd olyan hosszú volt hogy a vége leiógott az asztalról. — Lásson hozzá, doktor úr — mondta udva­riasan Bou§e felügyelő. avagy hogyan kerül az ember kényes helyzet­be. különösen, ha elmosódik a határ a sze­relem és a váltságdíj között. — A Llly Koávanec-féle eset, ugye? — kiáltot­tam fel. — Magából kitűnő detektív lesz — dörmögte BruZek úr, majd kihúzta amerikai íróasztala alsó fiókját, és elővett egy palack smíchovi Staropra- ment. Mielőtt magam is nekiülhettem volna a szalá­minak, megszólalt a telefon, hogy azonnal men­jek be a főnökhöz. A tanácsos úr dolgozószobájában rögtön meg- éreztem a sonkaíllatot. — Szóval maga vállalta ezt a... hm... ügyet..: — A Lily Koävanec-eset-et. Igen, kérem. De ed­dig semmit sem sikerült megállapítanom. A tanácsos úr bólintott. — Az ilyen ügyeknek az a természetük, hogy elhúzódnak... Csakhogy nálam már ketten is interveniáltak. — Köztük Kosvanec úr — jegyeztem meg. A tanácsos úr szigorúan rám nézett, de aztán megenyhült a tekintete, és a végén elmosolyo­dott: — Magának jó szimata van, barátocskám, ez tetszik nekem! Felállt és kinyitotta az ablakot: — Érezni itt a sonkaszagot, ugye? Tudom én... De hát mit csi­náljon az ember, képzelje el, tegnap este beál­lított hozzánk egy olyan szemrevaló fiatal nö csomaggal a hóna alatt, a feleségem nem tudta, mit kezdjen vele... — Az a szolgálólányuk — mondtam. — A Vi- nohradyban is volt a kapitányságon. Oda egy ko­sarat vitt. És nyilván a felügyelői szobában is járt. — Ott nem járt, ott én voltam — ismerte be a tanácsos úr. — Hiszen mi nem bírtunk volna megenni ekkora csomag hentesárut... Egyébkén* mi a terve ezzel az üggyel kapcsolatban? — Gyorsan elmondtam mindent, amit eddig tet­tem, Semmilyen világrengető dolgot nem csinál­tam, de legalább nem feledkeztem meg semmiről. A tanácsos úr bólintással jelezte egyetértését. Ekkor belépett Bouáe felügyelő az Esti Újság friss számával. Dél felé járt az idő, így természe­tes volt, hogy már megjelent az esti lap. A fel­ügyelő minden megjegyzés nélkül letette a taná­csos úr asztalára, és komor képpel várta a ha­tást. A tanácsos úr átfutotta a bekeretezett cik­ket, és összeráncolta a szemöldökét: — Micsoda ostobaság, uraim! Ez az ember meg­bolondult! A tanácsos úr azon az emberen Koävanec gyá­rost értette, aki a sajtón keresztül közölte, hogy jutalomban részesít mindenkit, aki valamilyen hírt ad a lányáról. A lap ravaszul mindjárt kommentárt Is fűzött a dologhoz, hogy a rendőrség mindeddig sem­mit sem tud, ami eléggé furcsa, mert hiszen a kisasszonynak már hosszabb’ ideje nyoma veszett. A tanácsos úr borzasztóan haragudott, ha az új­ságok sürgetni próbálták. Idegesen dobolt az asz­tallapon. — A legrosszabb, hogy mától kezdve .folyton a nyakunkon lesznek az újságírók, mert egyetlen lap sem akar kimaradni ebből a szenzációból — jegyezte meg szomorúan Bouse úr. — Hanem a Kosvanec cég nagyszerű reklámot csinál magának, mégpedig ingyen — tettem hoz­zá. — A legrosszabb az, uraim, hogy most majd az emberek a jutalom reményében egy csomó os­tobaságot kitalálnak! Erre vigyázzanak, senkinek se higgyenek semmit, mindent alaposan ellen­őrizzenek... — A tanácsos úr felsóhajtott: — Át­kozott egy foglalkozás! Szinte megkeseredik ben­nem az a sonka, ebből nagy hűhó lesz, uraim! Nem tehettem egyebet, személyesen el kellett mennem Kosvanec úrhoz. — Nem mintha nagyon fájna a fejem az eset­től — mondta a tanácsos úr útravalóul —, az a lány biztosan él, ha meghalt volna, már régen a kezünkben lenne. Maguk is megfigyelték már, hogy egy holttest könnyebben előkerül, mint egy élő ember? A halott ugyanis már nem bújhat el, hanem az eleven... zsivány az, amíg lélegzik. Menjen hát, de tartsa nyitva a szemét, különö­sen az úgynevezett családi okokra ügyeljen. Érti, mire gondolok! Meghallgatva a jó tanácsokat, fölszálltam a legelső villamosra, és egyenesen Koévnnecékhez mentem. Óriási lakásuk volt, gazdag mészároshoz méltó, öt egymásba nyíló szoba, a szolgálólány három helyiségen vezetett át, míg a megfelelő szobába értünk. Feltűnően csinos lány volt, és úgy megette ma­gát mellettem, hogy akaratlanul is végigmustrál­tam. Érdeklődésem nem kerülte el a figyelmét, sőt ellenkezőleg. Amikor végre a megfelelő szobában voltunk, azt mondta, hogy üljek le, azonnal hívja a nagyságos asszonyt, aki a hálószobában tartózkodik. — Azóta — világosított fel —, hogy a kisasz- szony eltűnt, állandóan gyengélkedik! — inkább Koävanec úrral szeretnék beszélni. — A, .nagyságos úr leüt van a comptoirban. Ad­dig töltök magának egy pohárkával. Ezt egészen családiasán mondta, s meg sem várva, hogy elfogadom-e, két kispoharat megtöl­tött likőrrel, valószínűleg abból, amit maga a legjobbnak tartott, mert ő is velem Ivott. Túl é- des volt az ital, de neki szemlátomást ízlett. El­mosolyodott, és a maga poharát nyugodtan be­dugta fehér köténye zsebébe. Nekem újra töl­tött. — A nagyságos asszony meg szokta jelölni az üveget, de ha vendégeink vannak, akkor ez nem számít — mondta bizalmasan és egészen termé­szetesen. Világos volt, hogy már kellő gyakorlat­ra tett szert. Az volt a benyomásom, hogy ez a szolgálólány Igen céltudatos teremtés. Mielőtt el­tűnt volna a szemközti ajtóban, cinkosan rám kacsintott. Már nem tért vissza, mit eléggé sajnáltam. He­lyette Koávanecné asszony jelent meg, halánté­kára szorított kézzel, sápadt volt, és szüntelenül siránkozott. — Nagyságos asszony, a legkisebb oka sincs a félelemre, ha tudná, mennyi ilyen eset előfordul! Én ugyanis a rendórlgazgatóságról jöttem. — Úgy rémlett, hogy ez egy kicsit megvigasz­talta. Egyébként Koävanec úr is őszinte örömmel fogadott: — No, végre! Ezekre a mi rendőreink­re nem számíthat az ember... Nem tudom, miért fizetünk adót! — Ha megengedi, szeretnék kissé bővebb tájé­koztatást kérni a kisasszonyról. Szeretném meg­érteni eltűnésének okát. Nincs szó például sze­relmi csalódásról? (Folytatjuk) ■ H. ZS. Martovcs (Mar­tos): Verseit, bár felhaszná­lásra küldte őket, sajnos nem közölhetjük. Egyelőre hiányzik belőlük még a köl­tői többlet. A gondolatok j széthullnak alkotó elemeik­re, és sehol egy láttató kép. Csak a felszínen marad, s az kevés. A fentiekkel azon­ban mégsem lebeszélni, ha­nem inkább pontosabb, el­mélyültebb munkára szeret­nénk ösztönözni. Várjuk ú- jabb jelentkezését. ■ „Az élet költészete a szerelem": Az az érzésünk, hogy még kevés verset lá­tott és még kevesebbet ol­vasott. Először is tanulnia kellene, s ha majd úgy ér­zi, mondanivalója mások ér­deklődésére is számot tart­hat — jelentkezzen újra. Nézzük néhány sorát: / Gon­dolatok kavarognak a fe­jemben / itt, belül / — mi­ért, a fejében- kavargó gon­dolatok a fején kívül is ka­varoghatnak? De nézzük to­vább: / Talán nem is gon­dolatok. / — valószínű! / De biztosan azok! / ezt korábban el kellett volna döntenie, még mielőtt pa­pírra vetette a „verset". Nem beszélve arról, hogy most itt hagyott kételyek között vergődni bennünket, mert a versből a továbbiak­ban sem derül ki, hogy gondolkodott-e hát, vagy sem?! ■ „Ulla“: „Esküszöm, szép Lilla, hidd el," hogy ezek rossz versek. Szirupos slágerek és magyar nóták keverékei. / Gondolsz-e még rém? szőke tünemény, / Ki elhagyott engem és nem lett az enyém. / stb. „Ami legjobb, az mindig egysze­rűbb minden más megoldás­nál — a költészetben a sza­vak titokzatos megelevenítő ereje mellett ugyanaz a gaz­daságosság uralkodik, amely a természet formáiban, a matematika képleteiben és a logikai meghatározások­ban.“ Egyelőre tanulásra biztatjuk! ■ „Galincsa“: Levelében azt kérni, hogy írjuk meg, a versírás helyett ne versol­vasással töltse-e idejét. Nos, úgy gondoljuk, hibát követ­nénk el, ha hitegetnénk. Ol­vassa a verseket! Mai számunkban megkezdjük azoknak a leveleknek a köz­lését, amelyeket olvasóink küldtek rovatunkhoz abből a cél­ból, hogy a bennük foglalt problémát vitassuk meg. Kérjük olvasóinkat, hogy minél többen szóljanak hozzá a vitához, Írják meg véleményüket a levelekben felvetett kérdésről, és maguk Is javasoljanak vitatémát. BOLDOG LESZ A SZEPLŐS LÄNY? Bár nem vagyok fiatal, mégis nagy érdeklődéssel olvasom a rovatunkban megjelenő leveleket. Annak Is örülök, hogy ne künk olvasóknak is lehetővé tették vitatémák javaslatát. Mivel a tizenkilenc éves lányom miatt most nagy gondban vagyok, én Is élek a lehetőséggel. Remélem, hogy a prnblémám soka­kat érdekel, és akadnak olyanok Is, akik megírják róla a véle­ményüket, Hogy megértsék a helyzetemet, röviden leírom az életemet. A második világháború kezdetén mentem férjhez, és az azl követő tizenöt év során tíz gyermekem született. Hat fiú és négy lány. A legidősebb fiam éppen azon a napon született amikor a háború kitört. Jelenleg már csak három gyermekem él velünk, mert a töb­biek mind megnősültek vagy férjhez mentek. Ürülök, hogy mindegyiknek jól megy a sora. A három legkisebb gyerek közé tartozik a tizenkilenc éves Ilonkám is, aki most készül férjhez. Amikor elmúlt tizenöl éves. azonnal munkába lépett abbén a szakmában, amelyet maga választott magának. Az Rgész idő alatt, amiőta keres, nem adott haza egy fillért se, pedig nem egyszer kértem tőle a kosztra és a lakásra. Ezt nem azért mondom, mintha nahe zemre esett volna a saját lányom eltartása. Azt akartam, hogy a pénzét rakja bankba vagy vásároljon rajta magának bútort és kelengyét, mint azt az idősebb nővérei tették. Ö azonban kiskorától önfejű voll, most fa a saját feje szertnt cselekedett, és azt mondta, hogy az üzBmben takarékoskodik, úgy teszi a keresetéi bankba. No, és ezzel el Is jutottunk a dolgok lénye­géhez. Kiderült ugyanis, hogy nincs egy fillérjs se megspórol- va. Amennyit bankba tett, annyit ki is vett. Most, amikor azon töri a fejéi, hogy férjhez megy, nincs egy koronája se. Mondtam neki: — Látod Ilonkám, most nem mehetsz férjhez, mert csak szaptőld vannak, de nincs egy koronád se, amin kelengyét vásárolhatnál, amin lakodalmat tarthatnánk. Azt vá laszolta, hogy a stafírungot a szülőknek kell megvásárolnink és a lakodalmat is nekik kell fedezniük. Nem lenne baj, ba lenne miből fedezni a kiadásokat. Most szedetjük rendbe a házunkat, amelyet Igen rossz állapotban vásároltunk hatvanötben. A sok gyerek mellett sohase volt annyi pénzünk, hogy egyszerre rendbe szedhettük volna. A férjem is kedveli az itókát, aztán meg egymást követték a la­kodalmak is. Mindig volt mire költeni a pénzünket. Arra kértem a lányomat, hogy várjanak egy évet a lakoda­lommal. Az alatt rendbe szedjük a házunkat, és összegyűjtünk egy kis pénzt. Ö azonban ragaszkodik ahhoz, hogy májusban megtartsuk a lakodalmat. Mivel ebbe sehogy se egyezhettem bele, most nagy a harag köztünk. Nem akarja megérteni, hogy így nem mehet neki az életnek. A férjem nem segít a gondomon. Különben Is mindig rám hagyta a gondokat. Neki csak az a fontos, hogy a sörre való meglegyen. Szeretném, ha az Üj Ifjúság olvasói megírnák a véleményü­ket a problémánkról. Helyesen cselekedett a lányom, amikor ilyen felelőtlenül készült fel ez életre? A kettőnk vitájában kinek van Igaza? Mit tennének az én helyemben? K. E. Levice VISSZATÉR HOZZÁ? Azért fordulok hozzátok, kedves levelezők, hogy ha valaki már volt olyan halyzetben, amilyenben én vagyok, adjon ta­nácsot. N-am tudom, hogy mit tegyek. Az a lény. akivel együtt Jár­tam, nem akar többé szóba állni velem. Az egyik pénteken, amikor találkoztunk, mindketten nagyon szótlanok voltunk. Hogy ó miért volt szélien, azt nem tudom, de az én szótlan­ságomat se tadom megmagyarázni. Az bizto«, hogy nem harag volt az oka. Ugyanis megbeszéltük, hogy másnap, szombaton ismét találkozunk, és ebbe a lány beleegyezett. Másnap a megbeszélt Időben el Is jött, de azt ajánlotta, hogy többé na találkozzunk. Amikor megkérdeztem miért, azt felelte, hogy mert nem értjük meg egymást. Én bizonygattam, hogy nagyon jól megértem, hogy nélküle nem tudok élni. Inkább végzek magammal. Ezért nagyon megharagudott. Levélben kértem tőle bocsánatot, s ó meg Is bocsátott, da erra kért, hogy főbbé na zavarjam. A lányt már a katonaságom előtt la Ismertem, de akkor még nem jártunk együtt. Amikor leszereltem, akkor kezdtem neki udvarolni. Fél évig jártunk együtt, és nagyon boldogok voltunk. A lány többször bevallotta, hogy szeret és ürül annak, hogy együtt járunk. Nagyon fáj, hogy mégis elment tőlem. Nagyon szeretném, ha a fiatalok megírnák esetemről a vé­leményüket, ba tanáosot adnának, hogy miként nyerhetném el ismét a lány bizalmát. Jelige: Darabokra törted a saévam \

Next

/
Thumbnails
Contents