Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-04-24 / 17. szám
Azóta, hogy az első csehszlovák kereskedelmi hajó kifutott a tengerre — mér sok víz folyt le a folyókon. A tengerek partjai mintha közelebb ke rültek volna, mintha kisebbek lennének a távolságok. Sok minden változott azóta a tengerészek életében, a hajók felszerelésében és a munkafelté telekben Is. Talán csak egyvalami maradt a régi — a Csehszlovák Tengerészet igazgatósága, amely Prágában székel. Kubát mérnök Irodájában úgy „tologatják“ a csehszlovák hajóóriásokat, mint valami játékszereket a kádban. A falitérkép részletesen mutatja a Stetíni kikötőt, az Éva névre keresztelt csehszlovák parto kát. Itt bonyolódik le a be- és kirakodás, itt váltják egymást az egyes hajók legénységei. Ide térnek vissza, és Innen futnak ki a vízre a hajók. Egy hónapra, kettőre, esetleg fél évre, vagy többre Is, ahogyan éppen szükséges. A lengyel tengerészet Nisa nevű utasszállítója pár utast és poggyászt hoz a kikötőbe. Lassan a rendes kerékvágásba kerül a csehszlovák tengerész hétköznapi, de érdekes műszaka. Egy fél évvel ezelőtt az Éván kikötött az új „Praha“ — egy úszó kastély, a legkorszerűbb tengerjárónk, amelyet Stetínben a lengyel hajósok készítettek számunkra. Nem sokáig „melegedett“ a kikötőben. A hagyományos kereszlség és ünneplés után — amelyen a cseh és egyéb specialitásokat Vladimír Pytlík szakácsmester tálalta, akt már jó néhány éve járja a tengereket — a Praha az Egyesült Államokba Indult. Egy külkereskedelmi társaság vette bérbe egész esztendőre. Hosszabb Ideig vesztegelt a kikötőben a Kriváií, a Brno viszont Antwerpennek vette útját, azután Amman, Basra és a Perzsa öböl volt a további cél. A Kladnót viszont bevontatták a száraz dokkba, mert javításra szorult. Részben a legénység is kicserélődött. Voltak, akik hosszú idő után szabadságra mentek családjukhoz, mások meg más hajóra szálltak, újabb hosszú tengeri útra indultak. Ha igaz, hogy minden embernek szeretnie kell munkáját — ez a tengerészeknél fokozottabb mértékben érvényes. Az a „teknő“ ugyanis, amely kis csehszlovák szigetté változik a beláthatatlan tengeren, a tengerész szívéhez nő, hosszú időn keresztül mindent pótol. Még az asszonyokat és a gyermekeket is. Erről maguk a tengerészek tudnának a legtöbbet mesélni — „hiszen mire apa visszajön, a kölyök már járni fog...“ A tengerészálet teli van rejtett önmegtagadásokkal. Az otthonmaradottaknál — és a hajósoknál egyaránt. Legtöbbjük először jár tengeren. A Vltaván és Laben való hajóké zás csak előjátéka a hosszú tengeri utaknak. A tengeren a- zonban mégis egészen más. Az ember — a laikus azt hihetná, hogy ha valaki hajóra száll, szinte az életből távozik. Tévedés. Lehet, hogy valamikor így volt, lehet, hogy más hajózási társaságoknál még most is Így van, de a ml tengerjáróinkon otthont kapnak a tengerészek, csak az élet szigorúbb itt egy kicsit. Az első, ami a nem tengerész figyelmét leköti a hajón: a rend és a tisztaság. De ké sőbb rájön, hogy ez másként nem is lehetne. Tiszta kajütök, ragyogó folyosók; s az étterem, mintha valami szuperlu-' xus szállodából vágták Volna ki. — Kérem, várjon még az étkezéssel — figyelmeztet a steward az ebédnél. Bizonyára e- lőször van hajőn életében. A tengeren ugyanis az a szokás, hogy az étkezést a kapitány „nyitja“ meg. Aztán egyéb dolgokat is megtud az ember. Az étteremben mindig fehér ingben és nyakkendővel kell megjelenni — ahogyan azt a szokás megkívánja. Csak a trópusokon engedélyezi a kapitány a nyitott, rövid ujjú inget. , Amíg a „fiúk“ a gépházból, a fedélzetről, a konyhából és és étteremből eljutnak „látogatóba“ a kubai vagy indiai piacokra, ezer és ezer kilométert tesznek meg. Az Atlanti-öceár hullámain eltöltött órák, napok, hetek, hónapok alatt a trópusi hőségekben és az állandóan ismétlődő szolgálatokban a fedélzeten, a parancsnoki hídon, a hajó gyomrában — megedződik az ember. És a munkából mindig van elég. A sós víz ugyanis úgy „rágja“ a hajót, mint a fát a szú. Hol itt kell lecsiszolni a rozsdát, hol amott valamit megjavítani és mázolni, vagy valamit kicserélni. Aztán naponta le kell mosni a fedélzetet — és eközben a lehetőségekhez képest még az önművelésről — szórakozásról sem szabad megfeledkezni. Az ember különben „elvadulna“. Könyvek, rádió, magnetofon, egy-két film, az „Ember ne mérgelődj“ játék — mind megtalálható a hajón. A nagyobb haiókon a legénység szívesen hódol a labdarúgásnak is — a fedélzeten, az óceán kellős közepén. De még így is mindig várnak valamire. Hiszen otthon ez alatt az idő alatt sok minden' történhet. A kikötőkben várnak a legénységre a levelek, a csomagok — a hazavivő út vagy esetleg a még távolabbi utak serkentői. Az útvonal nincs meghatározva, gyakran kell másfelé in- dulniok... XXX Mielőtt a hajőorr előtt újra feltűnik a étetlni csatorna széles csíkja — 100 km-nél hosz- szabb — eltelt egy év. A hajósok közül némelyik égre földre esküdözik, hogy ez volt az utolsó hajózása. De amikor bizonyos idő elteltével sürgöny érkezik a tengerészettől: beha- józnii — nem tud egyik sem ellenállni. A szürkéskék végtelen a szívükhöz nő, bár az utazás rajta — néha eléggé keserű... —Svét v nbrazech FELVÉTELI Az iskola folyosója tele van idegen, egészen fiatal lányokkal és fiúkkal. Egyik-másik mellett ott szorong a mama vagy a papa is. Mások csoportba verődtek a tanítójuk körül, és mintha latolgatnának valamit. Mi ez, kérdem magamtól és bekopogok az iskola, a Dn- najská Slreda-i (dunaszerdahelyi) gimnázium igazgatói szobájába. A kopogásra azonban nem felel senki. Ugyanez megismétlődik a tanácsteremnél. Az ajtó túlsó oldala hallgat. Most már tényleg izgat, hogy mi történik az iskolában és visszafordulok a folyosóra. Valaki rámköszön. Ki ez? — tűnődöm. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna. A folyosón végre találkozom a gimnázium egyik tánáré- val és megtudom: felvételiztetnek. Ezek után persze megértem azt Is, hogy miért köszönt rám az idegen ember. Engem is tanárnak nézett. Az ördög nem alszik, gondolta, hátha valamire jó lesz ez a kis üdvözlés. A tanári kar tagjai szorgoskodnak. Érthető. Dolgozatok, összesítő papírok, jelentések. Sietni kell; a diákok addig nem mehetnek haza, amíg meg nem tudják, milyen eredményt értek el az írásbelivel. Akad olyan is, akinek ötösre sikerült. Még magyarból is! Pedig már évek óta sem fordult elő. A magyarázat: növekedtek a követelmények és a korábbi száz pont helyett százötvenre van szüksége annak, aki be akar kerülni az iskolába. Az összesítések elkészültek. A felvételiztető bizottságok élükön az Iskola igazgatójával indulnak a tantermekbe. A szavak nyugodtan hangzanak: „A felvételi bizottság áttanulmányozta írásbeli feleleteiket és ezek alapján megfelelt... Akiknek a nevét nem olvastuk, azok maradjanak az osztályban szóbeli vizsgára. A többiek elmehetnek haza. Az eredményről mindenkit írásban is értesítünk...“ Hirtelen nagy lesz az öröm. A lányok összeborulnak, ölelik, csókolják egymást, mintha máris felvették volna őket. Felemelő érzés. Mégiscsak nagy dolog, hogy az ember folytathatja a tanulmányait! A százharminc diák számára három esetleg négy osztályt nyitnak a dunaszerdahelyi gimnáziumban...-nthFelvesznek? Nnm vesznek fel? Az eredményről mindenkit írásban értesítünk... A húsvéti szokások mindig hálás témával szolgáltak az újságíróknak. Különösen a Zoboralján, Nyitra környékén maradt fenn sok szép szokás. Az emberek néhány napra mintha megfeledkeznének arról, hogy modern korban élnek, visszakanyarodnak a múltba, felveszik őseik szokásait, népviseletbe öltöznek. Az ezerszínü hímzett szoknya és pruszltk vonzó céltábla a hatásos felvételre vadászó fotóriporternek. Tiszteletreméltó kollégánk is fel- kerekedett — a nevét tapintatból elhallgatjuk —, hogy színes, élvezetes riportban örökítse meg a zo- boraljt népek húsvéti szokásait. Természetesen néhány nappal korábban szállt ki a Nyitra menti kis faluba, hogy a riport még az ünnep előtt bekerüljön a lapba. Abban az esztendőben korán esett húsvét, elég hűvösek voltak még a napok, de az emberek készségesen beöltöztek a lenge népviseletbe, hogy kedves barátunknak eljátsszák a húsvéti szokásokat, aki valósággal oda volt az örömtől. Ogy vélte, hogy ezt a ziccert nem hagyhatja ki: mindent fel kell jegyezni, mindent lencsevégre kell kapni. Kívánságára egykét szemrevaló asszony és lány elindult vele a Gímes patakhoz, hogy megörökíthesse a lányok nagypénteki mosakodását, amely az ősi szokások szerint arra jó, hogy egész évben tiszták és szépek maradjanak. A boldogságtól áradozó riporter kezében megállás nélkül kattogott a fényképezőgép. Szinte magáról megfeledkezve ugrált a patakban mosakodó lányok, asszonyok körül, nehogy lemaradjon valamiről. Ez lett a veszte, mert egy óvatlan pillanatban megcsúszott, és a patakba esett. Akarva-akarat- lanul „megkóstolta“ a zoboralji asszonyok nagypénteki mosakodásának „ízét“. Szerencséje volt, megúszta enyhe náthával. Egyesek meg mernének rá esküdni, hogy ekkor írta élete első és utolsó közvetlen élményből fakadó, életízü riportját. —0— A bodrogközi fiúk nem sajnálják a lányoktól a vizet. Húsvét- kor kisebb-nagyobb csoportokba verődve sorra járják a lányos házakat, és ha kezük ügyébe kerül egy edény víz, alaposan megfürdetik a lányokat. Az aggódó anyák természetesen igyekeznek minden mozdítható edényt, vödröt, minden csepp vizet elrejteni. Megboldogult legénykor ómban én is elkeveredtem egy locsoló társaságban, és a falu legszebb lányához eleve azzal nyitottunk be, hogy megúsztatjuk. Ezt súgta a legényvirtus. Haditervet eszeltünk ki, amely azonban kis híján felborult, mert a házban egy szemernyi vizei sem találtunk. Képtelen vagyok leírni társaságunk csalódását. Ilyen csalódott csak az az ember lehet, aki egy álló napig kúszik négykézláb a pusztában a távolban feltűnő gémeskút felé, csak mikor odaérne, jön rá, hogy délibáb volt. E keserves helyzetben már csak a csoda segíthetett, hogy csorba ne essék a mindenre elszánt locsolók tekintélyén. S lám, mit nem ád az Isten? A sarokban álló asztalon egy öblös porceláncsészét pillantottunk meg. Alighanem elkerülte a háziak figyelmét — véltük. Majdnem egyszerre csaptunk le rá, mint vérszomjas héják. Akinek a keze először ért hozzá, diadalittasan emelte a magasba, és tartalmát gyakorlott mozdulattal a lányra zúdította. Amilyen hirtelen támadt a jókedvük, olyan hirtelen le is „lom- bozódtunk. A csészében a családfő reggeli feketéje volt... Wiedermannová mérnök ugyan nem tengerész, de a hajókhoz igen közel áll.. A térje tengerésztiszt és éppen most tölt el vele néhány szép napot, amelyet ismét a magányosság hosz- szú hónapjai követnek majd. Jirí Materna, a csehszlovák tengerészet legfiatalabb kapitánya. A kérdésre, hogy ifjúkori álma volt-e, hogy tengerész legyen, azt válaszolta: Nem, még álmomban sem jutott eszembe. De most valóban szeretem a munkámat.
