Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-04-17 / 16. szám
DÉNES GYÖRGY KÉT VERSE Kisiklatott világod Hát visszaigazfthatod a kisiklatott napokat, bennük élőket, haldoklókat s a boldog halottakat. Visszaállíthatod Idült emlékeidbe beborult eged, a ház előtt a gyepes udvart s a rokkant kerítéseket. Meg autókat, kőkockákat, az utcák kitakart belét, az egész város, az egész föld telhetetlen csőrendszerét. A bénákat, az esdeklőket és akik habzsolják a jókat. S kik formaiinban ázaiognak, a félbemaradt csecsszopókat. A hangyákat a hangyabolyban, szürkék szürke ábrázatát, mit őriznek a kartotékok s a beidegzett koponyák. Fogadd magadba, billentsd vissza kisiklatott világodat, mit megejtett a félelem s majd megenyhít a kárhozat. A FÉLELEM KERESZTJE A félelem sötét keresztje a végtelenbe veti árnyát, alatta hadak útja lángol, termi felbérelt messiását. De niég nyüzsög az emberiség: tervek, remények, háborúk, a szellem szörnyetege még acélbordák között henyél. Mégis: egy örült csínytevése, gálád, orgyilkos mozdulat, s felbomlanak az elemek... Vigyázz! Világ torkán a kése. Azt a szándékot félem én, ami a napra felhuhog, ö a héttorkú rettenet, ő a megidézett Moloch. Fejében örült láng sziszeg, lapul, de intő jelre vár. Mi lesz, ha kipattan egyszer agyából a szárnyas halál? GYIIRCSÖ ISTVÁN KÉT VERSE Szememben hordozlak Lehetsz nagyon messze, akármilyen távol, közelemben jársz te, ha én úgy kívánom. Szememben hordozlak, örök tükör vagyok, belerajzoltak már a sugárzó napok. Gyémánttá, reggelek véstek a szemembe, hogy az éjszakáim veled teljenek be. S lehetsz nagyon távol, akármilyen messze, csak bezárom szemem, s itt maradsz örökre. Ki tudna elvenni tőlem, ha nem adlak! Itt vagy te, a legszebb, így csak én mutatlak. Igazítsd meg hajad két szemem tükrében, úgyis ritkán látod magad Ilyen fényben. FUT A TÉL, FUT A TÉL A Pós-kert kizöldül, igaz-e, kedvesem? Elszalad a tél is, szerelem, szereleml A jó, meleg búvás, a biztos kályhatüz. Tavasz lesz. Jön a nyár. Téged majd merre űz? A Szépkő tövénél nem tépünk virágot. Álomtő, Álomtő, minket ő sem látott. Csak fűtő patak vagy, a másiknak párja ott a Barakvölgyben. Katicabogárka, mert az is lehetnél a Csermosnya partján, ki vesz tenyerébe, hogy repülj, bogárkám? Hogy repülj, csak repüljl Mondd, meddig repülnél? Túl a Krasznahorkán, bújva hol pihegnél? Kizöldü.1 a Pós-kert, ki bizony, kedveseml Jó, tavaszi szél fúj, szerelem, szereleml Meghajolsz a széllel, meghajolsz, mint a nád. Jaj, hogy lobog, leng már szándékra a szoknyád! Kiszórod magadból a téli világot, s alig ismerlek majd, szép pitypangvirágot. * Moyzes * * + * * Ilona:« ♦ ♦ * * szírzt^oro^ A férfi megitta konyakját, felhörpintette feketéjét. A nő prágai sonkát fogyasztott. Utána cigarettára gyújtott, füstjét fodrosán a magasba fújta. Fizettek, elindultak. A férfi meg-megtánto- rodott. Nem az italtól. Voltak ilyen szédülései. Ideg vagy szív, az isten tudja. A lépcsőn lefelé karon fogta a nő, baja ne essék. Az autóban is elfogta még egyszer-kétszer a rosszullét. — Ez így aztán nem a legbiztonságosabb — gondolta a nő, de nem szólt semmit. A tónál megálltak. A férfi leterítette pokrócát, levetették a cipőjüket. — Jobban vagy? — kérdezte a nő. — Nem nagyon, de remélem, itt helyrevergődöm. Megöl a város zaja. Harminc éve hallgatom. Iszonyúvá vált bennem. — fuj, de finom — mondta, ahogy belépett a tó vizébe. — Gyere, próbáld meg, egészen meleg. A nő utána ment. — Valóban. Az ember nem is hinné. — Aztán magasra emelve szoknyáját és mélyebbre lábolt a vízbe, majd hirtelen kifutott, letolta a .bugyiját, lezséren a plédre dobta. Visszament. — Látod, így jó ez. — Talán igazad van. S mi lenne, ha egészen levetkőznénk? Körülnézett. — Egyetlen lélek sincs körülöttünk, ez a legjobb időpont, tizenegytől kettőig. Kettőkor szoktak szállingózni az emberek. XXX Az égető napnak nyoma sem volt. Langyos sugarai sárgás színben hullottak a tóra. Enyhe szél fodrozta a vizet, megérintve a karcsú sást. A simogatástól izgatott suttogásba kezdtek. A kíváncsi nyírfák bele-belenéztek a tó tükrébe, majd izzó vágyakozással tárták karjaikat az ég felé. A kék a zölddel, a zöld a sárgával keveredett. Csönd volt, színes csönd... Víz szagát hozta magával a szél. Beléjük sodorta a külső színeket. Egyre beljebb mentek a tóba. Amikor lábuk alatt elveszett a talaj, úszni kezdtek egymás mellett. A tó közepén szem- befordultak és kergetőzni kezdtek. A part szélén finom homokot ért a lábuk. Szembekerültek egymással. A nő ráállt a férfi lábára, megfogta mind a két kezét, egy ideig játékosan himbálóztak. Lehulló halk kacajuk a víz felszínére esett és ott tört össze ezer darabra. Meztelen testük úgy ért össze a víz alatt, mint a víz színe felett a szitakötőké. Eltávolodtak, majd újra összesodródtak. A víz langyos volt, szorosra kapcsolta ölelkezésüket. Aztán még egy ideig eljátszottak a sima vízzel. A parton hófehér kavicsokat szedtek és egyet-egyet beledobtak a vízbe. A kavicsok után sűrűn gyűrűzött a víz. Amikor az utolsó fodor elérte a partot, újból csendes lett a tó, mintha semmi nem történt volna. — Milyen jó, hogy eljöttünk Ide, legalább elbúcsúzom a tavaktól. — Elbúcsúzik? — nézett csodálkozva a nő a férfira. Hogyhogy búcsúzik, hiszen először vagyok itt vele, gondolta, de újból hallgatott:. Csajkovszkij Románcának szomorúsága lobbant el fölötte, s szinte észrevétlenül a szívére telepedett. — Ezért, hát ezért nem jött nappal... Egész nyáron? — Mintha ablakot nyitottak volna a szobán, amelynek titkát régen el akarta lesni. A nyitott ablakon át behullott a fény és villámgyorsan megvilágosodott benne minden. Szavak, félmondatok pattantak a dobhártyáján. Megszűnt körülötte a csend is, giz- gazos zűrzavar támadt benne. Egyszerre felfelé csurgóit a náp, és kínlódva hajlottak a partra a nyírfák. A fűzfák vessző-ág levélszoknyájukat vízbe mártották, lemosták vele az arcukat, megtörölték párás szemüket és úgy sóhajtottak, mintha elveszítették volna valamijüket. — Kivel? A kérdés fától fáig, parttól partig dobódott, majd elgyalogolt valahová a jelhők közé, ahol nyoma veszett. Sem önmagától, sem a férfitól nem kapott rá feleletet. Hallgatlak a kavicsok. Elnémult a sás. A nő felöltözött, az autó felé vette útját. A fekete csöndben már nem az a nő távozott, aki idejött. H át igen, de még mennyire! Jól állt rajta a ruha. belehízott. Bár ne hízott volna belél De nem is a ruha az érdekes. Illetve, talán mégis... Erős, jól táplált férfinak nézheti, aki az éjszakában errefelé téved. S komolyan veszt. Komolyan veszi, mert a derékszíjára oda van erősítve a pisztoly tokja. A tokban a pisztolya. S ez már -magában Is jelent valamit. Az életet és a halált jelenti. De neki már egyik sem jelent semmit. Nem, nem érdekes. Semmi sem érdekes többé. Öröm? — Fiú, fiú — üvölt a szél, s filmgyár főépületéről lesodor egy-két cserepet, pozdorjává zúzza. — Vigyen el az ördög, legalább te maradnál nyugton — átkozódik az őr, és az ágyára gondol. Egyetlen vagyona a kis szoba a város peremén. A cserépkályha pedig a világ melege. Egyetlen vigasza karácsony éjszakáján. Reggel majd elnyúlik a dunyha alatt és hosszan kí- lélegzi az éjszakai fagyot. Felhajt egy korty bort a „Kolostori vöröséből. Nem utolsó dolog. S utána sonkát eszik tormával... Nagyot mozdul a nyeldeklője. Egy pillanat azonban, s máris megkeseredik a szájíze. Miért jutott ő ide, és miért kellett neki más szakmát választania... Mert most neki is ünnepi estéje lehetne. Ahogy dukál. Lassú élvezettel kanalazná a káposztalevest. Jóízű hazai kolbászt venne a boltban és belefőzné. Isteni lenne ... Magába szívná a csendet és gondolkozna. Igaz, Itt is ezt teszi. Elmélkedik. Inkább ne tenné. Minek az? Egész életén át ezt csinálja, és mit ért el vele? A portát. Az Állami Filmgyár portáját. Csend Itt is van, az Is igaz. Karácsony éjszakáján se volna? Egyetlen járókelő sincs az utcán. Mégis viszonylagos ez a csend... Mert őbenne úgy volt a lázadás, mint az utcákon a szél. Hogyne lázadna, mikor így jártak el vele. A titkárságról a portára küldték. Mintha bizony nem jól végezte volna a munkáját. Márjedig jól végezte ... A filmgyár kitüntetett titkárnője volt. Dolgai mindig rendben voltak. Illetve... Talán mégis. Az arcán. De erről nem ö tehet. Az idő az oka. A fiatal titkárkisasszony, meg kell adni, másképpen néz ki. Olyan hamvas a bőre, mint az őszibarack. És karcsú, mind a nádszál. A haja sötét, egy szál fehér sem akad benne. Neki sem akadt húszéves korában. Ö meg most csaknem háromszor annyi. A bőre cserzett, apró, tűvékony ráncokkal van barázdálva. De akadnak durva mélyek is. S az orra alatt, a szája körül erős szőrszálak kunkorodnak szemtelenül, feketén. A haja szürke jó , néhány esztendeje. Bár fordítva lenne! Komisz dolog, mert fáj. ö nem érzi magát öregnek. Az agya úgy működik, mint a borotva, a teste erős. Legfeljebb a reuma hasít bele itt-ott a csontjaiba. Olyankor egypár napra kiíratja magát, s minden rendbe jön. Csak a szíve perkeledik gyakran a világgal. Pedig minden a rend értelmében történt. Előírás szerint. Hisz ez, ez... A munkatörvények ellen nem vétett... Legfeljebb ellene vétettek... A titkárságon, ha álmából felköltötték, akkor is eligazított mindent. Most a feje tetején ál] minden. A fiatal titkárkisasszony fe! tudja szolgálni a feketéket. És mosolyogni is tud százfelé... Nem, nem gonoszkodik, a- mikor ezt mondja. Nem is féltékenység ez. Hiszen az unokája lehetne. Nem az a baj, hogy fiatal. Ez az élet törvénye... A baj az, hogy nem állja meg a helyét. Ha különb'munkaerő lenne, mint ő, akkor nem sértené a dolog. De így? Nem, nem ... Kivárhatták volna, míg önmagától nyugdíjba megy. Hiszen el is ment volna, de az életét a munkája jelentette. Most fényét vesztette minden. És értelmét. A felugató szél elült. Elnyargalt, isten tudja, hová. Mintha csak . tiszteletben tartaná a rendet. Karácsony éjszakájának rendjét. Rend midenütt. Külső rend, de rend. Jó lenne belelőni. Rádöbbenteni az embereket a méltánytalanságra. Lám, a neonfények változatlanul csillognak a főépület homlokzatán. Sőt, fényesebben, mint valaha. Egy évvel ezelőtt rakták föl a hatalmas új betűket. Nem sokkal utána, hogy őt megfosztották a beosztásától. Pedig a főépület is ö- reg. Öregebb, mint ő. S a- mlg őbenne lassan minden elsápad, odafönt a főépület homlokzata percenként fölsziporkázik. Kéken, mint a nyári égen a csillagok. És a hő ugyanolyan lágyan hull, mint eddig. Finoman borítja be a fákat és a földet. Csak az ő bánatát nem tudja eltakarni. Talán, ha akkor tiltakozott volna... De a -büszkesége nem engedte. A hirtelen meglepetés görcsöt gyúrt a torkában. Azóta is ott érzi. Nem tudta megemészteni. Abban reménykedett, hogy előbb vagy utóbb rájönnek tévedésükre. De nem így történt... Bár a vezérigazgató mindent tud ... Különben nem hajtaná le a fejét, és a szemét sem sütné le, ha gyalogosan visz át az útja a portán ö meg szokta előzni. Elfordul, mintha más néznivalója akadna, nem állítja meg, utána sem megy. Ma szeretné pótolni a mulasztását. Ha eddig csendes szóval nem panaszkodott, most már annál hangosabb lesz. Megbontja a rendet. Mesterlövő volt valaha, asz- szony létére. Most is jől lő. Lelövi a neon sziporkázó fényét aludjon ki, mint a- hogy az ő fényei is kialudtak. így ni... Meghúzta a ravaszt, és sorra vette a betűket. Átlőtte a csendet. Karácsony éjszakájának a csendjét. É- teri, finom csönd volt. Egy, kettő, három, négy, öt... a pisztolylövések sziklazuhanásként hatottak. A nagy üvegbetűk cserepei majdnem hangtalanul hullottak a puha hóba. A másik porta férfi őre lihegve érkezett a színhelyre. Amint meglátta I- lonát, kezében a fegyverrel, kiáltani is elfelejtett. Megfordult és rohant vissza, még mielőtt Iloná észrevette volna. — Megőrült a nő ... — motyogta. — Tudtam én, hogy nem lesz ennek jő vége. Amióta a portára került, elfelejtett nevetni. Azt mondják, búskomor lett, pedig okos volt az Istenadta. Egy pillanatig tanácsta- . lanul állt a telefon előtt. Aztán tárcsázott. Nem a rendőrséget hívta. A mentőket. Ilonára abban a helyzetben találtak rá a mentők, ahogy a portás tizenöt perccel ezelőtt. Még mindig a neonbetü cserepeit vizsgálta. Vagy a rend törvényeinek a titkait? Az Isten tudja. Nem ellenkezett. Szép csöndesen adta meg magát. Akár egy évvel ezelőtt. Nem lázadozott. A végtelen semminek egy kifürkészhetetlen pontjára szegezte tekintetét. — Hová? — kérdezte a mentőautó sofőrje. — A kórház idegosztályára — rendelkezett az orvos.
