Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-03-20 / 12. szám
Őszintén a könyvről í. A kónyvhónap közepében vagyunk. Néhány irodalmi est, Irö olvasó találkozó; több példásan működő könyvtár kitüntetése jelezte idáig ezt az e- seményt. römegtá)ékoztatási eszközeink az elműlt napokban a sokévi átlagnál többet tog lalkoztak a könyvvel. Körülbelül ennyi az eddig eltelt tízegynéhány nap tükörképe. Nem tudom eldönteni, méltóképpen ünnepelünk-e, egy azonban elgondolkoztat: keveset hallottunk vagy olvastunk a könyvnek társadalmunkban betöltött szerepéről. Nem a frázisokat, az üres szólamokat hiányolom, hanem az okos, lényegre törő szavakat, gondolatokat. Továbbá arról sem kaptunk tájékoztatást, hogy napjainkban vajon hányán olvasnak és milyen könyveket. Ezekről kellene beszélnünk, írnunk, mert a könyvvel kapcsolatos időszerű problémák jórészt itt húzódnak meg. 2. Évtizedekkel ezelőtt — sőt évszázadokat is írhatunk — a könyv az irodalmi és az általános művelődés egyik legfontosabb forrása volt. Annak idején egyszerű halandó nehezen juthatott hozzá. Az írott szó különböző olcsó kiadványokban került el — ha egyáltalán elkerült — falvainkba. Nagyapáink még emlékeznek rá, hogy tulajdonképpen nem is olyan régen ritka, s talán éppen ezért olyannyira megbecsült érték volt a könyv. Ami évtizedekkel ezelőtt tény volt, csekély változással napjainkban is az: a könyv jelenleg is művelődésünk egyik fontos forrása. Szocialista társadalmunk egyik alapvető célkitűzése közművelődésünk, tartalmának elmélyítése, színvonalának állandó emelése. E program keretében évente milliókat költünk könyvtárakra, könyvkiadók dotálására stb. A- ránylag sokan olvasnak nálunk, ez kétségtelen, de sajnos, ennek ellenére a könyv szerepe társadalmunkban, pontosabban fogalmazva a köztudat- ban háttérbe szorult, az értéke részben megkopott. A miértre három, szerintem nem jelentéktelen, okot említek meg. Az első objektív, éspedig a tudományos-műszaki forradalom, amely művelődésünkben többek között úgy mutatkozik meg, hogy a közelmúlthoz képest is szinte belátha- tatlanul szélesíti a művelődést szolgáló eszközök csatornáját. A sajtó, a tévé, a film és más eszköz naponta a szó szoros értelmében információzuhata- got áraszt napjaink emberére. E szerteágazó láncszemnek csupán egyik, nem jelentéktelen, kapcsa lett a könyv. A másik, lényegében az előbbivel összefüggő ok tulajdonképpen paradoxon: egyre több a szabad időnk, s mégis úgy érezzük, egyre kevesebb az időnk. Többet akarunk tenni, mint e- lődeink? Nem'tudjuk beosztani az időnket, vagyis nem tudunk élni? Alighanem mind a két feltevés helytálló. Tény, hogy a mindennapi körforgásban nagyon sokan nem érnek rá olvasni. Pontosabban fogalmazva mindig találnak valami szerintük lényegesebb elfoglaltságot. Minek olvasni, hiszen a tévében filmen két-há- rom óra alatt megtudom azt, amit könyvből napokig, hetekig olvasnék?! Krimit vagy ehhez hasonló könyvet még esetleg a kezembe veszek, mert az szórakoztat. Ilyen véleményeket gyakran hallhatunk. Pszichológusok, kritikusok és mások már szinte az unalomig ismételgetik, hogy az audiovizuális és a vizuális élmény különbözik az olvasás élményétől. Az előbbi kettő elsősorban sokszínűén érzékeltet, jórészt illusztrál, az utóbbi, tehát a könyv olvasása látszólag egvszerűbb. ám mélyebb rétegekre hatol, meditáíásra. gondolkodásra ad lehetőséget, vissza lehet lapozni, egy-egy résznél zavartalanul elidőzhetünk. Pótolhatatlan élmény ez, s ezért leszögezhetjük, hogy a könyv szerepe továbbra is jelentős, az viszont tény, hogv napjaink átlagemberének értékrendszerében csökkent az értéke. Manapság olyanokkal is találkozhatunk, akik nemigen szeretnek gondolkodni. Ez a már említett információzuha- tag egyik árnyoldala. Csaknem mindent kézhez kapunk, papucsban értesülhetünk, mondjuk jó középiskolás szinten a világ dolgairól. Sokan megelégszenek ezzel, passzív fogyasztókká válnak, és olvasásban legfeljebb a képes folyóiratokig jutnak el. Ha már az életmódunk egyes káros jelenségeinél tartunk, említsük meg a fentebb jelzett harmadik o- kot, amely szerintem összefügg a könyvvel — tágabb értelmezésben a művelődéssel — kapcsolatos problémákkal. Életünkben, helyesebben életfelfogásunkban néhol még kísért a nyugati társadalom „sikkjeinek“ néhány jelensége. Néhol nálunk is az autóval, nyaralóval és egyéb hasonló „cuccal“ rendelkező ember a „menő fej“. Ehhez persze nagyon sok pénz kell, tehát sok ember i- dőbeosztásának ez az egyetlen szempontja: a szabad időben (jó, ha csak akkor!) minél többet fusizni, ügyeskedni, vagyis minél többet keresni. A mindennapi tereferéhez szükséges kulturális, sport és e- gyéb információ a képernyőn keresztül „házhoz jut“, másra látszólag nincs is szükség. Félreértés ne essék: nem az anyagi jólét ellen hadakozom, hiszen szocialista társadalmunk egyik alapvető célkitűzése az általános életszínvonal állandó emelése. De ezzel e- gyütt az ember szellemi fejlődése Is cél! Mi a szocialista emberért teszünk mindent, nem a nyereségért, egyesek jólétéért munkálkodunk. S ez a- lapvető különbség. Éppen szocialista eszméink védelmében nem lehet szemet hunyni afölött, hogy nálunk is sokan él nek a fentebb említett Szempont alapján, jómagam több o- lyan fiatal, egyébként eszes, többre képes embert ismerek, aki szinte csak kizárólag a minél több fizetésért él. Nem ritkaság, hogy huszonévesek megkeresik a havi háromnégy ezrest; sokuknak jól berendezett lakása, autója van, viszont Adyról, Dosztovejszkij- ról és másokról valamikor az iskola padjaiban, most pedig esetleg egyszer-kétszer a tévéből hallottak valamit. Szívszo- rítő élmény beszélni velük a- nyagi jólétük mellett szinte ordító szellemi szegénységüket, viselkedésüket figyelni. Róluk és azokról a harminc-negyven éves és más évjáratú egyénekről'is kellene beszélnünk, akik esetleg egy-egy krimit vesznek a kezükbe. 3. Váci Mihály híres sora jut az eszembe: „tenni, tenni kell“. Éspedig sürgősen és sokat, toldhatjuk hozzá. Kezdjük ta Ián középiskolás fokon. Pedagógusaink vajon raegszerette- tik-e a szépirodalmat, a könyvet tanítványaikkal? Tanltják- e őket okosan, korszerűen élni, beosztani az idejüket? Adatok, tények nélkül nehéz igennel vagy nemmel válaszolni. Egy, talán nem is lényegtelen észrevételt azonban leírok. Gyakran fordulok meg pedagógusok között, inkább barátként, mintsem vendégként. Beszélgetésünk így kötetlen, minden formaságtól, tartózkodástól mentes. Évek óta egyre többször megdöbbent, hogy pedagógusaink beszédtémája szinte állandóan a sport, az autó, nőknél a divat, s csak nagy ritkán hallok valamit egy-egv értékes könyvről: kiállításról, hangversenyről nem is beszélve. Ojfent hangsúlyozom, itt sem a beszédtémát kifogásolom. hanem a sorrendet. Nem általánosítok, csupán logikusan következtetek: ha e- zek a pedagógusok az autót, a nyaralót, a maxiszoknyát fontosabbnak tartják a könyvnél, akkor száz és száz tanulóban ugyanilyen vélemény, érték- rendszer alakulhat ki, Túl a középiskolás fokon: tudomásom szerint vezető pártós állami szerveink alapos felmérést végeztek közművelődési intézményeink munkájáról. Érdeklődéssel várjuk a tanulságokat, a javulást célzó intézkedéseket, mert a kétségtelen eredmények mellett művelődési házaink, központjaink tevékenysége, különösen helyi és járási szinten több helyen bizony „döcög“. Még egy, tulajdonképpen természetes feladatról. A műveltséget, pontosabban a hozzáértést az erkölcsi elismerésen túl az eddiginél jobban meg kellene anyagilag is becsülni. Egy figyelmeztető, hosszabb távon különösen veszélyes tünet: fal- vainkon nem ritkán hallhatjuk a szülők szájából, hogy nem érdemes a gyereket egyetemen vagy másutt felsőbb fokon taníttatni, mert öt évi gürcölés után nem keres annyit, mint a faluban dolgozó hasonszőrű fiatalemberek. Tisztában vagyok azzal, hogy minden fizetésemelést számos közgazdasági és egyéb szempont determinál, tudom azt is, hogy párt- és állami szerveink különösen az utóbbi időben az egészségügyi dolgozók és a pedagógusok fizetésemelésével komoly eredményt ér: tek el. Mégis helyénvalónak tartom megemlíteni, ezen a téren sem kevés a tenni- és javítanivalónk. 4. Kiadóink munkájáról sem szabad megfeledkeznünk. Leszűkítem a kört, mert csupán hazai magyar könyvkiadónk munkájával kapcsolatban vetem papírra észrevételemet. A Madách Kiadó számos vonatkozásban (a hazai magyar tudományos irodalom felkarolása, képzőművészeti művek megjelentetése, tartós, gyümölcsöző kapcsolat hazai és külföldi kiadókkal stb.) figyelemre méltó eredményt ért el. Úgy érzem viszont, hogy az olvasói hálózatot még nem sikerült a kellő mértékben szélesíteni. Ismét egy általában érdekesnek tartott esetet említek. Néhány nappal ezelőtt egy jól menő szövetkezet közgazdásza mesélte, hogy náluk író-olvasó találkozót rendeztek. Szerettek volna az illető író könvveiből többet rendelni, de a közeli városok könyvesboltjaiban egy sem akadt belőlük, viszont egy hirdetésből tudom, hogy a kiadó raktárában valószínűleg nem egy fekszik az Igényelt könyvekből. Nézzük a lényeget: a kiadó megjelenteti a könyvet, az olvasó érdeklődik, szeretné megvásárolni, ennek ellenére a könvv a raktáron hever. Nem általános: de elgondolkoztató a fenti eset. A népszerűsítésről már sokat írtunk, de úgy tűnik, keveset tettünk érte: ezért további erőfeszítésre van szükség f és ebben sajtónkra is komolv feladat hárul), mert ma már a jó bornak is, de a jő könyvnek különösen kell az okos, figyelmet felkeltő „cégér“. 0 ' 5. Sok mindenről, számos jelentős összefüggésről kellene még írni. Úgy érzem azonban, hogy ezek mellőzésével is a lényegre tapinthattunk. A könyvhónap rövidesen véget ér. Mind- annyiunk érdeke, hogy ez az esemény a jövőben még inkább mellőzzön minden felszínességet, kampányszerűséget. Elsősorban arra ösztökéljen bennünket, hogy minél több emberrel szerettessük meg a könyvet, és ez pedig a művelődés közkedvelt formája legyen. Tulajdonképpen az lenne a legszebb, ha nem kellene nálunk könyvhónapot rendezni, ha a könyv enélkül is mindannyiunk társa, jóbarátja lenne. Szilvássy József új ifjúság 5 Petőfi és Barabás A minap könyvtáramat rendezgetve, kezembe került a Fekete József és Hevesi József szerkesztette Magyar Salon című, múlt század végi folyóirat. Az 1886-os kiadvány egyik számának címoldala Petőfi Sándor megejtően szép arcmását közli. A képen Petőfiből szinte őserővel árad a bölcsesség, a szeretet és a nyugalom. A fiatal költő vonásai még nem gondterheltek, de érezni, hogy a messzibe néző szempár már a jövöt kémleli. Mintha tudná, se|tené a költő, hogy harsonája lesz a népek szabadságáért stkraszállö, világot újjáformáló gondolatnak. A rajz Petőfi kortársának, Barabás Miklósnak az alkotása. Az alkotás születésének pontos Időpontját nfem ismerjük, de tudjuk, hogy a képpel a nagynyilvánosság valamivel több mint 85 esztendőnek előtte Ismerkedhetett meg a Magyar Salon jóvoltából. Az idézet megemlfti Petőfi és Barabás baráti kapcsolatait. A nagy költő és az Európa-hlrü piktor közt valóban szoros baráti kapcsolat volt. Ismeretségüket Vahot Imre érdemének tulajdonítják,, aki midőn a Pesti Divatlapot megindította, egyaránt igénybe vette Petőfi és Barabás mes- termúveit. Barabás Miklós a szabadságharcot ecsetjével szolgálta. Petőfi Sándorról több alkotása is készült. Megfestette Kossuth Lajost és a szabadságharcban részt vett más társainak arcképét. Petőfivel való szoros, baráti kapcsolatát az is jellemzi, hogy a költőórtás a „Vándorélet“ című költeményében Barabás Miklósnak a „Vándor cigányok“ című alkotását énekelte meg: Ki volt tulajdonképpen Barabás Miklós? Neve szorosan összefügg a magyar képzőművészet felfelé ívelésének kezdeti korával. Rajzaival már gyermekéveiben elbűvöli környezetét. A hatesztendős fiúcskát csodagyerekként emlegetik. Tanulásra, sajnos nem nyílik lehetősége, mert atyja korán meghal. Az ifjú Miklós magára marad és 14 éves koráig szinte csak teng-Ieng. Névnapi versekhez készít arabeszkeket, koszorúkat festeget, és ebből tartja fenn magát. Tizennyolc éves, mikor Enyedre kerül. Az ott állomásozó huszárezred tisztjei felfigyelnek az arcképeket festegető kis piktorra, Barabás a tőlük szerzett honoráriumokat összegyűjtve próbálkozik előbbre jutni. Először Kolozsvárra megy, majd Pestre és onnan Bécsbe. Míg a császári városba eljut, bizony sokat kell még addig kol- dulgatnia. Amint Bécsbe megérkezik, az első útja a „festészeti“ akadémiára vezet. Felvétele sok nehézséggel jár, nincsenek bizonyítványai, s a nagy befolyású, kalaposfejü professzor urak nem akarják mellőzni a formalitásokat. Am Barabást kemény fából faragták, nem hajlandó meghátrálni. Merész lépésre határozza el magát: erkölcsileg kényszeríti az akadékoskodó professzorokat, hogy felvegyék. Belopódzik a felvételező növendékjelöltek közé, és a kapott feladatot ő végzi el a legjobban. így aztán már nem tagadhatják meg felvételét, önerejéből éri el, hogy rendszeres oktatásban részesül. Előrehaladása mindenkit meglep. Már az első esztendő után az egyik képéért az előre ígért 100 forint honorárium helyett nyolcszáz forintot kap. Később Bécsből Bukarestbe távozik, itt készült akvarelljeit a közönség szétkapkodja, s a Bukarestben gyűjtött 1000 a- rannyal Olaszországba megy, onnan ismét Bécsbe ' teszi át székhelyét, majd végre megérkezik Budapestre. Itt Szemere, Bajza és Kisfaludy támogatásával az „Auróra“ munkatársa lesz._ Megfesti Vörösmarty, majd Széchenyi portréját. E két alkotásával egy csapásra a hazai festők élvonalába kerül. Barabás Miklósról egyik korabeli bírálója, Szana Tamás így ír: „... egyike azoknak a művészeknek, kiknek számára egykor előkelő helyet jelöl ki a magyar műtörténelem...“ A műbtrálat helyesnek bizonyult. Barabás valóban a közép európai képzőművészet nagy alakja, alkotásaival ma is ezreket gyönyörködtet. Petőfi Sándorról készült és Itt bemutatott alkotása, nekünk, szlovákiaiaknak nemcsak azért kedves és becsült, mert a szabadságharcnak e lelkes, életét a forradalom nagy ügyéért áldozó költőfejedelméröl készült, hanem mert Barabás Miklós itt közölt alkotása az éppen 150 évvel ezelőtt született poétát örökítette meg, akinek őseit szűkebb pátriánkhoz szoros kapcsolatok fűzték, hisz édesapja, az öreg kocsmáros a régi Pozsony vármegyéből származott, édesanyja, Hrúz Mária pedig turóci volt. — gy — i#i»ireiftlos Most jelent meg a Madách Könyvkiadó gondozáséban Csontos Vilmos: Gyalogút cfmü önéletrajzi regénye. A „mélyből indult“ Csontos Vilmos, aki Forbáth Imre halála óta a csehszlovákiai magyar lira leg- * idősebb képviselője, verseskönyveinek sorozata és válogatott versei után ezúttal prózát irt. írók, költők, közéleti emberek sorsa, hogy életük alkonyán, úgy a hatodik évtized tájékán megírják önéletrajzukat: Neves emberek biográfiája mindig érdeklődésre számot tartható esemény, különösképpen érdekes lehet azonban egy Csontos Vilmos-típusú ember memoárja. Hiszen jól tudjuk: Csontos úgy lett költő és maradt mindmáig költő, hogy nem hagyta el faluját, mai napig Zalabán ál. Hogyan látja egy ilyen költő a világot,, a történelmet, korát? A „Gyalogút" ezekre a kérdésekre adja meg a választ. Egy marék aprópénz címmel jelent meg a szlovák próza egyik legkiválóbb képviselőjének. az „Üveghegy“, az „Örák és percek“, az „Idegenek“ és más kiváló írások szerzőjének, Alfonz Bednárnak legújabb regénye Hnbik István kiváló fordításában. Különleges módszert választott Bednár legújabb müvében a valóság minél hívebb, ugyanakkor meghökkentő és izgalmas ábrázolására: egy kutya mondja el kutyatársainak a „tálkájában“ történteket. Fülöpkéml... — szólított meg. így hív; Fülöpke, Fiilöp- kém vagy Füll, illetve Fűliké, de erre ritkábban jár rá a nyelve. — Fülöpkém, te vagy az egyetlen vigaszom, szavamra, az egyetlen, mondta, és hosszú, magas termete összecsuktott, a- mint elhelyezkedett a fotelban, mellső lábaimnál fogva felemelt és a térde közé vett... Nem nehéz, persze kitalálni, hogy a falka egy ízig-vérig mai, s a mai élet minden problémájától megpróbált családot jelent. Alfunz Bodnár legújabb regénye a mai szlovák próza egyik legkiválóbb teljesítménye. A szlovák próza, nevezetesen a legifjabb próza jeles képviselője Ladislav Ballek, akinek Két kisregény címmel jelent meg kötete Rácz Olivér fordításában. Az első kisregény címe „Menekülés a zöldellő rétre“; 1987-ben jelent meg. s két díjjal is jutalmazták, a Slcvensky spisovatef könyvkiadó díjával és az Ivan Krasko irodalmi díjjal, a másik kisregény pedig, az „Égővörös liliomok“ 1969-ben jelent meg, s ugyancsak osztatlan elismerésben részesült. Ballek mindkét müve a magányos lélek, a társadalom elől menekülő, illetve a társadalom után vágyakozó ember problémáját boncolgatja. A Menekülés a zöldellö rétre főhőse tudatosan és tervszerűen fordít hátat a társadalomnak; az Cgövörüs liliomok öregembere pedig valósággal a csodavárás megszállottságával sóvárog társ, társaság, tehát végső soron a társadalom után S még egy jelentős regénye a legifjabb szlovák prózalró- nemzedéknek: Ivan Izakovté: Rekviem című írása, amely Tóth Elemér fordításában jelent meg magyar nyelven. — Szeretlek, éjszaka, büszkén vállalom ezt a szerelmet. Tudom, hogy csak veled szakadhatok el mindentől, és térhetek be oda, ahová éppen eszembe jut, tehetem azt, amihez kedvem van, Ö, és ez a csend, az éjszakából a lámpa sugarával kihasított sziget megfizethetetlen csendje. Téged jobban szeretlek, mint őt — kezdődik a regény Urai bevezetője. A regény egyik cselekményszáma a Szlovák Nemzeti Felkelés történelméhez kapcsolódik, amelynek egyéni-emberi és közösségi arculatát a szerző újszerű, tömör megfogalmazásban ábrázolja a küzdelem hozta emberi helyzetek érzékeltetésére. A történelem másik vonalán a maga kétidejű, illetve több idejű metamorfózisainak egybevetítéséböl fejlődik ki egy szerelem tragikus története. A mű megformálásában alkalmazott folytonos többidejüség — a modern regényírás ismert módszere — jó eszköz az fró kezében a dolgok ellentéteket hordozó érzékeltetésére. S egyben a regény drasztikusan mozgalmas vagy tragikusan érzelmes történetei mögé mélységet, távlatot nyit: teret, ahol a történetek általános emberi vonatkozásai, élet, halál hangjai rezonálnak. Idézzük példának az utolsó sorokat': — Hogy mit felejtettem el? Befejezni a történetet? A Máriánál? Vagy a Péterét? Hogy mind a kettőt? Hát az én történetem? Tessék: MARIÁN: Az ember nem születik bősnek. 'PETER: Életfogytiglani halálra ítéltek. EGO: Habal, habalim, vek hol habail
