Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-04 / 27. szám
új ifjúság 9 Az életben sokszor megbántottam azt, akit nagyon szerettem. Az efféle vétek olyan, mint a szentlélek ellen elkövetett bűn: sem ezen, sem a túlvilágon nem nyer bűn- bocsánatot. Sem eltörölni, sem elfeledni nem lehet. Néha hosszú évekig csendben van, mintha kihunyt volna a szívben, mintha elveszett,. eltűnt volna a nyugtalan életben. Egyszer csak azonban az öröm percében, vagy éjnek idején, mikor az ember rossz álomból riad fel, a súlyos emlékezés ráhull a lélekre, felsajdul benne, s olyan erővel égeti, mintha abban a pillanatban követte volna el a bűm Minden más emléket könnyen elkergethettünk, mosollyal vagy jőtét gondolatokkal — ezt azonban nem űzhetjük el. A sötét árny örökké ottmarad a szíven. Az ember örömest ámítaná saját magát: „Hiszen nem Is úgy történt! Nyugtalan agyad a napos oldal árnyékából is sötét éjszakát csinál) jelentéktelen semmiség volt az egész; hétköznapi eset, amilyen reggeltől estig százával, ezrével előfordul!“ A vigasz csalfa: az ember saját maga is keserűséggel érzi, hogy csalfa. A bűn marad, akár egyszer, akár ezerszer követtük el, akár naponta, akár pedig még nem is tudunk róla. A szív büntetőtörvénykönyv, hogy a kihágást a bűntettől, a gyilkosságot az emberöléstől megkülönböztesse. A szív tudja, hogy „aljas ember a tekintetével öl, a hős pedig karddal“, s hamarabb bocsátja meg a kardot, mint a tekintetet. De nem is katekizmus a szív, hogy a halálos és bocsánatos bűnök között különbséget tegyen; hogy szóban és külső jelben megkülönböztesse őket. A szív igazságos és tévedhetetlen bíró. A titkos és szinte öntudatlan mozdulatból ítél és ítélkezik, egy futó tekintetből, melyet senki sem vett észre, a kimondatlan, s a homlokon alig felvillanó gondolatból; sőt mi több, egy kopogtatásból, egy lépésből, egy kortynyi teából. A katekizmusban nagyon kevés bűn van feljegyezve, s azok sem főbűnök. Ha a szív lenne a gyóntatóatya — a gyónás hosszú volna és rettenetes! Megbocsátható az a bűn, amely szóban elmondható, s bűnbánattal eltörölhető. De súlyos és túlságosan súlyos s az élet utolsó pillanatáig véres az a bűn, amely csupán mint emlék maradt a szívben, szavak nélkül és alaktalanul. Az ember csak önmagának gyónja meg ezt a vétket, ha álmatlanul mered az éjszakába, s ha mellén nehezebb a paplan, mint a kő. IVAN CANKAR: EGY CSÉSZE FEKETE „Nem loptam s nem is gyilkoltam, nem is paráználkodtam: az én lelkem tiszta!“ Hazug! Hát nem háaoztál-e almát, miközben az éhes ember mellett elhaladtál s röstelkedés nélkül néztél rá? Rosszabb volt ez, mintha loptál, gyilkoltál vagy paráználkodtál volna! A szív, ez az igazságos bíró, hamarább megbocsát a gyilkosnak, aki a vesztőhelyre indulóban megsimogatott egy síró gyermeket, semmit neked, a tisztának! Mert a szív sem ismeri sem a jelentéktelen semmiségeket, sem a paragrafusokat... Tizenöt esztendővel ezelőtt hazamentem s három hétig otthon maradtam. Egész idő alatt nyomasztó hangulat uralkodott rajtam. A házunk sivárnak rémlett, valamennyiünkben volt valami súlyos, visszataszító, mintha nyirkos árnyék nehezedett volna ránk. Első éjszaka a szobában aludtam: többször is felébredtem és láttam, hogy édesanyám felkel az ágyból és az asztalhoz ül. Csendben, mozdulatlanul ült, mintha aludna; tenyerét a homlokára nyomta, fehér arca ragyogott, holott az ablak csukva volt, s odakünn sem holdfény, sem csillagfény nem világított. Figyelmesen hallgatóztam. s mindjárt tudtam, hogy nem az alvó lélegzetvételét hallom, hanem nehezen visszafojtott, csuikló zokogást. Befödtem a fejem; de a paplanon át, sőt még álmomban Is hallottam anyám nehéz sírását. A tető alá költöztem a szénára. Meredek, töredezett, létrához hasonló lépcsőfeljárón kúsztam fel erre a szállásomra. A szénában fekhelyet készítettem magamnak, s az ajtó előtti kis térségre asztalt helyeztem. Ablakom egy szürke repedezett falra nézett. Kedvetlenül, nyomasztó hangulat- szélésemet. Erőszakkal tereltem gondolataimat a fehér szélésemet. Erőszakkal tereltem gondolataimat a efhér országutakra, a virágba borult rétekre és illatozó mezőkre, hogy ne lássam magamat és az életemet. Egyszerre nagyon megkívántam a feketekávét. Nem tudora, hogy jutott eszembe; megkívántam. Lehet, hogy csupán azért, mert tudtam, hogy odahaza még csak kenyér sincsen, nemhogy kávé. Az ember elképzeléseiben gonosz és könyörtelen. Édesanyám kerekre tágult, ijedt szemmel nézett rám és semmit sem válaszolt. Siváran és rosszkedvűen, egyetlen szó és köszönés nélkül tértem vissza a tető alá, hogy tovább írjam, hogyan szerette egymást Milán és Bréda, s hogy milyen nemes, boldog és jókedvű teremtések voltak. „Kart karba öltve, fiatalon, a reggeli nap fényözönében, harmatban megmosdatva...“ A lépcsőn halk lépteket hallottam. Édesanyám jött; lassan és biztos léptekkel haladt, kezében egy csésze feketét hozott. Most emlékszem: soha az életben nem volt olyan szép, mint abban a pillanatban. Az ajtón át ferdén beragyogott a déli napfény sugara, egyenesen az édesanyám szemébe; még nagyobb s még tisztább volt ez a szem, a mennyei fény tükröződött belőle, a mennyei jóság és mennyei szeretet. Ajkán olyan mosoly ült, mint az örömteli ajándékot hozó gyermekén. Én pedig megfordultam s kaján hangon azt mondtam: — Hagyjon békén!... Már nincs kedvem hozzál Még nem ért fel egészen, csupán derékig láttam. Mikor a szavamat meghallotta, szeme se rebbent; csak a keze remegett meg, amelyben a csészét tartotta. Rémülten nézett rám, szemében kialudt a fény. Szégyenemben arcomba csapott a vér, gyors léptekkel feléje indultam. — Adja ide, édesanyám! Túl késő volt, szemébe már nem tért vissza a fény, sem a mosoly az ajkára. Felhajtottam a kávét s vigasztalódtam: „Majd este mondom neki a szót, azt a kedveskedő szót, amivel adósa maradtam s elárultam szeretetét“. De nem mondtam ki neki ezt a szót sem este, sem pedig másnap, sőt a búcsú percében sem. Három vagy négy évvel később, idegenben, egy idegen asszony egy csésze feketét hozott be a szobámba, összerezzentem akkor, s valami olyan erősen a szívembe szúrt, hogy fölkiáltottam fájdalmamban. Mert a szív igazságos bíró s nem ismer jelentéktelen semmiségeket. Túrosán László rajza VESNA PARDN: HA KÖZEL VOLNÁL Ha közel volnál, botodra hajtanám la homlokom ás átkulcsolnám tárdedot sngárxán. Do nem vagy küzal, a szerelmem, ai ntánad sAvárgá nem nyughat el sem éji fűben, sem a tengeri habon, sem liliomokon. Ha közel volnál. Legalább oly állhatatlannl közel, akár a völgy ölén az elvaszstt kisház fölött az esőfelhő. Mint hamnsztlrke tengeren e jajongő alrály, ha vihar elől gondtell ast elé száll. VASKÓ POPA: ÄSlTÄSOK ÄSlTÄSA O, legalább oly izomorian közel, mint hótakarfi alatt csukott szemmel alvó virág, ha köves erdő csendjén kikeletre vár. Ha közel volnál, 6, hideg virágom. Ha csak egy mozdulattal Is közel a tikkasztó virrasztásban vigasztalanra hervadó kertjeimhez. De éjszaka van, és messze a világ, és nyugtodat nem Ismerem. Madaraim leszálltak ágaidról. Szemem bogarábél örökre elköltözik a hajnal ténye a feledés sértődött honába hol a szerelem neve Ismeretlen. Volt egyszer egy ásítás Se az állkapcsok közt Se a nyelven sehol se volt Mégis nagyobb volt mindennél nagyobb saját nagyságánál Időnként a sötét mélye Irtózatos vak sötétje Megcsillant az irtózattöl Gondolnánk hogy a csillagok Volt egyszer egy ásítás Unalmas egy ásítás Bs úgy látszik hogy még tart NYÁR A nyár kapujában elalszom. Június érkezik. Aranyalmafák a kertben. Kicsi szemem kinyílik. Ágak kosarában az ég. Almom — gyeplőtlen ló a vérnek tisztásán. Lemegyek hozzá, sárgálló rétet adok néki. Azután elalszom újra. Július érkezik. Nappalhoz láncolt árnyék az erdőn. Nagy szemem fölnyílik. Özbak lángoló fenyő virágján. Én, apró hangya szinte, az ég fehér nyájának táncától szédülten hallgatok a nap rőt kertje alatt. Augusztus érkezik. Kicsi és nagy szemem kitárva. A ló, itt bennem valahol, dalolni kezd. K A fiú hanyatt feküdt a faládán, és a mennyezet felé go- molygó füstfelhőkbe bámult. A füstből olykor-olykor fekete zsíros gerendák tűntek elő, amelyekről fényes és sűrű korom csöpögött. A bádog tűzhelyből a szélrohamok füstfoszlányokat szorítottak ki, s egy pillanatra úgy lobogtak a hosszú, vékony kályhacső körül, mint a sörény. A petróleummal és kocsikenőccsel töltött mécs lángja pattogva imbolygott, fénye áttörte a füstfüggönyt. A vizes agyagié húgyra bűzlött. Néhány évvel ezelőtt itt tartották a lovakat. Habár a helyiség padlóját felásták, és új, viaszsárga agyaggal ledöngölték, még mindig árasztotta a bűzt. A nedvesség telúszott a vert falakon, és mint valami sav, szétmarta őket. Kint havazott, 3 a szél az ablak- és ajtéhasadékokon marékszámra sodorta be a tűzkristályokat, A tűzhelyen nedves fenyőtobozok sercegtek, mint nyál a szájszögletben. — Hogyhogy nem döglötök meg ebben a füstben? — kérdezte a katona füstmarta szemét dörzsölve. — Megszoktuk már — felelte a fiú. — Terítse le a pokrócot, itt lent melegebb lesz. Meg kevesebb a füst Is. A nagy bajuszú öreg katona leterítette a pokrócot a fiú mellé, majd elővette az átázott nyerget, és foltozni kezdte. A fiú mellette feküdt a kemény ládán, édesapja, régi kabátjába burkolózva. Egész testében reszketett, és csukott szemmel valami beteges félálomban csupán vizslaszimatjával érzékelte, mi történik körülötte. A lóhúgy savanykás szaga, a nedves agyag szaga, mint a friss tészta Illata, a petróleum rothadásszaga elvegyült az erdei gyanta friss illatával. Mindezen átütött az istálló szaga, amit a katona hozott magával. fLovász volt, akit hozzájuk osztottak be kvártélyra.) , Az ajtó előtt valaki leverte cipőjéről a havat. A másik lovász érkezett. Bedugta fejét a félig nyitott ajtón, és mintha a török birodalom összeomlásáról adna hírt, megszólalt: — A Szultán elesett! A gyerek hirtelen felült. A katona a nyeregbe szúrta a görbe tűt, és kisietett. A gyerek követte. A mécs lángja raegrebbent, mint felriasztott bagoly szárnya. A Szultán oldalt fordulva feküdt a vékony fürészrétegen, mozdulatlanul. Szeme sötétlila volt, kihunyt benne a csillag. Csak a homlokán ragyogott még az ezüst félhold. — Szultán! — csapott a katona a 16 farára. — Ne hagyd magad, Szultán! — A Szultán megmerevedve hevert, mint valami ledöntött szobor. Ezután az Idősebb katona megszólalt: — Holnap meg az őrnagy üvölteni fog ránk. Bizonyítsd be neki, hogy nincs széna. Lopjál, mondja majd, találj ki DANILO KIS: LOVAK valamit, keríts szénát. De hogyan találj ki valamit, hogyan keríts szénát, a kutyafáját!... Nem szabad, mondja, lopni, de a lovaknak muszáj szénát szerezni. Meg ha mindany- nyian beledöglünk is, mondja. Ahonnan tudsz, onnanl Hát akkor tessék, győzd meg te őt! Aztán bakancsával a 16 bordái közé rúgott. A Szultán csak tehetetlenül megrántotta a fejét. — Ez Is követni fogja — mondta a fiatalabb katona, és bakancsával a Bula farába rúgott. A kanca megtántorodott vékony lábain, de nem rogyott össze. — Na, győzd meg akkor tel — mondta a bajuszos szomorúan. — Szerezz szénát, mondja, eszelj ki valamit. — Alá kell támasztani őket — mondta a fiatalabb katona — Nem szabad, hogy az őrnagy így találjon rájuk. Ezután hamarjában köteleket kerítettek, és a kanca fölött átvetették őket a mennyezeti gerendán. Az egyik kötelet a mellső lába mögött, a hasa alatt húzták át, a másikat pedig a fara táján. Aztán megfeszítették a köteleket. A fiú tartotta az olajmécset, fagyos ujjaival védve a lángot. A Szultán szobrának felállításához néhány katonát kellett hívniuk a szomszédból. A köteleket Ismét áthajították a gerendán, majd áthúzták a Szultán hasa alatt, mint az imént. A katonák kórusban kezdtek kiáltozni: Hu! Hu! Hu! és a ló lassan kiegyenesedett, mereven és zölden, mint a bronz. * Reggel a gyerek átszaladt az Istállóba. (Valamikor ez !s istálló volt, majd fészerként használták, nagynénje a nagy dobkályhához való fürészport tartotta benne). Az istállóban hideg volt, a köd behúzódott a mennyezet alá. A lovak szoborként lebegtek a föld felett a téli virradatban. A Bula feje mereven lecsüngött a nyakán, egészen leért a földre, és pofájával ugyanazt az egyenes vonalat rajzolta a fűrészporba — a szél lengette ide-oda. A Szultán feje a magas, üres keresztgerendák közé akadt; egy marék nedves széna állt a jászolok felett, innen fehérlett elő kihunyt félholdja. Az őrnagy valamivel később érkezett lihegve, dühtől és hidegtől vörös arccal. A lovászok térdig érő hóban, vi- gyázzban álltak előtte, alvatlanságtól püffedt arccal. Az őrnagy rögtönítélő bírósággal fenyegette őket. Az írnok elkészült a jegyzőkönyvvel, amelyet egy civil állatorvos diktált neki. Aztán az őrnagy csicskásával együtt káromkodva elment. A katonák szótlanul léptek az Istállóba, és leengedték a kötelet. A Bula a vékony fűrészporrétegre zuhant. Ezután ledöntötték a Szultán szobrát Is, mint forradalomban szokás. — Dögölj meg! — mondta a bajuszos. — Tudtam, hogy meg f-ogsz döglenl. A gebe hasa úgv kongott, mint a bronz. A katonák ezután a dögöket szánkéra rakták, és elhúzták a létemetőbe. A szánkét egy gebe vonszolta, amelyen már látni lehetett, hegy hamarosan ő Is a sorsukra jut. A szán után egy szomorú szívű fiú baktatott, akit Andinak hívtak, meg egy kutya, amelynek Dlngó volt a neve. (Hornyik György fordítása)
