Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-08 / 32. szám

HENRY O’MARA:

MAGA KARAN TANUL AZ EMBER

Első lebukása öt évvel ezelőtt történt. Akkor negyvenöt éves volt. Hónapokig volt állás nélkül. Elzi hűtlensége adta kezébe a pálinRásüveget, és azóta nem tudott', de nem is akart iemondani róla. Mert ha csak egy percig is öntudatra ébredt, ha egy percig volt csak Józan, máris ellepte szemét a könny. Elzi és Tim. A legjobb barátja. Meztelenül fekszenek az ágyban... Nem, ennél jobb a rózsaszínű mámor. Elvesztette az állását, és így keveredett apró-cseprő csalásokba, lopásokba. Aztán egyszer, ennek öt éve, Valdan azt mondta, hogy dolgozhat vele. Csak menjen mindig mellette. „Az áruház ezernyi vásárlója között, te, szürke kis egér, úgy elveszel majd, mint egy gombostű.“

Amikor az áruház detektívje rátette vállára a kezét, csak mosolygott. A terv egyszerű volt: A az északi osztályon dolgozik, B a déli osztályon, C a készruhák között és így tovább. D feladata az ékszerek. Neki semmi dolga. Nézelődik. Észre sem kell vennie, hogyan tesz valaki valamit a zsebébe, és hogyan veszi u- gyanazt el egy másik.

Az irodában a detektív egy briliánsokkal kirakott karkötőt talált n*á- la. A zsebe mélyén.

A terv hát egyszerű volt: A rendőrség minden figyelmét rá fogja összpontosítani. Kihallgatja, megnézi múltját. Ham Norton, volt már büntetve? Még nem. Ezalatt Valdan és bandája nyugodtan elpárolog a lopott holmival.

Másfél évet ült e miatt- a meggondolatlansága miatt.

Valdant persze nem árulta el. Nem, őt nem olyan fából faragták. Mit ért volna vele?

Egy év sem telt bele.i mikor másodszor járatták vele a bolondját. Akkor egy ismeretlen ember szólította meg a vendéglőben. „Akar keresni ötszáz dollárt?“ Ránézett az ismeretlenre és nagyot nevetett. „Magának elment az esze? Ki nem akar keresni ötszáz dollárt? Kit kell kinyírnom érte? Hahaha.“

Az első feltétel az volt. hogy nem érdeklődik társai után, akikkel azon az éjszakán találkozik először, amikor a betörést végrehajtják, és feladata nem áll másból, minthogy vigyázzon, nem jön-e valaki. Nem kell félnie, revolver nem lesz senkinél.

De volt revolver valakinél, és a revolver megsebesítette az egyik éjjeliőrt. Ez volt még a szerencséje. Három évvel megúszta. Ű volt az e- gyetlen, aki a helyszínen maradt. A többit felvette két gépkocsi, és eltűntek. '

Kint aludt a park legszélén az e- gyik pádon. Nem volt még hideg, de hajnal felé azért didergett.

Azt álmodta, hogy valahol vadnyugaton egy szekér fenekén fekszik összekötözött kézzel meg lábbal, és a kocsi rázza. Mindig .jobban rázta a kocsi a szörnyű úton, annyira, hogy már a lelkét is kirázta.

Akkor kinyitotta a szemét: „Rendőr!“ Felült.

Nem, nem rendőr volt. Ismerős arc hajolt föléje a félhomályos derengésben. Ismerős arc, de ennél nem több. Valahol már látta, ez biztos. De hol?

— Nem emlékszel rám, öreg Ham? Eliot Busiok. Ne tréfálj. A sitiben egy teljes esztendőt voltál velem.

Csakugyan — derengett Norton a- gyában valami látomás.

— Ugyan hogy jutott eszedbe felkelteni hajnalban? — mérgelődött Norton, és visszafeküdt a padra. — Hogyan ismertél rám?

— Na hallod? — felelte a másik. — Csak nem felejtek el valakit, akit egy évig naponta láttam!

— Miért ne? Nekem biztosan nem jutott volna eszembe vizsgálódni, hogy fekszik-e a pádon egy ismerős.

— Ne csacsiskodj, Norton. Csak nem képzeled, hogy a parki padokon ismerősöket keresve Ismertelek föl? Nem. Erre vezetett az utam, és akár hiszed, akár nem, a horkolásod ismerősnek tűnt. Akkor még nem tudtam, hogy te vagy, de a horkolásod nagyon ismerős volt így jöttem közelebb, figyeltelek egy darabig, és már tudtam, hogy ki vagy. Hahahal

— Jól van, Busíck, álmos vagyok. Isten veled.

— Várj egy kicsit, te szerencsétlen — szólt ekkor a másik. — Tudod, hogy ki nyomoz utánad hónapok óta? Ted Valdan. Emlékszel még

rá?

— Emlékszem. De még mennyire.

— Ö keres, Norton. Azt mondja, hogy tartozik neked egy csomó pénzzel, mert valamikor együtt dolgoztatok.

Norton kezdte a fülét hegyezni.

— Tartozik?

— Azt mondja. Egyébként nálam lakik, mert átutazóban van csak New Yorkban, és biztosan megörül, ha elviszlek hozzá.

Norton összeráncolta homlokát.

— Van pálinkád? — kérdezte Bu- sickot. — Rum is jó lesz.

— Gyerünk — volt a válasz.

Valdan aludt egy díványon. KÖnynyü álma lehetett, mert amint belépett a másik kettő a szobába, felriadt.

— Ki az? — kérdezte. Hangja éles volt. A sötétben is érezni lehetett, hogy támadásra kész.

— Ne Ijedezz — szólalt meg Bu- slck. — Tudod, kit hoztam magammal? Nem találod kt soha. Ham Nortont. Nna. Mit szólsz hozzá? — és felgyújtotta a villanyt.

Valdan vigyorogni kezdett.

— Norton, öreg barátom. Tudod mennyi ideje kereslek?

Norton pislogott. Zavartan nézett körül a szobában és nagyokat nyelt.

— Szomjas vagy, mt? — röhögött a szemébe Busíck. — Ülj le, mindjárt hozom az italt.

Odament egy szekrényhez, üveget vett elő, és töltött. Nortonnak majd kiesett a szeme, ahogy az előtte levő tükörből látta, hogyan készíti számára a hatalmas pohár italt egykori rabtársa. Nagyokat nyelt, gondolatban az Ital már csúszott Is le a torkán... Nézte Busíck ügyes, fürge ujjait, és lassan leereszkedett az asztal melletti székre.

Busíck az üvegből akart inni. Valdan nem volt szomjas. Norton kezében remegett az itallal teli pohár, mikor ajkához emelte.

A következő percben lecsúszott a székről, kezéből kiesett a félig üres pohár. Elaludt.

A másik kettő munkához látott. Felvágták kabátja bélését, és a vastag vatelinbe varrtak tizenegy csillagként villogó drágakövet.

— így — mondta elégedetten Valdan. — A te dolgod figyelni az ö- reget. Ha lecsendesedik minden, hasonló módon visszavesszük tőle a gyémántokat. Ez lesz az utolsó munkánk. Most igazán gazdagok vagyunk.

Ráhúzták ismét a kabátját, és lefektették őt a díványra.

— Megvárjuk a reggelt? — kérdezte Busíck.

— Minek? Hagyj Itt neki tíz dollárt, és gyerünk! Ide többet úgysem jövünk vissza.

Busíck letett az asztalra tíz dollárt, aztán barátját követve, kilépett az ajtón.

Alig ült el a távozók lépteinek a zaja, Hamilton Norton kinyitotta a szemét és felült a díványon.

Vigyorgott.

A tükörben' jól látta, hogy Busíck altatót kever'' az italába.

Lassan, vigyázva bontotta ki kabátja bélését. A gyémántok ott csillogtak a kezében.

Hiába, maga kárán -tanul az ember.

us

VASZIL CONYEV:

Az orvosok is csak emberek

I

gazán elmondhatjuk, hogy az orvosok az utóbbi időben nagyon kedvesen viselkednek a betegekkel szemben, még akkor is, ha azok megfeledkeznek a magánórákról, és egyenesen a rendelőintézetben keresik fel őket. Igen, kedvesebbek és barátságosabbak, egyszerűen szinte kellemes betegnek lenni.

Ezért mosolyodtam el, amikor tegnap a bal vesém fájni kezdett. Oldalra görbülve, de vidám gondolatok közepette indultam el a rendelőintézetbe. Nagyon kedvesen fogadtak, megröntgeneztek és megkértek, hogy másnap jöjjek el a felvé- te’ekért. Örvendezve búcsúzóul az egész személyzettel lekezeltem és hazamentem. Másnap újra bementem a rendelőintézetbe. A.fiatal orvos, aki előző nap röntgenezett, kedvesen megkért, hogy várjak egy kicsit, mindjárt utánanéz a felvételnek. Kiment, és egy óra múlva jött vissza szendvicset majszolva.

— Mit parancsol? — kérdezte tőlem kedvesen. — Meg kell

önt röntgeneznünk, ugye?

— Feltétlenül szükséges ez a második röntgenjeivé',ni? — kérdeztem én is ugyanolyan kedvesen.

— fa vagy úgy, magának már csináltunk röntgenfelvételeket? —- nevette el magát az orvos kedvesen —, itt vannak önnel a felvételek?

— Nézze — mondtam én is ugyanolyan kedvesen és mosolygósán —, tegnap...

— Ha nem hozta őket magával, akkor ugorjon haza értük, én megvárom itt magát — mondta az orvos kedvesen.

— Bocsásson meg, doktor úr — feleltem kedvesen —, de

tegnap készített rólam felvételeket, és...

— Hát ez nagyszerű! — kiáltott fel kedvesen az orvos. — Akkor hát itt is kell lennie. Várjon egy percet.

Vadul turkálni kezdett az e- gyik fiókban, amelyben mintegy húsz felvétel volt — közben azonban egy pillanatra sem tűnt el arcáról a kedves. mosoly —, aztán végül is kihúzott egyet.

— Hát akkor ez lesz az, ugye?

Megnéztem a felvételt abban a reményben, hogy felismerem magamat rajta. Es’csakugyan úgy is tűnt, hogy azok a csontok, amelyeket a kaucsuk

fólián látok, tényleg az enyémek.

— Biztosan ez lesz az — mondtam. — Köszönöm.

— Kérem, kérem, Pafcsev úr

— nevetett rám az orvos kedvesen, amikor átnyújtotta a röntgenfelvételt.

— Bocsásson meg, de én nem vagyok Pafcsev — mosolyogtam rá kedvesen.

Az orvos meglepetten először rám nézett, aztán a felvétel túlsó oldalán lévő névre, és a homlokára ütött.

— Persze, perszel — mondta kedvesen, és a felvételt visszatette az eredeti helyére. Per- szehogyl

Ofra turkálni kezdett a fiókban. Végül előhúzott egy röntgenfelvételt, amelynek a túloldalán nem vált semmilyen név.

— Hogy hívják? Conyev? Nagyszerű! — bólintott kedvesen, és ráírta a nevemet a felvételre. — Kérem, ez az ön felvétele. Nézze csak, milyen szép nagy kő van a veséjében

— igazán figyelemreméltói

Fogtam a felvételt és előttiem a sebészhez. Amikor megnézte, a fejéhez kapott, és

megkérdezte, hogy hány éve érzek már fájdalmakat a jobb vesémben, és miért nem voltam eddig még operálva. Ugyanakkor még mormolt valamit az orra alatt valami csodáról, mert tudomása szerint, a betegek i- lyen kövekkel már régen halottak.

— De elvtárs — mondtam o- lyan kedvesen, ahogy csak tudtam —, nekem a bal és nem a jobb vesém fáj, és hozzá, kérem, tegnaptól.

Amikor a sebész ezt meghallotta, rám nézett, majd hirtelen felugrott, a fejemhez váqta a röntgenfelvételt és „szimuláns" meg „röntgenfelvétel- tolvaj" kiáltással kidobott a rendelőből.

A sebésszel történt durva incidens ellenére is a rendelőintézet a legjobb benyomást tette rám. Csak nem hagyom, hogy ez a goromba fráter megrontsa ahhoz a fiatal kedvgs orvoshoz fűződő csodálatos kapcsolatomat.

—tó— fordítása

0 „Kezek“: Üj mlkrono- vellája nem éri el az előzó értékét. Színtelenebb és felszínesebb is. Nincs meg az a hátsó gondolati töltete, ami az előbbinek megvolt. Tanuljon, dolgozzon. Várjuk újabb írásait, de lehetőleg ne egyenként küldözze be őket!

0 „Vihar“: Vermeiből hiányzik a mélyebb, maradandóbb gondolati töltet. Egye* lőre csak a felszínt ragadja meg, sorai pongyola, töltelék sorokként hatnak. 1- lyen a Napok című verse is: / az első napon / vnlt a félelem / a másodikén / a kételyek / a harmadikon / már hittelek ľ a negyediken / szerettelek /. így elmondva csupán a vers nem hathat. A költői erő lúgozó- dott ki pontosan a ébrok közül, s ez a hibája a legtöbb versének.

0 „Talán“: írásából sajnos még hiányzik az Irodalom. Elnagyolt, felszínes megfogalmazása a szokványtémának. Leír csupán, de nem láttat, s ez így kevés. Tanuljon, dolgozzon! Idővel jelentkezzen újra.

0 K. K. Diószeg: Verseinek örültünk. Egyiket le ts hoztuk lapunkban. Tetszik, hogy a lényegig meztelení- tett szavai mögött a gondolat az uralkodó. Amit talán kifogásolnánk, hogy néha a logikai áttételek túl mesz- szire esnek. Egy példa talán: / a híd alatt / kőfejtés / fülemben / tengerszem /. Dolgozzon, és küldjön újabb verseket!

♦o*

szakíts időt a család számára is

Családi kör — e szavak kiben ne idéznék föl Arany János halhatatlan szépségű versét?

Arany János óta sokat változott a család idillikus képe, de a család vonzása azóta sem veszített az erejéből és varázsából. Ezt talán azok érzik és tudják a legjobban, a- kik életükben a családi tűzhely melegéből nem sokat kaptak. És valljuk be őszintén, bogy egyre több az ilyen ember.

Pedig az otthon a legszebb szavaink egyike. Ugyanolyan a varázsa, mint az anya, gyermek, szerelem, napfény, tavasz szavaknak, ha nem nagyobb. Elegendő, hogy kiejtsük, és rögtön megváltozunk. Sorra jelentkeznek a legkedvesebb emlékeink, e- szünkbe jutnak szülőföldünk tájai, ahol a fű százszorta zöldebb, mint másutt, ahol a legszerényebb virág Is kellemesebben illatozik, mint máshol a legszebb rózsa. Mégpedig azért, mert mindezt hajdan a gyermek szemével néztük.

Csakhogy a szülőföldünknek, otthonunknak van még egy ennél is bensőségesebb arculata. Benne foglaltatik az a lakás, a- melyben a családunkkal élünk; az élettársunkkal, gyermekeinkkel, esetleg a szülőkkel is. Tehát az otthonunk szükebb értelemben az a hely, ahol a számunkra legkedvesebb, hozzánk legközelebb álló emberek élnek. Igen gyakran az az oázis, csendes fészek, ahová a napi munka után hazatérünk, hogy felfrissüljünk, új erőt gyűjtsünk, közösen örüljünk az eredményeinknek és elfeledjük gondjainkat, csalódásainkat és fájdalmainkat. Az otthon jelentheti számunkra' azt a paradicsomi helyet, állapotokat, ahol minden szó simogató, a tekintet szív- melegítő, ahol egymást kölcsönösen megértjük, szeretjük, segítjük. Ilyen a valódi otthon, amelyet az ember sohase feledhet el, mindennél erősebben köt és az egész életünkben visszavonz.

Az, aki részesült e szerencsében és megismerhette, mindig meghatódva gondol visz sza rá. A mosolygó édesanyára, aki olyan melengető légkört varázsolt az otthonunkba, hogy benne azonnal elfeledünk minden rosszat, kellemetlent, az emberien barátságos apára, minden bölcsesség kútfőjére, a- kinek sohasem esett nehezére, ha kíváncsi gyermeki kérdéseinkre kellett válaszolnia.

Mindkettőjüknek akadt elég ideje, soha sem utasítottak vissza, zavartak el maguktól. A gyermekeik bármikor fordulhattak hozzájuk, bármivel Jöhettek, örömükkel vagy bánatukkal, sikerükkel vagy fájdalmukkal, mindig meghallgatták őket. A közös esti beszélgetéseknek különösen nagy volt a varázsuk. Mindenkinek „megoldódott“ a nyelve. A gyermekek az iskoláról, a felnőttek a munkájukról meséltek, és ez mindenkit magával ragadott. Á családnak e- zen a napi összejövetelén a gyermekek meghallgatták a szülők dicséretét, komoly figyelmeztetését vagy dorgálását, és senki semmit a másik elől el nem hallgatott. Mindannyian ismerték egymást, senkinek sem volt a másik előtt titka. Néha, amikor emelkedett volt a hangulat, együtt é- nekeltek, máskor olvastak vagy beszélgettek. Ilyen volt valaha az othonunk...

Látom, amint néhány fiatal olvasónk kihívóan mosolyog. Mindaz, amit elmondtunk,

túlságosan Idillikusnak tűnik, szinte nem valószerű azzal a képpel szemben, amely otthonukban őket körülveszi. Az emberek az időhiányra hivatkoznak, az örökös rohanásra, és azt hiszik, hogy ez minden alól felmenti őket. Szívesen foglalkoznának a gyermekeikkel, az élettársukkal, de nincs rá elegendő idő — mondogatják. Ezernyi a gondjuk, kötelességük, kénytelenek helytállni. Reggel az egész család szétfut, egyik a másik után, ahogy a kötelességük kívánja, és csak este térnek vissza. Természetesen ismét csak egymás után. Először a gyermekek, utánuk az anyuka és utolsónak az apuka. Rendszerint komoly oka van a késésre, és ezt senki sem veti a szemére. Ezért a szombatot vagy a munkaszünetet kivéve, nem beszélhetünk olyan családi ösz- szejövetelekről, amikor az egész család e- gyütt van. Erről is csak akkor, ha az apuka szombaton nem megy a barátaival kártyázni a kocsmába, és ha az anyuka nem látogatja meg valamelyik barátnőjét, vagy éppen nem megy možiba.

Ismerjük be, hogy a fentebb leírt otthon a családok többsége számára ismeretlen. Az otthon fokozatosan afféle éjszakai szállásunkká válik, ahol a család tagjai néhány éjszakai órát töltenek, mielőtt reggel ismét széjjelfutnának. Egyszerű ágyra- járókká váltak az emberek, ahogy ezt néhány fiatal egy felmérés során őszintén bevallotta. A mai rohanó élet tempója kihat a családi nevelésre is. Sok szülő azt hiszi, hogy nincs többé ideje rámosolyogni a gyér mekeire, megsimogatni őket, emberien el beszélgetni velük. ,Ez komoly hiba! Arra kellene törekednünk, hogy mindennap legalább néhány percig elbeszélgethessünk velük a család kényelmes környezetében. Ezek nélkül az élmények nélkül a gyermek számára az otthon és a család nem

család. Ám azon Is ej kell gondolkoznunk, hogy manapság a szülőknek a legjobb akaratuk mellett sincs lehetőségük, hogy kellően törődjenek gyermekeikkel, sőt még önmagukra sem marad Idejük. Naponta halljuk ezt az érvet különböző megfogalmazásokban, és hajlamosak Is vagyunk elfogadni őket, mivel a mai élet tempóját valóban össze sem hasonlíthatjuk az előzőével. Megszaporodtak és igényesebbé váltak a feladataink, megváltozott az egész életmódunk. Hogyan tehetünk mindennek eleget, sokszor azt sem tudjuk, mihez kapjunk hamarább.

Nem marad más hátra, meg kell tanulnunk gazdálkodni az idővel! Hozzáértéssel kell eldöntenünk, hogy mi a fontosabb és miről mondhatunk le. Ügy tűnik, ez az e- gyetlen mód a helyzet megváltoztatására. Ha ezt elsajátítjuk, nem fordulhat elő, hogy fölösleges tülekedéssel, apróságokkal, értelmetlen ücsörgéssel és szórakozással pocsékoljuk el az időnket. Első feladataink egyike, hogy időt teremtsünk az élettársunk és gyermekeink számára, kapjanak meg tőlünk mindent, ami nekik kijár, teremtsünk valóban vonzó otthont számunkra vagy változtassuk meleg családi fészekké a rideg szálláshelyet, és meglátjuk, az életünk vidámabbá válik, sorsunk jobbra fordul. Az otthon igazi örömei nem kívülről Jönnek, hanem bennünk rejlenek, csak meg kell tanulnunk őket elővarázsolni. Most, nyáron sok fiatal meggyőződhet eme állításról. Kérdezze meg önmagától, mi élvezetesebb: egy távoli izgalmas vakáció, amelyet talán teljes mértékben kiérdemelt, vagy pedig hazatérni a családi tűzhelyhez, hozzátartozóinkhoz, barátainkhoz. Ha jól odafigyelnek, a szívük megsúgja az igazi választ, és tapasztalatokban gazdagabban vághatnak neki az igazi életnek.