Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-01 / 31. szám

NEMETH ISTVÁN:

4 «j

H.

éplés — hány jelentés, ko- I " rt-onként változó tartalom rakó- I _ ^lott le ebben a szóban? I O- U Qjvan sok, hogy a mai önműködő arató-cséplő gép munkáját alig képes magába fogadni, ám továbbra is használjuk, mert mégiscsak értjük. Sőt talán nincs messze az az idő, amikor a hajdani aratási műveletek feledésbe mennek, s a szó újkeletű jelentése lesz a főjelentés.

Ez természetes is. A cséplőgép kiszorította a gabona kötegenként vagy csép- hadaróval való cséplését és a nyomtatást is, s őt pedig kiszorította — lám már ma múlt Időben beszélhetünk! — az önműködő arató-cséplő gép, a kombájn.

Én persze már nem saját emlékeimből és élményeimből ismerem a fenti szavak eredeti jelentését, hanem olvasmányaim, tanulmányaim révén.

Viszont annál több élmény fűz magához a cséplőgéphez, illetve „masinához“.

Emlékszem nemcsak a cséplőgépre és a részes cséplőkre, hanem a dohogó tüzesre is. (így nevezték nálunk azt a gőzgépet, amely a cséplőgépet hajtotta.)

Ogy a negyvenes évek derekán, de még a vége felé is dolgozott a falumban egy ilyen gép. Vízzel teli lajtok, nagy hordók védelmében okádta a tüzet. Kellett az elővigyázatosság. Ha nagyobb szél támadt, már le Is állt a gép. Kikotorták a parazsat, leöntögették vízzel.

Különösképpen emlékszem a „húzatá sokra“, a cséplőgép és a masinázók e- gyík portáról a másikra való költözködésre. Külön húzták a tüzest, külön a masinát és az elevátort is. Szinte látom az acélos lzmü lovakat, amelyeket a gépek elé állítottak. Szinte vártuk, mikor szakad le a lábukról az izom, akkorát feszítettek, hogy kimozdítsák a helyéből a gépet. Mi gyerekek ilyenkor mindig annyian ácsorogtunk ott, mint amikor a búcsúsok érkeztek. Vártuk, mikor erednek útjukra a gépek, hogy aztán disz- kíséretként velük tartsunk és bevonuljunk az újabb portára.

Ma már ez is a múlté, de — megvallom — nagy áhítattal gondolok , rá vissza. Szép volt, s mi órákon keresztül ott üldögéltünk a cséplőgép körül s

ÖTEN-HATAN FÉL FALU HELYETT

(Emlékek régi aratásokról, cséplésekrő!)

odaadással figyeltük a gépészt, a fűtőt, a zsákolót, az etetőt, a szalmázót, valamint a kis kéveoldó, törek- és pelyvakaparó gyerekek munkáját. Aztán amint felnőtt az ember, bizony már nem volt olyan áhítatosan szép ez a cséplés.

Velem ez a folyamat nem egészen tizenhat éves koromban játszódott le. E- redetileg gyerekként vettek be a masinázók közé, de mivel a csoport elég gyengécske emberekből verbuválódott össze, magasabb termetem révén hirtelen az erősek közé számítottam. Így nemcsak zsákolnom kellett, hanem természetesen egész részt vihettem a végén haza.

Ez volt a munka kellemesebb és meglehetősen nagy öntudatot adó része. A másik rész már valamivel nehezebb volt. Főleg a kezdetén, hiszen nemcsak a zsák kötésének, mázsára való emelésének, hanem a vállra való feladásának és felkapásának is megvan a maga fortélya. Kezdetben mindez elég nehezen ment. Ha nincs S. Józsi bácsi, akkor talán még a mai napig sem tudom bekötni a zsákot. Egyébként neki köszönhetem azt is, hogy egy óvatlan pillanatban nem szakadtam bele, s nem a kórházban kötöttem ki.

Ez úgy történt, hogy azok, akikkel a géphez álltunk, eléggé keveset tudtak a maslnázásról, zsákolásról, s azt hitték, azért zsák a zsák, hogy egész „pofájáig“ tele legyen. Szóval jól megtöltötték, 90 kg-ot mázsáltak mindegyikbe, csak amikor a raktárba kellett szállítani, akkor Ijedtek meg, de olyannyira, hogy hirtelen mind a szalmakazal tete lén termettek.

v,:'% ‘

— No, ha nincs más — mondtam Józsi bácsinak, a kocsisnak, akkor majd én megyek, s felültem mellé a bakra. Hát föl még csak fölraktuk, mert akadt aki segített. De aztán amikor le kellett rakni és behordani a magtárba, akkor bizony már kutya nehéz vöt az a 90 kg. A negyedik zsákig bírtam csak. Az utolsónál már enyhén tántorogtam, ekkor kiáltott rám Józsi bácsi:

— Dobd ell

És én bizony le Is csúsztattam a vál- lamról.

Ez amolyan „hazai“ történet, ám él még bennem nagyon sok olyan emlék Is, amely ott fönt Náchod és Česká Skalica környékén vált sajátommá.

Csehországban már ekkor, a negyvenes évek végén, minden gazdának saját cséplőgépe volt. Még ha csak akkora volt is, mint az asztal, de a sajátján verte ki a gabonáját. A nagyobb gazdának nagyobb, a kisebbnek kisebb, aki meg csak néhány holdnyi földecskén gazdálkodott, annak egészen kicsi gépe volt. Láttam ott vagy 7-8 fajta cséplőgépet. Voltak olyan aprócskák, amelyekbe a gazda csak „szálanként“ engedte a gabonát. Ketten, legfeljebb hárman szorgoskodtak a kis masina körül, de a nagyobbak körül sem voltak sokan, né- gyen-öten, legföljebb hatan.

Az ottani vidék szokásaihoz tartozott, hogy nyáron csak learatták és behord t- ták a gabonát és télen, amikor az idejük engedte — vagy amikor kenyér-, illetve takarmánygabonára volt szükségük, akkor álltak neki a cséplésnek.

A cséplőgép mellett a gazdának megvolt mindene, vlilája és ekéje, vetőgépe és aratógépe, és volt szalmapréselő- je is. Egyszóval mindene. És megint csak jellemző, hogy a szalmapréselö hozzánk jóval később jutott el, s talán még ma sem tudjuk egészen okosan használni. Pedig micsoda nagyszerű dolog volt az ő kezükben már akkori Nemcsak hogy a gabonát nem hagyták a szabad ég a- latt, hanem még a szalmát sem. Széna, szalma, öreg polyva minden elfért a nagy pajtákban. Ők már akkor rájöttek, hogy bizony okosabb a gépek segítségével takaros munkát végezni, mint hogy később hiányt vagy kárt szenvedjen az ember. Mintha napjaink előfutárai lettek volna ezek a gazdák. Nálunk már akkor sem nyüzsgött mindenki — még a legnagyobb dologidőben sem — a határban. Bár még öten-hatan nem győzték, de azért már jócskán előreléptek a mai gazdaság Irányában. Emlékszem, a cséplő- .vagy vetőgépeket nem kölcsönözgették egymástól, de már rég veit a faluban szövetkezetük.

PÁRIZSI

BÉKEKONFERENCIA

50

1918 júliusiban az orosz bolsevikok tovébbi győzelmet arattak: sikerült meghiúsítaniuk a baloldali eszerek felkelési kísérletét.

A felkeléshez hozzájárult gróf Mirbach moszkvai német követ meggyilkolása. Erre 1918. július 6-án került sor, ke vésse! azután, hogy Mirbach átvette hivatalát.

Az eszerek ezzel a merénylettel szerették volna felújítani az Oroszország és Németország közötti háborút, de Berlin beérte egy éles hangú tiltakozással és a nagykövetség Pszkovba történő áthelyezésével.

Az 1918-as év tavaszát a párizsi békekonferencia tette emlékezetessé, amely mint az intervenciós hadseregek kormányfőinek találkozója vonult a történelembe.

A konferencián 29 ország képviseltette magát, de Moszk va küldöttsége nem vett részt a konferencián, annak ellenére, hogy az új Oroszország problémája a tárgyalás főpontjai között szerepelt. Wilson amerikai elnök azzal az elhatározással jött Párizsba, hogy „megsemmisítse a bői sevik Oroszországot“.

1919 márciusában Lenin fogadta a párizsi konferencia amerikai delegációjának vezetőségi tagját, Bullitot, akivel megegyezett a békeszerződés javaslatának szövegében. A szovjet kormány, hogy elejét vegye a további háborúnak és felépíthesse az új Oroszországot, a szerződésben több engedményre kötelezte magát.

A párizsi békekonferencia „nagyjai“: az olasz Orlando, az angol Lloyd, a francia Clemenceau és az amerikai Wilson tanácsadóikkal.

z a találkozás máig sincs kizárva —

E

ugyan mién is lenne?

Vlado, aki most Kanadában él, Tibor öccsével azonban már sohasem találkozhat. De Edit és Yvette se. Pedig ők nem mentek Kanadába. Tibor, a legfiatalabb gyerek tavaly ősszel, tizenöt éves korában meghalt. Véletlen halál? Vagy öngyilkosság? A továbbiakban majd kiderül.

Maradjunk az események sorrendjénélI A tizenkilenc éves Vlado három hónapig élt Bécsben a barátjánál. A Nyugat-Németország- ban élő apja közben meglátogatta. Miről beszéltek? Hogy zajlott le ez a találkozás? Nem tudni, mi volt a lényege. Apa nyilván érdeklődött, mi van a többiekkel, hogy élnekl Utána visszautazott, s valami kevés pénzt is küldött Vladónak Bécsbe.

Ez 1969 tavaszán történt.

Vlado levelet írt a Kanadában élő nagynéniének. A levélben körülbelül ez állhatott: A néni a vidéken élő nagyanyám testvére, aki pedig a maguk most ötvenéves, ötven éve á- gyon fekvő nyomorék fiukat immár harminc- egynéhány esztendeje ápolja. Én Is, nagyanyám is úgy gondoljuk, ellenszolgáltatásként magukhoz fogadhatnának engem Kanadában, segíthetnének, amíg önállóan is meg tudok élni. Ha hajlandók a néniék, kérem, a bécsi címemre küldjenek pénzt, hogy megvehessem a repülőjegyet. Es Kanada csak azokat fogadja, akit ott valaki gyámolít. Kérem, gyámolít- sanak engem, legalább formálisan.

Nem tudni, milyen válaszlevéllel, de a pénz megérkezett, Vlado megvette a jegyet, és elrepült Kanadába. Indulásakor a repülőjegy- pénztár előtt színes fénykép készült róla. Később elküldte a lányoknak, akik több, később majd szóba jövő fénykép mellett az asztali üveg alatt őrzik, jóképű, akkor tizenkilenc esztendős bátyjuk fényképét.

Vlado Kanadában él. Bútortervezőként dolgozik, szeptemberben nősül, egy ottani lányt vesz feleségül. A lányról szintén küldött képet. Leveleiben azt írta, a nagynéniék visszakérik a repülőjegy árát, lakbért kell fizetnie

légM

RSEGB^E

KESZELI FERENC RIPORTSOROZATA

náluk, és így bizony nehezen tudja magát összeszedni, pénzt nem küldhet, de ruhadarabot, ezt-azt már küldött a lányoknak, akik na- gyon-nagyon örülnek az eredeti farmernadrágnak meg az amerikai holmiknak, hiszen ilyesmiben járni a többi lány között bizony nagy dolog, annál is nagyobb, hogy az életük folyamán kialakult kisebbségi érzetükön az ilyen külsőség érthető mádon enyhít valamit.

A nagynéniéktől nyilván többet lehetett volna várni. Szóban forgó fiuk, az ötvenéves nyomorék nemrég meghalt.

Maradt tehát Edit, Yvett és Tibor. Elvirát, a kiskorától nagyszülőknél, pillanatnyilag — állítólag — még börtönben élő testvért külön említem, mert a lányok még csak nem ts beszéltek róla. Véletlenül tudtam meg, hogy egy ötödik testvérük ts létezik, mégpedig Elvira. S mikor számon kértem Editet és Yvettet, hogy öt miért nem említették — azt válaszolták: Ilinek említenénk!? Számunkra ő nincs, nem létezik. Még csak nem is velünk nevelkedett. No és amit később csinált...

Mit müveit tehát Elvira?

Az apa és Vlado távozása után feljött a városba, egyenesen a család régi lakásába, illetve a régi, hajdani család lakásába. Állítólag már akkor züllött volt.

— Itt fogok lakni, az én otthonom is, nem?

— mondta Elvira, s Edit meg Yvett azt mondták, jó. Tibor ts ezt mondta.

Es ott lakott.

Aztán gyanús dolgok kezdtek zajlant Elvira körül. Férfiakat hordott fel a lakásba. Többnyire nálunk tanuló néger diákokat, azoknak állítólag sok a pénzük. Az Elvlra-féle lányok legalábbis így tudták, s azzal is kalkuláltak, hogy őket, a négereket könnyű meglopni, azt se tudják, mennyi a pénzük, s ha netán észreveszik, nem jelentik a rendőrségnek, mert nem Is tudnak jől szlovákul, meg jóhiszemű emberek.

Es Elvira lopta is a partnereit.

Edit és Yvett ezt állítják, mert hogy ez áll: a bírósági vádban is. Elvira ügye annak idején a bíróság elé került. Edit és Yvett azt. se tudják, megbüntették-e akkor. Csak azt tudják, csavargóit még ttt egy ideig, aztán Prágába ment, s hogy most valóban börtönben ül.

Ezért szólok hát Elviráról külön, mert a lányok, mondom, még csak nem is említik.

— Nem ismerjük, minek beszélni róla! — mondják.

Az apától közben képeslapok érkeztek, szívhez szóló, mértékkel meakulpázó levelek, itt- ott valami pénz. A lányok azt mondják, az eltelt négy esztendő alatt semmiképpen sem több, mint összesen nyolc-kilencszáz márka.

Es fényképeket is hozott a posta az apától. Színes, amolyan Igazi nyugati fényképeket. A fényképeken egy jól öltözött, világos öltönyös ember, egy nagy, fehér autó mellett. Az autó a világos öltönyös emberé. A világos öltönyös ember: az apa. Fiatalos, külsejű, jóképű ember, itt él, a lányoktól néhány száz kilométernyire... Stuttgartban. Közbeesik egy országhatár. Az ilyen fehér luxusautóval Stuttgart még közelebbre esik. Bár valljuk be, ott nem éppen a legnagyobb státusszimbólum az autó. De azért Stuttgart mégis messzire van a lányoknak, pontosan mondva, majdnem mindegy nekik, hogy milyen távolságra. Ök már csak ritkán érzelegnek.

Mert azt mondja Edit.

— Apánk nagy vétket követett el, s ezt nem lehet elfelejteni. De azért borzasztó, hogy az embernek inkább van anyja, pedig az halott, mintsem apja, akt innét néhány száz' kilométernyire él, önkéntesen ment el... jól Is él...

Edit abbahagyja. Nem folytatja a monológnak lendülő szöveget. — Minek? Olyan mindegy — gondolja magában. Edit már talán sírni sem tud. Különben is meglátszik rajta, hogy erős tud maradni. Feltűnően fiús alkat. Yvett is csak két fokkal lányosabb.

Amikor az apa elment, várható volt, hogy a gyerekek állami gondozásba kerülnek. Nem így történt. Nagynénjük, a beteges Mária néni lett a hivatalos gyámjuk, aki a •áros másik végén lakott. Sokat szentelt ■ rájuk, igyekezett nekik mindent megadni. Naponta járt hozzájuk, ha valamire szükségük volt, ellátta őket. A lányok maguk főztek, mert Mária néni dolgozott, neki is családja volt, és állandóan betegeskedett. A télen, ötvenéves korában meghalt.

Az állami gondozás a hivatalos gyám elhunyta után már nem volt aktuális. Vlado Kanadában él. Yvett havi ezerszáz koronás fizetésért adminisztrátorként dolgozik, Edit szak- középiskolában tanul, most kellett volna érettségiznie, de nem sikerült, így hát szeptemberben vár rá a pótérettségi. Nem is csoda. Edit érettségi évfolyama alatt Mária nénit, a messzi vidéken élő nagyapát, a bizonyos nyomorék nagybácsit és Tibor öccsüket temették él- (Folytatjuk]