Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-07-25 / 30. szám

új ifjúság 9

Kopúcs Tibor Illusztrációja

CSOÖRI SÁNDOR:

Kiállsz az égre

Még veled vagyok, még benned vagyok,

még dicsőséged szemetjét te söprőd össze,

álmod még itt nyújtózkodik

ki falamig,

innét mész el,

idejössz haza,

kiállsz az égre. hogy aki látni akar, velem lásson.

szemem, szavam még lakatlan lenne

nélküled,

ha írok,

ha abbahagyom.

ha visszagörbülök kezdeteimhez, hangodra és titkodra éhezem meg, de betelni már ágyad tűzvészével se tudok.

betelni árnlásommal se.

érik az idő kiűzetésre egymásból

egymáson át,

valaki óceáni iszapból

jósol neked,

száján kfvtff mozgatja fogsorát.

ILLYÉS GYULA:

HÍRESEK

Valahányszor csak rámutatnak egy hírességre: ez, ez. — Azl Vörösödni kellene annak.

Izzó vasálarc rajta az az arc.

Remény vetül rá; zászlón lesz kép, győzelmi zálog: a világ csodát vár, — hogy üdvre vezessék — kiket fölötte tündökölni lát.

A „híres“, ki nem érzi: mécs, de milliók hit-lángjától ég

s mélyből jő fölemeltetése: szétmarja azt — épp fényével — a Kép.

Mert meddig győzik türelemmel, kiknek a vágy csak látomás?

S mert bárki, grádicsra emelten: ígéret, egy-egy profán messiás.

Ha láthatná előre sorsát, jajongania kellene.

Mert dicsősége? Zord adóssági S amellyel győz majd: serege?

Kik rendelték láng-trónra Dózsát pribékjeinél is előbb?

Máglyára Husztot? ök, a Jóság- szomjazók, az Igazság-éhezők!

NAGY LÁSZLÓ:

ÜJ ÉVSZAK JÖN

0) évszak tön, betűk vetése, vesztése húsnak, forróságnak.

Vetkőzném inkább életemet vadaknak valódi mezőben vagy az ágyban sörényeseknek.

Mert hova futottam — sehova, színtelen seholba, semmibe, halálosan puszta papírhoz

Tegnapok vérpad-édességű csöndje megrendül, más lesz a kín; hátba löksz, teremtés, terrorizálsz,

6, te szivárvány-szoknyás mozdony, görgetsz lassúdon magad előtt s bennem a bárányarcú világ megszületik újra, s tudom már: a Tejút aminő-savai mit akarnak, milyen új kölkök lépnek ki a tenger bölcsőiből.

'• * a*

FODOR JÓZSEF:

Fájnak, mik fájnak

Fájnak, mik fájnak, ha tudnád, szívein, Ha mondhatnád, sem érti senki sem;

Fáj, hogy fut a perc, a víz elfolyik,

Fáj, hogy van, mi van, s alig tart, alig.

Fáj, hogy int a szép és megy, mint a hab, S mi kedves, mi jő, annál hamarabb;

Fáj, ami van itt, annyi oktalan, Mégjobbao az, hogy száll mind, ami van.

Fáj a váló perc, mostan jött pedig,

Fáj, hogy az öröm megkeseredik,

Fáj, hogy szép a lét s élni nem tudod.

Es hogy nem érted ezt a bánatot.

Hangtalan bánat, csöndben hallgatom, Hol szűnne ez meg, melyik csillagon?

Itt benn egy szív fáj, nyugtot hol talál? Egy csillag int: várj! Az is tovaszáll.

Jó hűvösön, fa alatt -gyülekeztek a kombájnosok. A szállító kocsi hozta kt nekik az ebédet meg a jégbe hűtött sört. Két üveg sört kapott az ebédhez minden ember, csak a vén Szakái Gerzsony nem. Ű csak ebédet kapott. Csősz volt a szövetkezetben a nyugdíja mellett. De csak nyáron, a telet már nem bfrta. Mindennap más dűlőben volt az ebéd helye, ezek a mostani aratók, gondolta a vén Gerzsony, úgy száguldanak egyik helyről a másikra, mintha madarak lennének. De már előző nap megtudta mindig, pontosan, hol lesz az étekl

Tejfeles bableves volt, kirántott hús krumplival, uborkasaláta. Az öreg, sokat mászkált már hajnali négy éta, bekebelezett mindent egy-kettőre.

— Nem így arattunk mi régen — mondta a botjára támaszkodva, mert á mezőkre vigyázó ember állva eszik —, nem is sejtitek ti azt már.

A fiatalok nevettek:

— Kaszával arattak. Elég bolondok voltak.

— A kaszát csak ne nézzétek le. Jó fegyvere volt az a parasztnak mindig. Nem is engednék termőföld közelébe olyan embert ma sem, aki nem ért a kaszához.

Nagy szerszám az.

— Nem jől aratunk tán? Nézzen végig. Van egy elmaradott kalász?

— Hogyan mondhatnám, hogy van, amikor nincs? S itt vagytok néhányan, naponta ötven holdat lepucoltok; mi pedig jaj, annak idején, akkora nagy bandákkal! Utána meg külön a cséplés, az a mocskos munka. Ti pedig vágjátok, csépelitek, viszitek be a szemet azonnal. Nagy dolog. Csudálom.

A fiatal aratók összesúgtak:

— Egy kis sörért ácsingózik, szegény.

— Azért hát.

S odaszóltak neki:

— Üljön meg köztünk, Gerzsony bátyánk.

— De hisz az én szemem alatt van a batári

— Egy korty minden üvegből jut magának is.

— Akkor is csak állva, fiaim. Ez a becsületes ember rendje.

Kapott egy kortyot. S mondta:

Nagy bandánk volt, huszonhét kasza, huszonhét marokszedő, de kévekötő senki, mi magunknak kellett utólag elvégezni ezt is. Keresztbe rakni, minden. Hogy több legyen a kereset. A Ráday százados úré volt akkor ez a föld, ahol most arattok. Bandagazdánk Karó Árpád, tán még emlékeztek rá, isten nyugosztalja. Fennhéjázó ember volt, s mint ahogy kepés-gazdához illett: első kaszás. Piszkosul hajtotta a népet, persze, ő másfél részesedést kapott. Ráday százados úr egyszer még koccintott is vele, annyira tisztelte a nagy akaratát. Meg azt is, hogy a katonaságnál sem volt ám közönséges baka Karó Árpád, de őrvezetői Fel tudjátok ezt fogni? Nagy ember volt Karó Árpád, isten nyugosztalja, de nem szerettük. A hatalmas erejét, a csúnya feleségét, a girhes lányát, aki most a tehenészetben fejőnő, hát nem szerettük, na.

Reggel négykor kezdtünk, éppúgy, mint ti ma. Nyolckor früstök. Gondolhatjátok, mit vágtunk le addig. Meg ettük a szalonnát, kenyeret, hagymát; mert az volt, a szalonnát kihajtotta nekünk Karó Árpád, meg kell adni; és akkor máris, gyerünk. Ö haladt elől. Százhuszas kaszája volt,1 az enyém csak kilencvenes, de akadt közöttünk hetvenötös kaszás Is. Hátul, persze. Karó Árpáddal lépést kellett tartani. Akt nem vitte ki .időre a rendet, a következő évben nemigen került vissza a bandába.

Délre már csak lthegett a tüdőnk, az ing a hátunkra ragadt; csak lestük félszemmel, hozzák-e már «az asz- szonyok az ebédet. Mert nem úgy volt, mint ma, hogy tányérral hozzák a szájatok elé az étket. Minden keserves asszony csak hozta az urának a nagy déli melegekben azt a kis himmi-hummit, ami a szegény ember bögréjébe ilyenkor sikeredett. Sör? Atyaisteni Egy kis aratőpálinka a kezdésnél.

Vágtuk a rendet, lestük az asszonynépet, két fülünket a két falu harangszavára hegyeztük; Karó Árpád csak ment elől, mint ez a kombájn mostanában, az isten ne adjon neki nyugtot halő porában sem. Mert hiába szépíteném már, kegyetlenül hajtő ember volt, ki kell mondani.

Végre az Isten megirgalmazott nekünk és elhozta a

delet. Szállván szálltak az asszonyok az étkekkel. Egy óra ebédidőnk volt, éppúgy, mint most nektek. Csak hát nekünk, étek után, ki kellett kalapálnunk még a kaszák élét.

Én meg akkor mondom a társaimnak:

— Nevessünk már.

Azok úgy néztek rám, mint a bolondra. Agyamra ment a hőség, vagy mi az isten csudája?

— Maradt valamelyikőtöknél egy falat szalonna reggelről?

Dudor István rajza

— Éhes maradtál, Gerzsony? — kérdezték vissza.

— Éppen, hogy nem. De mégis kellene nekem egy falat szalonna.

Akadt valakinél. Tán a gyerekének akarta hazamenteni estére. De átadta. S csend volt. Néztem a banda pihenését. Karó Arpád is horkolt az arcára húzott kalap alatt hatalmasul. Elemeltero a fentérjét, ha nem tudnátok, a kaszafenökő tartója ez; s a fenkövet szépen bekentem a szalonnával A megmaradt darabot a fen- tér aljára nyomtam, a víz alá. S lepihentem. Alig

hunytam valamit, máris hallom Karó Arpád kiáltozását:

— Fel, fel, sarlóra, kaszára; jó lenne a hűvösön dögleni estig, mi?

S megindult nagy lépteivel a tikkasztó hőségben az

új rendnek.

Na, csak menj, gondoltam. Második kaszás lévén, hátraszőltam a többieknek:

— Figyeljetek.

Karó Árpád haladt, s mind sűrűbben kezdte fenegetni kaszája élét.

— Mi az ég van veled — mondtam neki —, mögötted még huszonhat ember táblából. A nagy-híres kaszáddal

van baj?

— Nincs azzal baj.

— Nem kalapáltad ki délben az élét?

— Nagyon jől kikalapáltam.

— Az erőd fogyott el?

ö csikorgatta a fogát:

— Csak gyertek utánam!

Ment még, mondom, mint ez a kombájn, egy darabig! Szégyellte már állandóan fenn! a kasza élét. Csak suhintott, csak vergődött, a kaszája tövestől tépte ki a búzaszálakat.

— Emberek — néztem hátra —, nem tudom, mi lesz velünk, déltől nem haladunk semmire. Milyen első kaszásunk van nekünk? Hát nem kell nevetni rajta? Nézzétek meg. tövestől tépi ki a búzaszálakat.

Karó Arpád így kicsit roggyantan, homlokáról szakadó verejtékkel azt mondta nekem:

— Állj előre. Ogy látszik, még egyszer ki kell kalapálnom a kaszám élét.

Nagy jó kedvvel arattunk. Két rendet kivittünk, akkor elénk állt újra ez a marha Karó Árpád, aki nagy kaszás létére, nem fedezte fel, mi a baj. Hogy nem tudta, amit egy gyereknek tudni kell: zsíros éllel a borotva sem fog! De ez még hagyján. Gőgösségében azt sem fogta tel, hogy a fenőkövével és a fenővizével ml történt.

Estére teljesen megbetegedett. Már ekkor utolsó kaszás volt. A hetvenötösök mögött a százhuszasával. A kaszáját sem bfrta hazavinni, mi vittük helyette. Ágynak esett Tán nem ts az iszonytató fáradtságtól, hogy a két karjával egész nap csak tépte a búzát, inkább a szégyentől.

Bukása elhírlett.

Másik évben én lettem a bandagazda, de azért be vettem őt — most már ismét azt mondom, isten nyugosztalja — második kaszásnak.

Megtudta persze ő Is, mi történt. Kár volt megtudnia. Még jobban lehajtott fejjel kellett járnia. S ha felhangzott aratáskor, ezentúl:

— Nevessünk már!

Összerezzent, és kiverte a verejték.

Az öreg nézte a hűvösön heverő fiatalokat.

— Alusztok? — kérdezte.

Nem válaszolt senki.

— Kár ezeknek beszélni — vélte magában az öreg.

Megitta az üvegek alján maradt söröket mind, aztán

a nagy botjával elindult. Micsoda kor, gondolta, nem érdekli ezeket már semmiféle tapasztalás. Szomorúan ment, vigyázó tekintetét a bő mezőkön hordozva.

Holott a kombájnosok felültek nemsokára, hajukat eredeti helyükre vlsszaborzolták.

S mentek a gépekhez.

— Ha valaki — mondta az egyik — az én kómbáj nőm vágószerkezetével megteszi ezt a szalonnatrükköt, én azt megölöm.

De ettől függetlenül mégis arra gondolt mindegyikük, persze a másikkal kapcsolatban:

— Nevessünk márl

És nevetve másztak be az ülésekre.

GALAMBOS LAJOS:

Nevessünk már