Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-07-25 / 30. szám

NEMETH ISTVÁN:

ÖTEN-HATAN FÉL FALU HELYETT

(Emlékek régi aratásokról, cséplésekröl)

I.

Aratás

„Indítsd a sarlódat és arass, mert a földnek aratni valója megszáradt“ — szól a Biblia-korabeli mennyel szózat.

Eszmélésem idején és előtte is általában Uram, vagy Jézus, segítsl fohásszal lendítette a gazda a kaszát, esetleg az, aki részes aratóként vállalkozott learatni a módosabb parasztember gabonáját.

Azóta azonban más idők járnak felettünk, és napjainkra — szerencsére — már nemcsak a Jézus, segíts!', haséin a kasza is lassan kimegy a divatból. Sőt oda Jutunk, hogy vísszasóvárogjuk még, mondván: bezzeg azok voltak szép idők. Mintha talán nem is verejték folyt volna akkor az arcokon, mintha a derékon által kötött búzaszál segített volna a derékfájás ellen. Pedig nem segített. Estére úgy hullt a kaszás, a marokszedő, a kötöző, de még a kötélteregető gyerek is az ágyba, akár egy darab fa. A kaszás is, pedig neki könnyebb volt. Nemcsak hogy nem kellett hajladoznia, hanem még az iramot is ő diktálhatta. A marokszedőnek győznie kellett, ha viszont a kaszás elfáradt, megfenhette a kaszát, megállhatott egy-egy pillanatra, de a többieknek követnie kellett.

Károly bácsi is, aki után én szedtem egy ízben markot, így tett. Mit számított neki, hogy még alig vagyok tizen- valahány éves, s hogy szomjas is vagyok, meg fáradt is...

Pista bácsi, a másik híres kaszás, a- kit elevenen hordok az emlékezetemben, az már fél szemmel a háta mögé is nézett. Tudta, tízvalahány gyereke, akikért szívesen vállalta a részes aratást, nem győzik úgy, mint ő.

Mindez persze elmúlt, és egy szép napon vagonba költöztünk, s egy egész más világ szaladt a lábunk alá. És mennyire más világ volt ez! Hozzánk, a Csallóköz kapujába csak a szövetkezetesítés, a szocialista társadalom hozta a gépeket. De itt — Náchod környékén —, ahová 1947-ben kerültünk, már akkor kévéző és kötöző gépekkel arattak. Hogyan is másképp? Itt már akkor, a negyvenes évek végén ismerték a fejőgépet. Nem csoda, hogy nyáron is próbáltak magukon segíteni a gazdák.

Egyszer az apám földhöz vágta a vasvillát, s szerencséjére ezután már az országban is más napok következtek, s mi úgy, ahogy korábban, vagonba raktuk apró holmijainkat és visszajöttünk ide a Csallóközbe a félig tetőtlen, egykor nádfödeles házba!

Mindez azonban már a történet vége, innen már csak" egy lépés az arató-cséplő géphez. Az út viszont, a Biblia-korabelitől napjainkig nem is volt olyan rövid.

A már idézett János jelenése sarlóról beszél. Lám, már ekkor egy fél lépéssel le voltunk maradva? Igen, úgy látszik, mert a mi tájainkon még sokáig nem sarlóval vágták a gabonát, hanem nyűt- ték, gyökerestül tépték ki a földből. Még 1863-ban, az akkori idők leginsé- gesebb évében is sok helyütt nyűtték, nem aratták a gabonát, mert akkor sokkal kevesebb került volna belőle az asztalra. És az ugaron kihajtott, vad búzát is inkább nyűtték, hiszen kevés volt, és mi maradt volna belőle a szegény embernek, ha kaszával, sarlóval megy neki és a felét kiszórja a földre?

No és a kasza! Itt ezen a tájon már a rómaiak is használták, s mi mégis sokáig megmaradtunk a sarlónál. Még valamikor az 1700-as évek végén Is csak a tavaszi gabonákat kaszáltuk, az őszieket továbbra is csak sarlóval csipegettük. Nem is csoda, hogy a sarlókról olyan gazdag irodalmunk van, mert a- mint ezekből a tanulmányokból is kiderül, a sarlónak, de főleg a hazaiaknak sokféle változatuk van. És persze, mi jó ideig még a régibb, -az ősibb formát használtuk.

És ugyanez van a kaszánál is. A ró- < maiak a köpüs erősítésű kaszát használták, a mi makkos megerösitésü kaszánkkal szemben.

A kasza sorsa egyébként is érdekes.

A XVI. század második felében olyan kaszát is használtak a mi vidékünkön, amelynek mind a két oldalán él volt. A XVII. század első feléből is van egy érdekes adatunk. A hazai kasza drágább, tehát feltehetőleg jobb volt, mint a külföldi kaszák. Kovácsok készítették, és 60 pénzre becsülték az Idegen 50 pénz értékű kaszákkal szemben.

Koromban már gyárakban készült a kasza. Kaszanyelet is ritkán láttam olyat, a- melyet valaki maga készített volna. Jó volt a gyári. Esetleg takarót (csapót) vágtak maguknak a kaszások. Háromnégy ágú, majdnem villa alakú, bogos ág volt ez. Mindig azon csodálkoztam, hogy hol is nő az ilyen ág, mert bár magam elég sokat jártam az erdőt, soha sehol ilyen ágat nem láttam a fákon, bokrokon.

Mai fiataljaink számára már mindez csak múlt. Gabonakeresztet sem igen látnak, a kepe szavunkról pedig lassan azt hiszik, hogy talán nem ts magyar, hanem idegen szó.

Én persze még láttam kepét, kérész- . tét, és a kalászokkal fölfelé egymásnak állogatott kúpos gabonarakásokra is emlékszem. Sőt, legnagyobb gyönyörrel emlékszem rájuk, hiszen ezek jelentették gondtalan, játékkal teli gyermekkoromat.

Nem is igaz, hogy mennyit csodálkoztam, amikor a már említett cseh vidékre kerültünk, és ott nem kereszteket, hanem az említett sátorszerű búzaraká- sok-at láttam.

De hát épp így csodálkoztak később a cseh gyerekek és felnőttek is, amikor az 1947-es száraz évben az ősz felé beérett a takarmánynak szánt zab, és a- pám nem a nálunk szokásos rakásokba, hanem keresztekbe sorakoztatta fel a tarlón.

Népi, ősi szokásokra, aratási játékokra, ünnepi vigalmakra viszont már én sem emlékszem. Sem odafön-n Csehországban, sem pedig idehaza „nem voltak már divatban“. Ki-ki kalákában vagy részes aratóként learatta a gabonát, elfogyasztotta a dúsabb vacsorát, megköszönte a gazda jóságát és örült, hogy mégis megkerült az egész évi kenyér.

Másutt persze sokféle szokás élt. A székelyeik például arattak holdtöltekor is. Az Ormányságban reggeli harangszókor kezdtek az aratásba. Nálunk Ilyesmi nem volt. Legföljebb néhány babonaság, de én ezekből nem ismerek semmit. Anyám ugyan sok babonás szokást őrzött és őriz még ma is, de az aratással kapcsolatosak benne sem élnek, mert őt meg a sorsa szolgálni küldte, nem pedig aratni, markot szedni.

Akkor ő volt a kivétel, s lám, napjainkra milyen szépen és szerencsésen megváltozott a helyzet. Ma azok számítanak kivételnek, vannak kisebbségben, akik aratnak. Arról természetesen szó sincs, hogy könnyű lenne a munkájuk, de azért mégiscsak jó, hogy néhányan elvégzik azt, amit korábban a fél falu volt kénytelen végezni.

(A befejező rész a következő számban)

Csehek

és

szlovákok

a

forradalomban!

A csehszlovák légionáriusok 1918. május 25-én csatlakoztak a megszálló hadseregekhez. Aznap megtámadták a mariinszki állomást, elfoglaltak több várost és ellenforradalmi csínnyel elvágták Oroszország központját az Óráitól, Szibériától és a Volga mentétől, tehát azoktól a terü- f letektől, amelyek az ellátás szempontjából nagyon jelentősek voltak. Június 29-én a csehszlovák légionáriusok elfoglalták Vlagyivosztokot, és segítségükkel megalakult a városban az autonóm Szibéria ideiglenes kormánya.“

Oe nem minden csehszlovák légionárius harcolt a bolsevikok ellen. Több cseh és szlovák küzdött elszántan az internacionalisták szakaszaiban, a Vörös Gárda és a Vörös Hadsereg oldalán.

Harcoltak Kolcsak, Kalegyin, Vrangel és Kornyilov katonái ellen.

A dicső forradalom harcaiban nem egy szlovák és cseh lelte halálát. Gyenyikin katonái, súlyosan megsebesítették Cástek elvtársat, az Első Nemzetközi Brigád parancsnokát, aki aztán 1919 őszén belehalt sebesüléseibe. 1918 májusában Penza védelménél több cseh és szlovák katona vesztette életét. Skoták Alojz, blanskói születésű katonát az ellenforradalmárok kivégezték... (v)

V. I. Leninnek és politikai pártjának eszméi és céljai nagyon sok cseh és szlovák érdeklődését felkeltették.

1.

A

i alábbi történet nem egy klasszikus, nem Victor Hugó-i regénytéma, mert ismertetéséhez nem kell írói fantázia, nem szükségesek művészi eszközök. Elég leírni úgy, ahogy megtörtént. Mert megtörtént. Az alábbi történet megrázó valóság.

Egy héttagú család többszörös tragédiájáról van szó. Apa, anya, két fiú és három lány tragédiájáról.

Az anya 1965-ben harmincöt esztendős korában rákban meghalt. A család közeli ismerőseinek véleménye szerint egy borzasztó házasélet fejeződött be ezzel a tragédiával. A hét év távlatából kialakítható kép azt bizonyítja, hogy az apa tette borzasztóvá a házaséletet. Csalta a feleségét és féltékenykedett rá. A féltékenykedés okainál pedig a saját hűtlensége a nyilvánvalóbb. A felesége halála előtt és után történtek ezt a feltevést támasztják alá. Ami előtte történt: egy másik nőtől is született gyereke, aki ma már felnőtt, férjes asz- szony. Róla a továbbiakban azonban nem lesz szó.

A legidősebb leány — nevezzük őt Elvirának —, aki ma huszonhárom éves, még tízéves korában, jóval az anya halála előtt, vidékre költözött az anyai nagyszülőkhöz. Miért? Küldték? Hívták? Vagy magától ment? Ma már nem lehet megtudni az igazi okot. Ez a lány elzüllött, állítólag börtönlakó. Reá majd később Visszatérünk.

Amikor a fiatal sok gyermekes anya meghal, a lakásban tehát négy gyerek marad. A legfiatalabb, Tibor ekkor kilencéves, Yvetta már tizenegy elmúlt, Edit tizenhárom, Vlado pedig tizenöt éves.

Anyát eltemetik. Az orvosok most már megmondhatják: menthetetlen volt.

— jó neki, szegénynek — mondja egy ismerős asszony a temetőben. Egy másik nem szól, csak legyint.

— Mi lesz ezekkel a szerencsétlen gyerekekkel? — mondják a temetés résztvevői. Mindenki sajnálkozik.

— Remélhetőleg most már megjön az apjuk esze — válaszolja valaki, de valaki más

csak legyint, nem szól semmit, Temetésen vagyunk, gondolja magában. .

Eltelik tizenegy hónap. Az apa szolgálati útra utazik külföldre. Nem egyedül, többen mennek. Köztük egy fiatal tanítónő is. Egy hónap múlva térnek vissza. Az apa negyvenkilenc éves, tizenkét hónapja özvegy. Ütközően a fiatal tanítónővel egymásba szeretnek. Mikor megérkeznek, mindketten az apa lakására mennek „haza“, abba a lakásba, amely a négy félárva otthona is egyben. Az apa az albérlőt elbocsátja, s a szobában szeretője, a fiatal tanítónő rendezi be otthonát, illetve hátuk „közös otthonából“ foglalja el magának, illetve maguknak az albérlő után felszabadult szobát.

Csaknem két esztendeig élnek így.

Az állapotok ellen legtöbbször, legvehemen- sebben a legidősebbik fiú, Vlado lázadozik. A nézeteltéréseket hangos botrányok, apai pofonok követik.

A szomszédos lakókhoz akaratlanul is eljutnak a család háromszobás „otthonában" zajló események. Senki sem bízik abban, hogy az állapotok jobbra fordulnak, leginkább Vlado nem, mert ő tovább lázadozik, és készül az érettségire.

Az apa pedig ismét külföldre készül. Ismét egy csoporttal, ismét szolgálati útra, de ennek a csoportnak a tanítónő most nem tagja. A csoportban az utolsó pillanatban megüresedik egy hely. Az apa él a lehetőséggel, a szeretőjét, a tanítónőt Írja be a lemaradt helyébe.

Utólag nézve, teljesen valószínűnek tűnik, hogy mi volt a céljuk: közösen külföldre menni, s nem visszajönni. A tanítónő sokat beszélt erről az apának, mert a gyerekekkel kölcsönösen gyűlölték egymást, s úgy tűnt, ezen az életen csak a disszidálás változtathat — legalábbis kettőjük számára.

N

em tudni, mennyire csábították az apát a lehetőségek, s mennyire marasztalta a valóság, s egyáltalán marasztalta-e? Ma már csak azt tudni, ami megtörtént. Az apa és a tanítónő szorgalmasan tanultak németül, majd összecsomagoltak. elbúcsúztak a gyerekektől, meghagyva nekik, hogy lók legyenek. Még megkérdezték tőlük, mindegyiküktől külön-külön, hogy mit hozzanak nekik. Megígérvén, hogy mindegyik azt kapja majd, amit kíván, elmentek.

Mindez 1968-ban, rövid három évvel az anya halála után történt.

Azóta négy esztendő telt el.

A félárvák Immár négy esztendeje árvák, mert apjuk nem jött vissza.

Nem tudni, hogy a visszatérés lehetőségéig, az amnesziarendelet lejártáig, vagy az azóta eltelt négy esztendő alatt milyen apai és emberi erkölcsi normák viaskodtak ebben az emberben; s egyáltalán viaskodtak-e?

Azt, hogy mindegy neki, semmiképp se lehet állítani. Azért, hogy négy védtelen, a korábbi családi élettől meggyötört, nehéz körülmények között nevelkedő gyereket csak úgy itthagyott — egyértelműen el kell ítélni. Nem tudom, mit hozna fel mentségére, ha módomban állna feltenni neki a döntő kérdést.

Nem ismerem ezt az embert, de olvassam néhány levelét, számtalan ismerősével beszélgettem, tudom, mit követett el, s így valamiképpen mégiscsak összeállt, kialakult bennem egy elképzelés jelleméről. Lehet, hogy ha megkérdezném, miért tette, hát megpróbálná menteni magát, vagy pedig megtagadná a választ.

D

e hagyjuk a jeltételezést, maradjunk a tényéknél.

Vlado, a legidősebb fiú az apa távo- zásával egybeeső tanévben leérettségizett! Nem tudta, mihez kezdjen, csak azt tudatosította, testvéreiért ő a felelős. Kilátástalannak láthatta sorsát. Volt egy Bécsben élő barátja, aki már többször meglátogatta őt. Vlado elhatározta, külföldre megy. Döntésével sem akkor, sem most nem lehet egyetérteni, hiszen a gyerekeknek az állam rögtön az apa távozása után folyósítani kezdte az egy-egy személyre eső havi háromszáznyolc korona árvasági segélyt, és az 59/64-es kormányrendelet alapján a fejenként háromszáz korona kiegészítő táplálkozási segélyt, amelyet Edit — mivel még diák — máig is kap. Vlado előbb Editnek mondta meg. mi a szándéka. Jóval elutazása előtt. Yvetta és Tibor csak pár nappal bátyjuk távozása előtt értesült a szándékról. Megakadályozni nem próbálták, s nyilván nem is lett volna eredménye. Mindnyájan kikísérték őt a buszhoz, mindnyájan sírtak, s nem tudták, látják-e még egymást az életben.

(Folyt at jukj