Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-12 / 50-51. szám
f zt mondja Benedek, még a sötétben, az ágyban, miután rágyújtott, s a gyula lángja egy pillanatra megvilágította a hideg szobát, egyik sarokban a karácsonyfával másikban a televízióval: — Még hálát kell adni Istennek! Ha két héttel előbb talál meghalni ez a szegény ö- regasszony, ott hagyhatták volna a munkát, hogy lóhalálába hazasiessenek. Feri még tán repülőjegyre se sajnálta volna a pénztl — Azt nagyon szerette —• felelte csendesen a felesége a másik ágyból, s hallani lehetett, hogy halkan szipog, s aztán harsányan kifújja az orrát. Az említett öregasszony az anyja volt. Fért a fia. Az öregasszony még megölelte, meg csókolta, mikor karácsony he tében hazajött, aztán várt még két napig, hogy megjöjjön Svédországból a másik unokája, Marika, s mikor együtt volt mind, szépen a fal felé fordult, és meghalt. De az ember nem sokat időzött a fekete halálnál, más goudja volt. — Mit mondott ez a jány, hová valósi, akivel jár? — Karcagi. — Merre van az? Nem Erdélyben! Mert mikorába kivittek Tarnopolba, ott volt egy szakaszvezető, bizonyos Suhaj- da. Az volt karcagi. £s olyan furcsán beszélt. Tele volt mindég a szája a szavával. — De még nem váltak el — mondta az asszony, s erre csend lett, meglepett csend, mintha titkot árult volna el. Időbe telt, amíg folytatta: — Három éve ment ki, azt mondja. Vasesztergályos. Vitték ki valahová őket munkára, ez meg leszállt a vonatról, mikor senki se látta, és ott maradt. — Ott maradt?! — kiáltott fel az ember, mintha csak e- zen csodálkozott volna. — De, azt mondja, nem volt őneki semmi baja otthon se. Nem ment volna ő el soha. Hanem a felesége ott ts lefeküdt, ahol nem volt dívány, azt mondja, mindenkivel leadta magát. Csak a kislányát sajnálja. — Gondolom, valahol Debrecen körül van az a Karcag — tűnődött az ember. — Mikor elesett a vitéz Suhajda szakaszvezető, ott volt az esküvőt fényképe a zsebében, a bu- gyellárisában. Kis kerek, pör- ge kalap volt a fején, szalagok tógtak róla, a menyasz- szonya fején meg gyöngyös párta volt. — Mindég azt hittem — mondta az asszony —, legalább ez majd hazajön. — Mi az, hogy azt hittedl — kiáltott fel az ember, s hallani lehetett, hogy csörög a kezében a gyufaskatulya, s meg is villant a tény a fenyőfa e- züstjén, ahogy újra rágyújtott. — Hogy a bogaistenbe? Már erről is beszéltek? És megígérte, hogy ottmarad kinn, evvel a karcagival? — Nem is tudom — mondta az asszony kitérően, s Benedekben már forrt a méreg, hogy az mindég ilyen tétova, az ő felesége, ebből öröktől fogva hiányzott minden határozottság. Ez soha nem tudott semmit, az anyja istenit az 1- lyen sótlan, szőtlan mázna asszonynak. Rá is rivalít mindjárt: — Hát mért nem tisztáztad vele, ha már elmesélte, hogy van valakije? Csak hagytad, hogy beszéljen? Nem szóltál rá egy árva kukkot se? — Mostan már mindenkinek van valakije — felelte az asz- szony. mintha ő legalábbis ezt kérdezte volna. — Eleinte sokat sírt. Azt mondja, senkivel az égvilágon nem tudott kint szót váltani, olyan volt, mint az árva, akinek se szülője, se hazája. Aztán egyszer, mikor kijött a templomból vasárnap, odalépett hozzá ez a bizonyos, azt mondja, nekije sincsen senkije, legyenek, azt mondja, jőba. — De hogyan kerültek odáig, hogy majd kint maradnak?! — kiáltotta az ember türelmetlenül, mint akit a részletek nem érdekelnek. — Hogy Jutott eszibe Ilyesmit ígérni? Hát ki a szentnek dolgozok én akkor, mint a marha? Mit kellett nekem evvel a hatvan darab süldővel is vesződni, legalább te tudod! — Nem panaszkodhatsz, hála Istennek — szólt közbe a felesége. — Nem arról van szól Még mondtuk is ugye, hogy a Feri Jó helyre tette a gatyáját. Abba én is belenyugodtam. De hogy az a pisás kislány Is itthagyjon engem öregen, aztat mégse gondoltam volna soha! A fiú bognár volt, és egy csónaképítőnél kapott munkát Darmstadt mellett. Ketten dolgoztak a gazdával, meg még egy inas és hozzá a tuzlai napszámos. S hogy vőnek szemelte ki a főnők a fiát, azt Benedek nem csodálta, de Marika a szívéhez nőtt, arról nem akart lemondani. — Megvettem a Vájsz Móni telkét a főutcán, három holdat kaptam volna az árán! Olyan házat lehet fölépíteni rá, mint a világ! Hát mért nem jön haza? Sírós lett a hangja a nagy erős embernek, úgyhogy a felesége egyszerre elfelejtette a meghalt anyját, és a temetést, mert ezt kellett vígasztalai most nagy bánatában, az urát. — Nem is mondta szegénykém, hogy nem jön haza. Csak én gondolom, hova jöjjön ide, Kolarovácra, egy karcagival? Mit csináljon itten vele? — Mit csináljon? — ordította az ember, s aztán kicsit csendesebben megismételte. — Hát mit csináljon! Amit más. Dolgozzon. Nem mondtam én, hogy éppen itt maradjon a faluban. Elég nagy ez az ország. Nekem az Is elég volna, ha tudnám, hogy Itthon vannak valahol a közeibe. És aztán történjen bárakármi, hazajönnek. És miért? Azt gondolod, itten nem lehet esztergályózni a vasat? A felesége nem felelt. Benedek is elmerült a gondolataiban. Nem lehet tudni, mit e- szelt ki a karcagi vasesztergályossal kapcsolatban. — A kolbásznak nem kell sok — mondta egy idő múlva. — Mire visszamennek, Három- király után, megszikkad a füstön, elvihetik mind a hatvan párt. Majd húsvétra kiküldőm utánuk a sonkát. Addig olyan lesz a vén göbe húsa a sóban, mint a vaj! Háromszáz kilós volt a göbe, jutott eszébe az asszonynak, s elmosolyodott a sötétben, hogy ez milyen egy megfontolt, okos ember, az ő ura. Ez soha se süldőt fog be hizlalásra, hanem Ilyen leszopott, hatalmas vén göbét, három hó nap alatt háromszáz kilósra hajtja föl, s aztán tele van vele a kamra. És a halál is e- szébe jutott megint, a temetés egy hét előtt, disznóvágás e- lött. Kicsit megint kedve volt sírdogálni magában, aztán lassan megnyugodott. Hát hogyne, amikor végül mégis minden olyan jól sikerült. Hazajöttek a gyerekek karácsonyi munkaszünetre, eltemették a szegény öregasszonyt, szóval együtt voltak mind, se külön költség, se külön fáradság, mintha tényleg a jó Isten rendezett volna el ilyen simán mindent, még az öreg göbét is levágták, és mindennel készen, nyugalmas szívvel várhatták együtt az ünnepeket. Hanem akkor Benedek váratlanul megint feiüvaitött: — Hát akkor mi a hétszentségnek dolgozok én? Kiért? Azt mondjad meg énnekem, mi értelme van akkor ennek az életnek? Inkább ringy ók kai vertem volna el, cigányoknak szórtam volna szét, ha már tényleg nem lesz, aki megfogja a kezemet és azt mondja: Gyere nagytata! Dögölnék akkor már meg inkább szegényen, mint vagyonosán, és elhagyatva. jaj, jaj, mért ver engem evvel az Isten?! Az asszony mindjárt kiugrott az ágyból, odaszaladt hozzá, bebújt melléje, úgy csitította, hogy a puha testét is oda- szorította hozzá: — Ne sírj! — mondta, mert rázta az embert a zokogás, kisimította homlokából a haját, az arcába hajolt. — Azt mondod, ez a Vladó jó embered. Tán ázt is megteheti, hogy elintézi ennek a karcaginak az itteni lakhatóságát a Marikával. És hátha a földhöz is kedve lesz, ha mindjárt vasesztergályos, és odaáll ő is disznót hizlalni a zadrugának. Itt van ez a szép betonos obor a vízvezetékkel, miért ne kapna rá ő is... — Jaj, ]*j! — kiáltotta az ember, a szívéhez emelte a kezét, és befordult a fal felé, onnan zokogta a dunyha alól elhaló hangon, hogy a gyerekek ne hallják, Marika a másik szobában, s Feri a konyhában:- Megyek ás fölgyújtom a házát, és elmegyek utánuk magam Is! — Jó, jó — vigasztalta az asszony, mint a gyereket vagy a beteget, akire mindent rá kell hagyni. De érezte, hogy elzsibbad a keze, ahogy az líra szétszórt haját gereblyéz! össze a homlokán, s a szíve tája is fagyosan merev lett, a- tnint keményen és reménytelenül próbál maga Is megvigasi- talódnt. Turcsan László illusztrációja JEVGENYIJ JEVTUSENKO: BŰVÖLŐ Tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám, és őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj reám. Ha lennék tőled oly távol talán,, mintha más ország volna a hazám, ágyad hfis lepedőjén, vánkosán, hanyattfeküdve, mintha őceán habja himbálna, lágyan és puhán, add át magad ott is nekem csupán. Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj. Nappal minden fonákjára kerül; imádjanak, lengjen tömjén körül, gondolj nappal — búdul vagy élvedül — elméd mire gondolni kényszerül; de éjszaka rám gondolj egyedül. Halld meg a mozdony füttyökön is át, a szélben, mely felhőkkel vív csatét, ",1 hogy vasfogóban vagyok s csak az ád megenyhülést, ha miattam reád oly öröm árad, oly szomorúság, fájásig nyomod homlokod falát. A csönd csendjével susogja a szám, az esővel esengem szaporán, a hóval, mely szűk szobád ablakán bedereng s — álmomban, s álmom után tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám és őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj reám. Illyés Gyula fordítása JULIAN TUWIM: KARÁCSONYFA Föld, föld, tenyérnyi, mint piros gyümölcs, egész éjszaka ágyam felett forogsz és tündökölsz. Megnőnek az álmok, föld, föld, te kicsi, szobámban a világ egy kis fenyő ágai. Föld, föld, te picinyke, a mennyei ösvény szikrázik a fán, mint tejút, örökös fény. Pattognak a gyertyák, tücskei a gallynak. Egy más, szebb költeményben az angyal szava hallgat. Rába György fordítása NICOLAUS LENAD: TÉLI ÉJSZAKA A levegő jég és üveg, megyek, a hó ropog alattam; gőzt fúvók, szakállam zizeg; tovább, tovább csak szakadatlanl Hegy hallgat az ünnepi táj! Holdfény hull az öreg fenyőkre, s mintha vonzamá a halál, úgy ejti ágát mind a földre. Dermedj át, fagy, a szívemen, hogy dúló, vad tüze megálljon és végre bent Is csönd legyen, mint itt az éjszakai tájon. z Farkas vonít a sűrűn át; mint anyát éhes csecsemője, felüvölti az éjszakát s véres koncát sürgeti tőle. A havon most őrjöngve zúg a szél föl s alá vihar ózva, tálé® hogy ne vacogjon úgy: ébredj, óh szívem, vad panaszra! Ébredjenek halottaid, kínok sötét serege, szárnyalj! Kavarogj és tűnj tova víg és zord északi cimboráddal! Szabó Lőrinc fordítása I» «lf [P •19 «I«
