Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-12-12 / 50-51. szám

15 szappant a szállodában felejtet A ;em, majd venni kell, ha leszállók a vonatról. A fürdőnadrág itt van, nem tudom, miért hordom ma­gammal. Amikor a legszüksége­sebb holmik rangsorolásakor a konzervet is mellőztem, nem tudom, miért kapott kegyelmet éppen a fürdőruha? Bor deaux csalódást okozott, azazhogy inkább a vihar: az óceán helyett csak Lourdes ban reménykedhetek. Megfürdök majd a csodás gyógyvízben. Reggel érkeztem, de ahhoz elég korán hogy a Plreneusok és a köd mozdulatlan ságát bármiféle mozgás profanl2álta vol na. Na igen. a vonat. Ezen az úton nem akármilyen vonatok járnak, s főleg nem akármilyen utasokat hoznak. Marsei-lle-ben láttam az első keresztes szerelvényt, Al- sace-ből jött, s az utasok Is mind a Lour­des feliratú, keresztes jelvényt viselték. A „reményzarándoklat“ Párizsból indult, 3000 magatehetetlen, parallzises gyerekkel. A vasúti kocsikat részben átépítették, a vas­tüdősökre való különös tekintettel pedig a főváros és Lourdes között, amerre a vo­nat elhaladt végcélja, a csodás gyógyulás felé, a kórházaikat készültségbe helyezték Íves pályán futunk be, tökéletes rálátás­sal a Gave völgyére, a fölötte ülő roppant templomra. És mint a színházban a kakas ülőről, látni lehet a díszleteket, csupán, a szereplőknek nincs arca, nincs karaktere, hanem mindenki statisztának tűnik. A bar­lang előtt legalább ezer ember várakozik. GYERÜNK A BARLANGHOZ. Japán házaspár megy előttem. Szinte még alszik a város, de az már az első 200 mé­ter után feltűnik, hogy itt az ünnep állan­dó, ha az ember az éttermekre és az üz­letekre gondol — persze, a falusi búcsú ér­telmében. Fejhangú olasz pap prédikál. Az arcát nem látom még, de a hangszóró odavezet hozzá. Mindenekelőtt egy kékruhás rend­őrhöz, aki a szemlátomást egészségeseket egy kis korlát felé Irányítja. Az előtérbe majd a tolókocsik kerülnek. A kegyelet és a gyakorlatiasság kialakította a hellyel va­ló célszerű gazdálkodást; talán ötven mé­ter széles a betonozott terület a Gave-fo- lyő és a barlang sziklafala között. A BARLANG... Azt hittem, látok majd rajta valami ter­mészeti szépet, valami magában valót, ami mindenütt megtalálható ennek a vidéknek számtalan pompás, de ehhez képest Isme­retlen barlangjában. Itt nincsenek csepp­kövek, kiismerhetetlennek tartott járatok; itt a sztalaktttok helyett botok és mankók lógnak a megfeketedett mennyezetről a szárnyasoltár-tagoltságú barlangban, mely­nek a mankókkal egyszintű üregében szo­bor jelzi, hogy itt... A dátumban egy évszázad minden írása egyezik: röviddel azután, hogy IX. Plus ki­adta a róla szóló dogmát — 1858. február 11-én, csütörtökön, a Szeplőtelen Foganta­tás megjelent egy 14 éves, gyenge szer ve- vezetű, beteges lánykának. „La Dame“, a Hölgy, mondta róla Bernadette, akivel a 18 jelenés során tájszólással beszélt a je­lenség, ezért az első hiteles francia tol­mácsolás a városka plébánosától szárma­zott. „Menj, mondd a papoknak, hogy ká­polnát építtessenek ide, azért, hogy az em­berek Idejöjjenek“. Mielőtt Idejöttem volna, elolvastam né­hány könyvet, de úgy tűnik, nem eleget. Most tehát itt kell keresnem a hiányzó részleteket a teljes megértéshez. A kápolna helyett bazilika épült a bar­lang fölé. Ez háromszintes. Tőle körülbe­lül 300 méterre, oldalt, a föld alatt van a X. Plus nevét viselő templom. Külön épület a gyóntatóhoz: két sorban fülkék, a terem két végében gyónhatnak a süketnémák. Tágas térségek fákkal, amelyek lényegében diszkreditálják a kiszolgálóépületeket s a vécéket. Tökéletesnek tűnő szervezés. „Kérjük, ügyeljenek a zsebtolvajokra." Órarend köz­li a misék rendjét, jól elhelyezett felirat: hol lehet a misét befizetni. Megtalálom a táblát, eszerint fürdő 14 órától. Most tehát választhatok, megnézhetem a filmet Ber­nadette életéről, vagy délidő lévén elvo­nulok a barlangoltár mögöftt. Aránylag rö­vid a sor, s az éttermelcbein úgysincs hely, az utóbbit választom. A szobor alatt, egy kis falmélyedésben levelek és fényképek. A mechanizmus itt Is tökéletes: az ember Jön, rácsókol a sziklafalra, bedobja a le­velet, aztán már tolják kifelé az utána- jövők. Ha már sok a levél, egy morózus képű szolga kosárba dobja őket és elégeti. A sor haladási rendje a gyertyásláda felé vezet. Gyertyát vehetnek már fél frankért is és fölfelé, egészen tízig. A pénzt kap- tár-röpnyílásszerű vájaton kell bedobni. Bal oldalt mindegyikben nyomtatott papír: a kiválasztott gyertya ára hány dollárnak, fontnak, márkának, schillingnek, pezetá- nek, holland forintnak, lírának felel meg. Csak a konvenrtibilis valutát tüntették fel, vagy Inkább ki. A levelekkel ellentétben, a gyertyái nem gyújtják meg azonnal, ha­nem agy kis kocsiba kell rakni. Ha már sok a foghíj a fa nagyságú gyertyatartón, egv néger fiú lapátolja el a hulladékot. Réveteg arcok, követelőzőén makacs re­ménykedők, hangosan imádkozők, térden csúszó fogadalmi zarándokok, hülye gyere­keket felmutatók, tolldíszbe öltözött indiá­nok, óvatosan kezelt cigányok, apácák, pa­pok és mindezek között mint a hely ir­galmas szamaritánus-csendőrei: a máltai lo­vagok. A rend piros keresztjét viselik mel­lükön, karjukon pedig a SMOM rövidítést. Vállukról kantárok lógnak, ez a hordágy- szállításhoz szükséges. Az ejtőernyősök sapkájára emlékeztető fejfedővel, málha szíjaikkal, fontoskodó, határozott fellépé­sükkel a légi deszantosokra emlékeztetnek Vagy még pontosabban: égi deszantosok. Ahogy rendezkednek, s a nyomorékok kocsijait tolják, lovagnak szólítják egy­mást. De a betegekhez nem szólnak, dol- gukvégezetten hagyják ott őket a fürdő e- lőtt is, a csoda más részleghez tartozik. Hosszú sorban jönnek a kocsik a fürdő­höz. Ez lapos, szinte jelentéktelen épület, bronzkapuinak .feltáruíása azonban a bé­na, paralízises, idióta, tüdőbajos, szívbe­teg és rákos kocsisornak az eredménytelen délelőtt után most már valóban az utolsó remény. Fél 2-kor nyolcadikként érkezem a leg­szélső ajtóhoz. Ott már elzásziak ülnek, s vidáman heherésznek, mint a kocsmában, vasárnap délután. A betegségről nem esik sző. Vagy ha mégis, az olyasféle mődon történik, mint a bizonytalan közeljövőt í- gérő orvosi rendelőben. Némelyikük vállán műanyag kulacs, színes szíjjal, a gyógyvíz számára. Van francia, spanyol, olasz és né­met nemzeti színű kulacs. Az ipar a mű­anyag révén forradalmasította a kegyszere­ket Is: egy ötvenért fehér poliészter Má­riát lehet kapni kék koronával a fején, s ha ezt leesavarod, gyógyvizet lehet beűetöl­tani. Beengedünk egy öreg embert, akinek • kezén rőzsafüzér van. Háromnegyed kettő után jönnek a mál­taiak, felmálházva, s fontosságuk tudatá­ban tűnnek el az épület végében levő kis­kapunál. Az első négy embernek ajtót nyitnak. Be­sorakozom a második csoportba. De mivel nagy a tömeg, most már hatot engednek be. Egyfolytában hallatszik az Ave Maria. Az az öregember mondja, akit először be engedtünk. A pádon ill, a bejáratnál, és ezzel fogadja az érkezőket. A kis előtér­ből a ponyvával elválasztott medencék -fe­lé kell menni. Mi hatan egy ponyva mögé kerülünk. Négy idegen tartózkodott már itt, ingujjra vetkőzve, négy lovag. Mind a négy csak angolul beszél. Egymásra né­zünk, mit kell itt csinálni? Én döntöttem, ha kérdeznek, föltétlenül az alsó lábszá­ramra teszek panaszt. Aztán értésünkre adják, hogy le kel! vet­kőzni. Egymásra nézünk eléggé kifejező arccal. A nadrágot is, egészen alsónadrá­gig — jelzi az egyik lovag türelmetlenül. Egészen addig, míg az első embert a medencében nem láttam, azt hittem, mind­ez a ruha megkíméléséért. Hogy a víz rá ne folyjon. Tétován vetkőzünk. Az első le­megy a medencébe. Néhány lépcsőt kell le­lépni csupán, akkor következik a három részre osztott medence. Víz csak a kö­zépsőben van, melynek hossza talán 2 és fél méter lehet. Kétoldalt egy-egy lovag áll. overallban, felgyűrt kabátujjal. Mindenki az első embert nézi. Amint a víz alá nyom­ják, melyből üvöltve szabadulna, néhány sorstársam arcára kiül a rémület. Az olasz, akivel megismerkedtem a várás során, nem tud erőt venni magán, nekem háttal áll, de észreveszem, rázkódik a válla. Hajlandó vagyok a fájdalom, vagy éppen a hely szel­lemének hatására gondolni, mely sírásra készteti. Aztán látom, hogy nevet. A sarok­ba fordul, alig bírja visszatartani a kitörő röhögést, hogy kivétel nélkül mindenkit a víz alá nyomnak. Érzem, bennem ugyanez a Itatás valamiféle borzongással is kevere­dik, mely a dolgok felismeréséből adódik. Miután már egy csoport fürdőit előttünk, a kék kötény, amelyet majd a derekam köré csavarnak, teljesen vizes. Vajon ki­nek a testét fedte, s egyáltalán kik után szállók a cseréletleo vízbe?! Amikor sóira kerülök, minden mindegy alapon lépek a lovaghoz. Ő a hátam mögé teszi a kék vászonkötényt. Megborzongok annak nyirkos tapadásától, a lovag figyel­meztet. hogy az alsónadrág is felesleges. A vizes lepedő most már a derekamon van, de úgy, hogy a két végénél fogva ad át a lent levő két kollégájának. Egyik kezük­kel a lepedőt, a másikkal a karomat fog­ják, elég határozott szorítással. A víz majdnem térdig ér és nagyon hideg. Elha­tározom: nem fogok belemerülni... — English? — kérdezi az egyik, a szem­ben levő táblára mutat. — Hongroís — válaszolom. Ha már kö­telező ima van, legalább magyarul mon­danám el. összenéznek, de csak egy pillanatig tart a tanácstalanság. Itt nem lehet különprog- ramot csinálni, tessék a rendhez alkalmaz­kodni. Elém teszik a francia nyelvű ima­kartont, amelynek felső szélére is nagy be tűkkel ráírták, bogy: Francais. Hárman nézzük a táblát, ők két kézzel fognak, s lassan mondom a szöveget, megvárnak az imával. Nem tudom pontosan, mit imád­koztunk. Azt hiszem, akiknek anyanyelvű táblát lehet adni, ők sem tudják ezt. Egy pillanatra nevethetnékem támad a helyzeten, de főleg azon, hogy a lovagok úgy beszélnek franciául, mint a háborús filmek amerikai őrmestere a normandiai partra szálláskor. AZTÁN HANYATT LÖKNEK Amint elborítja testemet, arcomat a viz, artikulálatlan hangon felüvöltök. Hiába áll­tam benne, a jéghideg víztől minden ön­uralmam cserbenhagy. Menekülni akarok. Vacogok. A jobb oldali lovag számhoz nyom egy Mária-szobrot. A medence szélé­hez vezetnek, aztán felsegít az első két szolgálatos. Senki sem néz a másikra, némán és di­deregve öltözünk. Törülközés nélkül, siet­ni kell, odakint türelmetlen betegek vár­ják a csodás gyógyulást. Az öreg monoton hangon Ave Máriázik, testem fölveszi ruháim emberséges mele­gét, szeretnék másra gondolni, mint erre a fürdésre, annak néhány mozzanatára. Nem megy. Az élmény nem mindennapisá- gához azonban jó adag szégyen is társul, abból a fajtából, amellyel az ember meg­sejti a nagy, történelmi becsapásokat — testi és szellemi bénaságunkat. Végigfut tekintetem a néma kocsisoron. Elvégre utánuk is törődhettem volna. Csak találjak üzletet, ahol szappant áru­sítanak! KIRÁLY ERNŐ

Next

/
Thumbnails
Contents