Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-12 / 50-51. szám
15 szappant a szállodában felejtet A ;em, majd venni kell, ha leszállók a vonatról. A fürdőnadrág itt van, nem tudom, miért hordom magammal. Amikor a legszükségesebb holmik rangsorolásakor a konzervet is mellőztem, nem tudom, miért kapott kegyelmet éppen a fürdőruha? Bor deaux csalódást okozott, azazhogy inkább a vihar: az óceán helyett csak Lourdes ban reménykedhetek. Megfürdök majd a csodás gyógyvízben. Reggel érkeztem, de ahhoz elég korán hogy a Plreneusok és a köd mozdulatlan ságát bármiféle mozgás profanl2álta vol na. Na igen. a vonat. Ezen az úton nem akármilyen vonatok járnak, s főleg nem akármilyen utasokat hoznak. Marsei-lle-ben láttam az első keresztes szerelvényt, Al- sace-ből jött, s az utasok Is mind a Lourdes feliratú, keresztes jelvényt viselték. A „reményzarándoklat“ Párizsból indult, 3000 magatehetetlen, parallzises gyerekkel. A vasúti kocsikat részben átépítették, a vastüdősökre való különös tekintettel pedig a főváros és Lourdes között, amerre a vonat elhaladt végcélja, a csodás gyógyulás felé, a kórházaikat készültségbe helyezték Íves pályán futunk be, tökéletes rálátással a Gave völgyére, a fölötte ülő roppant templomra. És mint a színházban a kakas ülőről, látni lehet a díszleteket, csupán, a szereplőknek nincs arca, nincs karaktere, hanem mindenki statisztának tűnik. A barlang előtt legalább ezer ember várakozik. GYERÜNK A BARLANGHOZ. Japán házaspár megy előttem. Szinte még alszik a város, de az már az első 200 méter után feltűnik, hogy itt az ünnep állandó, ha az ember az éttermekre és az üzletekre gondol — persze, a falusi búcsú értelmében. Fejhangú olasz pap prédikál. Az arcát nem látom még, de a hangszóró odavezet hozzá. Mindenekelőtt egy kékruhás rendőrhöz, aki a szemlátomást egészségeseket egy kis korlát felé Irányítja. Az előtérbe majd a tolókocsik kerülnek. A kegyelet és a gyakorlatiasság kialakította a hellyel való célszerű gazdálkodást; talán ötven méter széles a betonozott terület a Gave-fo- lyő és a barlang sziklafala között. A BARLANG... Azt hittem, látok majd rajta valami természeti szépet, valami magában valót, ami mindenütt megtalálható ennek a vidéknek számtalan pompás, de ehhez képest Ismeretlen barlangjában. Itt nincsenek cseppkövek, kiismerhetetlennek tartott járatok; itt a sztalaktttok helyett botok és mankók lógnak a megfeketedett mennyezetről a szárnyasoltár-tagoltságú barlangban, melynek a mankókkal egyszintű üregében szobor jelzi, hogy itt... A dátumban egy évszázad minden írása egyezik: röviddel azután, hogy IX. Plus kiadta a róla szóló dogmát — 1858. február 11-én, csütörtökön, a Szeplőtelen Fogantatás megjelent egy 14 éves, gyenge szer ve- vezetű, beteges lánykának. „La Dame“, a Hölgy, mondta róla Bernadette, akivel a 18 jelenés során tájszólással beszélt a jelenség, ezért az első hiteles francia tolmácsolás a városka plébánosától származott. „Menj, mondd a papoknak, hogy kápolnát építtessenek ide, azért, hogy az emberek Idejöjjenek“. Mielőtt Idejöttem volna, elolvastam néhány könyvet, de úgy tűnik, nem eleget. Most tehát itt kell keresnem a hiányzó részleteket a teljes megértéshez. A kápolna helyett bazilika épült a barlang fölé. Ez háromszintes. Tőle körülbelül 300 méterre, oldalt, a föld alatt van a X. Plus nevét viselő templom. Külön épület a gyóntatóhoz: két sorban fülkék, a terem két végében gyónhatnak a süketnémák. Tágas térségek fákkal, amelyek lényegében diszkreditálják a kiszolgálóépületeket s a vécéket. Tökéletesnek tűnő szervezés. „Kérjük, ügyeljenek a zsebtolvajokra." Órarend közli a misék rendjét, jól elhelyezett felirat: hol lehet a misét befizetni. Megtalálom a táblát, eszerint fürdő 14 órától. Most tehát választhatok, megnézhetem a filmet Bernadette életéről, vagy délidő lévén elvonulok a barlangoltár mögöftt. Aránylag rövid a sor, s az éttermelcbein úgysincs hely, az utóbbit választom. A szobor alatt, egy kis falmélyedésben levelek és fényképek. A mechanizmus itt Is tökéletes: az ember Jön, rácsókol a sziklafalra, bedobja a levelet, aztán már tolják kifelé az utána- jövők. Ha már sok a levél, egy morózus képű szolga kosárba dobja őket és elégeti. A sor haladási rendje a gyertyásláda felé vezet. Gyertyát vehetnek már fél frankért is és fölfelé, egészen tízig. A pénzt kap- tár-röpnyílásszerű vájaton kell bedobni. Bal oldalt mindegyikben nyomtatott papír: a kiválasztott gyertya ára hány dollárnak, fontnak, márkának, schillingnek, pezetá- nek, holland forintnak, lírának felel meg. Csak a konvenrtibilis valutát tüntették fel, vagy Inkább ki. A levelekkel ellentétben, a gyertyái nem gyújtják meg azonnal, hanem agy kis kocsiba kell rakni. Ha már sok a foghíj a fa nagyságú gyertyatartón, egv néger fiú lapátolja el a hulladékot. Réveteg arcok, követelőzőén makacs reménykedők, hangosan imádkozők, térden csúszó fogadalmi zarándokok, hülye gyerekeket felmutatók, tolldíszbe öltözött indiánok, óvatosan kezelt cigányok, apácák, papok és mindezek között mint a hely irgalmas szamaritánus-csendőrei: a máltai lovagok. A rend piros keresztjét viselik mellükön, karjukon pedig a SMOM rövidítést. Vállukról kantárok lógnak, ez a hordágy- szállításhoz szükséges. Az ejtőernyősök sapkájára emlékeztető fejfedővel, málha szíjaikkal, fontoskodó, határozott fellépésükkel a légi deszantosokra emlékeztetnek Vagy még pontosabban: égi deszantosok. Ahogy rendezkednek, s a nyomorékok kocsijait tolják, lovagnak szólítják egymást. De a betegekhez nem szólnak, dol- gukvégezetten hagyják ott őket a fürdő e- lőtt is, a csoda más részleghez tartozik. Hosszú sorban jönnek a kocsik a fürdőhöz. Ez lapos, szinte jelentéktelen épület, bronzkapuinak .feltáruíása azonban a béna, paralízises, idióta, tüdőbajos, szívbeteg és rákos kocsisornak az eredménytelen délelőtt után most már valóban az utolsó remény. Fél 2-kor nyolcadikként érkezem a legszélső ajtóhoz. Ott már elzásziak ülnek, s vidáman heherésznek, mint a kocsmában, vasárnap délután. A betegségről nem esik sző. Vagy ha mégis, az olyasféle mődon történik, mint a bizonytalan közeljövőt í- gérő orvosi rendelőben. Némelyikük vállán műanyag kulacs, színes szíjjal, a gyógyvíz számára. Van francia, spanyol, olasz és német nemzeti színű kulacs. Az ipar a műanyag révén forradalmasította a kegyszereket Is: egy ötvenért fehér poliészter Máriát lehet kapni kék koronával a fején, s ha ezt leesavarod, gyógyvizet lehet beűetöltani. Beengedünk egy öreg embert, akinek • kezén rőzsafüzér van. Háromnegyed kettő után jönnek a máltaiak, felmálházva, s fontosságuk tudatában tűnnek el az épület végében levő kiskapunál. Az első négy embernek ajtót nyitnak. Besorakozom a második csoportba. De mivel nagy a tömeg, most már hatot engednek be. Egyfolytában hallatszik az Ave Maria. Az az öregember mondja, akit először be engedtünk. A pádon ill, a bejáratnál, és ezzel fogadja az érkezőket. A kis előtérből a ponyvával elválasztott medencék -felé kell menni. Mi hatan egy ponyva mögé kerülünk. Négy idegen tartózkodott már itt, ingujjra vetkőzve, négy lovag. Mind a négy csak angolul beszél. Egymásra nézünk, mit kell itt csinálni? Én döntöttem, ha kérdeznek, föltétlenül az alsó lábszáramra teszek panaszt. Aztán értésünkre adják, hogy le kel! vetkőzni. Egymásra nézünk eléggé kifejező arccal. A nadrágot is, egészen alsónadrágig — jelzi az egyik lovag türelmetlenül. Egészen addig, míg az első embert a medencében nem láttam, azt hittem, mindez a ruha megkíméléséért. Hogy a víz rá ne folyjon. Tétován vetkőzünk. Az első lemegy a medencébe. Néhány lépcsőt kell lelépni csupán, akkor következik a három részre osztott medence. Víz csak a középsőben van, melynek hossza talán 2 és fél méter lehet. Kétoldalt egy-egy lovag áll. overallban, felgyűrt kabátujjal. Mindenki az első embert nézi. Amint a víz alá nyomják, melyből üvöltve szabadulna, néhány sorstársam arcára kiül a rémület. Az olasz, akivel megismerkedtem a várás során, nem tud erőt venni magán, nekem háttal áll, de észreveszem, rázkódik a válla. Hajlandó vagyok a fájdalom, vagy éppen a hely szellemének hatására gondolni, mely sírásra készteti. Aztán látom, hogy nevet. A sarokba fordul, alig bírja visszatartani a kitörő röhögést, hogy kivétel nélkül mindenkit a víz alá nyomnak. Érzem, bennem ugyanez a Itatás valamiféle borzongással is keveredik, mely a dolgok felismeréséből adódik. Miután már egy csoport fürdőit előttünk, a kék kötény, amelyet majd a derekam köré csavarnak, teljesen vizes. Vajon kinek a testét fedte, s egyáltalán kik után szállók a cseréletleo vízbe?! Amikor sóira kerülök, minden mindegy alapon lépek a lovaghoz. Ő a hátam mögé teszi a kék vászonkötényt. Megborzongok annak nyirkos tapadásától, a lovag figyelmeztet. hogy az alsónadrág is felesleges. A vizes lepedő most már a derekamon van, de úgy, hogy a két végénél fogva ad át a lent levő két kollégájának. Egyik kezükkel a lepedőt, a másikkal a karomat fogják, elég határozott szorítással. A víz majdnem térdig ér és nagyon hideg. Elhatározom: nem fogok belemerülni... — English? — kérdezi az egyik, a szemben levő táblára mutat. — Hongroís — válaszolom. Ha már kötelező ima van, legalább magyarul mondanám el. összenéznek, de csak egy pillanatig tart a tanácstalanság. Itt nem lehet különprog- ramot csinálni, tessék a rendhez alkalmazkodni. Elém teszik a francia nyelvű imakartont, amelynek felső szélére is nagy be tűkkel ráírták, bogy: Francais. Hárman nézzük a táblát, ők két kézzel fognak, s lassan mondom a szöveget, megvárnak az imával. Nem tudom pontosan, mit imádkoztunk. Azt hiszem, akiknek anyanyelvű táblát lehet adni, ők sem tudják ezt. Egy pillanatra nevethetnékem támad a helyzeten, de főleg azon, hogy a lovagok úgy beszélnek franciául, mint a háborús filmek amerikai őrmestere a normandiai partra szálláskor. AZTÁN HANYATT LÖKNEK Amint elborítja testemet, arcomat a viz, artikulálatlan hangon felüvöltök. Hiába álltam benne, a jéghideg víztől minden önuralmam cserbenhagy. Menekülni akarok. Vacogok. A jobb oldali lovag számhoz nyom egy Mária-szobrot. A medence széléhez vezetnek, aztán felsegít az első két szolgálatos. Senki sem néz a másikra, némán és dideregve öltözünk. Törülközés nélkül, sietni kell, odakint türelmetlen betegek várják a csodás gyógyulást. Az öreg monoton hangon Ave Máriázik, testem fölveszi ruháim emberséges melegét, szeretnék másra gondolni, mint erre a fürdésre, annak néhány mozzanatára. Nem megy. Az élmény nem mindennapisá- gához azonban jó adag szégyen is társul, abból a fajtából, amellyel az ember megsejti a nagy, történelmi becsapásokat — testi és szellemi bénaságunkat. Végigfut tekintetem a néma kocsisoron. Elvégre utánuk is törődhettem volna. Csak találjak üzletet, ahol szappant árusítanak! KIRÁLY ERNŐ
