Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-07-18 / 29. szám

APRÓ - CSEPRŐ

A közelmúltban repült világgá a hir, hogy Gyurko- vica, a jugoszláv válogatott labdarúgócsapat, és legu- tóbb a svájci Sión egyesületének tagja tragikusan elhunyt. A klilfüldi sajtét figyelve az alábbi részletekre derítettünk fényt: Gyurkovics barátjával, Panteliccsal az egyik éjszaka elhagyva egy bizonyos sioni mulatót, amíg Pantelics az autójáért ment, addig Gyurkovics a svájci válogatott csapat egyik játékosával, Cantonnal beszélgetett. Ekkor hozzájuk lépett egy svájci rendőr, Bernard Carruzzo, aki ittas állapotban volt, és beszédbe akart elegyedni a labdarúgókkal. Amikor Gyurkovics nem volt hajlandó a részeggel társalogni, a rendőr e- lővette revolverét és lelőtte a játékost.

A 9 mm átmérőjű golyó az áldozat gyomrát találta el. A játékost azonnal kórbőzba szállították, és meg- operílták, de már ez sem segített, sajnos belehalt sérüléseibe. Svájcban a legtöbb ember a legszigorúbb büntetést követeli Carruzzo részére. A svájci sajtó és a televízió is elítéli az esetet, mert Gyurkovics semmi okot sem adott a rendőrnek a vitára, tehát a gyilkos teljesen ártatlan embert lőtt le.

Gyurkovics 1937-ben született, hosszú ideig a Crvena Zvezda játékosa volt, 27 ízben szerepelt a jugoszláv válogatott színeiben. Volt jobbhátvéd, középhátvéd és csatér. Svájcon kívül játszott az NSZK-ban és Franciaországban. Mindenütt nagyon tisztelték mint barátságos és nyíltszívű embert.

—0—

Netzer, akit ma a világ egyik legjobb középpályásának tartanak, 1944-ben született Mönchengladbachban. A 178 cm magas és 78 kg súlyú játékos minden nap két és fél órát edz, ezt a napi adagot minden második héten öt órára emeli. Egy napja szabad, a vasárnap, de akkor is tart könnyebb edzést.

Netzer nőtlen, édesanyjával él szülővárosában. Habár side a női hódolója, a nősülést csak akkorra tervezi, amikor nem megy majd jól neki a játék a zöld gyepen. Legnagyobb szenvedélyei közé az autózás, az utazás és a beat-zene hallgatása tartozik. Szülővárosában van egy nagy diazkotékája, ide jár el szórakozni a többi fiatal nagy örömére.

(T — Kasza M.)

Brabec

HÚSZ MÉTERREL TALÄN A LEGJOBBAK KÖZÉ LEHET KERÜLNI — MONDJA A CSEHSZLOVÁK CSÚCSTARTÓ

Jaroslav Brabec tulajdonképpen tavaly mutatta meg először, mi van és mi lehet még benne. Átjutott a bűvös húszméteres határon, és ezt az eredményét többször megismételte. Tekintve, hogy fiatal versenyzőről van szó, (1944-ben született), mindenki nagyon reménykedik.

Brabec viszont nem nagyon kényeztette el a csehszlovák atlétika szerelmeseit ebben az évben. Igaz, hogy fő célja az olimpián való részvétel. Az edzéseit erre irányítja, minden vágya, hogy bejusson a súlylökés döntőjébe. „Szerintem már húsz méter húsz vagy húsz méter negyven is elég lesz ehhez. A legjobbak is emberek. Az olimpiai versenyek forró légkörében nem mindenki tudja addig elért eredményeit megismételni“.

Érdekes, ahogyan Brabec a súlylökéshez jutott. Tizenhat éves korában is nagy darab fiú volt, de eszébe sem jutott ez a sportág. Amikor izomszakadást szenvedett a combjában, dühösen járkált le-fel az udvaron, és kezébe akadt akkor egy rozsdás súlygolyó. Azt kezdte dobálgatni fél gőzzel, mert a sérült láb nem engedett többet, A golyó messzire szállt.

Brabec edző kezébe került, és nekifogott a rendszeres munkának. Eleinte nem nagyon ízlett neki a sok erősítő gyakorlat, de belátta, hogy egyébként nem lesznek komolyabb eredményei.

A húsz méter fölötti eredményeket még növelni szeretné. Titokban a huszonegy méter jár az eszében. De tudja, hogy egyik napról a másikra nem megy az ilyesmi. Az olimpián is tanulni akar elsősorban.

(klochan)

Sokszor hallott mondás a vidéki sportélettel kapcsolatban, hogy a falu emberét, fiatalokat és öregeket nem érdekli a sport, nehéz rendezvényeket szervezni, mert nincs pénz, hiányzanak a lelkes, önkéntes sportvezetők. A felületes szemlélő egy ámennel le is zárná az ügyet. Ez van, ezt kell szeretni...

A dolgok azonban mégsem ennyire egyszerűek, már 'jó néhány évtizeddel ezelőtt megmondta valaki, hogy minden relatív. Vonatkozni ez a vidéki és falusi sportélet helyzetére is:

Tény, hogy a falu embere a rádió, tévé, mozi és a tömérdek újság korszakában „elvilá- giasodott“, egy kicsit kozmopolitává vált, s akadnak olyanok is, akik a kispolgárokat majmolják, nem érdekli őket a falu élete, kihalt belőlük a jó értelemben vett lokálpatriotizmus. Ezek azonban csak minimális százalékát alkotják a falunak. A többiek, fiatalok és öregek egyaránt tudnának lelkesedni, sportolni és szurkolni, csak meg kellene velük szerettetni a testnevelést, a mozgást, a falu életét érdekesebbé, gazdagabbá tevő sporttevékenységet.

Igen, elsősorban erről van szó. Ehhez önfeláldozó, kitartó sportemberekre van szükség. A- hol akadnak ilyen „próféták“, ott van sportélet, ott nincsenek a tevékenységet veszélyeztető anyagi gondok, mert a falu, az emberek tudnak lelkesedni és „áradozni“ is, csak lássák értelmét. Előbb azonban fel kell rázni őket mélységes passzivitásukból.

Amint azt például Topoínl- kyn [Nyárasd — dunaszerda- helyi járás) tették.

Tíz évvel ezelőtt sokan megmosolyogták az alapiskola fiatal testnevelőjét. Még a tanítói kar tagjai is csóválták a fejüket. Ez az ember meg akarja váltani a világot — mondogatták gúnyosan. Nemcsak, hogy

„nagykörúsítani“ Igyekszik a testnevelést, mint tantárgyat, hanem nagy lelkesedéséből í- télve, minden bizonnyal világ- csúcstartókat akar nevelni.

Nem, nem, esze ágában sem volt Czajlik Tibor testnevelőnek világrekordereket nevelni a gyerekekből. Csak mint igazi tanító és sportember, aki szereti szakmáját, komolyai) vette a tanulók testi nevelését.

Falun ez szokatlannak tűnt, mert ugye a testnevelés az „csak“ testnevelés. Szaladgálnak eleget a gyerekek...

Aztán olyan megjegyzéseket hallott, hogy az ottani gyerekek tehetségtelenek, úgysem vinné velük semmire. Ez már több volt a soknál! Ennyire lebecsülni a falu fiataljait, eny- nyire beletörődni a változha- tatlanba, ennyire nem bízni önmagunkban!

De egyáltalán, miért Is kellene mindig azt szeretni, ami van! És ha vari ennél jobb? És ha lehet másképpen, jobban,’ eredményesebben dolgozni? És ha mégis tehetségesek a gyerekek? Amerika is létezett Kolumbusz Kristóf előtt, csak éppen ő fedezte fel az új világrészt az öreg világ számára.

Szóval valami elkezdődött Nyárasdon. Nem éppen ideális feltételek mellett, de annál nagyobb lelkesedéssel. Egy-két ember és sok-sok gyerek nem akarta azt szeretni, • ami van. Tudták, érezték, bíztak abban, hogy többre képesek. S nekik lett igazuk. A kézllabdázónők vitték a legtöbbre: országos bajnokok lettek.

Németh Pál és Czajlik Tibor csak úgy önmaguk szórakoztatására és esetleg igazolására kezdték el a lányokkal a kevésbé ismert és népszerű kézilabdát. Ki látott már ilyet, falun kézilabdázni, méghozzá lányok!? csóválták fejüket a helybeliek. Ök azonban nem sokat adtak a beszédekre, foglalkoztak a gyerekekkel, azok pedig szorgalmasan, lelkesen, játékos kedvvel barátkoztak az új játékkal, amelyet 10-12 év előtt csak hallásból ismertek Nyárasdon.

Közben teltek a napok, hetek, hónapok, és fogytak a csapat egyenrangú ellenfelei a járásban. Többre, magasabbra vágytak a lányok, bajnokságban akartak szerepelni.

De hogyan, hiszen ahhoz pénz is kell, pályára, segítségre van szükség, az iskola nem bír el mindent.

És jött a segítség. Anyagi és erkölcsi is. jólesett a lányoknak és a vezetőknek is, hogy a szövetkezet — Dömény Jánossal az élen — védnökséget vállalt a csapat felett.

Beneveztek a területi bajnokságba, s azt veretlenül nyerték.

Már nemcsak testvérek, rokonok, anyák és apák szurkoltak a lányoknak, hanem a falu emberei is ott szorongtak a pálya körül. Szurkoltak, tapsoltak, lelkesedtek. Csapatukról, falujukról volt szó. S a csapat feljebb lépett a II. ligába. A lányok azt is megnyerték. Következett az I. liga, s itt is az élen végeztek. Micsoda sorozat! S hogy szinte hihetetlen legyen egy falu csapatának sikere, a csehszlovák bajnokságon sem találtak legyőzőre, veretlenül lettek elsők. Hát kevés példa van a csehszlovák sporttörténelemben, hogy egy vidéki, falusi csapat ekkora

szenzációs sikert érjen el! Talán nincs Is rá példa.

A falu, az annyiszor lebecsült vidéki emberek lelkesednek, Nyárasdot már el sem tudják képzelni a kézilabtiás lányok nélkül. Volt mérkőzés, amikor 4-500-an is szurkoltak a lányoknak.

Tudnak-e tehát lelkesedni a falusi emberek? Nyilvánvalóan. Csak legyen miért. Elő lehet-e teremteni az anyagiakat? Természetesen.

A Nyárasdon hagyományosan megrendezett nyári ifjúsági ké- zilabdatornához a hnb több e- zer koronával járul hozzá, mert a sport is a falu életét képezi: érdekesebbé, változatosabbá teszi az emberek munkás hétköznapjai utáni vasárnapokat. És a falu híre sem másodrendű valami,

Németh Pál, a csapat edzőjé dicséri a falu vezetőit, akik támogatása nélkül képtelenek lennének fenntartani a csapatot. Az edzőtől még egy dologra voltara kiváncsi: hogyan lehetséges az, hogy a lányok, a- kik már kinőttek az alapiskolából, a falutól távoleső helyeken tanulnak vagy dolgoznak, nem fordítanak hátat a csapatnak?

A válasz körülbelül úgy hangzott, hogy a sportnak nemcsak testedző szerepe van, hanem jellemformáló ereje is, közösségi szellemre nevel. 10- 12 éves koruktól vannak együtt a lányok, s ez alatt az idő a- latt nemcsak játszani tanultak meg. A sportszereteten kívül a felelősségérzet Is jellemző rájuk. Nemcsak a csapattal szemben, hanem a faluval, az emberekkel is. Érzik, hogy bíznak bennük, hogy szeretik őket, így nem szabad csalódást okozniuk.

Hát ez a titka a fiatal nyá- rasdi kézilabdázónők szinte e- gyedülálló szereplésének. Sok sikert, nyárasdi lányoki

TOMI VINCE

A Prágába induló repülőgép csekély három órát késett, és emiatt a legtöbb utas arcáról, ahogy mondani szokás, lehervadt a mosoly. A repülőtér forgatagában jói megtermett férfi haladt át a várakozók tömegén, hogy a büfé pultjához menjen és megigyék egy pohár narancsszörpöt. A szőke férfi régi ismerős: Stoffan Rudolf, a csehszlovák vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya, a tízszeres csehszlovák bajnok ČH Košice edzője.

A CH a befejező mérkőzések előtt is tíz ponttal vezetett, a jubileumi aranyat tehát már a zsebében érezhette. Ez lehetett volna beszélgetésünk legfőbb témája. A csehszlovák vízilabdások ismét nem utaznak az olimpiára, pedig az olimpia ezúttal a szomszédban van — ez kínálkozott a véletlen kialakította terefere másik központi gondolatának. A szövetségi kapitány időközben rászokott a pipázásra. Lehet, hogy azért, mert beosztásánál fogva szinte mindig repülőn vagy vonaton ü), sokat keli utaznia, és a repülők vagy a vonatuk sokat késnek. Vagy az is lehet, hogy- a kispadon meg a vízilabda-szövetségben összegyűlt izgalmak és feszültségek jő levezetője a pipázás.

Vagy — még valószínűbb az a feltevés, hogy a kapitány áton-útfélen bizonygatja: aki a csehszlovák vízilabda-válogatottal tervez valami komolyat, az eleve füstbe ment tervet érlelt.

Most pedig adjuk át a szót Stoffan Rudolfnak:

„A szövetség úgy döntött még tavaly, hogy a válogatott csapat részt vesz az olimpián, mivel Münchenben, tehát nagyon közel rendezik. A feltétel a sikeres szereplés volt, és én ezt meg is mondtam a fiúknak, akik különleges tervek alapján, nagyon komoly edzésekbe fogtak januártól. Már az gyanús volt, hogy a szervezők nem tudták biztosítani a megígért — és feltétlen szükséges — sparringpartnereket. Nem jöttek meg a bolgárok és a többiek sem, el kellett térnünk az eredeti elképzelésektől, de ennek ellenére jó formába lendültek a játékosok, szinte azt mondhatnám, hogy kiválóba, ami aztán később, amikor nehéz ellenfelekkel mérkőztünk, be is bizonyosodott.

A vízilabda — régi közhely, de sajnos igaz — nem fut- I ball, nem jégkorong, még csak nem is súlyemelés. A játéko- I? sokat nehéz a munkahelyükről elkérni, még nehezebb a fia- “ tatokat az iskolából kikérni. Elképzelhető, hogy fél évi kemény edzésre csak azért szánták magukat a fiúk — akik anyagi téren csak vesztenek ilyenkor —, mert ott lebegett előttük az olimpiai tornán való részvétel reménye.

Szövetségünk azonban mint mindig, most is hű maradt magához. Az utolsó pillanatban lemondta utunkat. Nem vettünk részt a selejtezőn sem, és a fiúknak meg sem tudtam magyarázni vagy indokolni, hogy miért, pedig — ha a sorsolás kedvezett volna — akár hatodikok is lehettünk volna az NSZK- ban. A válogatott gerincét mindig a bajnok CH Košice képezi. Amikor a CH válogatottjai megtudták, hogy nem utaznak Münchenbe, és isméi nem tartottuk be a szavunkat, hat nappal a bajnokság megkezdése előtt kijelentették: nem hajlan- • dók vízbe szállni!

Puskaporos hangulatban, az újságírók bevonásával tisztáztuk úgy-ahogy a dolgot, de egymást követték a számomra is nehéz és kellemetlen helyzetek.

Ami a tizedik aranyat illeti: hazai viszonylatban nincs komolyabb ellenfelünk, de vigyázat, feljövőben van a csehországi vízilabdázás, mert itt céltudatosan foglalkoznak az u- tánpótlással, és ennek a munkának előbb-utóbb beérik a gyümölcse.

Košice még sokáig tarthatná vezető szerepét, de érzésem szerint nem tudja már sokáig halmozgatni az aranyakat, mivel az utóbbi időben nem törődünk eleget az utánpótlással. Meg aztán a most felnövő fiatalok már egészen más szemszögből néznek a sportra is — tisztelet persze a kivételnek. Legjobbjaink között egyre több az olyan, aki nem veti meg a borocskát, sőt! tgy aztán nehéz a tervszerű haladást elérni.“

A vízilabdázókat és mindennapos gondjaikat lassan egy évtizede ismerem. Számos barátom volt és részben ma is van a válogatottban, bizonyos fokig beavatottnak érezhetem hit magam. Őszintén írhatom: kevés sportolóval komédiáznak é- vek óta úgy, mint éppen velük.

Hetente olvashatjuk a sajtóban: Mit kellene tennünk a csehszlovák úszó- és vízilabdasport fellendítéséért? És amikor végre lehetne valamit tenni, akkor az utolsó pillanatban visszalépünk. Az elkövetkező évtizedekben nem lesz ilyen közeli országban olimpia. A csapat mégsem utazik. Nem utazik, éppen úgy, mint ahogy tavaly sem utazott sehová és annak előtte sem Barcelónába, az Európa-bajnokságra, pedig a mézes madzagot ott húzogatták az orra előtt.

Csodáljuk az NDK sportsikereit. Ott elképzelhetetlen lenne az ilyesmi! Tiszta vizet kellene önteni a pohárba, és meg kellene fontolni azt is, érdemes-e összevissza ígérgetni. Ebben az esztendőben valóban kiváló játékerőt képviselt a válogatott csapat is, ezt külföldi ellenfelekkel mérkőzve bebizonyította. Egy sereg szakember sohasem érti meg, miért nem lesznek ott a csehszluvák vízilabdások Münchenben.

De hát hogyan is tudnák ezt a külföldiek megérteni, ha maga Stoffan Rudolf szövetségi kapitány sem érti?

Ez az összevisszaság, ez az állandó ide-oda csapkodás nyilvánul meg más sportágakban is, például a futballnál. Az e- redmény aztán „pompás", mint legutóbb a brazíliai Kiskupán, ahonnan ismét gyászos eredményekkel repült haza az együttes.

Az ember azt hinné, hogy egy edző, a tizedik aranyérem megszerzése után, legalább hármat kurjant és ugrik egyet a levegőbe. Ilyesmiről sző sincs. Szó van viszont arról, hogy a tízszeres bajnoknak jelenleg egyesületi elnöke sincsen, mert a sok időt rabló munkáért persze egyetlen fillért sem tudnak juttatni, és ha valaki a saját munkahelye rovására hiányozhat nap mint nap, az előbb-utóbb még veszt is a dolgon.

Egészen bizonyos, hogy a csehszlovák ószó- és vízilabda- sport még hosszú ideig gyerekcipőben jár majd. Amíg nem kezdődik el egy hosszú lejáratú munka, és amíg a szövetségek nem szerzik vissza hitelüket, nem várható semmilyen siker. Várható viszont, hogy egyre kevesebb fiatal akar majd úszni és vízilabdázni, és egyre kevesebb lelkes funkcionárius vállalja a hálátlan szervező munkát.

Ebben a pesszimista írásban több probléma felgyülemlett. Befejezésül azonban mégis egyetlen mondatban össze lehetne foglalni a lényeget: Előre vagy még mindig hátrafelé akarsz „haladni“, csehszlovák úszó- és vízilabdasport?

Batta György