Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-12 / 50-51. szám
Legyünk szomszédok Van két diákköri barátnőm. Annák idején úgy tervezgettük, hogy fia „felnövünk", mindenünk lesz. lesz autónk, mert hármunk közül valamelyikünk majd csak viszi egy kis Vitásra, lesz mosógépünk, kötőgépünk és habverőnk, tésztaszü- rőnk. Ez biztos. Hogy így lesz, mert Éva szeret főzni, Mária kötni és ne- item JiAjtásim“ van a mosógéphez. Szomszédok leszünk és mindem köl- csönzünft majd egymásnak. Most, most kicsit mosolygok ezen, de közben mégis keserű a szájam í- ze: Mikor lettünk megállapodott, gépies, kicsinyes emberek? Tegnap, régebben? Ml okozta ez: a minőségi változást? Csak egyetlen kérdést: Megosztanám-e ma is az otthonról kapott csomagot szobatársaimmal? A válaszon gondolkodni kell. A szomszédoskodásból a végén semmi sem lett. Szomszédaim vannak, í- gaz, névjegyük titulusaikkal együtt ott függ lakásuk bejárati ajtaján, vagy a csengőgomb alatt. SQZQ3L iu$nuai»B6ey autóbuszban utazunk a munkába, unalmasan bámuljuk egymást, vagy kihúzzuk magunkat az .ismeretlen“ szomszéd előtt, amit az amúgy sem tud mire vélni, hiszen csak mi ismerjük őt, nem ő bennünket. Csengő és ajtókilinss választ el bennünket egymástól, egy olyan aj1 tóktlincs, amelyet csak belülről lehet lenyomni, és olyan ajtó, amely csak belülről nyílik. Már nem elég bekopogni, megvárni a „szabad“-ot, és belépni. Ma a szomszédnál szívesebben látott vendég még a biztosüáügy- nök Is. Az megelégszik az előszobával, és nem kérdi, honnan van a gyönyörű szőnyegünk, papucsunk... Az én házam az én váram. Szomszéd? Nincs rá szükségem. Lassan már a dörömbölése sem izgat. A csevegése és problémái még kevésbé. A múltkor ts akkor csengetett, amikor a konyha tele oolt mosatlan e- dénnyel, és a hűtőben csak egyetlen üveg sör volt. Hogy mit akart? Nem tudom. De most már bizonyosan tudom, hogy itt kezdődik az elhldegiüés. Ezzel: a mosatlan edénynyel, az egyetlen üveg sörrel és a poros szőnyeggel. Más lenne a helyzet, ha szőnyege csak Évának és hűtőszekrénye csak Máriának lenne? Nem tudom, Nekem mindenképp fáj ez a teknősbéka-, ez a „házba begubódző“ politika. Meglehet, nincs t- gazam. Legalábbis nem általánosságban. Akt az írás alapján nem ismer magára, annak gratulálok. A város nem nyelte el őt, és ellenkezőleg. —z— 8 új ifjúság Nyomtalanul eltűnt. Ez valóban csak a mesékben, következetlen krimikben lehetséges. Nem kell, hogy lángész legyél, fiad, leányod, szomszédaid tudatába mégis beírod magad. Élhetsz bárhol, hegycsúcsokon, egyedül, tenger alatt, emberi mivoltodat meg nem tagadhatod, múltad elől nem menekülhetsz. Ili Elmentél, és azt hitted, végképp sikerül elmenned. Igaz, átlépted a határt, és az is igaz, hogy Csehszlovákiáról most úgy beszélsz, mint volt hazádról. Mit hagytál magad mögött, és mennyivel masabb most az életed? Nem art kérdem, mennyivel jobb. Megérte? Megérte a cserét: hazát idegenért, a hazai börtön magányát a világért, a tömegért, amelyben egyedül vagy. Azt hitted, hazát cserélni annyi, mint a hazától messze menni. Eltűntél, de mégse. A felelősség elől menekültél, á- rulón itthagytad családod. Pedig bennük élsz, egy egészen kis parázs a te nyomod, még pislákol a családi tűzhelyen. Élesztgessék, vagy ne? Első kép Nagy szoba, aagy rendetlenség. Három gyerek, joghurtot esznek és időnként a Chapltn-filmekre jellemző habostorta-dobálőzó jelenetet próbálják utánozni. A torta szerepét a joghurt tölti be. Nekem is jut belőle bőveai, és otthon sokáig bontogatom összetapadt hajamat. A szoba egyik sarkában boldogan, elégedetten mosolyog a három gyerkőc édesanyja. — Kevés örömök van az életből, hadd játsszanak... Mentegetddzik, pedig nem volt ellenvetésem a gyerekek játéka miatt. — A magáé? — mutatok egy összegyűrt oklevélre e szembeni fotelben. — Igen, valamikor a Lúčnica szólótáncosa voltam.. Nézze a lábamat. A lábát mondja én mégis először a kezét veszem szemügyre. Nagymosás után így néz ki az én kezem Is. A lába vlsszeres. dagadt. Most, így, boldogan a gyerekei körében, nem néz ki többnek 38-40 évesnél. A valóságban harminchárom é- ves. — Szeretek mesélni és emlékezni. Ilyen korban ez furcsa, nem? Géza és én... Nagy szerelem volt, és ha nem jönnek a gondok, a sok jót talán közösen is elviseltük volna. Nem így a gondokat. Pedig azok jóval az esküvő előtt jelentkeztek. Nincs is esküvői képem, mert három hónappal a házasságkötés után Mar- tlnko már a világon volt. Most tizenkét éves. Ivetta kilenc, Gábor hét. Az együttestől megváltam, egyszerűen nem tudtam rendbe jönni. Vagy még terhes voltam, vagy pelenkát mostam, vagy ismét teherbe estem. A gyerekek lekötöttek. Férjem, mint később megtudtam, még házasságkötésünk előtt megismerkedett egy egészségügyi nővérrel. Fizetése nagy részét együtt költötték el, és 1968-ban együtt távoztak külföldre. Az a- nvósomtól tudom, hogy Ausztráliában vannak. Nekem és a gyerekeknek egyetlen sort sem írt. Azóta háromszor voltam pszichiátriai kezelésen. Eleinte nehéz volt elviselnem a csalódást, de ha visszajönne, megbocsátanék. Azt hittem, belehalok, amikor az anyja megmondta, soha többé nem láthatom. A gyerekek és én is még mindig nagyon szeretjük öt. Nem sír. F,gyszer a könnyfor- rások is kiapadnak. Amit mond. nem belenyugvással mondja, reménnyel, habár tudja, az újságíró sem sokat segít. — Miből él? — kérdem, - mert ez a# prózai dolog érdekel leginkább" ezért látogattam meg ezt a Nová doba-i lakást. — Nyugdíjam van, és az állam fizet a gyerekekre. Látja, új lakást is kaptunk, de függönyünk, szőnyegünk még nincs, és egyhamar nem is lesz. Majd' ha Martin keresni fog... Annak idején ír- 1 tam Brnóba a Nemzetközi Vörös- kereszt irodájába válaszoltak, de segíteni nem tudtak. Sok sírkőre felírhatnánk: megnéz, nem tévedett-e. Nem, ez a szü- hatvanéves korában. Második kép Tágas kis kertes családi ház. A leány megszokott mozdulattal dugja a zárba a kulcsot. A ház felől kutya ront reá és az ablakból erélyes hang kérdi, kit keres, Még mielőtt válaszolna, körülnéz, nem tévedett-e. Nem, ez szülei háza, ezt a diófát akkor ültették, amikor öcsi született. A kiskertben ponyvával letakarva nyílik a sárga krizantém. Az édesanyja ültette. De ki ez az idegen asszony? — Hazajöttem, nem keresek senkit... Az ablak kinyílik, kócos fej jelenik meg benne. — Ez tévedés. Mi ezt a házat három hónappal ezelőtt vásároltuk. Szekrényestül, kertestül, pincéstül — mindenestül. A leány értetlenül áll, mire az asszonyság tovább magyaráz. — Sürgős lehetett nekik, nagyon sürgős; a faluban azt beszélik, az asszonynak mankója volt a tejcsarnokban, meg azt Is mondják, hogy Svájcba mentek. Az egész család fiústul, nagymamástul, Svájcba ment. Csak a mostohalányt, Gizit „felejtették" Itthon. Hosszú ideig hírt sem adtak magukról. — És most? — Hírem van, az igaz, de kapcsolatom nincs. Én abban az évben, 1969-ben kezdtem dolgozni egy csehországi konzervgyárban. Két pulóver, egy nadrág és egy ruha volt minden gazdagságom. Édesapám még üzenetet sem hagyott hátra. Azóta már többször írtak, az öcséin Is, ón még egy üdvözletét sem küldtem abba az idegen országba. Igaz, nem egyszer fogtam tollat a kezembe, de valahogy nem tudtam elfelejteni azt a napot, amikor ráébredtem, hogy eladtak, hogy mindaz, ami tizenhét évig tartott, álom volt, és az az igaz, amire ráébredtem. Nevezhetem-e őket szüleimnek? Harmadik kép A legidillikusabb, és akár azt a címet is adhatnánk neki, megmét megkísérelték a határátlépést. Azóta három év telt el. Egy levél és egy fénykép jött tőlük Kanadából. Ezt sem várták. A három kép közös nevezője egy intézmény, amelyet népszerűén ugyan, de helytelenül Nemzetközi Vöröskeresztnek neveznek. Helyes neve: Ifjúsági Nemzetközi jogvédelmi Központ. Feladata, hogy külföldön felkutassa az itthagyott gyerekek szüleit, főleg apját. A világ nagyon sok országában működik hasonló küldetésú intézmény. A brnói központ tevékenysége még évekkel ezelőtt i csak a hazánkban tanuló, nyoma- veszett külföldi diáikok korlátozására összpontosult. 1968 után az intézet munkája úgyszólván megtízszereződött. Nagyban hozzájárult ehhez a meg- növekedett turistaforgalom is. A központ munkájáról Andéla Rehá- ková tájékoztat: — Nézze ezt a hatalmas szekrényt; benne ábécé sorrendben csoportosítjuk azokat a leveleket, melyeket besorolunk intézésre. Naponta száz levelet írunk külföldre, egy ügyfél érdekében néha tízfelé is. Megtörténik, hogy rövid idő alatt — két-három hónap — megtaláljuk a keresett szülőt, néha pár évig Is hiába kuta tunk utánuk. Tegnapelőtt például Kenyából ©gv nálunk élő fekete kislány édesapjától kaptunk levelet. Az ügyet már kirekesztettük az Intézendők közül, hiszen 1937- beó írtunk utoljára a kislány érdekében. Diákszerelem következményeként jött a világra, de amint az apa erről tudomást szerzett, eliszkolt. Sokáig tartott, míg megszólalt benne a lelkiismeret. De az afrikaiaknál ez nem szokatlan. Sehol sem várják úgy a postást, mint itt. Türelmesen éis türelmetlenül, hiszen munkájuk eredménye nagyon sok ember megértésétől függ. 1968-ban sokan kényelemből vagy felelősségtől való félelemből távoztak külföldre. Futással oldották meg- ‘minden problémájukat. Személyeseket, családiakat, munkahely-problémákat, és nemegyszer a büntetés elől, a gyerektartási díj fizetése elől menekültek. Sok az olyan eset, mint a háromgyermekes Máriáé, akinek férje Ausztráliában tartózkodik. Ausztrália és az angolszász államok ugyanis nem írták alá az ún. hágai egyezményt, amely alapján az országok kölcsönösen együttműködnek a gyermektartási díj behajtásában. Ez azt jelenti, hogy Nagy-Britanniába például hiába küldjük a mi bíróságaink gyermektartási díj fizetésére vonatkozó döntését, az ottani szervek azt nem Ismerik el. Nagy-Britanniá- ban ugyanis minden házasságon kívül született gyerek formálisan a királynő gyereke; a valóságban jótékony szervezetek gondoskodnak róluk. Több kimutatásból arra következtethetünk, hogy a gyermektartási díj fizetése elől menekülök többsége épp ezekben az országokban telepedik le. A Német Szövetségi Köztársaság és Ausztria Illetékes szervei érvényesnek tekintik bíróságaink döntését. Az NSZK-ban jelenleg 1270 és Ausztriában kb. 700 csehszlovák gyerek keresi, követeli, kéri a szülői gondoskodás minimumát. Az Amerikai Egyesült Államokban érvénytelen a csehszlovák bíróságok döntése, de a kérvényező saját költségére kérheti a gyerektartási díj behajtását a szülőn. Az amerikai ügyvédeknek viszont rettentő nagy árat kell fizetni, mfg hozzálátnak az ilyen munkához. Nincsenek pontos adataink a „keresettekről“ és „keresőkről“. Sokan gyöngeségnek vélik kimutatni, hogy fáj a másik távozása. Naponta találkozunk velük, sokszor külföldről jött színes fényképeket mutogatnak, büszkén, megelégedéssel, mégis keserű fájdalommal. Hiába: a versengés, a harc, a képmutatás az övék, a felnőttek kiváltsága. A gyerekek csak játszanak. Mindig kedvesebbek ők, a saját útjaikon bolygó kis emberek, mtot az idegen utakat biztosan járó szüleik. ZACSEK ERZSEBEX csonkított és mégis egész család. Az udvaron egy hat-hét év körüli kislány ringatja — ringatja? túl gyengéd kifejezés — a babakocsi „tartalmát“. A „tartalom“ le s fel ugrál, ezt messziről is látni, pedig később megtudom, hogy egy négyhónapos kisbaba. A férj másodszor nős. Első felesége elhagyta, a mostani, Jana, az első feleség nővére. Mindhárman kis asztalkát ülünk körül, rajta egy levél és fénykép. — Az úgy volt, hogy hazajöttem katonaságtól, két hétig tartott a boldogság, és egy reggel arra ébredtem, hogy üres a feleségem ágya. Azt hittem, a szomszéd szobában van a gyereknél, de ott sem volt. — Milyen idős vo.lt akkor a gyerek? — Másfél éves, még pelenkát mostunk rá. Pár nap múlva az egyik kolléganője a rendőrségen bevallotta, hogy feleségem „ktrán dúlt“ a vállalat sofőrjével, és hogy ne aggódjak miatta. Még egy ideig jártam a bratislavai Csehszlovák Vöröskereszt kivizsgáló osztályára, Brnőban is voltam; sehol sem biztattak. Az elillant feleség mindössze tizenkilenc éves volt. A férj csak azért kutatott utána, mert szerette és tudta, meggondolatlanságból követte el tettét az asszony, és e- lejét akarta venni további elhamarkodott döntéseknek. Nem sikerült. A „madárkákat“ illegális határ- átlépési kísérlet vádja alatt Jugoszláviában harmincnapi börtönre ítélték. Szabadulásuk után is-
