Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-05 / 49. szám
új ifjúság 9SZOVJET KÖLTŐK VERSEI S ha az ősz ránk szakad, s jön a bősz télt vész, e hástáj akkor Is májust pírt Idéz. VERES János fordítása VASZJLIJ FJODOROV: Emlékezés a szerelemre Széles, tágas rétem szagos fű terem. Nem tudom, nem értem, mi történt velem. Eltelt a munkás nap, s nem hagy el a gond. Szívem mélyén bánat s szorongás JaJomg. Megnyugvásra vágyom, titkos éj üzen. S a tavasz e tájon olyan idegen. Oly furcsán köszön be, bár szeplőtlenül. A pihenő földre ború települ. Így szólok magamhoz: „Gondolj vissza csak — mitől voltál nemrég könnyű, mint a lepkék, s boldog és szabadi“ VIKTOR GONCSAROV: '**&m*l ' Ősz Nem minden nyarnnk teljesíti a sikerrfil szőtt álmokat. Közönyös, bölcs ősz Ólálkodik házunk körül s a kert alatt. Könnyedén vetkőznek az ágak fáradt levelek hullanak, A mély víz rezgő felszínére aranyat hint az alkonyat. Vigaszt várok, de mindhiába; nézem a komor láthatárt. Sajnálom távozd nyarunkat, bts társaim a néma fák». fehér térti visszajött a szobába. — Semmi —" szélt — egy csepp se jön a csapbél. Nyitva hagytam. Visszaült a néger nő mellé a tőidre, s térdeit melléig fölhúzta. Az asszony nem szélt. Hátát a C-fejadagos ládáknak vetve úgy ült összekuporodva, mint egy majom, s a dereka köré ceavart kendőt combjai közé gyűrte. Félarca össze volt karmolva, szeme beda gadt, és a sárga sarong piszkosan, rongyosan lógott a válláréi. — Ügy látszik, megszabotálták a vízvezetéket — közölte a levegővel a fehér ember —, és látod, milyen nyomornltnl nézünk ki máris. — Mezítláb volt. lába szára telefröcskölve sárral, khakiszfnü inge fitizzadt. vérfoltos, rövid nadrágja mocskos. Homlokán mély sebhely. Időnként óvatosan egy véres zsebkendőt nyomott a sebhez. ilyenkor arca fájdalmas fintorba torzult. Szeme alatt sötét árkok, arca borotválat- lan. haja hosszú. Az asztalon ott hevertek az Egyesült Nemzetek etiópjai katonáinak hátizsákjai, a lőszer- ládák, üres töltények és tábori ásők; a katonák a ház előtt beásták magokat. A sarokban. a tikfa kredenc mellett még több C-fejadagos láda. a legfelső megbontva. Kint az utcán már őrák áta várt némán a tömeg. Szélcsend volt. s fenn a magasban. a forró levegőben keselyük köröztek. A férfi nadrágzsebéböl egy gyűrött csomag cigarettát vett elő. Egy utolsó, meggörbült cigaretta volt benne. Rágyújtott, a gyufát az asztal alá pöc- centetle Nagyol szippantott, mélyen leszívta lenyelte a füstöt, aztán anélkül, hogy az asszonyra nézett volna, átadta neki a cigarettát. Keze reszketett. Míg az asszony a cigarettát szívta a férfi hüvelykujja körmét vtzsgálgatta: fekete volt és repedt. Elhúzta a szájéi. — Nesze — adta vissza a fekete asszony merev kutya- pillantással. A férfi átvette a cigarettát, és oldalról futó tekintetet vetett az asszonyra. Kibújik belőle a néger nőstény — gondolta undorral. — Két évig azt hittem, hogy sikerült, de most Itt van: végérvényesen kibújt belőle, teljes glóriájában a néger nőstény. Kin* égj asszony fölrikoltott. a tömeg fölmordult, egy fértihang nyersen, durván kiáltott valamit, mire újra csend lelt. A férfi fölösen, vállán át kisandftott az ablakon. A sza kadnzott szúnyogháló kilógott az egvlk ablak sarkából. A fedett teraszról, a félig nyílott dupla ailóból vontatott. monoton tnrnkhang da rálta: Hat... öh .. hat... oh., ez oh., ogv — hat... oh . végez tem eztán a vevökésnülék zöreje. — Ha leszáll az est, majd csak belefáradnak — szólt a fehér férfi, miközben azt gondolta: az osztag hullémhosz- szén adnak le, de nincs ösz- szeköttetésük a parancsnoksággal. — Mmmm — felelt a néger asszony, szemöldökét felvonva. — Akkorra majd megúnják, és szépen bazamennek. — Mmm. — Nem maradhatnak Itt a végtelenségig lesállfisban... mire is... — a férfi nyelvével megnedvesftette ajkát, és megint az ablak felé pillantott. A szúnyogháló megbillent. —- Az esti szél a folyé túlső partjáról — gondolta —, a folyó partján az erdők, a lagúnák. paplrnszföldek. — Bár maradtunk volna Bo- kapóban — sóhajtott a néger asszony. — Akkor most nem volnánk itt. — Bokapúban ts kitört a balhé. EIöbb-utőbb mindenütt nem lehet meglógni előle. Itt tartunk már, ó, a dögök, a kutyák. Szerencsére volt annyi eszem, hogy a fegyvert a Miokába hajítsam. Ha fegyvert találnak a csomagok között, azonnal agyonlövik az embert. — Mielőtt a kormányt átdobhattam volna, már rajta is voltam — magyarázta a férfi. — Ez van, ba az elefántfüvet az űt szélén nem kaszálják le. A kanyarban nincs az embernek kilátása, és észre semveszi, és máris elgázolt valakit. Ha ott maradtunk volna Pinténát Mindembéban ebédre, még most is meg volna a kocsim. a kofferok, a pénz. Az istenit neki, ha még egyszer a szemem elé kerül az őrmester, úgy lelövöm, mint egy kutyát. a pisztolyom összes golyóit beleeresztem abba a dögbe. abba a hiénába! Idegesen szippantott egyet, aztán az asztal alá dobta a cigarettát. melyből szikra pattant. Kint a rádióvevő még mindig néma volt. — Várnak — szól! a néger asszony. — Arra várnak, hogy kijöjjek, és kicsináljanak — nevetett fel kurtán a fehér férfi, — a rohadt dögök, és most még a gépfegyver Is, majd én... — Földühödtek, mert az asz- szony megsérült. — Mit tehetek róla. mielőtt észrevettem volna, már a kerekek alatt volt. — Azt hiszik, szántszándékkal tetted — Pamba. A férfi zsebkendőjét a homlokához szorította, téllábát kinyújtotta és a térdét kezdte piszkálni. A nap most ferdén sütött be a szobába, az esti szél megélénkült úgy. hogy a szúnyogháló ide-oda lebegell. A fehér ember a kék hegyekre gondolt, az élesen rajzolt fehér csúcsokra és elfogta a honvágy. A néger assznnv ránézett. Szén szeme volt. festott pillákkal. — Ozsan — szélalt meg könyörögve. — Igen — felelt a férfi, elmerülve térde birizgálásába. — Nagyon kellene víz, Dzsan... — Még mindig tart? — Hisz még csak tegnap kezdődött. — Kár, hogy éppen most... A néger asszony nem szólt. — Erősen van? — kérdezte a férfi rövid szünet után. — Második nap mindig. Tüdőd, hegy másodnap mindig átázom. Menj, nézz utána, van-e már víz — tette hozzá könyörögve. — Nincs víz — felelte bosz- szúsan —, egy csöpp se jön a csapokból. Mind nyitva van nak, úgy hagytam őket. — Nem akarod megnézni. Neked mindegy, hogy az egész szoknyám csupa vér lesz, halálra szégyellem magam. Pedig tudod, milyen sokat adok a tisztaságra... Hallgass — suttogta a férfi vad. mély hangon. — Ha valamit nem bírok most. az a te nyavalygásod a vérrel, meg a rohadt fekete banda ott kinn az úton, meg azok a gyáva kntya E. N. katonák, akik a nadrágjukba csinálnak, ahelyett, hogv beledurrantaná- nak a tömegbe — utállak, és az egész világot utálom, most pedig légy szives és hallgass, fogd be öt percre azt a szép kis szád! A néger asszony a földre szegezte tekintetét, és óvatosan megtapogatta szoknyája szélét. Közben azt gondolta: Talán már nem szeret, úgy. mint régen, de most már nem tudok nélküle élni, ha elhagy, belehalok. A férfi talpra állt, és az ablakhoz lépett. A kert füvében, a vörösen virágzó btigainvflleák. citrom cserjék és dlszbokrok között gépfegyver fészkelt. Mögötte két elöp katona hasalt, a fagy vert a fekete tömegre Irányítva. amelv a ház előtti sétány pálmái alöl csendben figyelte a házat. A nap a szemére tűzött izzadság verte ki. égette a sebet a homlokán. Vagy kétszáz néger ült ott mozdulatlanul, halálos csendben, szemüket le nem vették a házról. A pálmák törzsét rőt por borította, levelük most ernyedten csüng- gött, mert a azél elült. — Ha moccannak, tüzet nyitunk — biztatta őket a kis mérges gyerekarcú kapitány, amikor egy órával ezelőtt a kék Dodge-zsal elhajtott. Azóta állandóan összeköttetésben állt vele walkle-talkie-ján át a hosszá, arisztokratikus, ragadozó madár arcélü tuareg rádiós, aki valabányszor bejött, mindig rajtafelejtette szemét a néger nőn. — Ha... öh... hat... öh... Itt egy — hat... öh... végeztem — hajtogatta a rádiós. Közben szakadatlanul zúgott a vevőkészülék. Az őr, aki a báz hátsó bejáratát őrizte, most belépett, és géppisztolyát a kredencnek támasztotta. Levette a sisakját, megvakarta rövid, gyapjas baját, és barátságosan rfinevetett a fehér férfira és fekete asszonyára. Hosszú lábai, keskeny csípő je és nagyon széles válla volt. Finoman hajlott orra és eló- reéllé alsóajka tipikusan há- mita jellegű. Nevetése nagyon rokonszenvessé tette. Bőre még az etiópok között is világos volt. — Halló — üdvözölte a fehér férfi barátságosan. Az etióp vlsszamasolygott, lekapcsolta övéről a kulcsát, lecsavarta a kupakját, belekor- tyoit, kiöblítette s száját, és a vizet a földre köpte. — Beszélsz angolul? — kérdezte a férfi. Atfntott rajta a gondolat, hogy a mozgása olyan, akár egy vadállaté. — Ltttla hit. sah — egy kicsit. aram. — Hol a kapitány? — Kapitány? — kérdezte vissza az őr, s még hűzott egyet a kalácsból. — Igen. — Oh,... kapitány... villa... villa — felelt az őr, aztán visszacsavarta kulacsa száját, és újra bz övéra akasztotta. Mellsó zsebéből egy csomag kék Albert-cigarettát vett elé. megkínálta a fehér férfit, kecses mozdulattal füzei adott neki. aztán komolyan, ősi ceremóniával meghajtotta a fejét. A fehér férfi csukott szem me! szívta bn a füstöt, s ezalatt azt gondolta: Sok százados knltóra áll ezek mögött, nemes néphez tartoznak, uralkodásra termettek. — Nincs vizei — kérdezte váratlanul a néger nő. — 0, Dzsan, légy szíves, kérdezd meg tőle, van-e egy csöpp vize. — Jó — hagyta rá a férfi, anélkül, bogy ránézett volna, de az őrtől azt kérdezts: Nincs hadnagy? — Nem érteni, uram... — Hadnagy, két csillag. Kapitány, három csillag... Az őr barátságosan ránézett, cigarettáját a földre dobta, és rátaposott. Aztán fölvette sisakját, vette a fegyverét, megkereste az ajté reteszét, és kiment. — vízért ment? — Azt hiszem. — Megkérted? — Persze. — Mit mondott? — Nőm hiszel nekem? — De hiszek. Mit mondott? — Hogy várnia kell a tisztre. — Vajon megértette-e, amit mondtál neki? A férfi nem válaszolt. Szemét le nem vette a sétányon a pálmák alatt összesereglett tömegről, és ujjaival idegesen dobolt az ablakon. — Már nem vagy kedves hozzám — mondta váratlanul a néger asszony. — Régen, kezdetben, de még múlt héten is mindig kedves voltál hozzám. Múlt héten még biz- tusán magad menté! volna nekem vízért. Nem. már nem vagy hozzám kedves. A férfi nem telelt, csak a tömeget figyelte. — De ba már meg kell ball- nnnk, akkor már inkább Bokapúban — folytatta az asz- szony. — Bár maradtunk volna ott, ahogy... mintha előre éreztem volna... — Leszel szives, és még egy percre befogod azt az édes kis fecsegő-locsogó szád — mondta a férfi rekedten. Nagyon sápadt volt, szája széle remegett, és feszülten figyelt kifelé, ahol a pálmafák alatt egy csoport feketelnges fiatal fickó izgatottan vitatkozott, a házra mutogatva és a többieknek jeleket adva. Figyelte a feketeingeseket. Torkában gombóc csomósodott össze, képtelen volt lenyelni. A néger asszony tölpilian- tott. — Ml az? — Ott — mutatta a férfi rekedten, és újra nyelni próbált. Az asszony fölkelt, leslmftot- ta szoknyáját, és melléje áll*. Most már ő Is látta. — Ha jönnek, beléjük lőnek a katonák? — oly szorosan simult a férfihoz, hogy az a csípőiében érezte a hasát. — Remélem. — És a tiszt... Itt van már? — Nincs. — Ha nincs Itt, fognak-e főni? —- Nem tudom. Honnan tudnám? Miért kérdezni annyit? A néger asszony elhallgatott. A férfi kinézett. Látte, hogy ndaklnn a fiatal fekate- lngesek vadul hadonásznak, kiáltoznak, ts öklüket rázzák a ház felé. A kát etióp a gépfegyver mögött nyugtalannak látszott. Az egyik fölöslegesen odébb rakta a tartalék muníciót, a másik az lrányzókészü- léket babrálta a gépfegyver mögött hasalva. Tisztán látszott, hogy rendkívül Idegesek. — Dzsan — suttogta as aasszony, lágyan simogatva karját, és hozzásimult. A férfi fejében az forgott: egyszer vége kall hogy legyen, egyszer mindennek vége, de hogy fgy végezzem, ez rettenetes; tneg- ostromolják a házat, rám ro- bánnák, át machétálkkal darabokra hasogatnak — nekem pedig semmim eines, amlyel védekezhetnék. Izzadság csörgött a nyakáról, és belül Uram nek, gyengének, betegnek é- rezte magát. A teraszon a dupla ajtó mögött a walkie-talkie zöreje hirtelen abbamaradt, recsegés, fütyülés jött, majd egy hang tisztán, lassan bemondta: — Itt hat... aztán etióp szöveg következett, mire a rádiós hadarva válaszolt: — Itt egy — hat, Roger, végeztem — az ajté kicsapódott. belépett a tuareg nreó rádiós, szabályszerűen tisztelgett. előbb a néger asszonyra, aztán a fehér férfira nézett, és megszólalt: — Kapitány özeni, azonnal Indulnia kell. Magának egyedül. Fekete lény nem. Repülőgép vár repülőtéren. Indulni azonnal. Rögtön. Fekete lány nem. Gyerünk, nram, ez ]>arancs — és őjra a néger asszonyra nézett. A fehér férfinak Ismét nyel- hetnékje támadt, és rekedten mondta angolul: — Kíséret kell. Fegyveres. Két vagy három. E. N. katona. Ezek.... öb... — kimutatott az ablakon. A rádiós kis félmo- sollyal ránézett. — Rendben van, kél ember. Gyerünk. — Mit mond? — kérdezte az asszony, még mindig a férfi karfába csimpaszkodva. — Van vize. Azt mondja, talált vizet. Megyek és hozok. Neked. Két katonával. Jé. ml? Nem őrülsz, Julié? — hangja furcsán rekedt volt. mélyen, lökésszerűen lélegzett. — Ö, Dzsan. nagyszerű — ragyogott fel az asszony mosolya. amitől egyszerre teljesen megszépült. — Meg tudok végre mosdani. Minden jó tesz. meglátod, ógy, mint régen. Még két nap és vége. és akkor megint minden ógy lesz, mint régen és... minden (6 lesz. ngye, Dzsan. akkor megint minden jó lesz? — éles, magas hangon beszélt, mintha mlndjért elsírná magát. — Gyerünk, uram. — szólt a rádiós mereven. Kiszólt az ajtón otlflp nyelven. Két katona felkelt a tárásban, a fal tövéből, és fegyverét lassan vállára tette. A fehér férfi nyelt egyet. — All right — szólt elfal- ladt torokkal —, mehetünk. Tauber Anna fordítása viz JEF GEERAERTS: egyszer majd hasznot hoz, jóízű mézet ád. Sátorát meglelt a szorgos méhsereg; ültetók bOlcs eszét áldiák a gyerekek. Amott, egy tölgyfa áll, messziről integet; donga lesz belőle, vélték az öregek. Gyertyaszál-fenyöja — deszkának az való. S a jávor dereka? az vajon mire jó? A nyírfa törzsöké asztal lesz, keeskelábl — hallom a tegnapból vénjeink jóslatát. Nagyra nőtt Őrszemek, pátriám ékei — lombsátruk eleink jellemét hirdeti. Nej, az én nagyapám poéta lehetett, mert tölgyet, fenyőfái sohasem ültetett. íme a ház előtt • s a kertben szerteszét berkenyét találsz csak, mindenütt berkenyét... Falu yindenik ház körül végig a faluban lombos fák állnak Őrt ablaknál, kapuban. Nagyapák ültették mindet /már nem élnek), maguknak vigaszul, minékünk emléknek. » Es a fák megnőttek, pátriám ékel — lombsátruk eleink jellemét hirdeti. Ki ide messziről fáradtan hazajön, annak itt árokból s útfélről fa köszön. Kívánja avagy sem, örül vagy sír netán — ágbogak néznek be a vendég ablakán. Imhol egy fűz mereng, megtépte sok vihar, átvészelt miden bajt, kimúlni nem akar. Emiit egy hárs susog, — tudták a nagyapák:
