Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-28 / 48. szám
ú| ifjúság 9 Borvák József: 1950-ben születtem Perbe- tén. Érsekújváron érettségiztem. Jelenleg a Károly Egyetem negyedikes hallgatója vagyok. 7 Veled Pár órára tegnap kettévált az ősz szétnyílt a szánk néhány pillanatra Nyár forrt bennem s két nap égetett öledbe hajtottam fejem s az Idő megállt De aztán újra rám szakadt az ősz s csak álom maradt de őrzöm már szívemben az elűzött nyarat KISS JÓZSEF: Négy vénassz Négy vénassznny megy a hóban felettük sárgán kelepet a hold Egyedül Prága tornyaiban megakadtak az ősz nehézselyem ködfátylai Az utca vágtázó csikóit lassan nyeregbe töri az este s fölém görnyed huszonkét évem * VARGA ERZSÉBET: Nyár Almafa nyújtja karlát az égre a napot szeretné megölelni arca belepirul a várakozásba KENDI LÁSZLÓ: Nyújtsd felém kezed Kérlek nyújtsd felém kezed mert az Idő füzében égnek napjaink Tehetetlenség Fel akartam kelőt de rám zuhant arcod Azóta olajfák nőnek bennem • a fekete pernye mint a szemfedő lassan befed hát nyújtsd felém kezed ntolsőt nem lobbannak bennem a percek MOLNÁR LÁSZLÓ: Szomorú reggelek Almaimban mindig visszatérsz én csak akkor élek Arcodat elűzi a fény helyén a semmibe nézek Csalódás minden nappalom vjv Fazekas József: 1953-ban születtem Szentesen. Ktrályhelmecen érettségiztem, s jelenleg a bra- tlslaoat Komenskt) Egyetem esztétika-magyar szakos hallgatója vagyok. Halál Magamba vonultam lettem önmagam foglya Tíztornyú börtönömben vetkőznek a percek o n y köpködnek sípolnak sírjuk felé menet hátukon cipelik a fekete eget Emil BaCík rajza fiú tétovázva lépett az utcára a néhány émeA letes bérpalotából. Az ég pereméről felhőrongyok csüngjek alá. Szürke volt az aszfalt, a víz is, amely az utca kavicsai között lefolyt. A levegő sűrű, ködtől nyirkos. Saját kavicsai jutottak eszébe. A zsebéhez kapott, benyúlt értük és számolgatni kezdte őket. — Hat... csak hat maradt tizenkettőből — suttogta döbbenten, s babonás félelem szorította össze szivét. Egy esztendeje hordta őket magánál. A városvégi tavaknál szedegette össze. Vakító fehérségük a hóval borított lankákat juttatta eszébe. Délutánonként, a főiskoláról hazajövet egy-egy kövecskét dobott föl a lány ablakára. Ilyenkor úgy tárult feléje a lány mosolya, mint szertebomló virágok szirma. A szívében pacsirta énekelt, valahányszor a fiút meglátta. Nem tudta, hogy a szerelem madara fészkelte magát a szívébe, s az csattog, szálldos benne, mint odakint a napsütötte barázdákon szokott. Azt hitte, a fiú is hasonlóképpen érez, és boldog volt. De egy napon egy másik ablak alatt találta a fiút, és meghallotta, hogy annak a másik leánynak ugyanolyan szép szavakat mond, mind amilyeneket neki szokott mondani. A lány nagyon elszomorodott, és többé nem nyitotta ki az ablakát. A fiú az egyik kavicsot a másik után dobta föl a lány ablakának üvegére. A fehér kavicsok az utca kövére hulltak, és a fiú értetlenül nézett velük farkasszemet. Nem tudott róla, hogy a lány akaratlanul fültanúja volt a másik ablak alatt folytatott beszélgetésnek. — Mit nézel? — kérdezték a kavicsok mogorván. — Ogy dobtad parázsra a szívét, mint egy élettelen fadarabot, amelyhez a te szived hasonló. __ — Mit csinál vajon a függönyök mögött? — kérdezte a fiú. De a kavicsok nem válaszoltak. Szótlanul, vádlón néztek a fiú szemébe. — Hazudni csak egy Ideig lehet — suttogták a kövek. — Lángokat szítottál a szívében, amelyeket nem a szived tüzével gyújtottál. Könnyek fogják őket eloltani. Üszők és hamu marad benne, tűz és parázs helyett. A szerelemnek az életnél is nagyobb ára van. A hamu olyan, mint a halál. Szárnyra kapja a szól, és ürességet áraszt maga körül. — Milyen jogon vádoltok? — védekezik a fiú. — Mert eszközül használtál fel bennünket — szóltak a kavicsok. — Nem hallod, hogy sir a lány? — Nem hallom — felelte a fiú. — Fűrészpor van a szíved helyén, hegy is hallanád. Mindegyiknek hazudtál és örömed lelted benne. S most a sok közül az egyik sír... MOYZES ILONA: KAVICSOK Gabriel Štrba: Vasak A fiú nem bírta tovább hallgatni. Még soha senki nem vágta szemébe rút tetteit. Csak most ezek a kavicsok. Szerette volna szőjjelszórnl őket, hogy ne hallja a hangjukat. Elindult az utcák felé. El akarta felejteni a lány ablakát. De ahogy a léptei távolodtak, a szíve egyre Inkább elnehezült Nem szokott kudarchoz, a lány mosolya kísértette. Olyannak tűnt ebben a pillanatban, mint a meleg nyárt rétek, ahol gyermekkorában játszott... Zöld szeme olyan volt, mint a lágy fű a réteken, anyásán stmogatták. Mint a szél, amely körülölelte. Egyetlen lány arca, szeme, mosolya nem volt ehhez hasonló. Szokatlan szomorúság ült a szívére. Idegen volt számára ez az érzés. Inkább az örömet szerette. Éjjel nyugtalanul forgolódott az ágyában. Másnap ott volt újból a lány ablaka alatt, a feldobott kavicsok megkoccantották az ablak üvegét, aztán a járda köveire hullottak vissza. Nem beszéltek többé, hiába faggatta őket a fiú. Némán, mogorván néztek maguk elé. A fiú nézése Is megváltozott. A kavicsokéhoz lett hasonló. Es utána mindennap hallgatagabb, mogorvább tett. Mintha a nap hullott volna le az égről. Lassan eszmélt rá, hogy ez a szerelem. Nem tudott véle mit kezdeni. A többi lány hiába hívogatta, nem ment feléjük, minek Is ment volna, amikor csak ennek az egyetlennek tudta volna elmondani, hogy megismerte a szerelmet. De ez a lány örökre bezárta előtte ablakát. Ezen a napon szürke volt az ég, amikor a nagy bér- házból az utcára lépett. Az égen kopott felhórongyok csüngtek, és szürkén szitált az őszi eső. Szürke volt a járda is, amelyen lefolyt a víz a kavicsok között. A fiú ijedten kapott a zsebéhez. Tizenkét kavics helyett hatot talált. Döbbenten állt a járda kövén. Babonás félelem szorította össze a szívét. Ellene esküdtek a kavicsok. Elhagyták, akár a lány. Amíg megvoltak, a remény Is megvolt, hogy egyszer újböl kitárul a régi ablak. Mo9t egyszerre minden széthullott. A reménye, a kavicsai... Lyukas volt a zsebe, nem tudott róla. Nem vette észre.. Akkor, amikor a lány ablaka alá járt, a -szíve volt lyukas. Egy pillanatra arra gondolt, hogy az eső mosta utcán új kavicsokkal pótolja a régieket. De érezte, hogy amit elmulasztott, többé nem pótolhatja. A szürke köd ott goanolygott előtte az úton. Sűrű volt, áthághatatlan. Tanácstalanul állt az esőben, nem tudta, merre induljon.
