Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-24 / 43. szám
BATTA GYÖRGY • #* P t 6 U| ÍTjüSBg ITT DOBOGOTT Á VILÁG SZÍVE (MÜNCHENI JEGYZETLAPOK) Ijedt tekintetű, nyúlánk fiú. Előrehajllk a rajtvonalon az 1500 méteres síkfutás e- gyik előfutamának mezőnye; hallani, ahogy megfeszülnek a testek, akár az íj. Ki vágódik elsőként a célba? Ki röpül be a döntőbe? Az esélyesek esélyese Jim Ryun. Mexikóban is az 6 győzelmét várták már, de az ottani légrítka környezetben félúton kialudt, akár a hibás csíllagszőró. Mit mutat arca a rajt pillanatában? Szemében nyoma sincs az elszánás Jelzőtüzeinek, az akarás lobogásána í, a dac szikráinak. Tekintete nem izza azt, amit például az afrikai Keinőé: „Győzni fogok, mert győzni akarok, és ha kell, a hátamon viszem a célba az egész mezőnyt; olyan vagyok, mint a tízezer lóerős mozdony, amelyre játékkocsikat kapcsoltak.“ Ryun törékeny termete tétován vág neki a távnak. Nem robban az élre, nem diktálja kezdettől fogva az iramot, nem vív ki magának már az első métereken tekintélyt. Majd a finisben — gondolják a szakemberek. Ryun okult a mexikói kudarcból, most nem kockáztat, nem tesz meggondolatlan lépéseket. Tudja, mire képes, kiváló formában van. Majd a finisben. Háromszázötven méterrel a cél előtt ismét láthatjuk a tétova tekintetet. Az arcon most ez van: „Talán most ik®llene kilőnöm. Talán most jött el az én Időm. Talán most.“ Szemében még mindig nem ég az elszánás jelzőtüze, arcán nyoma sincs a futás nyújtotta pírnak, amely a lendület felszabadultságát tükrözi, azt az állapotot, a- mikor begyulladt az utosé tartalék rakéta is, és a lábak szinte tépik a tartant. Jim Ryun úgy lép ki a bolyból, mint aki retteg valamitől, mint aki érzi, hogy szörnyű dolog készül. És a következő pillanatban összeakad az amerikai és egy ghánai futó lába, hatalmas esést látunk; felhördül az aréna, felszisszennek a tévékommemtátorok, egy ősz, kaliforniai turista félholtan motyogja: „Jézusom.“ A többiek közben könnyű lábakon haladnak a cél felé. Ryun feláll, elindul, de mintha százezer láthatatlan szál húzná vissza. Arcán a pusztulásba zuhanó pilóták fájdalma. Jtm Ryun Münchenben sem győzött. Ott „pusztult“ el ismét, az utolsó métereken, nem tudott az utolsó méterek börtönéből a célig kerülni. A futók társadalmának egyik legismertebb, legnagyobb egyénisége nem érte meg, hogy rásüssöm az olimpiai bajnokság apró arany napocskája. Talán azért, mert bár nyúlánk és törékeny, de szemében az őzek riadtsága ült. x Néztem én is az olimpiát mindennap a tévében, amióta falak közé kényszerített a betegség, a képernyőhöz láncolódtam. Szép, szép sport, nem vagyok az ellenzőbe, de azt azért mégsem helyeslem, ho>gy az ájulásig törjék magukat a rekordokért. Aki teheti, fusson vagy ússzon, jót tesz magának vele. De miért kell mindig új meg új csúcsokat hajszolni? — En nem tudom a csúcsokat meg magát az úszást vagy a futást elválasztani. Olyan művelet lenne ez, mintha a testről lemetszenénk a fejet vagy a lábakat. Aki egyszer sportolni kezd, azt vonzzák a csúcsok Is. — Hát engem például nem vonzott soha egyetlen világrekord sem. Hetenként kétszer-háromszor lefutottam a kis gesztenyésben, a pázsiton a magam kétezer méterét és megnyugodva tértem haza. A jő közérzet teljesen I kielégített. — Elhiszem. De azért fogadni mernék, hogy magának is voltak csúcskísérletel. Nem izgatta a világrekord, azt nem vitatom. De Izgathatta például olyasmi, hogy fusson-e esőben vagy fagyban is. Vagy ha villámuk. Ha kényelmes természetű, egyszerűen kihagyta ilyenkor az edzést. Ha makacs, azért Is nekivágott. A- kár az egyik, akár a másik megoldást választotta, tulajdonképpen saját maga fölött aratott győzelmet, illetve saját magától szenvedett vereséget. És így máris a csúcstartók táborába sorolható, mert önnön képességeihez és körülményeihez viszonyítva mégiscsak megdöntött valamit, ami az előző Időkhöz viszonyítva — persze a saját értékrendszerén belül — nem létezett ilyen szinten! — Nem értem egészen, mit akar mondani. — Éljünk akkor egy hasonlattal. Tegyük fel, hogy az ember egy szombat délután nekivág a környék dombjainak. Eljut vagy négy kaptatőra, mire beesteledik. A következő szombaton zuhog az eső, de ő azért mégis megmássza ugyanazt a négy dombot. Előző teljesítményéhez képest már ez Is csúcs. Nem mindenki jut el a Himalájára. Elég az is, ha saját hegyeinket barangolja be. j— De ezek a mai csücskísérletek egészen másak. Ma valamely világcsúcs megdöntésénél egész csoportos működnek körrel A felkészítés időszakában állandó orvosi felügyelet alatt áll a futó, sőt, még újszerű vizsgálatokat Is végeznek rajta! A verseny napján beszél vele a pszichológus, az edző és nem tudom még, kicsoda. Vitaminokat és egyéb Injekciókat szúrnak ereibe, a főszakács még az étkezését is táblázatok szerint állítja ősszel — Ez Igaz. De Igaz az is, hogy a huszadik század második felében már a remete sem élhet a„klasszikus“ módon az erdőben. Egymásra vagyunk utalva, méghozzá olyannyira, mint még soha eddig. Vegyünk csak egy egyszerű utasszállító repülőgépet. Hány embernek kell hajszálpontosan végeznie munkáját, hogy a hetven utas Időben és simán célba érjen? A sportot sem lehet kiszakítani az élet teljességéből, a sport Is emberek dolga, és a társadalom zajlásának, a technika forrongásának legoprőbb rezdülései is tükröződnek rajta. — Én akkor sem tartom helyesnek ezt a csúcsőrületet. — Amíg az ember ember marad, mindig vonzza az Ismeretlen, mert hiszen a soha addig el'nem ért idő. az új világcsúcs Is Ismeretlen vidék. Mindig lesznek, a- kik még tökéletesebben, még jobban csinálnak majd valamit, mint elődeik, és akkor a csúcsok természetesek lesznek. Az viszont engem is izgat, hogy ml következik ezután: a tudomány forradalma kihat a sportra is, és maholnap lombikokban dől el, ki fut világcsúcsot. — Ettől főlek én Is. — De ne szakítsuk ki a sportot az emberi egyetemességből, ez legyen a legfontosabb szemszögünk egy- egy csúcs megítélésekor. Lám, alig néhány éve végeznek szívátültetést, és máris hány etikai vita zajlott És mi lesz az emberiséggel, ha megvalósul — lényegében szinte most is megvalósítható márt — Keyes regényének, a Virágot Algemonnak esete? Ha injekciókkal fokozható vagy tompítható az agy tevékenysége és tetszés szerinti szintre emelhető, vagy csökkenthető az emberi intelligencia? Nem hasonlít ez minden vetü- letében a világcsúcsok problémáihoz? — Elismerem, hasonlít. Várjuk ki, mit hoz majd a fejlődés. Kár lenne, ha a sport gyönyörű világát eltorzítanék a kísérletezések, a tudományi x Müncheni riportsorozatunk végére értünk, itt az Ideje, hogy föltegyük a kérdést: Milyen volt az olimpia? Aki hazatértem után találkozott velem, ösztönösen kérdezte: „Na, milyen volt?“ Csakugyan: Milyen Is volt? Szép volt. Vidám volt. És szomorú volt. Láttam világcsúcsokat olyan úszócsarnokban, amely tartalmazta Re ^mindazokat a színeket, amelyekről a festők álmodoznak. Láttam lobogni az olimpiai lángot, reggel, délben és este. És voltam a dachaul koncentrációs táborban, és ott Is láttam lobogni egy lángot. A kisfilmet, amelyet a szörnyű létesítmény akkori életéről vetítettek, dermedten néztük végig. A foglyok kis vasedénykéje alatt ott Is lobogott egy láng. És a München felé vezető utakon őcska szekerek zörögtek, csontvázakkal agyon- ra pakoltan. Csak a Föld nevű planétán élő, embernek nevezett lény idegrendszerének vastag vezetékei bírják ki azt a villamos feszültséget, amely szeptember első napján az élmények százmillió voltos feszültségével próbált elégetni: Képzeljük el pár érába sűrítve a dachaul koncentrációs tábor gázkamráinak megtekintését, majd két órával utána az atlétikai versenyek nyitónapjának szemlélését! Délelőtt tizenegykor még rozoga szekér csontvázakkal, bőrig lefogyott emberek ezrei a filmen, délelőtt tizenegykor még feketével kitapétázott vetítőterem és eredeti állapotukban meghagyott gázkamrák, délután háromnegyed háromkor már Balczé András örömünnepe, nyakában ott fénylik az annyira óhajtott aranyérem, és három óra után már Borzov, mar Bedford, már Viren, már Plachý, már bronz Suranovál Milyen volt mégis? Szép volt. Vidám volt. És nagyon szomorú volt. Emberi volt. A Békemaraton—az öt kontinens Már az egész világon futótűzként elterjedt a győztes híre, akinek azután kezéből felszállt a fehér galamb — a legnemesebb szimbólum, a béke jelképe, a nemzetközi maratonnak állandó kísérője. A košicei nemzetközi maratón már az ötödik földrészen Is híveket szerzett. Az ausztráliai John Farrington lett ennek a nevezetes futóversenynek a győztese. Nagyszerű eredménnyel jutott a már megkoszorúzott elődei sorába. Hiszen csak hárman, Edéién, Wolde és Gorelov, voltak nála gyorsabbak. A koSici nemzetközi maratón 41 éves történelmében legtöbbnyire valóban az esélyesek győztek, de gyakran az is előfordult, hogy a máskor kitűnő eredményeket elért futók nem tudtak győzni. A KoSieéiől Seíiába vezető elhagyott, puszta útvonalon a legtöbb futót a magányosság érzése any nyira a hatalmába kerítette, hogv ez után a szakasz után már lankadt erőnléte és nem tudott üldözőitől elszakadni. A harmincesztendős ausztrá líai John, bár nagyszerű formában vnlt: egyenletes, rugalmas léptekkel ha ladt — de majdnem ráfizetett arra hogy állandóan az élen maradt égé szén a? út kanyarulatáig Itt azonban, mikor Seöábó! kijutott, megérezte a lelki krízis veszélyét, a szembe fújó szól ellenállását, no meg saját fizikai erejének csökkenését. Megfontoltan tette, hogy kilenc riválisa társaságában futott tovább. Mintha csak megérezte volna, honnan meríthet a legtöbb erőt — helyét az első hármasban a két angol között foglalta el. Több mint 10 km-en keresztül húzott hasznot ebből a közös futásból, és igen ügyes taktikával csak a kritikus 35. km után határozta el magát a döntő kiugrásra. Akkor már az angol kettős fiatalabbika: Falrcloth, láthatóan veszített erejéből, és partnere, Austin hiába próbált Farrington nyomában maradni. A karcsú versenyző — valószínűleg a 42. košicei nemzetközi maratón 112 résztvevője közül az egyetlen, aki karóráján egyenletes időközökben figyelte saját tervbe vett idejét. Még a célegyenes előtti kanyarban is, amely a Lokomotíva stadionjába- vezet — ellenőrizte óráján, hogy sikerüké 2 őrá és 18 perc alatt a célba érkeznie, mint ahogyan ezt magában elhatározta. Sikerült, de nagy örömé ben azért bevallotta azt Is, hogv fő célja mégsem a tervbe vett idő he tartása volt. hanem elsősorban az, hogy győzzön. Sajátságos, érdekes atléta ez a si- dneyi fiatalember. Odahaza 5 és 10 km-es távokat fut, de hogy hazáját ezen a nemzetközi versenyen képviselhesse — elkezdett a maratonra edzeni. Košicén futott 12-edszer maratoni. A rajt előtt már csak egypár bemelegítő gyakorlatot végzett és mindenki ámulatára a tribün mögött és a stadion salakján Is mezítláb futkosott. Láthatóan nem zavarta sem a hűvös időjárás, sem a szemerkélő eső. Ennek csak egy magyarázata van: erős, és edzett szervezete. Mindjárt a célba érés után a maratoni futók régi orvosa, Ján Zapatický doktor megszámolta érvérését: 142 volt, negyed őrá múltán már csak 88-at vert a szíve egy perc alatt. Az esélyes ausztrál fiatalember tíz legkomolyabb ellenfele közül, a legjobb az említett két angolon kívül, az Ír Graven Severan!. Már nagyon régen nem volt sem a finneknek, sem a svédeknek a legjobb tíz között két- -két futója. A ml leggyorsabb távfűtőnk, Jozef Podmolik is teljesítette a hozzáfűzött reményeket nagyon szép 12. hellyel. A szovjet futóknál 8z első 20 km túl gyors irama döntötte el versenyük kimenetelét. A tavalyi győztes, a majegyében gyár Tőth a 20. helyen végzett. A maratón már régen a košicei lakosok tudatában él. A rohamosan fejlődő kelet-szlovákiai metropolis politikai és társadalmi élete jelentős részévé vált. A város lakossága nemcsak szervezési képességével, testnevelési dolgozói szorgalmával, hanem talán még inkább a maratón „tulajdonjogával“, az emberi kapcsolatokkal, a résztvevők iránti csodálattal és megbecsüléssel olyan légkört teremtett ennek a versenynek, amelynek sem Idehaza, de sehol a világon nincs párja. Mégis úgy vettük észre, hogy az utak szélén álló nézők száma, nincs arányban az egyre szaporodó lakosság számával. Lehet, hogy az idén sokakat eltanácsolt a ke'le- metlen időjárás, de az is lehet, hogy valóság, ami véletlenül a Lenin utcán megütötte fülünket! „Az óváros talpon van, de a Terasán a tv-készülékek előtt ülnek ...“ Hisszük, hogy jövőre már a Lokomotíva stadionjában találjuk azokat is, akik az idén még csak a készülő kék előtt ültek, hisszük, hogy az új košicei lakosoknak Is a szívéhez nő a Békemaraton. Még akkor is, ha ne tán esne az eső.. A Starl nyomán —mb—
