Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-10 / 41. szám
új ifjúság 9 Tóth László: FEHÉR ÉJSZAKA KÉZZEL, MADÁRRAL és volt a kéz — a kéz: ami a szemet nyitja és hét marokra zárul a szemhéj mögött; és volt a hő — nagy pelyhekben kövek hullottak arcod tiszta udvarába; és volt a táj Is — lélegzetvételnyi tér hová állataid legelni Járnak és megpihenni; és volt volt a szárny — szárny: madár nélkül akár a költő ha verse hiányába beleszédül Simkó Csaba: BENNEM AZ ÉJSZAKA Lépések szülnek meg az ablak alatt Két lábnyom között kötéllé feszül életem Hintázik rajta az arcotok Bennem meg víz mossa a kövek visszatérő , ütését Az égre sápadnak a nyomok már bennem az éjszaka de reggel élni kell Török Elemér: KÖSD A SZIVED A FÉNYHEZ Kaján vtgyorral néznek a csendőrt játszó évek megvonva tőled a szót a felmentő utolsót az ég ts téged figyel kit a sors nem kényeztetett semmivel kemény a léted és komor kést szorító Okól ml fénye van az se feléd tündököl ha szökken arcodra nyugtató mosoly olyan mint fia halott fiadról álmodol mit kezdhet kt mindentől megfosztva üresen áll sorsa örvénybe dől s kimenti végül a halál de mégse ne add meg magad lerogyni gyáván nem szabad kösd szíved a fényhez fogóddz a végtelenbe erősen mintha hü kedvesed lenne álmodd ki a táfból magadnak a csöndet megmaradásodért a küzdés így könnyebb Sziráki Endre litogrfitiája sarokház sötétszürke bádog ablakA párkányán világosszürke galamb lUeg-billeg. Kecsesen hajladozik a fehér és barna morzsák fölött. Mozgásában mohó éhség, éber óvatosság és szelídség párosul. Megállók, elnézem egy darabig. Azután átmegyek az utca másik oldalára, nehogy megzavarjam, elriasszam. A féltg nyitott ablak mögött asszonyt arc jelenik meg. Mély fejbéllntással köszöni meg tapintatos viselkedésemet. Így kezdődik az Ismeretségünk. Rendszerint naponta kétszer látom. Kora reggel és délután. Elhúzza a függönyt, és megnyit egykét ablakszárnyat. Ha hűvösebb az idő, az ablak csukva marad. Az utcára ilyenkor is kihaltatszlk a kézi szövőgép csattogása. Törülközőket készít... Eleinte bátortalanul bólogatunk egymásnak. A galambetetés azonban- erősebbnek bizonyul holmi bemutatkozásnál. Nemsokára eljutunk a hangos köszönésig. Néha megkockáztatunk egy-egy futó megjegyzést az Időjárásról vagy hasonlókról... — Szép időnk vanl — Igen... Hogy megy a munka? — Köszönöm, J61. Siessen, mert elkésik! — Még van öt percem... — felelem órámra pillantva, és loholok tovább az üzem felé. Gtközben azon gondolkodom, miért választott magának Ilyen egyhangú, s ráadásul otthon, a négy fal között végzendő bedolgozó foglalkozást. Az ember utővégre társas lényl Ogy látszik, trtózlk a zajtól, szereti a csendet, a magányt. Szeret egyedül lennll Egyszer szóvá teszem előtte a dolgot. Szomorú mosoly kíséretében hangzik el a válasz. — Jobb így... Már megszoktam. De nem vagyok egyedül. Bizonyítékul hátra mutat. A szoba belsejében rádió szól. Sajnálkozva eszembe jut, hogy nekem alig marad Időm rádlőhallgatásra a rengeteg túlóra miatt, s egy pillanatig irigyelem. Hiába, minden munkának megvan a maga előnye és hátránya. Sokszor megtörténik, hogy a jó Időjárás ellenére Is csukott, lefüggönyözött és néma ablak előtt kapkodom a lábam munkába menet és vissza. Ilyenkor azon veszem magam észre, hogy éppúgy bólogatok, mintha volna kinek. — Vajon miért volt befüggönyözve az ablak? — nyugtalanít munkahelyemen és otthon a kérdés. Azután másnap, mintha mi sem történt volna, a megszokott helyén ül a szövőgép előtt és mosolyogva köszön. A városban ritkán futunk össze, de ha mégis megtörténik, mindig meghív magához. Többnyire sietek, s megígérem, hogy majd máskor, egyszer, alkalomadtán meglátogatom. De ebből, bár furdal a kíváncsiság, nem lesz semmi. Miért? Naponta kétszer elmegyek a ház előtt, amelyben lakik. Várom, hogy ilyenkor megismétli meghívását. Nem teszí. Egyszer mégis bemegyek a házba... Délután van. Valamivel négy óra után kilépek az üzem kapuján. Az égen sötét fellegek tornyosulnak. Vihar készül. Futva indulok hazafelé, de csakhamar utolérnek az első kövér esőcseppek. Hirtelen koromsötét lesz, és a szél vadul arcomba csapkodja a port. Visszafordulni értelmetlenség lenne, tovább menni szintén. Tanácstalanságom már csak pillanatokig tart, s máris ott állok, didergek a kapu alatt. Becsengetek hozzá, megvárom, míg elül a vihar, és hazamegyek. Ujjam sokáig nyomja a csengő gombját, egészen elfebéredlk. A lakásban semmi sem mozdul Kezem a kilincsre téved. Az ajtó mtntegv magától kinyílik. Be sincs zárva. Félhomály fogad és öt lépcső. Lábam alá bordó futószfinyeg simul Felváltva nézek farkasszemet a három ajtóval. Azután találomra választok A kopogás után, melyre haszta'an várok feleletet, sűrűn függönyö- zött alkóvos szobába lépek A helvtség egyik felének nappal! jellege van. a másikat a szövőgép és tartozékai foglalják el. Tájé <ozúdnl próbálok Odaklnn hatalmasat dör ARDAMICA FERENC: dűl az ég, elnyomva a szobában valami vinnyogó nyögésfélét. Ekkor veszem észre. Válla szüntelenül rázkódik. A szövőgépre borulva sir. — Ml történt? — kérdezem. Felkapja a fejét. Könnyein keresztül úgy néz rám. mint egy vadidegenre. Magánkívül van, talán meg sem Ismer. — Hagyja abba! Hagyja már abbal — szőlők rá akaratomon kívül kissé erélyesebben. Ez hat... Küszködve, hallatlan akaraterővel nyeli le a fel-feltörő zokogást. Megfogom a vállát, mire ő heves fejmozdulatolckal Ígéri, hogy mérte befejezi... Ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy ez az asszony hozzászokott a «capon parancsok teljesítéséhez. Valaki valahol megtaníthatta az engedelmességre. Gyengéden, de határozottan a karjához nyúlok és kényszerítem, hogy elvegye szájától az odagyömöszölt nedves törülközőt. A foga közül kiszakadó vászon utat nyit a szavak áradatának... — Nem akartam... Szőttem... Nem tehetek róla... Amikor az ég beborult... Egyszerre olyan sötét lett... Minden olyan sötét színt öltött körülöttem. Éreztem... Felugrottam... Bekapcsoltam a rádiót. A híreket mondták. A bemondó felolvasta..., hogy Bonnban újfasiszták tüntettek... Náoik... Horogkeresztes zászlókkal... Ocsmány jelszavakkal... fis a rendőrség... A rendőrség nem avatkozott közbe... Tovább borult és sötétedett, és a tüntetők... A rendőrség... Érti? A rendőrség... Egyre értetlenebbül hallgatom izgatottá válő, összefüggéstelennek tűnő beszédét, figyelem táguló pupilláit. Hirtelen rám néz... — De hiszen maga nem érti... Idegesen vállat vonok. Hangja hisztériás magasságokba csap át. — Szereti a zsidókat? Minden becsületes embert kedvelek — mondom. — Tudja, én zsidó vagyok... Megjártam a tábort. Azóta az Idegeim... Könnyen sírok... Néha munka közben Is... Rám jön... összehúzódik. Olyan, mint egy élő bocsánatkérés: Bocsássatok meg, hogy megmaradtam, hogy élek, hogy még élek, hogy nem vesztem oda! — Az emlékeim... Sokszor úgy érzem, nem lehet Ilyen emlékekkel élni. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak... — Nem szabadi... — Nem szabad?! — eszelős a tekintete. — Nincs az a sző, tárgy, helyzet, amiről ne „az“ Jutna az eszembe, fis ez már így lesz, mindig így lesz, örökké... Leülök a szövőgéphez, csattog, csattogása egykettőre vonatkerekek zakatolásává változik... Egymás hegyén-hátán szorongunk a vagonban, állatmódra, egyikünk meghal, éhesek vagyunk és elviselhetetlen a bűz... Beteg vagyok, orvoshoz kell mentien, a rendelöaj- tóban megmeredek. Az orvos Int, lépjek be... A lágerorvos Is... Szép ember... Az osztályozás mindjárt a megérkezésünk után megkezdődik. Külön válogatják az öregeket, külön a fiatalokat, munkabírókat. A- nvámma! karonfogva lépünk az orvos elé, Azt mondom: „Ml ketten erősek vagyunk, bírunk dolgozni, a legnehezebb munkát Is vállaljuk, csak együtt maradhassunk“. A szépséges ember Int, és... Anyám kétségbeesetten felkiált... Eltépnek egymástól. Zokogva kiáltom „megyek, édesanyám*, pedig dehogy mehetek, hiszen lefognak, o- lyan erősen tartanak... Füst.. Másnap e- melkedlk a kéményből a magasba. Nem közönséges füst, lángfüst... Egy lengyel nő, aki már régebben a tábor lakója, azt mondja: „,Ott égnek a születtek!“ Akkor nem hittem, pedig az a nő nem hazudott... Vendégem jön, cigarettázik, a hamut az asztalra ejti, belesöpröm a hamutartóba. Kinézek az ablakon. Szemem a villanyoszlopok között feszülő drótokra téved. Volt a táborban egy tizenhat éves lány... Kéken feszült rá a drótra... Kövek... Köveket hur- oolunk... Szenet... Hajtanak minket... Csipkebokor, virág... Valaki félretámolyog az út menti cslpkebokor alá elvégezni a szükségét. Tinó — így csúfoljuk vastag, vöröses nyaka miatt a tábor legkegyetlenebb tisztjét — azonnal észreveszi. Kihúzza a revolverét, s rálövi a szerencsétlenre az egész tölténytárat... Eső... Megáztatja a földet... Harmadik napja esik, harmadik napja nem kapunk enni. Inni... A föld Iszik, agyaggá válik... Ml csak azután ehetünk... Kenyér- Kenyér? Röhejl Tinó röhögi A tisztek röhögnek. Tinó most vérfürdő helyett kenyérosztással szórakoztatja őket. Micsoda mulatság: kenyórosztés! Rávetjük magunkat a kenyérre, éhesek vagyunk. Istenem, mtért ehetetlen ez a kenyér, mikor a megtévesztésig hasonlít az Igazihoz, miért van agyagból és pelyvából, miért kell kiköpni, miért kell újra és újra beleharapni, miért kell sírva és utálkodva eldobni a darab vályogot? Miért kell elviselni a legborzalmasabb csalódást? Miért kell tűrni Tinó főrendező röhögését?! Jé tréfa, Jé vicc... Szövök tovább, szaporodnak törülközőm csíkjai... A csíkokból rabruha lesz. Állandóan szövök, szövöm, mégis csak egy van, egyetlenegy. Minden héten kimosom, amíg szárad, mezítelenül várakozom. Meztelenül, csupaszon, kopaszon... Igazán olyan lassan szárad. Szüntelenül szövök, s mégsem készül el a másik. Fekete csíkok... Mákoscsík... Éhes vagyok... Szövőgyár Plaszovban. Ott már csak támolygok. Többször összeesek a gépnél. Orvos... Ez az orvos nem szép, kimondottan csúnya. Minek hívták? Pirulákat akar belém kényszeríteni. Kiütöm a kezéből: „Ennil Enni adjatok, ne gyógyszertl Kenyeretl“ Kenyér... Az agyagkenyeret la megenném, csak volna! Kenyér... A felűgye- lőnő a magáét csempészi bele zsebes kötényembe. Azt mondja: „Eddig azt hallottam, hogy ti lusták vagytok. De ez nem 1- gazl Hiszen te még Így is, Ilyen állapotban Is szorgalmas vagyl“ Szorgalmas vagyok... Szövök... Zakatol a gép, Jön a vonat. Ores a szerelvény. Szálljunk be, az a parancs, egyenesen hazavisznek minket. Mindnyájunkat? Hányán vagyunk? Máskor, naponta ötször-hatszor megszámlálnak bennünket, most arról Is megfeledkeztek. Néhány napja sejtjük, hogy valami készül, a németek nyugtalankodnak, meglazult az ellenőrzés. Megtöltjük a vagonokat és várunk. Hisszük is, mert hiszékenyek vagyunk. Egyszer csak egy lengyel rohan felénk, kézzel-lábbal hadonászva kiabál: „Gyorsan kifelél Felrobban a vooatl“ Mint az őrültek, úgy hagytuk el a vagonokat A szerelvény kisvártatva a levegőbe repül. Olyan hiszékeny voltam, abba a vonatba is szó nélkül szálltam be. Többé nem ülök fel, nem ülök fel vonatra, többé nem hiszek... Nem hiszem, hogy eltűntek a németek. A lányok, asszonyok sem hiszik, mozdulatlanul fekszenek a prlccseken. Oroszoktól hemzseg a tábor, de ml nem hisszük. A katonák elözönlik a barakkokat, felmásznak a prlccsekre, csókolgatnak minket, mi Is őket, megpróbálnak lecsalnl, de mi nem hisszük, örülünk, de nem hiszünk, nem akarunk lejönni... Szabadsági Csíkos a szabadság, mákoscsíkos... Azt mondja az orvos: „Csak egyen, ha meg akar hainti“ Elhatároztam, egyetlen orvosnak sem hiszek többé, és ettem, ettem. Negyvenhárom kilós testemet mákoscsíklátomások lengték körül és tífuszgyanú. Azután elmúlt a magas láz... Elhallgat. Kis Ideig még csendben ülünk. Mezítelen karját simogatom, ki tudja, ml minden jut eszébe ettől az érintéstől, megborzong. De már nem reszket. Megigazítja ja a felcsúszott pulóvert. Követi pillantásomat, majd újból felhúzza. Kékszemü tetoválás... — A táborban nem szerepeltünk a nevünkön. Pusztán számokkal jelöltek. Én voltam a húszezer-háromszázhetvenötödik... Nem játszik véletlenül a sportkán? Ajánlom, jegyezze fel ezt a számjegyet: 20 375. Meglátja, nem kevés, éppen egy szelvényre való, variálással könnyen hat önálló számot alkothat belőle. Például: kettő, húsz, három, harminchét, hét és öt. Higgye el, szerencsés számok, nexem szerencsét hoztak, hiszen élekl Miért ne hoznának magának is? Próbálja kt! Próbálja megl A vihar elül, de még esik. A kapu becsukódik mögöttem. A tócsákat kerülgetve lépdelek haza felé, és nehéznek, nagyon nehéznek érzem a fejem fölött tartott kölcsönkért esernyőt. Talán azért, mert állandóan azokat a számokat duruzsolja a fülembe és egyre noszogat: Próbálja xil Próbálja meg! — Nem, nem! — ellenkezem egész úton, de otthon azonnal le kel! ülnöm, és k! kell töltenem egy sportkaszelvényt. Az asszony zaklatottsága rám ragadt, s bizony csak a postahivatal pultja előtt kanyargó sorban térek Igazán magamhoz. Kilépek a sorból, és gyalázatosnak érzem magamat. Zsebemet égeti a kitöltött, de föl nem adott sportkaszelvény. Hétfőn reggel kinyitom az újságot. Első érdeklődésem megrögzött szokás szerint a sportfogadási híreknek szól. — Kettő. húsz. három, harminchét, hét Ott — olvasom egymás után hangosan a számokat. Testem e- lőbb lassan elzsibbad, azután kővé válik... Azok a számok nyerőszámok voltaki
