Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-10 / 41. szám
OLVASSUNK EGYÜTT - AVAGY ÍZELÍTŐ EGY VERSESKÖTETBÖL Olvassunk együtt cfmű rovatunkban az elkövetkezőkben a verselemzés módszerével élve, mutatunk be, közelítünk meg -egy-egy költőt és költészetét. Középiskolás diákjainkat szeretnek ezzel segíteni az irodalom jobb megértésében, megítélésében, de reméljük, hogy az irodalmat tanító tanárok is haszonnal olvassák majd az itt megjelenő Írásokat. És reméljük, hogy haszonnal olvassa a csak verset, irodalmat szerető olvasó is. (Kulcsár Ferenc: Napikitörések, Madách 1972) Az idő hallgatása Dudor István képe alá Az ember ez az ember az ember mazlt-kéz mezlt-has mezít-láb az iiszküs kis virágra áldott-asszonv hasú planétánkra Dl tiszta tenyerébe fogja bal szemét és jobb szeme vlllámos űr lesz Mióta hallgat így Az ember ez az ember az ember oly hű oly kicsiny akár a költő ki verset Írni földre 01 s írja mtg megösziilt kavicsok nyomják a hátgerincét Mióta hallgat így Az ember ez az ember az ember kozmoszban alszik kozmoszban ébred ás kézfeje mint a* állaté ás lábfeje mint az állaté Mióta hallgat Így Az ember ez az ember az ember oly hű oly kicsiny olyannyira hű olv kicsiny kicsiny amint zokogó félelemben hallgatja ketyegő szemét hogy már mindkét félteke kell e véres hallgatáshoz Mióta hallgat így Az ember ez az ember az ember kozmoszban alszik kozmoszban ébred s oly magányos mint a Föld míg Ores tenyerében tartja jobb szemét és kézfeje mint az állaté és lábfeje mint az állaté Mióta hallgat fgy Hiszem, hogy a veresesftBte- ték előre megtervezetlenül jönnek létre, hiszem, Vio.ev ennek ellenére — a versek rokon hangulatánál. belső BTavitáoiőtá- nál fogva — egységes egész- szé állnak össze. !gv történt ez a fiatal, most Induló Kulcsár Ferenc Napkitörések című gyűjteményével is. Az érett lírikusként bemutatkozó költő kötetének egyik közoontl da- rabla a fent idézett vers. Megtalálható benne Kulcsár valamennyi lellemvonása: a társadalmi fogantatást! gondolatiság, a felelősségérzettel telített lelenlezési szándék, az I- dóben és térben megvalósuló, teljességre törő valőságábrázo- lás s a modem, a vers jelentését nem nvíltan, nem közvetlenöl, hanem csunán közvetve ki'eipző stílus. . Az olvasók többségének talán éppen a jelentés versbe való „belehall- gatása" okozza a legtöbb problémát, s egy lemondó kézlegyintéssel hajlamosak a költeményt az „érthetetlenség“ címkéjével jelölni. Holott koránt sincs fgy: a vers megértése semmivel sem okoz nagyobb nehézséget, mint mondjuk egy Petöfl-vers befogadása, csupán — divatos szóval élve — szö- vegközpontúbb, egyszerűbben kifejezve: figyelmesebb olvasást és egy kis beleélőképességet Is igényel. Ehhez igyekszik segítséget nyújtani a mi elemzésünk. Lássuk tehát a költeményt. Az egyes versszakok bevezető sora minden esetben azonos: „Az ember ez az ember az ember...“ Mit árul el ez az ismétlés, a háromszor Is felbukkanó ember szó? A megfejtésben a névelők segítenek: az első e- setben egy általános emberfogalomról van szó — az ember, majd a vers visszakanyarodik a konkrét vers- és Indulatkiváltó, képen ábrázolt emberalakhoz, hogy a továbbiakban ismét elrugaszkodjék tőle az emberig, az egész emberiséget Jelképező lényig. A költő az emberiség jelképét látja meg Dudor István festményén, s róla, közös gondjainkról vall tehát. De hogyan? Nyíltan és ő- szlntén, az ember teljes leleplezésével. Az ember „mezít-két- mezít-has mezít-láb“, meztelen arccal, födetlen mellel jelenik ideg előttünk, olyannak mutatva magát, amilyen, s így ül az üszkös kis virágra“, „áldott- asszony hasú“ földgolyónkra, tenyerébe temetve bal szemét. A kép Rodln híres szobrát, a Gondolkodót Idézi elénk. Atöp- rengőt, aki azon vívódik, miképpen fér meg az emberben a tisztaság, a jóság („tiszta tenyér“) és a gonoszság, a riasztó, hideg „vlllámos űr“. Ez a gondolat azonban — Íme a már említett „belehallgatás“ — csak rejtett, közvetett utalás formájában, az ellentéteknek nem az értelmezésében, hanem csupán egymásmellettségében nyilvánul meg. Súlyos problémát, komoly gondolatot vet föl a képek között feszülő második ellentét Is: a földből, a holt a- nyagból „áldott-asszony hasú“ planéta lesz (perszontfikálő- dik), az élő emberi szemből viszont holt anyag: „vlllámos űr“. Az ellentét azt sugallja, hogy az emberi gonoszság még a földet, szülőanyánkat, nevelődajkánkat is képes lenne megtagadni, elpusztítani, „üszkös virággá“ perzselni. E gondolat értelmezésének helyességében egyébként a kötet más versei (pl. a Kijelentő mondatok, a Parasztos Prométheusz) Is megerősítenek. A második versszakban az ember hihetetlenül bonyolult képe újabb színfolttal bővül: a „vil)émos űr“-szemü ember helyett a „kicsiny“ ember áll e- lémk, akinek még a holt a- nyag, a „megőszült kavics“ Is fájdalmat okozhat. A küzdő ember lép porondra, naponta vívja csatáját a természettel, hogy fennmaradhasson. A továbbiakban a már eddigiekben is bonyolultnak ábrázolt emberi lelki alkat hirtelen a térbe vetül, a mindenségig magasodik. Fussunk csak végig az eddigi jelzőkön: kegyetlen ember, esett és kicsiny ember, kozmoszban élő, űrha jóival az űrt is leblró hatalmas ember — majd váratlanul felbukkan az állat-ember, kinek olyan a kézfeje, mint az állaté, olyan a „lábfeje mint az állaté." Mióta hallgat így a gondolkodó, mióta nézi az emberfarkasokat, akik — mint a Parasztos Prométheuszban olvashatjuk — „megszólalnak, mint a mesében a sárkány, meg mindenféle állat.“ „Miért döbbenetes, hogy ennyire értelmesek? — kérdi a költö, s az olvasó csak kérdéssel felelhet: Miért döbbenetes, hogy értelmességük ellenére is értelmetlenek? Minek a világperzselés, minek a bomba, az „esetlen korcs“ (Kijelentő mondatok), miért a lét, ha az ember, az „olyannyira hű oly kicsiny ember“... zokogó félelemben hallgatja ketyegő szemét", ezt az eleven órát, amely híven mutatja az ídó és a történelem vonulását? Miért, miért? Ehhez a töprengő hallgatáshoz, ehhez az pkfejtő csöndhez „mindkét féltekére", azaz teljes agyra, teljes elmélyülésre van szükség. A fehérrel-feketével megrajzolt jellemvonások, a jó és a rossz állandóan együtt élnek az emberben, hol egyikük, hol másikuk ütközik ki élesebben. A gondolatokkal való megküzdés és a problémától- vetés után fölvtllan a megtisztulás lehetősége Is — de nem plakátszerűen, hanem csak közvetett utalás formájában. Hasonlítsuk csak össze az első és az utolsó versszakotl A kez- dösorokban az ember jobb szeme még „villámos űr , tehát a veszély, a kegyetlenség, egy mindent elsöprő zivatar szimbóluma. Az utolsó strófában viszont már arról van szó, hogy szebbik felünknek (azaz a tiszta tenyérbe fogott bal szemnek) szembe kell néznie rosszabbik oldalunkkal, a „vlllámos űr“ kegyetlen fényeit lövellő jobb szemmel. A motívumátrendezés követkazmé- ményeképpen a vers a negatív emberi tulajdonságok tagadásához vezet, s azt sugallja, hogy az idő folytonosságában hallgatózó és gondolkodó ember a történelemből nem a „zokogó félelem“ hangját, hanem a vox humánét — a tiszta emberi hangot hallja kt. ZALÁBAI ZSIGMOND új ifjúság 5 „A magyar Irodalom agytk jelentős alakja...“ — így lemérjük és tartjuk számon Kisfaludy Sándort, a Hlmfy szerelmi Íróját. Élete látványos, színes, a szerencsés ember jól sikerült élete volt. Még a házassága Is gazdag, s nagylobogó szerelem beteljesülése, amikor a híres, szép Szegedy Rőzát magáénak tudhatja. 1772-ben született Sümegen. Már a gimnáziumban Is „ver- selgetett“ aztán a Jogra Iratkozott Pozsonyban. De a jognál Jobban érdekelte az Irodalom és a művészet. A jogi tanulmányokat otthagyta és had nagy lett a bécsi magyar testőrségben, így nem teljesedett az apja vágya, hogy „ország bíróját“ nevellen a fiából. É- letfról szerint nemcsak előkelő Ismeretségeket, nemcsak kalandokat „gyüttött“, hanem tanult és művelődött Is. Az o- lasz nyelvet például Medina Máriától, az akkor híres spanyol táncosnőtől tanulta. De így lett a bécsi opera, a hangversenyek buzgó látogatőla Is, és mert sokat lért írók, zenészek, színészek társaságába, összebarátkozott a nemzeti és a magyar nyelv ápolóival. A látogatóba hazatért lfjű már nemcsak „érzelmes lelkületű“ hanem a nagyvilágot látó, Ismerő művelt ember volt. Házasságáig, 18O0-lg katonáskodott, de az esküvő után tel)esen az Irodalomnak élt. Am 1809-ben, a nemest felkelés Idején Zala megye rendjel a nemesség lovasőrnagyává választották, József nádor pedig maga mellé osztotta be hadsegédnek, s a háború után megbízta a felkelés történetének megíráséval. A kudarc LÍRA ES KALAND nagyon tá(t a költőnek, hiszen a nemesi rendben látta és hitte az ország Igazi éltető és fenntartó erejét. Kazlnczyval eleinte jő viszonyban volt, de aztán megvádolta, hogy túlzott nyelvújításával megrontotta a magyar nyelvet. Az évekig tartő vita és harag után az 1820-as években megbékéltek. „Tűrjük egymást (magyar Írók) minden esetre: szeressük és becsüljük egymást, amennyire egymást érdemesnek tartjuk. Legyünk békével.“ A maga korában nagyon népszerű költő magányos lett B- regkoréra. De magányosságát enyhítette maradandöságába vetett hite. Mikor a somlói szőlőjét megvételre ajánlotta Battyány Fülöpnek, ezt írta: „Itt írtam pompás kilátású ablakomnál utóbbi elveművelmet: Itt lrandám meg az lnsurren- tlő történetét Is. Nemo pro- pheta In vita: de halálom u- tán, midőn már porlandanl fogok, ez olly hely leend Magyarországon, mellyet megnézni el nem mulasztandja az ■- tas...“ De ügy érzem, minden magyarázkodáson tűi Illyés Gyula fogalmazta meg Kisfaludy Sándort a számunkra Igazán: „Kisfaludy Sándor olyan társadalmi rend képviselője — helyeslője — volt, amely (például a ml őseinket deresre húzatta. Kisfaludy emlékét nem ezért ápoljuk, hanem azért, mert képviselője és tehetséges megszőlaltatőja volt ugyanakkor az eszmélő nemzeti szabadság érzésének Is, mert érdemes művelőle volt közös kincsünknek, a magyar nyelvnek, mert az emberi lélek egyik legszebb tulajdonságáról, a szerelemről Is Irt maradandó — használható mondatokat." B. A. miiiininiffliiHniiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHi SZIRÄKJ Endre nevével eddig vajmi keveset találkozhatott még a művészetekben legjártasabb csehszlovákiai magyar olvasó ts. Pedig az 1944-ben Újvidéken született, s ma Budapesten élő művész neve a művészet világában nagyon Is ismert. Grafikai lapjai szerepeltek már Moszkvában, Prágában, Varsóban, Tokióban Dortmund- ban stb. Magyarországon több önálló kiállítással szerepelt már. Sokoldalú művész. A magyar grafika előző generációjának formanyelvén beszél. Rajzai a- zonban önfeledt, egyéni határozottságot sugároznak. Az Itt bemutatott három litográfiája Is erről vall, ízelítőt adva olvasóinknak Szirákl Endre művészetéből. Sxlráki Endre litográfiája GENTE ANDRÁS: II. Mit tudtam én akkor, hogy milyen szerencsétlenséget jelent egy háború. Mit tudtam én akkor, hogy a csődbe jutott kapitalista rendszer egyetlen kiútja a háború. Mit tudtam én, hogy aggódó anyák, apák és hitvesek szívében mi ment akkor végbe, amikor esztelenül ordítottam: Éljen a háborúi Szégyenpír borítja orcámat, ha rfigondolok, mit tettem. Ha rágondolok a hul- lahegyekre, melyeken keresztül gázoltam, ha rágondolok a felperzselt falvakra, az éhező, e hajléktalanná vált gyerekekre, a nyákra, apákra, kik füstölgő házaik romjai fölött megrémült szemmel tekintettek rám. Akkor tndtam meg, hogy mit tettem. Kiért, miért kelleti fitdöfni az o- rosz muzsik szívét? Felgyújtani a házát? Kiért, miért kellett meghalni a pajtásomnak? Ferenc Jús- káért? A halott Ferdlnéndért? Vagy Homonna aráért, Andrássy grófért?! Hullákon keresztül rohannak a bakák és a maszkák. Az egyik ts, a másik Is győzni akar, mert élni akar. S amikor a Kárpátokban, 1915-ben számomra épp a legszentebb napon, mérclna 15-én az oroszok áttörték a frontot, fogságba estem. Nem szavalhattam el Petőfi Nemzeti dalát. Nem iivölthettem vér pezsdftő hangon: „...Sehonnant bitang ember, KI most, ha kell, halni nem mer Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk...“ Esküdhettünk márt Magamban már csak azért rlmánkodtam, hogy belém ne döfje szuronyát az az orosz, aki hozzfim lépett. Mondott valamit. Csak azt az egy szút értettem, hogy no, és kezének intését, amikor a hátizsákomra mutatott. Odaadtam neki. Belenyúlt, és mohó mozdulattal kiragadta belőle a kenyeret. A bicsakjával kettévágta, és a tél kenyeret visszatette a hátizsákomba. Elmosolyodott. Megint mondott valamit. Talán azt: Éhes vagyok, de te Is éhes lebetszl... Fényt vető villámgondolat csapott a tadatomba. Ez lenne az én halálos ellenségem?! Borostás arca a mosolytól szélesre húzódott. Én Is elmosolyodtam és átöleltem, mint a legjobb barátomat. Ez volt a kezdet kezdete... A Nlzsnij Novgorod-í börtön a- lött állé tömeg morajlik. A szomszédom mintha csak a gondolataimban olvasott volna, meglepetésemre a magamban kimondott szavakat Ismétli meg hangosan. — Ez csak a kezdet kezdete Megléted, majd ha kiszabadítjuk a bolsevikokatl... — Ha nem nyitják kt, törjük be a kaput!... törjük be... a kupát... kaput... — hangzik fel Innen Is. onnan Is, az orosz kiáltás. — Csend legyen! — harsan fel egv erélyes hang. Magas, tagbaszakadt munkás lép a börtön kapuhoz — Nyissátok ki! Mindenkit engedjetek ki! — kiáltja teli torokkal. és öklével pörölyként sújt e kapura. A Volga menti üzemek munkásai visszhangként ismétlik a kaput döngető társaik követalését. — Nyissátok kil Mindenkit engedjetek kit Nyissátok kil... És kinyílik a kapa. Petrohradről a forradalom el- jntott ide ts, Nylzsnij Novgurod- ba, a Volga partjához. Messze van Petrohrad. Homonna még messzebb van. Eljut oda Is a forradalom? Az nem jön magétól, Ide Is a bolsevtkok hozták. Azok Is, akiket bezártak a börtönbe, és most félelmükben kiengednek. Ez lenne a forradalom útja? Kemény ököllel meg dönteni a kaput? Homonnén ki döngeti meg a kaput a kapukat, az emberek kapuit? Ki tárja kt a lélek, az ész kapuit, hogy megértsék, forradalomra van szükség ahhoz, hogy tévhitek ne bólén dítsák többé az embert, szabadon éljen, a |ózan eszére hallgatva csak az Igazságot kövesse... A nyitott börtönkapun felemelt (övei vonalnak ki e bolsevikek. És özönllk ki a többi rab Is, akiket a cári törvények vetettek a rácsok mögé, akiket a szegénység, a nlncs- telenség kényszerttett olyasmire. amit nem lett volna szabad megtenniök. A nincs nagy úr, miatta törvényt szeg az ember. Ha számodra nincs jog, ellenszegülsz annak, aki tiltja neked azt. — Kiszabadullak, most megmutat jaki... — hallom |obb- ról, balról ts. Engem ki szabadit tel? — kérdezem magamban t a mellettem állú Ismeretlenhez fordulok. — Én Is hadifogoly vagyok — mondom. — Nem látszik rajtad. — A bútorgyárban dolgozom. Rajzoló vagyok. Tervrajzokat... Félbeszakít az ismeretlen. — Akkor nem vagy hadifogoly! — mosolyog a szemembe. — Nekem még senki sem mondta: Előtted is nyitva a kapu, mehetszl — Lenin békét akar. Meglátod, nemsokára véget ér a háború, és utána mehetsz, ahova a szíved húz. Ki vagy? Elég júl beszélsz oroszai. — Szabó László vagyok. Magyar vagyok. És itt megnősültem. Zina a feleségem. Zina Rahmanova. A körzeti hivatalban dolgozik. Nevet az Ismeretlen. — És szép a te Zinúcskád? — Szép lány. Fékét* Kar- esti. Tizenkilenc éves. — És ta. — Haszonhat. — A szemed ts azt meséli, botdog vagy azzal a szép fekete Zinöcskáddal. A szived mégis abba a csnda Vengriá- ba híz? — Ha Idegenben lennél, a te szived is hazaszfilftgatna. — Haza? Tudod, hogy most mi a haza? Megvédeni azt, a- mi most szötetikt És ha erős lesz. az lesz a te hazád Iá’ Meglátod, egyszer majd az e- gész vttágon... Nem állhatunk tovább, nem beszélgethetünk. Megindul a menet, vissza a városba, és az ajkokrúl felharsan a dal: „Szarni nabjom patront, szarni tanocslm stiki, csjornlje dnyi minovaló, csaz iszknpletnyiji nasztal...“ Én is a tömeggel éneklem a dalt. Felszabadultan éneklem. Bár még mindig nem világos előttem, ml az, ami most születik, és milyen élet lesz akkor, amikor egyszer majd az egész világon... Most csak azt tudatosítom magamban, a- mlt a dal mond. Elmúltak a fekete napok, eljött a megváltás ideje. Hideg szél fúj a Volga felől, és óimos az ég alja. Nem érzem a hideget. Az a gondolat hevíti szívem, lelkem, hogy a forradalom szabaddá teszi az embert. A hadifoglyok ezreit Is. Biztosan kitárják a fogolytáborok kapuit. Eljött a megváltás Ideje... Ekkor gondolni sem mertem arra, hogy a fekete napok még nem múltak el. Hogy beköszönt majd az én napom Is. amikor többé nem sodortathatom magam a tömeggel, hanem ki kell állnom és bizonyítanom: nem vagyok mér az az elvakult, aki a Szent János-szobor talpazatánál ü- völtözte: Éljen a háborút Az a háború mégis jú volt valamire. Kinyitotta a vakok szemét. Forradalmat szült. Azt a forradalmat, amely most kezdi élni a maga életét. (Folytatjuk')