Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-10-10 / 41. szám

OLVASSUNK EGYÜTT - AVAGY ÍZELÍTŐ EGY VERSESKÖTETBÖL Olvassunk együtt cfmű rovatunkban az elkövetkezők­ben a verselemzés módszerével élve, mutatunk be, kö­zelítünk meg -egy-egy költőt és költészetét. Középiskolás diákjainkat szeretnek ezzel segíteni az irodalom jobb megértésében, megítélésében, de reméljük, hogy az iro­dalmat tanító tanárok is haszonnal olvassák majd az itt megjelenő Írásokat. És reméljük, hogy haszonnal olvassa a csak verset, irodalmat szerető olvasó is. (Kulcsár Ferenc: Napikitörések, Madách 1972) Az idő hallgatása Dudor István képe alá Az ember ez az ember az ember mazlt-kéz mezlt-has mezít-láb az iiszküs kis virágra áldott-asszonv hasú planétánkra Dl tiszta tenyerébe fogja bal szemét és jobb szeme vlllámos űr lesz Mióta hallgat így Az ember ez az ember az ember oly hű oly kicsiny akár a költő ki verset Írni földre 01 s írja mtg megösziilt kavicsok nyomják a hátgerincét Mióta hallgat így Az ember ez az ember az ember kozmoszban alszik kozmoszban ébred ás kézfeje mint a* állaté ás lábfeje mint az állaté Mióta hallgat Így Az ember ez az ember az ember oly hű oly kicsiny olyannyira hű olv kicsiny kicsiny amint zokogó félelemben hallgatja ketyegő szemét hogy már mindkét félteke kell e véres hallgatáshoz Mióta hallgat így Az ember ez az ember az ember kozmoszban alszik kozmoszban ébred s oly magányos mint a Föld míg Ores tenyerében tartja jobb szemét és kézfeje mint az állaté és lábfeje mint az állaté Mióta hallgat fgy Hiszem, hogy a veresesftBte- ték előre megtervezetlenül jön­nek létre, hiszem, Vio.ev ennek ellenére — a versek rokon han­gulatánál. belső BTavitáoiőtá- nál fogva — egységes egész- szé állnak össze. !gv történt ez a fiatal, most Induló Kul­csár Ferenc Napkitörések című gyűjteményével is. Az érett lí­rikusként bemutatkozó költő kötetének egyik közoontl da- rabla a fent idézett vers. Meg­található benne Kulcsár vala­mennyi lellemvonása: a társa­dalmi fogantatást! gondolati­ság, a felelősségérzettel telí­tett lelenlezési szándék, az I- dóben és térben megvalósuló, teljességre törő valőságábrázo- lás s a modem, a vers jelen­tését nem nvíltan, nem közvet­lenöl, hanem csunán közvetve ki'eipző stílus. . Az olvasók többségének talán éppen a je­lentés versbe való „belehall- gatása" okozza a legtöbb prob­lémát, s egy lemondó kézle­gyintéssel hajlamosak a költe­ményt az „érthetetlenség“ cím­kéjével jelölni. Holott koránt sincs fgy: a vers megértése semmivel sem okoz nagyobb nehézséget, mint mondjuk egy Petöfl-vers befogadása, csupán — divatos szóval élve — szö- vegközpontúbb, egyszerűbben kifejezve: figyelmesebb olva­sást és egy kis beleélőképessé­get Is igényel. Ehhez igyekszik segítséget nyújtani a mi elemzésünk. Lássuk tehát a költeményt. Az egyes versszakok bevezető so­ra minden esetben azonos: „Az ember ez az ember az em­ber...“ Mit árul el ez az ismét­lés, a háromszor Is felbukka­nó ember szó? A megfejtésben a névelők segítenek: az első e- setben egy általános emberfo­galomról van szó — az ember, majd a vers visszakanyarodik a konkrét vers- és Indulatki­váltó, képen ábrázolt embera­lakhoz, hogy a továbbiakban is­mét elrugaszkodjék tőle az emberig, az egész emberiséget Jelképező lényig. A költő az emberiség jelképét látja meg Dudor István festményén, s ró­la, közös gondjainkról vall te­hát. De hogyan? Nyíltan és ő- szlntén, az ember teljes lelep­lezésével. Az ember „mezít-két- mezít-has mezít-láb“, meztelen arccal, födetlen mellel jelenik ideg előttünk, olyannak mutat­va magát, amilyen, s így ül az üszkös kis virágra“, „áldott- asszony hasú“ földgolyónkra, tenyerébe temetve bal szemét. A kép Rodln híres szobrát, a Gondolkodót Idézi elénk. Atöp- rengőt, aki azon vívódik, mi­képpen fér meg az emberben a tisztaság, a jóság („tiszta te­nyér“) és a gonoszság, a riasz­tó, hideg „vlllámos űr“. Ez a gondolat azonban — Íme a már említett „belehallgatás“ — csak rejtett, közvetett utalás formá­jában, az ellentéteknek nem az értelmezésében, hanem csupán egymásmellettségében nyilvánul meg. Súlyos problémát, ko­moly gondolatot vet föl a ké­pek között feszülő második el­lentét Is: a földből, a holt a- nyagból „áldott-asszony hasú“ planéta lesz (perszontfikálő- dik), az élő emberi szemből vi­szont holt anyag: „vlllámos űr“. Az ellentét azt sugallja, hogy az emberi gonoszság még a földet, szülőanyánkat, neve­lődajkánkat is képes lenne megtagadni, elpusztítani, „üsz­kös virággá“ perzselni. E gon­dolat értelmezésének helyes­ségében egyébként a kötet más versei (pl. a Kijelentő monda­tok, a Parasztos Prométheusz) Is megerősítenek. A második versszakban az ember hihetetlenül bonyolult képe újabb színfolttal bővül: a „vil)émos űr“-szemü ember he­lyett a „kicsiny“ ember áll e- lémk, akinek még a holt a- nyag, a „megőszült kavics“ Is fájdalmat okozhat. A küzdő ember lép porondra, naponta vívja csatáját a természettel, hogy fennmaradhasson. A to­vábbiakban a már eddigiekben is bonyolultnak ábrázolt embe­ri lelki alkat hirtelen a tér­be vetül, a mindenségig maga­sodik. Fussunk csak végig az eddigi jelzőkön: kegyetlen em­ber, esett és kicsiny ember, kozmoszban élő, űrha jóival az űrt is leblró hatalmas ember — majd váratlanul felbukkan az állat-ember, kinek olyan a kézfeje, mint az állaté, olyan a „lábfeje mint az állaté." Mió­ta hallgat így a gondolkodó, mióta nézi az emberfarkasokat, akik — mint a Parasztos Pro­métheuszban olvashatjuk — „megszólalnak, mint a mesében a sárkány, meg mindenféle ál­lat.“ „Miért döbbenetes, hogy ennyire értelmesek? — kérdi a költö, s az olvasó csak kér­déssel felelhet: Miért döbbene­tes, hogy értelmességük elle­nére is értelmetlenek? Minek a világperzselés, minek a bom­ba, az „esetlen korcs“ (Kije­lentő mondatok), miért a lét, ha az ember, az „olyannyi­ra hű oly kicsiny ember“... zo­kogó félelemben hallgatja ke­tyegő szemét", ezt az eleven órát, amely híven mutatja az ídó és a történelem vonulá­sát? Miért, miért? Ehhez a töprengő hallgatáshoz, ehhez az pkfejtő csöndhez „mindkét féltekére", azaz teljes agyra, teljes elmélyülésre van szük­ség. A fehérrel-feketével meg­rajzolt jellemvonások, a jó és a rossz állandóan együtt él­nek az emberben, hol egyikük, hol másikuk ütközik ki éle­sebben. A gondolatokkal való megküzdés és a problémától- vetés után fölvtllan a megtisz­tulás lehetősége Is — de nem plakátszerűen, hanem csak közvetett utalás formájában. Hasonlítsuk csak össze az első és az utolsó versszakotl A kez- dösorokban az ember jobb sze­me még „villámos űr , tehát a veszély, a kegyetlenség, egy mindent elsöprő zivatar szim­bóluma. Az utolsó strófában viszont már arról van szó, hogy szebbik felünknek (az­az a tiszta tenyérbe fogott bal szemnek) szembe kell néznie rosszabbik oldalunkkal, a „vll­lámos űr“ kegyetlen fényeit lövellő jobb szemmel. A mo­tívumátrendezés követkazmé- ményeképpen a vers a nega­tív emberi tulajdonságok ta­gadásához vezet, s azt sugall­ja, hogy az idő folytonosságá­ban hallgatózó és gondolko­dó ember a történelemből nem a „zokogó félelem“ hangját, hanem a vox humánét — a tiszta emberi hangot hallja kt. ZALÁBAI ZSIGMOND új ifjúság 5 „A magyar Irodalom agytk jelentős alakja...“ — így le­mérjük és tartjuk számon Kis­faludy Sándort, a Hlmfy sze­relmi Íróját. Élete látványos, színes, a szerencsés ember jól sikerült élete volt. Még a há­zassága Is gazdag, s nagy­lobogó szerelem beteljesülése, amikor a híres, szép Szegedy Rőzát magáénak tudhatja. 1772-ben született Sümegen. Már a gimnáziumban Is „ver- selgetett“ aztán a Jogra Irat­kozott Pozsonyban. De a jog­nál Jobban érdekelte az Iroda­lom és a művészet. A jogi ta­nulmányokat otthagyta és had nagy lett a bécsi magyar test­őrségben, így nem teljesedett az apja vágya, hogy „ország bíróját“ nevellen a fiából. É- letfról szerint nemcsak előke­lő Ismeretségeket, nemcsak ka­landokat „gyüttött“, hanem ta­nult és művelődött Is. Az o- lasz nyelvet például Medina Máriától, az akkor híres spa­nyol táncosnőtől tanulta. De így lett a bécsi opera, a hang­versenyek buzgó látogatőla Is, és mert sokat lért írók, zené­szek, színészek társaságába, összebarátkozott a nemzeti és a magyar nyelv ápolóival. A látogatóba hazatért lfjű már nemcsak „érzelmes lelkü­letű“ hanem a nagyvilágot lá­tó, Ismerő művelt ember volt. Házasságáig, 18O0-lg kato­náskodott, de az esküvő után tel)esen az Irodalomnak élt. Am 1809-ben, a nemest felke­lés Idején Zala megye rendjel a nemesség lovasőrnagyává választották, József nádor pe­dig maga mellé osztotta be hadsegédnek, s a háború után megbízta a felkelés történeté­nek megíráséval. A kudarc LÍRA ES KALAND nagyon tá(t a költőnek, hi­szen a nemesi rendben látta és hitte az ország Igazi él­tető és fenntartó erejét. Kazlnczyval eleinte jő vi­szonyban volt, de aztán meg­vádolta, hogy túlzott nyelvújí­tásával megrontotta a magyar nyelvet. Az évekig tartő vita és harag után az 1820-as évek­ben megbékéltek. „Tűrjük egy­mást (magyar Írók) minden esetre: szeressük és becsüljük egymást, amennyire egymást érdemesnek tartjuk. Legyünk békével.“ A maga korában nagyon nép­szerű költő magányos lett B- regkoréra. De magányosságát enyhítette maradandöságába vetett hite. Mikor a somlói szőlőjét megvételre ajánlotta Battyány Fülöpnek, ezt írta: „Itt írtam pompás kilátású ab­lakomnál utóbbi elveművelmet: Itt lrandám meg az lnsurren- tlő történetét Is. Nemo pro- pheta In vita: de halálom u- tán, midőn már porlandanl fogok, ez olly hely leend Ma­gyarországon, mellyet megnéz­ni el nem mulasztandja az ■- tas...“ De ügy érzem, minden ma­gyarázkodáson tűi Illyés Gyu­la fogalmazta meg Kisfaludy Sándort a számunkra Igazán: „Kisfaludy Sándor olyan tár­sadalmi rend képviselője — helyeslője — volt, amely (pél­dául a ml őseinket deresre húzatta. Kisfaludy emlékét nem ezért ápoljuk, hanem az­ért, mert képviselője és te­hetséges megszőlaltatőja volt ugyanakkor az eszmélő nem­zeti szabadság érzésének Is, mert érdemes művelőle volt közös kincsünknek, a magyar nyelvnek, mert az emberi lé­lek egyik legszebb tulajdon­ságáról, a szerelemről Is Irt maradandó — használható mondatokat." B. A. miiiininiffliiHniiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHi SZIRÄKJ Endre nevével eddig vajmi keveset találkozhatott még a művészetekben legjár­tasabb csehszlovákiai magyar olvasó ts. Pedig az 1944-ben Új­vidéken született, s ma Buda­pesten élő művész neve a mű­vészet világában nagyon Is is­mert. Grafikai lapjai szerepel­tek már Moszkvában, Prágában, Varsóban, Tokióban Dortmund- ban stb. Magyarországon több önálló kiállítással szerepelt már. Sokoldalú művész. A magyar grafika előző generációjának formanyelvén beszél. Rajzai a- zonban önfeledt, egyéni hatá­rozottságot sugároznak. Az Itt bemutatott három litográfiája Is erről vall, ízelítőt adva ol­vasóinknak Szirákl Endre mű­vészetéből. Sxlráki Endre litográfiája GENTE ANDRÁS: II. Mit tudtam én akkor, hogy milyen szerencsétlen­séget jelent egy háború. Mit tud­tam én akkor, hogy a csődbe ju­tott kapitalista rendszer egyetlen kiútja a háború. Mit tudtam én, hogy aggódó anyák, apák és hit­vesek szívében mi ment akkor végbe, amikor esztelenül ordítot­tam: Éljen a háborúi Szégyenpír borítja orcámat, ha rfigondolok, mit tettem. Ha rágondolok a hul- lahegyekre, melyeken keresztül gázoltam, ha rágondolok a fel­perzselt falvakra, az éhező, e hajléktalanná vált gyerekekre, a nyákra, apákra, kik füstölgő há­zaik romjai fölött megrémült szemmel tekintettek rám. Akkor tndtam meg, hogy mit tettem. Kiért, miért kelleti fitdöfni az o- rosz muzsik szívét? Felgyújtani a házát? Kiért, miért kellett meg­halni a pajtásomnak? Ferenc Jús- káért? A halott Ferdlnéndért? Vagy Homonna aráért, Andrássy grófért?! Hullákon keresztül ro­hannak a bakák és a maszkák. Az egyik ts, a másik Is győzni akar, mert élni akar. S amikor a Kárpátokban, 1915-ben szá­momra épp a legszentebb napon, mérclna 15-én az oroszok áttörték a frontot, fogságba estem. Nem szavalhattam el Petőfi Nem­zeti dalát. Nem iivölthettem vér pezsdftő hangon: „...Sehonnant bitang ember, KI most, ha kell, halni nem mer Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk...“ Esküdhettünk márt Magamban már csak azért rlmánkodtam, hogy belém ne döfje szuronyát az az orosz, aki hozzfim lépett. Mondott valamit. Csak azt az egy szút értettem, hogy no, és ke­zének intését, amikor a hátizsá­komra mutatott. Odaadtam neki. Belenyúlt, és mohó mozdulattal kiragadta belőle a kenyeret. A bicsakjával kettévágta, és a tél kenyeret visszatette a hátizsá­komba. Elmosolyodott. Megint mondott valamit. Talán azt: Éhes vagyok, de te Is éhes lebetszl... Fényt vető villámgondolat csa­pott a tadatomba. Ez lenne az én halálos ellenségem?! Borostás arca a mosolytól szélesre húzó­dott. Én Is elmosolyodtam és át­öleltem, mint a legjobb baráto­mat. Ez volt a kezdet kezdete... A Nlzsnij Novgorod-í börtön a- lött állé tömeg morajlik. A szom­szédom mintha csak a gondolata­imban olvasott volna, meglepeté­semre a magamban kimondott szavakat Ismétli meg hangosan. — Ez csak a kezdet kezdete Megléted, majd ha kiszabadítjuk a bolsevikokatl... — Ha nem nyitják kt, törjük be a kaput!... törjük be... a kupát... kaput... — hangzik fel Innen Is. onnan Is, az orosz kiáltás. — Csend legyen! — harsan fel egv erélyes hang. Magas, tagbaszakadt munkás lép a börtön kapuhoz — Nyissátok ki! Mindenkit en­gedjetek ki! — kiáltja teli torok­kal. és öklével pörölyként sújt e kapura. A Volga menti üzemek munká­sai visszhangként ismétlik a ka­put döngető társaik követalését. — Nyissátok kil Mindenkit en­gedjetek kit Nyissátok kil... És kinyílik a kapa. Petrohradről a forradalom el- jntott ide ts, Nylzsnij Novgurod- ba, a Volga partjához. Messze van Petrohrad. Homon­na még messzebb van. Eljut oda Is a forradalom? Az nem jön ma­gétól, Ide Is a bolsevtkok hoz­ták. Azok Is, akiket bezártak a börtönbe, és most félelmükben kiengednek. Ez lenne a forra­dalom útja? Kemény ököllel meg dönteni a kaput? Homonnén ki döngeti meg a kaput a kapukat, az emberek kapuit? Ki tárja kt a lélek, az ész kapuit, hogy meg­értsék, forradalomra van szükség ahhoz, hogy tévhitek ne bólén dítsák többé az embert, szaba­don éljen, a |ózan eszére hall­gatva csak az Igazságot kövesse... A nyitott börtönkapun fel­emelt (övei vonalnak ki e bol­sevikek. És özönllk ki a többi rab Is, akiket a cári törvé­nyek vetettek a rácsok mögé, akiket a szegénység, a nlncs- telenség kényszerttett olyas­mire. amit nem lett volna sza­bad megtenniök. A nincs nagy úr, miatta törvényt szeg az ember. Ha számodra nincs jog, ellenszegülsz annak, aki tiltja neked azt. — Kiszabadullak, most meg­mutat jaki... — hallom |obb- ról, balról ts. Engem ki szabadit tel? — kérdezem magamban t a mel­lettem állú Ismeretlenhez for­dulok. — Én Is hadifogoly vagyok — mondom. — Nem látszik rajtad. — A bútorgyárban dolgo­zom. Rajzoló vagyok. Tervraj­zokat... Félbeszakít az ismeretlen. — Akkor nem vagy hadifo­goly! — mosolyog a szemem­be. ­— Nekem még senki sem mondta: Előtted is nyitva a kapu, mehetszl — Lenin békét akar. Meglá­tod, nemsokára véget ér a há­ború, és utána mehetsz, aho­va a szíved húz. Ki vagy? Elég júl beszélsz oroszai. — Szabó László vagyok. Ma­gyar vagyok. És itt megnősül­tem. Zina a feleségem. Zina Rahmanova. A körzeti hiva­talban dolgozik. Nevet az Ismeretlen. — És szép a te Zinúcskád? — Szép lány. Fékét* Kar- esti. Tizenkilenc éves. — És ta. — Haszonhat. — A szemed ts azt meséli, botdog vagy azzal a szép fe­kete Zinöcskáddal. A szived mégis abba a csnda Vengriá- ba híz? — Ha Idegenben lennél, a te szived is hazaszfilftgatna. — Haza? Tudod, hogy most mi a haza? Megvédeni azt, a- mi most szötetikt És ha erős lesz. az lesz a te hazád Iá’ Meglátod, egyszer majd az e- gész vttágon... Nem állhatunk tovább, nem beszélgethetünk. Megindul a menet, vissza a városba, és az ajkokrúl felharsan a dal: „Szarni nabjom patront, szarni tanocslm stiki, csjornlje dnyi minovaló, csaz iszknpletnyiji nasztal...“ Én is a tömeggel éneklem a dalt. Felszabadultan ének­lem. Bár még mindig nem vi­lágos előttem, ml az, ami most születik, és milyen élet lesz akkor, amikor egyszer majd az egész világon... Most csak azt tudatosítom magamban, a- mlt a dal mond. Elmúltak a fekete napok, eljött a meg­váltás ideje. Hideg szél fúj a Volga felől, és óimos az ég alja. Nem érzem a hideget. Az a gondolat hevíti szívem, lelkem, hogy a forradalom szabaddá teszi az embert. A hadifoglyok ezreit Is. Biztosan kitárják a fogolytáborok ka­puit. Eljött a megváltás Ide­je... Ekkor gondolni sem mer­tem arra, hogy a fekete na­pok még nem múltak el. Hogy beköszönt majd az én napom Is. amikor többé nem sodor­tathatom magam a tömeggel, hanem ki kell állnom és bi­zonyítanom: nem vagyok mér az az elvakult, aki a Szent János-szobor talpazatánál ü- völtözte: Éljen a háborút Az a háború mégis jú volt vala­mire. Kinyitotta a vakok sze­mét. Forradalmat szült. Azt a forradalmat, amely most kez­di élni a maga életét. (Folytatjuk')

Next

/
Thumbnails
Contents