Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-03 / 40. szám
új ifjúság 9 Dénes György versei: Az idő tükrében Túl a tornyokon buja virágok, vonulnak a karavánok, vonulnak a karavánok. Túl a szememen, túl a számon, kitekint ablakán az álom, kitekint ablakán az álom. Egt neonok lágyan remegnek, nyújtanám karom, megsebeznek, nyújtanám karom, megsebeznek. Fekszem a fülleteg homokban, a magány homlokomra koppon, a magány homlokomra koppon. Tükrében a felszakadt időnek, hamis szárnyaim összetörnek, hamis szárnyaim összetörnek. Ki vált meg ? Sűrű vadonba rejt magányom. Ki vált meg? Hol a messiásom Eltévedtem. Kinek kiáltsak? Szólongatom a néma fákat. A szó kihűl. A lombra dér ül. Az égi puszta elsötétül. Csönd a szívben és csönd a szájon. Ki vélt meg? Hol a messiásom? Hová, hová? Hűs fájdalommal gyarapodva találgatom az életem: merre tovább s mivégre még? A szállé idő jeltelen. Zörgethetnék. Ki hallaná. A hangom elszivárog. Sorsom igázva ostromolják pulzálé óceánok. S már elfosziik az ég fölöttem, már megfakul a sóhaj. Hová, hová, bolond szivem, elárvult lobogókkal? Te meg én Te meg én, te meg én taposunk hársak levelén, az ég íve beborult, torkunkra hurok szorult. Te meg én, te meg én állunk a világ közepén, köröttünk tenger éjszaka, és nem találunk már haza. Te meg én, te meg én fekszünk az isten tenyerén, csontjaink összefonódnak, örökre egybekulcsolödnák. arkettán gördülő tolóP szék zaja hallatszik, ajtó nyílik. Előbb a kockás házipapucsba bújtatott lábfejek jelennek meg, amint a szék alsó keresztlécén nyugszanak — a lábszárak oldalvást nyúlnak —, majd ujja- ikkal felénk fordulnak: szemünk elé tárul az egész tolószék, és a benne kuporgó vénember. A szék támlája mögött a bajuszos férfi, aki ajtót nyitott nekünk. A vénember mosolytalanul, szótlanul bámul bennünket. Kopasz koponyája szinte nyak híján ül a vállán. Mintha válla közé szorult volna, akár a dugó, amelyet belenyomtak a palackba. Vannak Ilyen tömzsi, hasas palackok, mélyen merülő, jéghegy-dugókkal. Az Ilyesmit pokolian nehéz klcibálni. Végül a dugó szétmorzsolódik, darabjait az üvegbe nyomjuk, és tartalmával együtt megisszuk. Mintha az öregúr feje a gallér alatt is folytatódnék. Bárhogy Is, álla nem látható, elsüllyedt valahová a mélybe, selyemkendőbe csavartan. És mindezen felül: a vénember tökéletesen kopasz. Nemcsak a feje csupasz, hanem a szeme is ptllátlan, és csupasz a térdén nyugvó keze feje. A bajszos ügyes kézzel, akkurátusán átbillenti a széket az alacsony küszöbön, majd puha, kiszámított mozdulattal megpöccinti, mire az a padlón meglódulva pontosan a szoba közepén áll meg. — Voilá — mondja a bajuszos, és eltávozik. Bazil franciául szól a vénemberhez. Aggastyánunk fülel, alig észrevehetően bólint, amitől a feje mintha még mélyebbre sajtolódnék a válla közé. Az ís lehet, hogy egészen magába tudja húzni a fejét. Mihelyt megelégelt a franciául pompásan cseverésző Bazil locsogását, azt mondja „adieu“, és mint a csiga, behúzza majd a fejét. Bazil felénk fordul és magyaráz: — Elmeséltem, hogy sokat hallottunk róla, hogy miatta furikáztunk ide Gre- noble-ból, satöbbi. A vénember dünnyög valamit. — Azt mondja, szerencséjének tartja, hogy üdvözölhet bennünket. Ojabb hosszú mondat. — Azt mondja, mindig érdekelték az oroszok. Volt valami orosz barátja Mar- seilie-ben, rendes ember, meghalt maláriában... La fíévre? — Óul. — Igen maláriában. Az aggastyán még hozzámotyog valamit. — Elvitte a malária, Algírban — mondja Bazil. — Bulgáriába akart utazni, de meghalt. — Ki akart Bulgáriába utazni? — kérdezi Borka. — A barátja. A marseíl- le-i. — Miért éppen Bulgáriába? — Mit érdekel? Ne faggassátok fölöslegesen, kevés az időnk — gorombáskodtk Bazil. — Ne felejtsétek el, hogy még tankolnom is kell. Már a nyelvemen a válasz: „nem kellett vona órákig ebédelned, fene a beledbe“ — de hallgatok, tudom, hogy hasztalan lenne. A foglyai vagyunk. Valaha egy fedél alatt laktunk Bazillal, akkor még Vaszka Patopics- nak hívták, vagy egyszerűen Görénynek, sovány volt, én Is ez voltam, ámbár rengeteg sört Ittunk a Nyeglinna- ján, a pincében, aminek a- zóta nyoma veszett. Hat éve már, hogy Bazil Itt él, Franciaországban. Dolgozik, mint a megszállott: szinte naponta olvasom a tudósításait. Valóságos francia lett: testes, Ingerlékeny, pici, rövid bajuszt növesztett, valódi francia bajuszt, a húszas évek divatja szerint, amely manapság újra feltünedezik, akár a trapéznadrág. A helyi újságból böngészte ki Bazil, hogy Coulose városában, Grenoble-től nem messze él egy öregember, a- kl részt vett az 1900-as párizsi olimpián. Az utolsó helyen végzett négyszáz méteren, de nem a helyezés a fontos, hanem az, hogy indult, és még mindig él. Borka meg én lzgálomba jöttünk: meg kell keresnünk ezt a Matuzsálemet, legalább nézzük meg magunknak. Kérleltük Bazllt, akinek szolgálati kocsija van, hogy vigyen el bennünket Coulouse- be. Sokáig makacskodott, hogy nem vesztegetheti az idejét ostobaságokra, hogy bármelyik órában Grenoble- ba várják az elnököt, és nem szabad elutaznia, hogy manapság drága a benzin, és hogy az egész ötletből bűzlik az olcsó szenzációhajhászás. Kilencvennégy éves hát aztán, Indult valamiféle versenyen, hát aztán, és akkor mi van? Ml az értelme ennek? Hol Itt az eszmei mondanivaló? Még ha ismerte volna Lafargue-ot, ha hallotta volna Jaurés-t. Az aggkor önmagában nem téma, még az olyan senkitől sem áhított, rendkívüli sem, mint ezé a szerencsétlen flotásé, akinek az utolsó hely jutott, tudjisten melyik évben, a- mikor vászonból eszkábált repülőgépek röpdöstek, és nem volt már rádió. De azután kiderült, hogy az elnök nem jön Grenoble-ba, a benzin sem olyan drága már, mert nyugtája az útiszámlához csatolható, és valutára váltható, továbbá, hogy a Coulouse felé vezető úton van egy tóparti csárda, a- mely híres a halleveséről meg a remek boráról. Tizenkettőkor Indultunk, egyre a tónál voltunk, és hét órakor, amikor már alkonyodon, robogtunk be Cou- louse-ba. Most pedig Itt gubbasztunk, és bámuljuk azt az aggastyánt, akinek koponyája nagy erővel belesajtolt dugóra emlékeztet, szemében pedig tompa pocsolyaként sötétlik egy évszázad fáradtsága. Miről beszéljünk vele? Nem emlékszik semmire. Munkával, balsorssal és sikerrel, háborúval, halállal, betegséggel, forradalommal, ünnepekkel teli évek kóvályognak hellyel-közzel már hűdött agyéban, amely csak alkalmanként, egy-egy sajátos helyzetben élénkül föl, mint valami félig bedöglött rádiókészülék, amelynek valamennyi csöve kiégett, egy kivételével. De nem tudom kitalálni, mitől élénkülhet meg ez az agy, ml pislákol benne, mi élteti. Eszébe jut, hogy a párizsi olimpia győztesei ernyőt és sétabotot kaptak jutalmul. Hogy a bou- logne-i erdőben esett az eső. Hogy kiállítás volt. És még egy és más zavarosan, ködösen. Nevek tolulnak fel, összefüggéstelenül, személyek bukkannak fel, de nem biztos benne, hogy korabeliek, nem élőbbről valók-e vagy éppen későbbről, amikor kórházban feküdt, nyáron, kánikulalnap volt, és egy ember futtában, az ablak előtt kiabálta, hogy valami orosz lelőtte az elnököt. — Kérdezd meg tőle, mit szól a Dreyfus-ügyhöz — mondta Borka. Bazil megkérdezi. — Fel van háborodva — tolmácsolja Bazil. — Mondjad meg neki, hogy nagyjaink, például Csehov... — Kérdezd meg, hogy mi a véleménye a búr háborúról, — szólok közbe. — Győznek-e az angolok? — És ml a véleménye Maeterlinckről? A vénember ajkai mosolyfélére nyílnak. Talán. megértette tréfálkozásunkat, talán a maga titkos gondolatán mosolyog. A bajszos lép be a szobába, metszett üvegben whiskyt és négy poharat hoz. Bazil élénk fecsegésbe merül a bajszossal, hangosak, és minden korty whisky után még hangosabbak. A bajszos hahotázik, Bazil mintha régi cimborája volna, tenyerével a pocakját ütögett. Néha, magyarázatként, nekünk is odavet egykét szót. — Ez a fickó, monsieur Joseph, annak az asszonynak a férje, aki az öreget gondozza... Négyszáznegyven frankot kap érte a felesége... Komisz munka, mert az öreg.:, sallsson? — Ahá, nagyon mocskos, valóságos koszfészek... Az öreg teljesen magára maradt, gyermekei nincsenek. Az emberek elkoszosodnak a magánytól... Monsieur Joseph nem érti, mit akartunk ettől a vén... marchand denqrais... Vén szartól? Sajnos nem, inkább csak ócska pöcegödörtől, így pontosabb... Sajnos, én sem értem, mit Is akarhattunk tőle... Az olimpia-ügyről monsieur Joseph is halott, de nem hisz benne, szerinte szóbeszéd, kitalálás az e- gész, les sornettes... Az öreg azt állítja, hogy első lett, ez mind les sornettes... Mesélni mindenfélét lehet... Monsieur Joseph gépkocsivezető, a rendőrségnél dolgozik. A bajuszos már kivörösödött, a szeme is keresztbe áll, úgy látszik megltta a heti fejadagját. Szokatlan is volt neki, hogy töményen, jég nélkül, de a mindig loholó és ceremóniákat nem kedvelő Bazil így kívánta, lóhalálában és együltében. Bazilnak persze, aki a Nyeg- linnaja pincéjében szerzett gyakorlatát kétéves csavargással toldotta meg uráli expedíciókban, meg sem kottyant az egész, „akár a sörét az elefántnak“. Ez a Bazil sajátos figura. Harminchét éves létére megélt már két infarktust, egy hajótörést, Leningrád ostromát, szülei halálát, hajszál híján megölték Indonéziában, ejtőernyővel ugrott le Afrika fölött, éhezett, nélkülözött, autodidaktaként tanult meg franciául, tele torokból és virtuóz módon káromkodik, és a világon mindennél jobban szeret nyaranta horgászni a Volgán. A még mindig mosolygó aggastyán érthetetlenül, de csökönyösen Ismételget valamit. Addig motyogja ugyanazt a mondatot míg csak Bazil fel nem figyel rá. — Azt mondja, ő az olimpia győztese. — Hogyhogy? — kérdi Borka. Mindenképpen — mondja Bazil, végighallgatván az öreg válaszát. — Valaha utolsóként végzett négyszáz méteren, de most ő a győztes. Mind meghaltak, ô viszont él. A vénember szemében tűz gyűl kt, esztelen fény. Megvan a cső, amelyik e félig korhadt rádióban még melegedni képes. Az aggkor hiúsága! Matuzsálem gőgje! Túlélni mindenkit. Győzni a nagy maratoni futásban: aki csak vele indult, kinevette őt, ellensége volt, gúnyolódott balsikerein vagy akár együttérzett vele, és szerette — mind lekényszerült a pályáról. Már csak ő van versenyben. Neki dobog a szíve, láthatja, hogyan ísz- szuk a whiskyt, beszívhatja a levegővel a nyers fa, február illatát — nyitva az ablak —, és ha elfordítja a fejét, a mélykék esti négyszögben ezüstösen remegő apró csillagot pillant meg. Egykori legyőzői közül egyik sem láthatja a remegő ezüst- cseppet, mind egy szálig elmentek, maguk is csillaggá, fává, februárrá, szürkületté változtak. — Egyszerű a dolog: sokáig kell élni, és kész. Sokáig kell élnll — mondja Borka, amikor kijövünk a házból, egymás nyomába lépve, a kövezett kerti úton a kapu felé tartunk a sötétben. A bajszos lámpával kikísér. Halkan beszélget Bazillal. Bazil tolmácsol: a bajszos azt mondja, hogy errefelé egészséges, kemény a klíma, és az öreg szinte e- gész életét Coulouse-ban töltötte el. — Nem kell sokáig élni — dörmögi Bazil, amikor a kocsi ajtaját nyitja. — Az a fiú, aki akkor, hetven éve első lett a négyszáz méteren — ha ott ts hagyta a fogát Verdun alatt, vagy a Marne-nál — mégiscsak... Ez pedig Itt, a maga óriástek- nőséletével... Bazil hirtelen gázt ad, hátraröppennek a szűk utcában szunyókáló házak és lámpák — két kerekünk a járdán, kettő az úttesten —, hátra a ferdén megnyúló autók, s máris mögöttünk a város, földek között haladunk a vaksötétben. Kapaszkodók, kanyarok, alagutak következnek, a tóparti útszakasz a krími szerpentinre emlékestet, de Bazil száguld, nem lassít. Zötykölődünk, a kocsi falához csapódunk, némán tűrjük, a foglyai vagyunk. Bazil bekapcsolja a rádiót, valami politikai műsort hallgat, elfulladva, egymás szavába vágva vitatkozik két hang „Wilson“, „Kle- slnger“, „Pompidou“ üti meg a fülünket. Fél óra múltán, hátunk mögött a húsz kilométer hosszú tó, megállunk az országúton. Kiszállunk a kocsiból. Balra domb, jobbra völgy, fények. Elhagyatott falusi bekötő úton lehetünk, sehol egy autó — csak a csönd, a hideg és a leszálló éj. Egymástól némi távolságra álldogálunk a valószínűtlen látvány, csillagoktól tarka égbolt alatt. A fÖT3 szagát érzem, aszfaltra ömlött benzin bűzét, és valami égésszagot, mintha korhadt gallyak üszkösödnének. Valahol messze tüzet gyújtottak a hegyoldalon, a szél idevágja a szagát. Ráz a hideg, minden hiába: tetőtől talpig borzongok. Ivás után mindig pokolian fázom a hidegben. A vénemberre gondolok, valahol ott, a messzeségben, amint hirtelen — csontja velejéig hatolva, di- deregtetőn — megcsapja az égő gallyak bűze, amelyet odazúdft a hegy felől fújó szél... Zircz Péter fordítása HOLECKO VIKTOR illusztrációja JURIJ TRIFONOV: A győztes
