Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-04 / 1. szám
8 új ifjúság • • • neves* q ' ikR nyomozók meséli! Nem csak a pusztában él Azon a reggelen korábban ébredtem. Még sötét volt, s a barátaim békésen aludtak. A Núbiai-sivatag felett alacsonyan ragyogtak a csillagok, de már sefteni lehetett, hogy közeleg a hafnal. Csendesen felkeltem és felkapaszkodtam a legközelebbi homokdúnára. Alig értem a peremére, virradni kezdett, és nyomban megpillantottam... A hiéna egy pillanatra felkapta fejét, figyelő fülét felém fordította, aztán ismét beletúrt a félig szétmarcangolt hullába. Ösztönösen a pisztolyom után nyúltam, de ebben a mozdulatban egy csöppnyi józanság sem volt. A puszta szélén csatangoló hiéna olyan, mint a városban a temetkezési vállalat. Nem csoda, ha az emberek végtelen ellenszenvet éreznek iránta. Hiszen hullákon él. — Csakhogy ha az ember hiéna, az sokkal undorítóbb, mint az állat. Döntsék el maguk, ha nem hiszik — mondja fán Hüschman, a prágai bűnügyi rendőrség főhadnagya, aki nem egy különös bűnesetet derített már fel. A detektív története tizenöt évvel visz vissza a múltba. Akkortájt a Národná tfídán működött egy éjszakai mulató, amely külsőleg igen kellemes környezetnek tűnt, de esténként a legkülönösebb társaság verődött benne össze. — Akkor éppen — emlékszik visz- sza Httbschmnn főhadnagy — egy veszedelmes bűnözőt üldöztünk, aki a legkülönösebb külsőben, maszkírozva, álruhában szokott megjelenni az éjszakai mulatóban. Azt hitte, hogy így nem bukkannak a nyomára. Éppen ezért azon az éjszakán egy csomó éjszakai mulatóban razziáztunk. Éjféltájban érkeztünk a Fekete rigó nevű mulatóba. A lokál tele volt, alig lehetett látni a füsttől. A bárpultnál néhány könnyű lány kuporgott, különben a vendégsereg eléggé változatos képet nyújtott. Az embereim civilbe öltözve ellenőrizték az Igazolványokat. Minden a legnagyobb rendben folyt, semmi felfordulás, filmbe illő jelenet, hiszen a lokál közönsége általában a főbb társasághoz tartozott. Es mégis történt valami. A bárpultnál figyeltem a történteket. Egyszer csak hozzám lépett az egyik emberem, hogy egy katonatiszt nem hagyja magát leigazoltatni, s különben is nagyon ingerült. A doloa elég különös volt. mert ritkán fordul elő. hogy egy katonatiszt ellene szegülne az előírásoknak. Letelepedtem az asztalához, megmondtam neki, hogy nem szívesen zaklatjuk az embereket, de éppen egy nagystílű bűnözőt keresünk, aki még arra is képes, hogy katonatisztnek öltözik. Ez egészen más, mondta a kapitány, és megmutatta az igazolványát. Mindent a legnagyobb rendben találtam. — Ne haragudjanak rám — mentegetőzött a kapitány —, de teljesen el vagyok keseredve. Soha se szoktam inni, de most... Héthónapos korában meghalt a lányom. A feleségemnek már kétszer volt vesztése, ezért igen örültünk, hogy végre sikerült világra hoznia ezt a lányt... Láttam rajta, hogy valakinek ki akarja önteni szívét. Odahívott a bárpulthoz és egy pohár konyakot rendelt, hogy mindent elmondhasson. — Nagyon örültünk a kislánynak. Mindig körülötte forogtunk. De megfázott és meghalt. Nagyon váratlanul ért bennünket ez a szerencsétlenség. A kislány halála utáni napon beállított hozzánk a Prágai Patológiai Intézetnek egy embere és közölte, hogy boncolásra viszi a kislányunk tetemét. Koporsóba helyeztük és ö kocsin elszállította. Mindezt már közölte velünk az orvos is... Ma délután ugyanaz az ember visz- szahozta a koporsót s benne a kislányunkat. Alig helyezte az asztalra a kis koporsót, rögtön közölte, hogy a költségeket meg kell térítenünk. Számlát húzott elő a zsebéből és 138 koronát kért. így is olcsóbban ússzák meg, — mondta mosolyogva —, mint valami ócskás a piacon. Háborgott a belsőm, és azt mondtam, hogy nem mi kértük a kislány boncolását. Erre ő cinikusan odavetette, hogy ezt közöljük a fölötteseivel. Átvette a pénzt, aztán mosolyogva a koporsóra csapott és távozott. Elsötétült előttem a világ. Befutottam a pisztolyomért a szobába, hogy agyonlövöm, mint a kutyát. Szerencsére az anyósom és a feleségem lefogtak. Remélem, hogy ezek után maga sem csodálkozik, hogy elkeseredtem. Az egész ügy nem tetszett nekem se. Megnyugtattam, hogy az ügynek utánajárok, és közlöm vele, hogy mit végeztem. Sose lehet tudni, hogy az az ember nem használja-e ki mások szerencsétlenségét a maga javára. Másnap megállapítottam, hogy valóban létezik-e rendelet, amelynek értelmében minden 14 éven alul el- húnyt gyermeket boncolás alá kell venni. Az azonban nem állt a rendeletben, hogy a boncolás költségeit a szülőknek kell megtéríteniük. Tehát az az illető valóban hasznot húz az emberek szerencsétlenségéből, és bizonyos, hogy nem ez vglt az egyetlen esete. Tehát egy egészen új ügy került elénk, amelynek központi alakja František Vácin, a bonctant intézet hordára volt, ő szállította a gyermekek hulláit. Ellenőriztük az előző szállításait is, és az eredmény megdöbbentett. Néhány száz családban ugyanúgy zajlott le minden, mint a kapitányék- nál, azzal a különbséggel, hogy azok szó nélkül kifizették a kért összeget. A gyász, a keserűség óráiban senkinek se jutott eszébe, hogy utánanézzen a dolgoknak. Bizonyos, hogy az én új ismerősöm is szó nélkül kifizette volna a kért összeget, ha Vácin nem viselkedett volna olyan felháborítóan. Itt követte el azt a hibát, amely végül is a lebukását eredményezte. Vácin természetesen mindent tagadott, de a tanúk tucatjai megtörték, így a bíróság előtt mindent bevallott. Hogyan támadt ez a különös ötlete? Kezdetben az emberek maguktól adtak neki borravalót, és úgy gondolta, hogy mt lenne, ha számla ellenében nagyobb összeget kérne. Megpróbálta, és sikerült. A gyász fájdalma elnyomta az emberek éberségét. Vácin pedig gazdagodott és boldogan élt. Különben lelkiismeretes, szolgálatkész dolgozónak ismerték. Bűnéért 5 évet kapott. tévéből jól Ismert arc: A szigorú keskeny szá], a sarkában egy kis gúnyos redővel, vékony bajusz és nagy, feketekeretes szemüveg, mögötte ártatlan ravaszsággal figyelő kékesszürke szem. Mikes György; Írói rangja, foglalkozása és betegsége: humorista. Humoros karcolatok, finoman maró gúnnyal megírt cikkek alján olvashatod a nevét. Régi ismerős, aki mindig mond valamit, a- mire érdemes odafigyelni, amin jól lehet mulatni. Nem „viccel“. Arról beszél, amit a tévé műsoraiban látott. Legújabban, a humoristák klubjában pedig arról, amit a pesti utcán látott. A valóságot mondja. Csak éppen... Csak hangsúlyozza azt, ami fonák, ami áránytalan, ami falatrengető butaság, amit talán észre sem veszünk, ha valaki föl nem hívja rá a figyelmünket. ■ Annak idején hónapokig divatban volt Pesten „Halló, Alan!“- nel üdvözölni egymást. Mikes tette szállóigévé. Egy gyengécske angol krimi ment a tévében, s a kulcsszereplő egyetlen jellemző tulajdonsága az volt, hogy unottan felemelt karral, s a „Halló, Alan!“ frázissal köszöntötte a többieket. Mikes nem szidta a filmet. Csak elmesélte unott hangon a tartalmát, és „Halló, Alan!“ tetteit... Megsemmisítő bírálata volt a bár- gyúságnak. Most övé a szó: — Szeret interjút adni? — Nem. A humorista mindig magáról beszél. Ha általánosságokat mond, sokan megsértődnek. Egy költő akkor is magát emlegeti, ha általánosságokat mond. Megteheti. Egy humorista kénytelen pont fordítva csinálni. — A közvélemény — vagy a köztévvélemény szerint a humoristák okvetlenül gyomorbajos, e- pés emberek. — Ez egyáltalán nem igaz. Nekem például csak kezdődő gyomorfekélyem van. Az is a sok nikotintól. A gyomorba] különben is újságíró-betegség. Az abnormális élet következménye. Hát normális dolog az, hogy az ember egy ragyogó vasárnap délelőtt bezárkózzék a szűk, sötét szobába, és azon törje a fejét, hogy mit írjon le? Aki pedig a humort tekinti mesterségének, az még rosz- szabb eset. Hiszen nemcsak töri a fejét, hanem még kacagtató dolgokon kell törnie. Amikor egy író, egy újságíró vagy egy humorista leül (mi u- gyanis nem számítunk „igazi“ í- rónak, 1958-ig még az írószövetség sem gondolt rá, hogy tagok legyünk), tehát amikor leül, és megalkot egy figurát, azzal egy e- gész világot teremt. (Mulatságos, mi?) Ezt azonban csak komolyan lehet csinálni. Nálunk, a „Ludas“ szerkesztőségében csupa komoly ember van. Nem szoktunk viccelni. Tabi László főszerkesztőnk például kimondottan utálja a vicceket. — Mi a humor mértékegysége? Mitől függ az, hogy mit miért találunk humorosnak? — Nem akarok rejtélyeskedni, de ez rejtély! Teljesen az emberektől függ. Ami az egyiknek tetszik, a másiknak nem. Sokszor megkeresnek fiatal pályatársak, és megkérdezik, mi az oka egyikmásik írásuk sikertelenségének? Zavarban vagyok, mert nem tudom megmagyarázni. Én csak a saját véleményemet ismerem, nem tudom, hogy másokban mi lakozik. Általában humoros fordulatnak tartják, ha egy gondolatmenet váratlan fordulattal, nem várt logikai bukfenccel fejeződik be. Éppen úgy humoros lehet azonban egy kis nagyítás, egy hamis hangsúly eltúlzása. Egy jó írónak nincs szüksége zárópoénra, mert közben volt az írásban harminc másik. Mi egyébként jó helyzetben vagyunk. A magyarok nagyon értenek a humorhoz. Volt Szűr- Szabónak egy rajza: két fa a szél irányában hajolt el. A harmadik közöttük pont ellentétes irányban fordult. Ezt nálunk mindenki megértette. A svájciak például semmi mulatságosat nem látnak az ilyen abszurd ötletekben. — Mi könnyebb feladat: írni, vagy a tévében előadni? — írni, mindenképpen írni! I- gaz, ősidők óta fölléptek nyilvánosság előtt a humoristák, Nagy Endrétől egészen Darvas Szilárdig. Én még csak most kezdem a személyes ismerkedést a közönséggel. Mindig félek, hogy elrontom — bár azt mondják, jobb, ha én bakizom, mintha egy színész. Viszont a humorista ritkán találkozik a közvéleménnyel. Egy-egy tévészereplés után azonban garmadával kapom a leveleket. Hogy milyeneket? Hát nem mindegyik dicsér. S elég, ha az egymillióból csak minden tizedik utál. Az is százezer. Ha azok szerzői egyszer meg akarnának verni?!? — Mikor jelentek meg első í- rásai? — Első „művem“ egy könyvkritika volt. A Szabad Újpestben látott napvilágot 1945-ben. A „Ludashoz“ 1951-ben kerültem. Akkor már egy éve „külsőztem“, és szerencsém volt. Éppen érdeklődtek a minisztériumból, hogy mi van a fiatalokkal? így rögtön fölvettek. — Mit olvas? — A Ludas Matyit. Természetesen a „profi“ olvasás mellett az amatőr könyvszeretet sem mellékes. Nincs annál kellemesebb, mint körülrakni magam könyvekkel és böngészni mindent, ami érdekel. Mindig erős a csábítás az öncélú olvasásra. Há egy műm kámhoz szükségem van például egy adatra XII. Lajosról. Lássuk az idevonatkozó irodalmat! Órák múlva azon veszem észre magam, hogy az a bizonyos egy adat már nem kell, de közben a fél könyvet el- vagy újraolvastam. A könyvtáramban nincs rendszer, sőt rend sincs. Mégis mindent megtalálok. Lassan olyan lesz, mint egy poros antikvárium: a feleségem megtagadta a könyvek porolását, és én sem vagyok rá hajlandó. Rakosgatni szeretem a könyveket, ezzel büntetem őket: amelyik nem tetszik, az hátra kerül. Humoris- takollégáim könyveit természetesen mindig elöl tartom. Sose lehet tudni, mikor toppannak be. A kialakult családi módszer: amelyik túl modern könyv nekem nem tetszik, azt a fiám fejezi be. Hiába, öregszünk. Vagy lehet, hogy „már perceim is meg vannrk számlálva.“ — Kérek még valami jó zárómondatot ennek a beszélgetésnek a végére... — Talán meg kellene írni, mert ezt még soha nem írták meg rólam, hogy nagyon-nagyon szép gyerek voltam. Sokan nem is hiszik el. Pedig jó humorista csak a szép gyerekből lehet. Vállig ért az a gyönyörű szőke hajam! És hogy énekeltem...! r FIAIAl FERIEKNEK - BIZALMASAN A CSALÁDI BRIGÁD VI. Sok feleségnek szent meggyőződése — még akkor is, ha állásban van —, hogy egyedül csak őt udja elvégezni a ház, a család körüli teendőket. Azok a férjek, akik a téves nézettel nem azonosulnak, helyesen cselekszenek. Am szóljunk ama csoporthoz tartozókhoz, akik kényelemszeretetből elfogadják társuk nézetét. A feleségnek nem szabadna egyedül végeznie a családi teendőket, de asszonyaink amilyen gyengédek, odaadóak tudnak lenni férjük, gyermekeik iránt, annyira könyörtelenek önmagukhoz. Győzzük meg hát feleségünket, legyen szíve — önmagához. Mert nem az az anyai szeretet megnyilvánulása, ha körül ugrálja a családot, végzi a „második műszakot“, a gyerekeket pedig henyélni hagyja, önmagára is tekintettel kell lennie, mert csak így lesz akaratlanul is kedélyes a családhoz. Az is természetes, hogy minél nagyobb a család, annál t több a munka. De fordítva is mondható: annál többen kapcsolódhatnak be a családi brigádba. Mert tény és való, ha mindegyikük csak egy ici-picit segít, a sok kicsi sokra megy. Ezzel persze nem azt gondoljuk, hogy étkezés után mindenki mossa el a tányérját, evőeszközét, hanem ésszerű munkamegosztással kell szervezni ezeket a brigádokat. A család minden egyes tagja „specializálódhat“, kimondott mestere lehet egy-egy házi munkának. Az egyik a fűtésben jeleskedhet, a másik addig szívesebben porszívóz, a harmadik pedig szakácskodik. Ez utóbbi „specia- Iizáció“ nem csupán a lányok kiváltsága. Mi gátolja fiúkat, hogy a konyha birodalmában ne érezzék magukat otthoniasan? Semmi! Igaz, némely dolgot talán nem végeznek olyan „perfekt“, de általában gyorsabbak. Sőt, némely fiúnak kimondott hobbyja a kuktálkodás. Ha a gyerekek kötelességüknek tartják rendet teremteni maguk után, támogatni kell őket ebben az igyekezetükben. Ám az apa hiába mondogatja nekik „Csináljátok meg ezt!“ vagy „Csináljátok meg azt!“, a munkára rá kell vezetni őket, nem pedig ösztökélni. S mi a rávezetés legjobb módszere? A példamutatás, ha magunk is velük együtt dolgozunk, ahogy annak rendjén kellene lennie. Mielőtt a családi brigád a nagy akcióhoz látna, a mamát „el kell tenni áb aló!“, máskülönben hallgathatnánk szünet nélkül a „litániát“, ez pedig olaj a tűzre. Csakhogy igen kevés asszony enged ily könnyen túladni magán. Az erőszakosabbak képtelenek ölbe tett kézzel ülni s nézni a „hozzá nem értők“ szorgoskodását. Nem tűrik,- ha kényszerítik őket a pihenésre. Az ilyen asszonyt hagyjuk dolgozni, de tapintatosan könnyebb munkába fogjuk őt, amely kevésbé kimerítő, illetve aminek egyedül csak ő a mestere. Amíg mondjuk a többiek takarítanak, készítse el a világ legjobb töltött káposztáját. Vagy pénteken este főzzön meg szombatra-vasárnapra, így a család kiruccanhat valahová — s a mama feje se fog főni a gondtól: „Jaj, ha hazamegyünk, nekem még főznöm kell!“ A nagyméretű családi brigádokat szombat vagy vasárnap délelőttre is lehet tervezni. Ha a csapat mindegyike hozzálát, egykettőre elfogy a munka, s a mamának lesz ideje rendbeszednie magát vagy pihennie, kikapcsolódnia. Ha a feleség, anya egészséges, életvidám, a férj kötelessége megőriznie őt ilyennek. Mint már leszögeztük, az anya nem pkkor teljesíti szülői kötelességeit, ha gyermekeit körülugrálja, agyonhajszolja magát értük, míg ők henyélnek, hanem akkor, ha az érdekükben vigyáz magára, óvja egészségét. Azt pedig minden férj tudja, mit jelent a család számára az anya, tehát azt is kellene tudnia, miként vigyázzon rá. Csak példaadással nevelhetjük gyerekeinket arra, hogy segítsenek neki. — hangoztatják nemegyszer az asszonyok. Azt hiszik, tenni-venni a konyhában elegendő mozgás számukra. Igaz, hogy elegendő, csakhogy egyoldalú. Másfajta mozgást is igényel a szervezetük, azt pedig egyedül a sport biztosítja. E téren is sokat tehet társáért a férj: buzdítsa, ösztökélje őt a mozgásra. Kevés asszony kényezteti el magát rendszeres, egészséges mozgással. Legfeljebb amire még kapható — elviszi a gyereket sétálni, de legszívesebben eít is a férjre bízza, hogy ne lábatlankodjanak neki odahaza, míg ő főz vagy takarít. Vajon hány asszony sportol rendszeresen? Sajnos nagyon kevés. Pedig a megfelelő minőségű és mennyiségű mozgás minden ember szervezete számára elengedhetetlen. Ml mindennel járhat az elegendő mozgás hiánya, illetve az egyodalú mozgás? Megmerevednek az ízületek, mivel nincsenek állandóan és egyforma mértékben igénybe véve. Az ízületeket naponta meg kell tornáztatni, mégpedig helyes „befogással“ — például úszással vagy ehhez hasonló gyakorlattal. Sok panaszt idéz elő az ízületeknek a helytelen testtartásból eredő „elhasználódása“. A helyes testtartás viszont késlelteti ezt az „elhasználódási folyamatot“. Az a rengeteg nyavalya, amit az emberek reuma, ideggyulladás meg miegyébb szakterminoiógiával illetnek, általában épp a helytelen testtartás következménye. Szerencsére már pár éve nem divat az annyira egészségtelen tűsarok, amely ugyancsak helytelen testtartásra kényszerítette a nőket. Csakhogy ha nincs ilyen ok, van helyette másmilyen, például a degeszre tömött bevásárlószatyor. Az európa nők nem valami jó hordárok lennének. Láttunk már — legalább filmben, tv-ben — keleti asszonyt, mily kecsesen tartja testét még akkor is, ha fején terhet visz? Épp ez a kecses testtartás titka, a teher egyensúlyozása. Csakhogy nálunk az asszonyok nem a fejükön cipelik a terhet, a bevásárlótáskát, hanem a kezükben — leggyakrabban csak az egyikben, s már nem is kell keresni a gerincelferdü- lés okát. (Folytatjuk)
