Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-08 / 6. szám
6 új ifjúság DASDZEVEGlN SZENGE: BÉKÉT! Megnndorodva puskaporszagtól, ágyúszótól, Menekülve csaták szennyétől, veszett öldökléstől. Mennyekbe szállt a fehér tollú galamb. Méltó mnnkára, jó termésre vágyva. Elkövetkezik e világra nemsokára Egyszer már ai a békés, boldog Idő, Eltörli örökre a hadak szennyét, Elzár minden fegyvert a múzeumokba. DONDOGlN CEVEGMID: TÜZLILIOM Dél-észak-nyugat-kelet: a négy égtáj Köröskörül gyönyörűséges: Benne a kibomló tűzvörös liliom Szivemnek édes. Széles, tágas hazám, Altáj, Hangáj, Hentéj: csodás szines vidék! Benne a kibomló tűzvörös liliom Szivemben ég. Nappal múlik, éj száll, idő gyors forgása Ezer meg ezer éve, folyton! Benne a kibomló tűzvörös liliom Szívemre forrjon. Gyökerez örök talajban Hazámpak jelképe, Tüzvirág szépsége, Fakadj, virulj, bervadatlan! .OílGO; US, DZONG PAj-DZSINGÍN BATTULGA: VÉREMBE, CSONTOMBA FORRT ... Vérembe, csontomba forrt, szépen szóló mongol Végtelen bölcsességnek hatalmas kincsestára! Véreim szava lángként összefonódva táncol, Verssé verődik, hogyha ecsetem tusba mártom. Védjük, óvjuk nyelvünket, apák, ősök örökét, Szedjük dalba a gazdag örökű Ma életét! Lépteink nyomát hagyjuk hátra a jövendőknek! Lendítse szilárd szavunk sereges népünk lábát! nyelv, íiattumwwjtrf (vembe nyugtalanság költözött. Megbántott valaki. Nem szeretek szomorkodni, nem szeretem az orrnak "M mat lógatni. Sétára indultam. A szépséges táj, a gaz- dag természet varázserővel hat rám — elűzi bánatomat, visszaadja nyugalmamat. Lementem a folyóhoz. Friss szél cirógatta az arcom, hajamat borzolta. Ahogy a pacsirta szavára, a fák között röpködő madárkák füttyögésére, a víz csobogására füleltem, derűsebb lettem egy kicsit. Susogott a fűz lombja, karcsú szárukon hajladoztak a pusztai rózsák — ügy éreztem, hogy ezek a neszek, hangok és mozgások egyetlen dallá olvadnak össze. Nem messze tőlem, a parton kékruhás nő ült és olvasott. A közelében egy kisfiú játszott, a fején kerek sapka. Az asszonyka arca megviselt volt. Mélyen ülő nagy fekete szemével bizalmatlanul nézett rám, sovány arcán a fakó bőr alatt kék erecskék húzódtak. A szél összekuszálta homlokába hulló ritkás haját. Ahogy a földre támaszkodott, hosszú ujjai meggörbültek, mintha egyáltalán nem lenne bennük erő. Tekintete gyanakodva rebbent ide oda, mint a kisgyermeké, ha ismeretlen felnőtt szólítja meg, aztán megállapodva a fián, olyan szeretet és gyengédség lobbant fel a szemében, hogy arcát csodálatos fény ragyogta be. A pufók kisfiú ugrándozott, futkározott a mezőn, űzőbe vette a lepkéket, virágot tépett. — Aranyos a fia — mondtam. A nő, mintha már várta volna ezeket a szavakat, boldogan ,elinosolyodott: — Igen, nagyon jó gyerek. — Hány éves? — Három. — Derék kis kölyök. „ — Hála istennek, makkegészséges. — De ugye, maga nem egészen? — kottyantottam ki meggondolatlanul. Az asszony lesütötte a szemét, homloka elfelhősödött. Idegesen morzsolgatni kezdett egy fűszálat. Ahogy rápillantottam szomorú arcára, éreztem, hogy nagyon tapintatlan voltam. Kínos csend telepedett közénk. — Mondd, anyu, a lepkéknek a szárnyukon is van szemük? — futott oda a kisfiú. Mindketten elnevettük magunkat. Nem gondoltam volna, hogy ez a beesett mellű nő Ilyen csengőn tud kacagni. Arcvonásai ellágyultak, látszott, hogy a fia körül forog minden gondolata. — Ötletes kérdés —' szóltam. — Hiába, senki a világon nem gondolkozik olyan tisztán és okosan, mint a gyerekek. A nő szemében bizalom csillant: — Én is azt hiszem, hogy a földön a legdrágább kincs a gyermek. Ezért nem kíméltem még az egészségemet sem értük. Látja, maga is rögtön észrevette, hogy rossz bőrben vagyok, pedig most már istenesen nézek ki. Pár évvel ezelőtt olyan leromlott állapotban voltam, hogy az orvosok nem engedélyezték a. szülést. Két gyereket el kellett vetetnem. Harmadszorra aztán elhatároztam, mindenki előtt eltitkolom, hogy gyereket várok. Az első időkben még ment is a dolog: SZENGltf Erdene A JV Y A nagy fiú, azt hiszem, derék ember válik belőle. Az egészségem is kezd helyreállni... Meglehet, hogy még öcsikéje s lesz.. Arcán könnyed zavar futott át. Gyöngéden, féltő szeretettel simogatta meg a fia fejét. Daloltak a pacsirták, hajladoztak a fűszálak, a virágok, valahonnan mézillatot hozott a szél. Szívembe béke költözött. Zahemszky László fordítása ’ •"riii wm»úiihhim jő szorosra húztam az övemet, nem is vett észre senki semmit. De aztán már nem lehetett tovább rejtegetnem A betegségem is súlyosbodott. Barátaimra, rokonaimra való tekln tettei végül mégiscsak megint az orvosokra keilet! naligat nőm... Hogy megsirattam! Tudja, Iszonyú érzés egy anyának elveszíteni a gyerekét, ha már néhány hónapja a szíve ala’t hordta... Teljes három hónapot feküdtem a kórházban, de egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy a gyerek miatt rendüli meg így az egészségem. Keskeny ujjaival idegesen tépdeste a fűszálakat, szemébe könnyek lopakodtak, a hangja megremegett. Elfordítottam a tekintetemet, a folyó túlsó oldalán emelkedő hegyeket kezdtem tanulmányozni. A kisfiú egy csokor tarka virágot hozott az anyjának. Az asszony sovány karjaival szorosan magához ölelte, megsimogatta rövidre nyírt haját, és megcsókolta a homlokát. Aztán szemét lehúnyva, hátravetett fejjel folytatta a történetet: Elhatároztam, hogy a következőt mindenáron megszülöm, még ha belepusztulok is. Egészen belebetegedtem a gyerek utáni vágyakozásba. Irigykedve néztem az asszonyokra, akiket gyerekkel láttam. A szomszéd gyerekeket kezdtem babusgatni, de az anyjuk megharagudott, attól félt, hogy megfertőzöm őket. Éjjelenként azt álmodtam, hogy az enyémet tartom a karomban... Aztán jöttek a szörnyű ébredések, a keserves könnyek... És egyszer csak megmozdult bennem a fiam. Most már senki előtt nem titkoltam el a jövetelét, megmondtam a rokonaimnak meg az orvosoknak, nem engedem, hogy bárki egy ujjal is hozzánk nyúljon. Nagyon aggódtam miatta, mert ugyanolyan rossz állapotban voltam, mint azelőtt. De éreztem magamban a gyermekemet, és ez erőt adott Az orvosok is megtettek mindent, hogy megmentsenek bennünket. Aztán megszületett... Mozdulatlanul feküdtem, teljesen kimerültem és csak néztem, néztem a fiamat. Ujjongott testem- lelkem, sírtam és nevettem a boldogságtól. Es tudom, hogy a fiam mentett meg a haláltól. „Élnem kell — szorítottam össze a fogamat —, hogy ne jusson árvaságra“... Most már * ’«W ' ‘N/' ■-----V, (Á . v v<:V: V. / W V '-xJf/: . Ji vm Kiss Sándor rajza DASDORDZSlN NACAGDORDZS: KÉKEN VIRÍT A VIRÁG Kéken virít a virág, Később majd gyümölcs lesz. Két szív, ha ég egymásért. Kész egymásra várni. Vígan Int az almafa, Virága mint felhő. Vidám szavú, pej fiú, Vigadoznám véledl Hajlik a szil, a fenyő, Ha szél rázza lombját — Hamar szárnyú kerecsen Holt víz felett köröz fenn. • Hajladozik szilfa, nyár, Ha a hegyen szél zúg — Harsány sólyom madaram Hangja szépen szólal. Hegyét hároq szilfája Hogy csillog a fénybenl Hol vagy, kedves szeretőm? Hallom, kevély lettél. Fenyő villog, szilfa leng, Fénylik, suhog, biztat — Fényes szemű pej legény, Fejem, szívem tiéd már. SZODNOMBALOZ5IRIN BUJANNEMEH: SZÉP TÉLI TÁJ Hólevél, habfehér. Nesztelenül száll, az égből. Szikla, hegy: csöndben ül, Kimered fehérróka-prémből. Tiszta víz fagy tükörsimára, Szürke szikla nézi magát benn Kopár szilfa meztelen ága Most csak jégvirágot terem. Cérnahangú csöppke madárnép. Játszadoz erre-arra, Fényes fehér hóhalmokon Zajong csevegve-csapongva. Rongyos-lompos hóruha Az erdő minden fáján, Mint festett kép mozdulatlar Tárul a téli látvány. Minden jövő-menő élő Lábnyoma, útja látszik, Sima széles szép havon Kusza rajzot játszik. Havas hegyvölgyes vidéken, Fekete ösvényen, Kúsznak messzi karavánok Hágón átkelőben. Széles hegy nyergén Tört-ezüst magasba Leng a jószág révült hangja: Ez Mongolföld téli nyugalma. * HOCA NAMSZARÄJEV: * A MADARAK ÚTJA Levelek, lombok sárgulnak, Lebben hűvös őszi szél, Meredek medrű patakok Mély völgyükben zúgva futnak. Fiát röpülni most tanítja Féltő gonddal a madár, Szárnyuk suhog fönn és lenn: Százszorszép szülőföldjüktől Hej, de nehéz elszakadni! Bőkezű Bajkál anyánkat Búcsúzóul köszöntik, Hosszú, csudamesszi útnaV Hangos szóval indulnak, Kéken égő mennybolton Sor sor után, tovatűnnek. v
