Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-13 / 24. szám
Új ifjúság q GYÜRE LAJOS VERSEI: KOMAROV KEZE: EMERIGO TOT SZOBRA Szigorú életünk kalitkái az álomszigetekig tágulnak. Szállunk az űrben, körüljárjuk a végtelent, zarándokolunk vágyaink csillagmezőin — mint tövisek közt ha járnak kalandra éhező vásott vadócok — felsértett ideológiánkra tejutak partjain szedünk gyógyító füveket. Elejtett csillagmorzsák után kapkodunk, vassal, szénnel, s higiénikusan megtisztított dimenziókkal táplálkozunk; felosztjuk magunk a fogaskerekek közé szorult napok, s az álmok között, mint anyánk a vasárnapi csibét ...S egyszerre csak, mint hárfa halk húrjain, programozott arcunkon végigsímít Komarov keze. Ti előrevivő csonkok — vérrel olajozók! Fogaskerekek közé sajtolt álomtalan éjszakákl Emeljetek mindig magasabbra! Emeljetek, ti áldva ölelő, hiányzó kezek! JELENTÉS Az űrből nézve; a Föld teljesen nyugodt. Nem látni a fekete varjak őszi kongresszusát, hanyatt dőlt városok szétvetett lábait; az utakat, folyók tükrös lapját, s a mutatóujj halált hívó jelét a puska ravaszán. INVOKÁCIÓ 0, lovag, a Malom még őröl, és ön oly rég állja a harcotI és kik metszettünk közös töröl, szusszantsunk — tegyük le a kardot. I 0, Don Quijote de la Mancha! lovag, hát nem látja: mily döre e lázas csörte — s holnap, vagy ma, ráhullunk a nagy Malomkőre! Es lovag, bár fáj, de ez való: csak nevetnek rajtunk és szánnak. Hagyjuk hát, s intsünk búcsút a jó Sancho, s donna Dulcineának! V olt egy városka a Felvidéken, amely Szindbád idejében — ,,az én időmben“, szokták mondani a szívbajos férfiak — arról volt nevezetes, hogy benne a nők nappal lomposan, fésületlenül és bágyadt szemmel találhatók, gyerekeket és férjeket püfölnek, visító madárhangon beszélnek, káposztás fazekat cipelnek, hajnalban felkelnek a nagymosáshoz, és versenyt dolgoznak a széles csípőjű tót leányokkal, a padlás pókhálói közé dugják fejüket, a kürtőbe másznak, és meztelen lábukon a papucs csattog, s csupán egyetlen hölgy lakik a városban, elszegényedett bárónő, aki régi huszárttszti kesztyűben végzi a takarítást; — ám Idő múltával, midőn a toronyórán az alvó csókák és varjak a mutatón a félkört beutazták, és a cinke halkabban fütyül a késő őszi almafán, a városka körül levő pincék ajtaja kinyílik, és csalogató, fagyos, hordószagú pincelevegő áramlik alá a hegyről, a háztetőkre kék árnyak telepednek, mint az erdőből visszatérő mesék, estveledík: a nők szép ruhákat öltenek magukra, finom csipkét vonnak, ékszer tüze ragyog megfésült hajukban, és az arcuk frissen mosott, mintha bálba készülődnének, üde tekintetükben élvezetvágy hullámzik, mint a lámpások játéka a vízen, jó szagú harisnyák, cstpkegallérok, kendőcskék, fehér kesztyűk és tollas kalapok jönnek elő... Olykor csak az ablakba ülnek, ahonnan a kihalt utcát nézik, máskor siető, ruganyos léptekkel, mintha valami dolguk lenne, végigmennek a piacon, a patika mellett, a könyvkereskedés lámpásánál riszátják derekukat. Egymás között Pestről, Párizsról beszélgetnek, és a gyöngéd havazásban boldogan öltik egymásba karjukat. Idegen férfi áll a vendéglő léghuzatos kapujában, a piros betűs lámpás alatt. A Hársfa omnibusza a vasúti állomásra döcög, és aranyozott sapkában áll a hágcsón a félszemű Tirnovai, a bérszolga. Vajon kit hoz majd az omnibusz a vasútról, és ki lehet az idegen úr, aki zsebre dugott kézzel, bánatos arccal álldogál? A ruhája szabása nagyvárosias, és a nyakkendőjébe, a szemtelen, egy balerina lábát tűzte. Szomorúan elgondolkozva nézdeli a hölgyeket szép ruhátkban. Ugyan miért nem szól már valamit ott az utca végén, ahol a kis hídnak ' kanyarodik az út, és lámpások nem világítanak? Vajon ki lehet Ö? Mit mondana, ha megszólalna? Honnan hozta mondanivalóit? És talán egyszer elhangzana száján az elképzelhetetlenül gyönyörű bók, amelyet a nő élete végéig nem telejt el? — Szindbád, midőn régi teleken elutazott a városkába, és a Hársfa környékén szemügyre vette a nőket, mindig hozott magával egy-egy bókot, amelyet odavetőleg, szinte unottan a helybeli nők fülébe súgott a régi falak tájékán, mielőtt hazamentek volna, hogy szép ruhájukat levessék. Szindbád bizonyosan tudta, hogy a tükör előtt, a gyertyafényben egy darabig tetszelegve megállnak a nők, mielőtt az első kapcsot megnyitnák. A tükörbe néznek, lágyan mosolyognak, szép szavakra gondolnak, amelyeket az imént hazudtak a sötétben. S amint így a tükör előtt állnak, úgy látszik, hogy egyetlen vágyuk, többé sohasem vetni le ruhájukat — hisz KRÚDY GYULA: A FELEJTHETETLEN BÖK így voltak elragadóak, felejthetetlenek, szerelmet ébresztők, így tündököltek, ha csak rövid időre is a korzó lámpásai alatt. A kis cipők kopogásában Budapest zenéje hangzott — hazudta Szindbád —, ékszerük a bécsi udvari Opera páholyából kölcsönözte füzét, midőn Annunciáta hercegasszony ül a bal oldali soron. És a hajuk, a szemük, a szájuk, mind oly különös, sohasem látott. Csupán až „ő“ szeme mélyében látható a márciusi erdőszét kéksége; az „ő“ hajának van olyan illata, mint az orgonavirágnak, amellyel fiatal nők esküvőjén az oltárt díszítik; szájukban parföm, mint nyári este a megöntözött kertek lehelete. S lépésük a divatosan rövid szoknya alatt azon drága érzeményt juttatta Szindbád eszébe, midőn tüllszoknyácskában előrelejt a nagyopera quadril- le-ja, és a karnagy előtt Donizetti fekszik a pulpituson. — Portyázó janicsár-lovasok élén szeretnék a városba jönni... — sóhajtotta Szindbád. — És? — És elrabolni magukat (S ekkor furcsán, gúnyosan nevetett Sz.) ámos emlékkönyv őrizte a városkában Szindbád nevét, bár mindig rövid időre tűnt fel zöld kalapja a sötét, fedett híd előtt, ahol zsebre dugott kézzel várta a nőket. Halottaiból feltámadva, gyakran felkereste a szenvedélyes nők városát, ahol a férfiakkal a pincéket látogatta meg, és a nevét éppoly vidáman ka- nyarította a pincefalra, mint az emlékkönyvbe.-A színházban és az étteremben a nők háta mögé ‘ült, és ígérte, hogy másnap meglátogatja őket, midőn egyedül lesznek odahaza. A váltakhoz és a nyakakhoz beszélt, és a ruhafodrok között sohasem tévedt el a keze Meghalni hívta a nőket vagy elszökni, át a határon... És most, amint alkonyattal újra látta őket a régi híd tájékán, ahonnan a kis cukrászbolt kivilágított sárga függönyei a behavazott háztetők alatt szinte úgy ragyog tak, mint a bábszínházban a kis kastélyok — mély meghatottságot érzett kihűlt, öreg szívében. A közelgő nők kis cipőjének kopogásában régi boldog órák, tüneményes napok emléke surrant Szindbád szívébe, mint fészkébe a fecske. Szenvedélyes szavak, sóhajtások, kiáltások jutottak eszébe, amelyek egykor e lezárt női ajkakat elhagyták; kézmozdulatok, csókok, amelyekkel lekötelezték. És valahogyan úgy látta az arcokat most is maga előtt, mint a régi pásztorórán a temetőben vagy a bükkfás hegyoldalban, a karácsonyfa alatt vagy a téli növényekkel megrakott verandán. Mintha megmerevültek volna a női arcok — akkor régen —, a szemek, a szájak, hogy azóta életükben mindig csak egyet tudnak kifejezni: a szerelmet. Szindbád láthatatlanul álldogált a híd oszlopánál, és engedte elmenni maga mellett a nőket, holott máskor e helyen gyorsan karmantyújukba szokta dugni a kezét vagy a hónuk alá. És a kis fülek szinte elpirultak a szenvedélyes szavak árjától. Most elmentek ők a téli alkonyatban. Az aranymívesné, akinek nagy szemében odaadás és csábítás fénylett; a papír- knreskedőné, aki egy régi kedveséről tett vallomást és önfeláldozó szerelmében azzal mulattatta Szindbádot, hogy minden titkát rábízta; az álmodozó tanítónő, aki a legboldogabb délutánokon a lélek halhatatlanságáról, teozófiáról locsogott Szindbád fülébe; a zongoraművésznő, aki a búcsú pillanatában szinte a küszöbön engedett Szindbád óhajtásának; trma, aki szép asszonytestvéréről beszélt álmodozó megfigyeléseket; Janka, Johanna, aki szánkón szökött a szomszéd városkába, s ott öngyilkosságot akart elkövetni; Aranka, aki gazdagságára hivatkozott, és gondtalan jövőt ígért szerelmesének; Mária, aki húsvéti gyónásra gondolt... és Lénia, aki csupán azért könyörgött, hogy Szindbád még egyszer visszatérjen. Újra látta a régi arcokon a régi órákat a szellem a híd mellett, mintha már réges-régen le nem mosta volna a szappan és az idő a csókoknak nyomát. Vajon mennyi mindent mondtak azóta más férfiaknak, más órákban, más szavakban? — ez nem jutott a halott eszébe, mindig csak a bókokra gondolt ő is, mint egy vénkisasszony, amelyeket hajdanában e nőktől hallott, szívébe zárta, és soha el nem felejtette. Utolsónak a matematikatanárnő ment át a hídon, akit nyílt, nyugodt észjárása miatt általában tiszteltek a városkában. Mindig hideg illata volt az arcának, és a zárt derék felett fehér gallérka volt a nyakán. Szindbád ekkor előlépett a sötétből: — Emlékszik rám? A tanárnő hosszan, meglepetten Szindbádra nézett. Halkan mosolygott, mint a koratavasz-esti ábrándozás, midőn a későbbi fehér virágok lenge fátyolként ereszkednek az almafákra. — Emlékszem — felelte, és hosszasan megszorította Szindbád kezét. — Azt mondta, hogy én vagyok Faust doktor női alakban. S azóta gyakran gondolok a doktorra. 1915. VARGA IMRE VERSEI FAKULÓ JELENLÉT villog tarka tajték elmaszatolódé élek lazán szétrezeg a kép a téma a rostok mögé szivárog kakasok néma trombitahangja fürtökben izzik az ég peremén a tűz egy ember fáradtan fut a szembeszélbén (SZÁJ) ■ ■ beomladt szájboltozat üszkös fogak szavak: napszítta fakó bútorok szerteszét eltitkolt szó: helye a mészen (több világos alakzat) a nyelv árnyékában nyurga fonnyadt levelű hangzók (füst-virágú mássalhangzók) szirmuk egy pillanat szertefoszlik aztán: hó lepi be a havat LAPSZÉLRE csak a tudatlant űzik vágyai a bölcs a világ fölött lakik tudásom szüntelen nyelvet ölt rám és vágyialan vagyok
