Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-06 / 23. szám
új ifjúság 9 Trúchly Gabriella 1951. január 19-én született Csúzon. Lévén a Pedagógiai Iskolán tanult, s itt ismerkedett meg mélyebben az irodalommal, a költészettel, jelenleg a dunaszerdahelyi járásban, Vajkán tanít. A dunaszerdahelyi irodalmi színpad aktív tagja. TRÚCHLY Gabriella versei: Ébredés Minden kakaskukorításra megmoccan bennünk a bűn. Ordítva teremtődünk egymásnak. Nem érdekel a farkascsorda az idomított eszkimólány sem a számítógépek Halálunk kényszerocsűdás csodálkozás és félelem Sárga csend Árnyékunk csendbe kövül és elárasztja a folyó. Tehetetlenségem csúcsán megszólalnak a kakasok. Amíg összekondulnak a csillagok Hol vágtatsz most, kedvesem a savanyú esőben csontomban reggeleink penészhada tompán tenyészti a szomorúságot kifehérült bőrömön mentelek a hafnalt ketyegő csillagoknak vezetlek parttalan golyónak felidézlek hajónak fedélzetmesternek füstnek leheletem két tüzoszlop süvölt este ste te a part kihull belőlem összekondulnak a csillagok Átdöfnek a folyók Atdöfnek a folyók, nedves partjaimtól elszakadni készülök torkomban mezítelen kakas s egy kinőtt tyúktojás az éj kapui hozzácsapják kisujjam fejem fölé ágaskodik a fájdalom csillagnyi égdarab koponyám csendjébe belenősz mint az idő M ár a tél közepe ót a azzal bíztatta őket, hogy mennek a pályára, ha elolvad a hó. — De mi lesz. ha nem is fog esni? — kérdezte a kicsi. — Akkor is megyünk! És mentek. Egy vasárnap délelőtt — ki a meccsre, megnézni a focisokat, most így hárman, először. Megálltak a pálya szélénél, innen a kerítésen. — Látjátok — mondta nékik —, ez a pirosak kapuja, az a kékeké. Ebbe a kapuba rúgják be a labdát a kékek, amabba a pirosak. Amelyik csapat többször rúgja be a labdát a másik kapujába, az győz. — Csak ennyi? — kérdezte megint a kicsi. — Csak — Akkor nem is olyan nehéz. Mekkora az a kapu! — Bandit nem érdemes elhozni — stréberkedett a Nagyobb —, nem nézi a focisokat, csak szaladgál a kerítés mellett, egyik kőpadról a másikra. — Hadd ugráljon, itt szabad! — Apa, — mondta később a nagyobbik —-, fogjuk el Bandit, tegyük át a kerítésen, hadd segítsen a kékeknek, rajta is kék kabát van! — Nem akarom! — nyüszített a Kicsi. — Miért nem? — Mert ott csupa sár minden. Nem akarok sáros lenni. Focista se akarok lenni. Ne tegyél be a csapatba! Furcsa — gondolta magában —, én annak idején mennyire reszkettem, hogy a kerítésen túl lehessek, hogy tegyenek be a csapatba. Nem akarja ez a gyermek, pedig éppen azért hozta ki őket; hátha megtetszik nekik. Venne tavasszal egy labdát. Igazit, bőrből... Kisütött a nap. A Nagyobbik — a kislány — nem tágított, állt az apja mellett, nézett, ő már tudja, ha valahová nézni megy az em bér, hát nézzen! Nézzen, akár lát valamit, akár sei — Nem igazán érdekes! — mondta később. — Miért nem? — Azért, mert ezek se nem törpék, se nem óriások! Ha ők játszanának, a törpék labdája csak akkora lenne, mint egy mákszem, az óriásoké pedig mint egy kék busz! — Sose rúgtak gólt? — De! Azt akarják. Azért csinálják. — De hát miért csinálják azt, amit nem tudnak? — Tanulják! — Miért nem óra előtt tanulják vagy otthon? — Ez nem iskola, ez nem napközi, ez meccs!- Ja? A Kicsi már a legfelső betonsorokon szaladgált. — Nem fogsz meg! Nem teszel be a csapatba! — már őt is nézték annyian, ahányan a meccset. — Apa, miért köszönget itt neked mindenki, és miért mondják neked hogy sporttárs? Mert ha még azt mondanák, hogy sporttáska?! — Azért, mert régen én is játszottam, és ezek a bácsik VÉGH ANTAL: HA ELOLVAD A É már akkor is jártak meccsre. A sporttáska, tudod mi, a sporttárs meg olyan, mint a pajtás! — Ahá! Később, ahogy megígérte apa is, meg a Nagyobbik is, hogy nem teszik be a kicsit a csapatba, lemerészkedett a felső betonpadokról. — Itt nincs büntetőpad? — kérdezte. Körülnéztek. Van. Ott a túlsó oldalon: kettő. — És mfért nem ül rajta senki? — Mert itt mindenki rendes. Itt mindenki azt csinálja, amit kell. Nem úgy, mint ti az óvodában! — De azt mondtad, hogy gólt kell rúgni. Nem rúgnak. Akkor miért nem ül a büntetőpadra az, aki nem rúg gólt? Wjézték megint a pályát, a meccset, *— Ha itt volna egy óriás, az mekkorát tudna a — Csakugyan, ezt be lehetne vezetni! labdán rúgni? — kérdezte a Nagyobbik. — Mekkorát? Mekkorát is... Elrúgná az egyik kaputól a másikig... — Te elrúgtad régen? — Majdnem! — Akkor te óriás voltál i — Hozzájuk képest! — Tudod, apa, egészen érdekes lehetne ez a meccs — folytatta a Nagyobbik. — ö már nagy, tud okoskodni, ha mindegyik csapatban volna egy óriás. Csak egy. Egyetlenegy. — De nincs! — Nem lett volna jobb inkább az erdőbe menni, medvenyomot keresni? És ott akármelyik pillanatban észrevehet az ember egy óriást is. Itt hiába nézzük. — Itt hiába! Később mind a kettőjüknek fázott a keze. Oda álltak az apa mellé, hogy beledughassák a kezüket a zsebébe. Forgolódni se lehetett, a meccset kellett nézni. A Kicsi úgy szokott, ha a Nagyobbik mond valami okosat, mond ö is, hátha apa megdicséri. Már mióta hallgat. — Apa, mondd, miért oda rúgják a labdát, ahol nincs senki? — Miért? Hát mit csináljanak, ha nem tudják oda rúgni, ahol van valaki? — De ha oda el tudják rúgni, ahol senki sincs, akkor oda is tudhatnák, ahol van valakil — Az nehezebb. — De miért? — kérdezte a Nagyobbik? — Csak! felelte rá a Kicsi. J átszottak, játszadoztak a pályán. Na, most talán a pirosak. A, fenétl Semmi. Belevezették a labdát a pocsolyába. Pedig innen is látni, hogy a pálya melyik része pocsolyás. De ők még közelebbről nézikl — Ez a legnehezebb sport, apai Igaz? — kérdezte a Nagyobbik. — Igen, valóban az! — Mindjárt gondoltam, mert itt a csapat fele mindig áll a pályán. Ez olyan nehéz... Fele pihen, fele játszik. — Hát a fele azért nemi — Igen, én is látom. Sokkal többen állnak... a hetes is, a nyolcas is, a kilences is, nézd csak. Tizenegytől nincs tovább. Látod, ez a baj, ha lenne legalább harmincig, akkor mégis többet játszanának! Akik ott állnak körülöttünk, nevették. — Apa, miért van az, hogy csak hóolvadás után játszanak? És csak egyszer? — Nemcsak hóolvadás után játszanak, és nemcsak egyszer, játszanak szinte mindig De az emberek akkor jönnek k! először. És aztán megfogadják, hogy megint csak majd a következő hóolvadáskor... — Ahá? Mert akkorra ezek megtanulják a gólt? — Nem valószínű. — De azért mi Jöjjünk megint. És hátha... — Feltétlen jövünk. Csakugyan . Hátha. — És az a bácsi miért fütyörészik? Rajta a melegítő alatt milyen pulóver van? Piros vagy kék? — Általában valamelyik. — Zöld nem lehet rajta? — De! Miért ne lehetnel — Akkor ő a Fradi? — Te ezt honnan tudod? — Mert mondta Csinti az óvodában, hogy csak egy csapat van, a zöld. A többi nem csapat. Ezek se csapatok? — Néha a zöld se. — Ahá! A mikor leghosszabban fütyült a bíró, vége lett. Gól nélkül. — Csakhogy! — mondta a kislány. — Képzeld, apa ha sose lenne vége, hozhatnának magukkal a bácsik kempinget. Itt ts kellene aludni! De az azért mégis izgalmas lennel — Az, igen! — És mondd, apa — kezdte újra a kislány már kifelé a piros salakon —, amikor ti játszottatok, gól volt? — VoltI — És akkor a bácsik nem bosszankodtak? — Del — Miért? — A gól miatt! — Ahá! Akkor mindenképpen bosszankodni kell. Anyának otthon, amíg takarít, nekünk meg- a bácsiknak itt. — Valahogy így... — Azért ez a mi bosszankodásunk mégiscsak más, mint az anyáéi — De mennyire! Mészáros István huszonhat éves, Komáromban született. Ki kötői munkásként dolgozik. MÉSZÁROS ISTVÁN VERSEI: Ősz van Esőre áll odakint. Felettünk elszállt időhöz méltóan a békés csend hiányodtól árvul szüntelen. Túl hosszú e hallgatás. Elszántságunkat múlja felül. Így indulunk mi is követjük a várakozókat. Míg voltál Annyit adtál hogy azóta is csak abból tudok adni. Míg magam-téged osztogatlak, s míg az életemet elárasztó fájdalom belefér egyetlen pillanatba, úgy hiszem — már örökre csak téged foglak hinni. Még győzlek szükséggel Mindenhol találok belőled valamit de már csak veszíteni tudlak. Lényed szárnyaié ismeretlen, hiányod változó s így szüntelen. Nem győztelek hittel, lehetőséggel, sem véletlennel. Időtlen létezésed belopakodott elmúlásom minden pillanatába, hogy könyörtelenül figyelmeztessen tfivolodó napjaimra.
