Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-30 / 22. szám
új ifjúság 9 Csontos Vilmos: KI VOLTÁL Ki voltál nékem, s ki maradtál, Akkor is, ha már kitagadtál? Azt én tudom csak. Szivemben, valahol nagyon mélyen, Elrejtve emlékem selymében, Ott hordozlak. Hordozlak, s áldom azt a selymet, Amelybe egyszer régen rejtett A tűzpiros nyár... — Én megfakultam, elfáradtam, Mert minden tiizem nálad hagytam. — S te nyár maradtál. Török Elemér: CSUKOTT NÉMASÁGODBAN Egyedül vagy, mint haldokló Iszonyú félelme fogságában. Szívedre hull némán a csend, mint fára a tiszta hó, így adod magad a hallgatásnak, legyőzött lázadó. Mennyi ellentét gyűrűző köre zárt már örvényeibe. Mégy egymást rejtő gondolataiddal létezésed rejtjeles útjain, körülfürkésznek örök-éber szemek: s miértjeidre nincs felelet. Mint némafilm pereg előtted múltad, csukott némaságodban remény virraszt, csak hallgatsz róla, akár a sír örök lakója. Varga Imre: TÁJ a vers hatalma: önmagukkal zsúfolt fogalmak rlnganak a lombban lengenek az ágon hiánnyal zsúfolt szavak, „te" „arcod“ „nyakad" „melleid“ irigylem versemet: hatalma van fölöttem. Dénes György: SZÁGULDJATOK hagy lovakon lovagoltok, már utol sem ér az este, hogy a telketeket hulló nyárfalombbal megillesse. Keményebben fakad a szó ajkatokon, mintha orkán zengetné a mtndenséget, üvóltve száz pokol torkán. Szép ez is, de lássátok, a végtelen kín nem a Térben sajdul. Itt ég, robotol az ember kalitkás szívében. a szavak között: ibolyák kéklenek a betűk gallyain madarak téli szavakból kiköltözött rigók verebek Jól van. Ti csak rohanjatok, verje szemetek a hajnal. Vjvjatok meg helyettem is a kétfejű zivatarral. X JOSEF NESVADBÄ TABU önző vagyok. Sohasem tagadtam ős nem is vitatkozom, ha ezt bárki a szememre veti. Hiszen csupán az önzésemnek köszönhetem, hogy elkerültem Chicago külvárosából; fejezhettem be az egyetemet és nyertem akadémiai titulust. Csak hát rossz szakot választottam. A második világháború után, amikor sehogy sem akart béke lenni és valószínűnek tűnt, hogy az egészségügy a továbbiakban is megvédi tagjait, a fiatalemberek százai vetették magukat az orvosi tanulmányokra. Persze ebben nagy szerepet játszott az anyagi megfontolás is. De hát amikor egyszerre olyan sok orvos került ki az egyetemekről, a honorárium csők-' kenni kezdett. így végül is örültem, amikor a városi szülészeten állást kaptam, ahol a főorvos nem sokkal munkába lépésem után már megengedte, hogy operáljak, még a legsúlyosabb esetekben Is. Érdekeltek a nőgyógyászati operációk és az abnormitások is. Egy éven belül már bekötött szemmel is végeztem volna császárvágást. A méhen kívüli terhesség megszüntetését pedig ugyanolyan ügyesen és gyorsan végeztem, mint a főorvos. Még gyorsabban Is csinálhattam volna, de nem akartam magamra haragítani a főnökömet. Pedig ezt így sem kerülhettem el, és végűi kegyvesztettként kellett távoznom. Az ápolónő miatt. Három hónap múlva a főorvos mindkettőnket kidobott. A bennszülöttek kórházában voltam kénytelen állást vállalni. Akkor nem volt más lehetőségem. Útközben mar előre örültünk az egzotikus környezetnek. Egy lépésnyit sem távozhattunk a kórházból. A szülészeti osztály rettenetes állapotban volt, éjjelnappal dolgoznunk kellett. És nem Is lett volna hová mennünk. Kórházunk nyolcvan kilométernyire feküdt ennek a vidéknek az egyetlen városától. Itt mindenki keveset költött, mert senki sem akart ittmaradni. Jól akartunk keresni. És közben hivatásunkat gyakoroltuk, a bennszülötteket gyógyítottuk. habár nyelvüket senki sem értette. Élő anyagon kísérleteztünk. Mindegyikünk valami érdekeset akart felfedezni, amivel magára vonhatná a külvilág figyelmét. Már azt hittem, hogy nekem sikerült. Az alatt a rövid idő alatt, amióta itt dolgoztam megállapítottam, hogy az itteni születéseknél magas az abnormalitások százaléka. Összehasonlíthatatlanul gyakrabban fordultak elő, mint bárhol másutt. Sok a koraszülött. És számuk hónapról hónapra emelkedett. Leírtam a nálam előfordult eseteket és a jelentést elküldtem a fővárosba. Sokáig vártam a válaszra. Meg is sürgettem néhányszor. Mert biztosan tudtam, hogy K. professzor, akinek előadásait olyan szorgalmasan látogattam, rendkívüli érdeklődést tanúsít a torz- és a szörnyszülöttek iránt. Nála láttam azokat az értékes példányokat, amelyek itt szinte mindennaposak, s amelyek fényképét a jelentéssel együtt elküldtem neki. A végén meggyőztem feleségemet, hogy nincs szüksége új kosztümre, s az erre a célra félretett pénzen a fővárosba utaztam a klinikára. Hiszen a jövőmröl volt szó, a hírnevemről. Mert hisz a felfedezésem tulajdonképpen szenzáció! Csakhogy K. professzor kiabálni kezdett velem. Az abnormitások már régen nem érdeklik őt. Nem akarja velük megzavarni lelki nyugalmát. Most a fájdalom mentes szülés problémája foglalkoztatja. Ennek megoldásán dolgozik, s ezt tanácsolja nekem is. Majd hogy ki nem dobott új, fényűzéstől ragyogó lakásából. Még pár évvel ezelőtt K. professzor elvből újságpapírt használt zokni helyett és padlás szobában lakott. A szerkesztőségben egyáltalán nem akarták cikkemet kiadni. Hogy képzelem én azt, förmedt rám egy tit- károcska — felháborodásában csak úgy ugrált a szemüveg az orrán —. azt akarom talán, hogy a köztiszteletnek örvendő tudományos folyóiratban egy nyers valóság puszta közlése jelenjék meg? Előbb alaposan dolgozzam ki munkámat, szerezzek hozzá forrásanyagot, lássam el statisztikai adatokkal, Idézzem szakemberek véleményét, fűzzek hozzá elméleti magyarázatot és aztán, úgy egy év múlva — ha azalatt megszerzem valamelyik neves szakember ajánlását is — majd beszélhetünk a cikk megjelenéséről. Szó nélkül téptem ki papírjaimat annak a szószátyárnak a kezéből. Eközben feleségemnek látogatói voltak. Két úr kereste őt fel és nagyon udvariasan megkérdezték tőle, igaz-e, bogy nagybácsiját csalásért elítélték, s ha igaz, mtért nem említette ezt * kórházba való felvételekor. Feleségem erre azt válaszolta, hogy ezt senki sem kérdezte tőle. A két úr csak felhúzta szemöldökét, köszöntek és elmentek. Máriát nyugtalanította az eset, Dicsőség nélkül tértem vissza, s a feleségemnek sem volt új kosztümje. Kéziratom a fényképekkel együtt az aktatáskámban maradt. Kint nagy volt a hőség. A mennyezeti ventillátor nem működött. Összevesztünk. Ez volt az első veszekedésünk. Másnap magához hívatott az igazgató. Ö volt a kórház leghatalmasabb embere, eddig még a köszönésemet is alig fogadta. Egyáltalán nem éreztem magam Jól, amíg a kérkedóen fényűző dolgozószobában várakoztam. A két titkárnő nem akarta megmondani, miért hívatott az igazgató, szel- lemeskedéseimre is csak kényszeredetten válaszolgattak. De az igazgató széles mosollyal fogadott. Karosszékbe ültetett és szivarral kínált — csak szivart szív, mert attól fél, hogy a cigarettapapír elszenesedése tüdőrákot okoz — és beszélni kezdett. Szavak és bókok özönével árasztott el. Hogy egyáltalán nem tudta, milyen kiváló szakembere van a kórházban, hogy meglepte ót a szerénységem és egy kissé sértve érzi magát, hogy tudományos munkáimat nem viszem előbb hozzá. Ián azt hiszem, hogy egy röntgenorvos nem ért a szülészet érdekes problémáihoz? Öt minden érdekli. Felajánlotta, hogy munkámat közli a tartományi folyóiratban. Persze lerövidítve és a saját megjegyzéseivel. Munkámat saját megfigyeléseivel akarja kiegészíteni az itteni bennszülöttek de- generáltságáról. Sőt, felajánlotta, hogy szabad időmben kölcsön vehetem az ő autóját. Megköszöntem. Az igazgató autójában a feleségemre vártam a laboratórium előtt. Sokáig vártam. Egész idó alatt azon gondolkoztam, hogyan degenerálódhatnak ilyen gyorsan ezek a szerencsétlenek. Hiszen az abnormitások száma hónapról hónapra növekszik! Hütetet lennek tűnt. A környéket mentünk megnézni a feleségemmel. Ez volt az első kirándulásunk. A múltkori veszekedésünk után egykettőre kibékültünk. Mária nem tud haragot tartani. De ez a vidék nem tetszik neki. Az első pillanattól nem érzi itt jól magát. Vala hogy fáradt és szomorú, minden nyomasztóan hat rá. Komor vidék ez. Körülnéztem. Ugyan én is fáradtnak érzem magam munka közben, de ezt az éghajlat-változtatással magyaráztam. Végeredményben miféle komor ság? Mindenki irigyelt bennünket, hogy idejövünk. Földi paradicsom — mondták akkor ?z útitársaink. Kis idó múlva elhallgattunk. Valóban nem volt szerencsés ez a kirándulás. Az egész vidéken valami különös szélcsend uralkodott, néhány állatot lát tunk, amelyek nem is futottak el elölünk, mintha nagyon szelídek, vagy nagyon kimerültek lennének. Nem tudom. Végül megálltunk egy kis falucskában. Fel akartam tölteni a benzint az autóban. De sehol sem volt benzinkút. Az egyik házikó előtt egy kiskutya játszott. Jó ötletem támadt. Talán Mária vidámabb lesz. ha megveszem neki a kiskutyát. Valamiféle keverék volt. hosszú fülű, rövid lábú aranyos jószág. De a tulajdonos hallani sem akart az eladásról. koponya nem fejlődött ki. Pár perc múlva az újszülött meghal?. Az anya sírva fakadt. csöndesen zokogott, nyögve és jajgatva. saját nyelvén minket átkozott. Rohantam az igazgatóhoz. Vendégei voltak. Magas rangú tisztek és három idős professzor, a fizika tudósai, akiket az újságokban megjelent fényképekről ismertem, ötközben álltak itt meg. Először lassan, megfontoltan beszéltem, aztán mind gyorsabban és gyorsabban, a végén már kiabáltam. Egészen elrontottam a tiszteletükre rendezett estélyt. feleségem? Tudom-e, hogy a felesé gém nagybácsija sikkasztott pénzt rejtett el valahol? És mi a véleményem, lehetséges, hogy éppen az új rokonánál? — Nem! — mondtam Ingerülten. Megköszönték felvilágosításomat, és figyelmeztettek, hogy természetese* a bizonyos nagybácsi ügyének kivizsgálásából kifolyólag — a jövőben bármire el lehetek készülve. A legrosz- szabbra is. És udvariasan elbúcsúztak. Otthon az igazgató várt rám. Nem haragszik, pedig elrontottam a szép estét. Nagy dolog ám az, amin ttt dolgoznak, az emberiség megmentése. És erre a feladatra nem mindenki elég érett. A főváros legjobb munkahelyén a legjobb feltételeket ajánlja fel nekem. — Mié«? Azért, ha többet nem foglalkozom a szörnyszülöttekkel. Eszembe Jutott K. professzor és fényűző lakása. És a fájdalom mentes szülést választottam. — Kitűnő! — helyeselt az igazga. tóm. — Már holnap elmehet. Ha aláírja a nyilatkozatot. — Aláírtam. Min dent elfelejtek Egy palack italt bontottam és ittam, egyik pohárral a másik után. Nem tudtam elképzelni, hol marad hatott a feleségem. Egyedül kezdtem csomagolni. Nem volt sok holmink. Csak két bőröndre való. Egyáltalán nem volt sok vagyonunk. Hát ezután majd másképpen lesz. Ittam, egyik pohárral a másik után. Mié« Is törődnék az emberiséggel? Önző vagyok, ezt hangoztattam egész életemben. Mi közöm a társadalomhoz? Hadd haldokolják, csak én legyek boldog. Felőlem mindenki megdögölhet. Törődnének is velem, ha én haldokolnék? Ismerjük mi már art. Még le sem köpnének. És végeredményben hogyan is védekezhetnék? Hogyan? Annyira függök a többiektől, a társadalomtól. Hogyha gyufát gyújtok, ha felkattintom a villanykapcsolót, konzervet nyitok vagy felhúzom a cipőmet, ezzel engedelmességet fogadok a társadalomnak, ezzel mind függőségemet nyilvánítom ki, alárendeltségemet. Az ember csak egy kis kerék legyen, még ha a leglassabban forgó kereke is ennek az óriásgépezetnek. De hathat-e egy kerekecs. ke az óriási tank útirányára? Szakadék felé megyünk. Mit tehetünk, már elindultunk és a gyorsaság egyre fokozódik... Benyitottam a hálószobába. A feleségem nem ment sehová, ott volt a szobában. Éppen akkor ébredt. Mellette egy halom citrom. — Uborka kéne. Vagy ringli hagymával... — Minek? — Reggelire — mondta büntudatos arccal. Csak egy szülészorvos nem tudj* kitalálni, mit jelent az, ha a feleségének ilyen dolgokra támad gusztusa. Csak a szülészorvosnak kell elmagyarázni, minek kellett a városba menni a konkurrens orvoshoz, hogy biztos legyen a diagnózis. Csak egy szülészorvosnak kell egyenesen megmondani: — Gyermeke lesz. Megdermedtem. Az esőzésekre gondoltam, arra, hogy milyen régen ve. gyünk itt ezen a vidéken, és az összes torzszülöttemre. Én néni akarok fej nélküü gyereket! Nem akarok halott gyermeket! Legalábbis most nem! Azért, mert önző vagyok. És ezért írom ezeket a sorokat. Mert végeredményben nagyon önző vagyok és csak magamra gondolok. Senki se csodálkozzék azon, hogy nem neveztem meg a vidéket és a kórházat, ahol mindez történt. Ez bárhol megtörténhet. És nemsokára! Fordította: D. sidó Agnes — De miért? Különlegesen értékes fájta talán? — kérdeztem. — Nálunk minden kiskutya értékes — mondta a tolmács szomorúan. És a falura mutatott. Megdermedtem. Visszaúton egy szót sem szóltam, pedig a feleségem jobb kedvre kerekedett. Lehetséges, hogy ezen a vidéken a kutyák is degeneráltak? És ekkor egy transzporttal találkoztunk. Szándékosan az utolsó kamion mellett álltam meg. Benzint akartam tőlük. A katonák különleges fehér egyenruhában voltak, amilyet még eddig sehol sem láttam. Még véletlenül sem mosolygott egyik sem. — Hová mennek? — kérdeztem tőlük, de mind olyan kifejezéstelen arccal nézett rám, mintha nem értették volna kérdésemet. Végül egy egészen kis termetű katona felém fordult keserű mosollyal az arcán. — Gombázni! — mondta, de valaki rögtön rákiáltott a kocsiból. Ponyvával letakart furcsa tárgyakat szállítottak. Minden autó mást vitt. Ég felé meredő, hatalmas mutatóujjhoz hasonló valamit, hosszú létrákat, óriási épitójáték részeihez hasonló, furcsa tárgyakat. Majd száz autóból állt a transzport. Volt mit csinálnom, míg megelőztem őket. — Mit akart ezzel mondani? — kérdezte nyugtalanul a feleségem. De nem akartam őt feleslegesen rémíteni. Nyilvánvaló volt, milyen gombákra gondolt a katona. Bizonyos robbantáskor keletkező gombára. Hátranéztem. A konvojt messze mögöttünk hagytuk. Úgy mozgott a völgyben, mint egy óriási, zöldesszürke, halálos csípésú százlábú. Eleredt az eső. Hazaértünk. A szülőszobában nem vártak rám. Eddig a szülések levezetését a szülésznőkre hagytam. Nem kelhettem fel éjjel minden szüléshez,, hiszen akkor sohasem aludtam volna. Végeredményben szerintem normális szülésnél az orvos teljesen fölösleges. Itt csak Igazán kevés segítséget nyújt az ember. Az emberiség többezer évig fennmaradt szülészet nélkül is. Sokszor úgy tűnik, hogy egy csodálatos misztérium szemtanúja vagyok. Szemtanú. aki inkább elronthat valamit. S ezért most sem szülés miatt jöttem. A statisztikai könyveket kerestem. Az utóbbi két évben levezetett szülések bejegyzését. A torzszülöttek százalékáról vezetett kimutatást. De a könyveket nem találtam. Az igazgatóság állítólag még tavaly kikölcsönözte őket. A szülő asszony szinte egyáltalán nem jajgatott. Furcsa dolog ez, mert azt mondják, hogy minél kevésbé kulturált egy nép, annál többet jaj- veszékelnek szülés közben. És ezek itt a kultúra igen alacsony fokán vannak. Mellette maradtam. Ogy fogta meg a kezemet, szinte megijedtem. Mintha én megvédhetnem öt. Én... A gyermeknek csak arca volt, a — Meddig akarják ezt még titkolni? Ezeket a szörnyszülötteket? Maguk szörnyetegek... — Nem engedték, hogy befejezzem. Csititgattak, meg akartak győzni. Mindenekelőtt azt állították, hogy eddig még senki sem bizonyította be. hogy ez a sugárzás következménye lenne. — Én bebizonyítom! Adják ide a robbanások számáról és erejéről szóló feljegyzéseket, az intézet statisztikai adatait, és bebizonyítok mindent, minden csontelváltozást, leukémiát, és megmagyarázom a többi daganat eredetét is... 1 Másodsorban pedig — még ha igazam lenne is —, állítólag a kísérleteket felsőbb érdekből végzik. És tulajdonképpen mi a nagyobb érték? Az itteni bennszülöttek, vagy az egész emberiség? Mivelhogy ezek a kísérletek az egész emberiség védelmét és megmentését szolgálják... oktatott komolyan egy idős szemüveges profesz- szor, aki olyan öreg volt. hogy talán valóban hitt is abban, amit mondott. Az emberiség megmentésének szentelték életüket. És az ilyen nagy feladat áldozatokat is követel. Meg akarják őrizni a békét. — Ez biztosan sikerülni fog. A halottaknak ugyanis nincs kedvük háborúzni. A haldoklók pedig nehezen indítanak háborút... És elmentem. Talán még az ajtót is becsaptam. Kint két nagyon udvarias úr állított meg. Megkérdezték, tudok-e róla, hogy a feleségemnek van egy nagybácsija és hogy nekem van egy
