Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-30 / 22. szám
3 EGYSZER FELNŐTTEK LESZNEK Nincs bennük félelem, fél- szegség, legalábbis így kollektíván nincs, egy emberként válaszolnak a kérdéseimre. A levest szeretik, no meg a főzelék levest, ahogy fogalmaz Fél Attila vagy Tamás Lacika. A folyosón lévő kis asztalok körül ötösével ülnek. Előttük mély és lapos tányér. Egyiket kacsa, labda, piros kendős kislány, a másikat gombák, mézeskalács ház, autó díszíti. Míg megjön a leves, én is leülök hozzájuk egy szabadon maradt apró székecskére. Alig vagyok nagyobb az óvoda kedvencénél, a legkisebb és legkedvesebb gyerekénél, Lély Lacikánál. Leülök és kérdezgetek, társalgók a körülöttem ülő gyerekekkel. Csépi Magdika kis szemüveges kislány arről tájékoztat, hogy az anyukája egy kis szandált fog venni neki. Aztán Vígh Mónikát kérdem, hol dolgozik az apukája. Az óenvén, válaszolja. Mit csinál? Olvas, biztos — hangzik a válasza. Magyar Attila, aki hároméves és még csak nemrég jár óvodába, annyit közöl csupán, hogy ő nem tudja, mikor kel az apukája. Még lenne mit megbeszélnünk, mert amott hátul állhatatosan jelentkezik Cservenka Regina és Kossár Nándorka Is akarna beszélni, van mit mondania. Ügy látszik, ők már a korunk gyermekei. Akárcsak a felnőttek, máris nyilatkoztak — de a szakács néni meghozta a levest, majd a buktát. Akikhez még nem ért oda a szakács néni, akik hátrább ülnek, nem győzik mondogatni, és egymás tudtára adni, hogy milyen föl- séges a mai ebéd. Az elsők viszont, akik már megkapták a buktát, neki is fognak: az egyik szép sorjában lenyalogatja a bukta tetejéről a porcukrot, a másik pedig, akár egy felnőtt, szép sorjában eszi, Akinek az egy kalács kevés, annak szó nélkül oda teszik a tányérjára a másikat. De mintha megbeszélték volna, maradék alig van. Ha befejezték, elmennek megmosni a kezüket. Esetleg elhangzik a Szakásos kérdés; „Tanító néni, ma is fogunk aludni?“ ök még nem tudják, milyen csodás hatású a délutáni alvás — és bizony nem szeretnek aludni. A gyerekek elkészültek, és lassan, bár kelletlenül le is fekszenek, és most megkérem a Dunajská Streda északi lakótelepén lévő óvoda igazgatónőjét, Tamás Lászlónét és az óvő néniket, Bognár Antalnét, Matlák Györgynét, Tislovits Teréziát és Gödölle Bélánét, meséljenek a gyerekekről, hisz ők ismerik őket a legjobban. Ha ilyen rossz az Idő — kezdi Bognár Antalné —, nagyon ros* a gyerekekkel. Nyugtalanok, nyűgösek, ha csak öt percre is eláll az eső, máris mennének a szabadba. Kint a „kicsoda-micsoda* tréfás Játékokat szoktunk játszani vagy labdázni. A nyár elején egész a kiserdőbe is elmerészked- dünk. A kis lányok virágot szednek, koszorút fonnak. A fiúk pedig mindig azt játszanak, amit éppen a tévében látnak. Amikor Rózsa Sándort játszották, vagy Ivanhoe-t, akkor ők Is Rózsa Sándorok. Ivan- hoe-k voltak. — A Winnetout még mindig szívesen játsszák — vesz! át Matlák Györgyné a szót. — Leveles ágat tűznek a fejükre és rohangásznak. A legkisebb botot is felszedik, az a puška. És mindent megfigyelnek. Van, amit elfogadnak, s van, amit még megmagyarázni sem tudunk nekik. Furcsa, de például nem és nem tudtuk velük meg értetni, hogy mi is az a pionír, hogy ha nagyobbak lesznek, ők is azok lesznek, nem és nem tudtak fölötte napirendre térni. Viszont nagyon megbarátkoztak Leninnel, és ha sétáink közben bárhol megláttak egy- egy Lenln-portrét, felfedezték egy-egy transzparensre festett arcképét, bácsiként/ üdvözölték és figyelmeztették rá egymást. A játékról szólva, Bognár Antalné a műanyag — talán NDK- gyártmányú — kockákat dicséri. A fiúk különböző szobrokat, házakat, építenek belőle és hosszú ideig el tudnak vele játszani. Szerették az autókat is, de azok hamar tönkrementek. A lányok fodrászhoz viszik a babákat, fésülge- tik. — A könyveket Is nagyon szeretik — kapcsolódik be a beszélgetésbe Tislovits Terézia. — Elolvassuk nekik a mesét, s utána a nagyobbak maguk köré gyűjtve a kisebbeket, mesélnek egy-egy képről. A nagyobbak általában nagyon szeretik rendezgetni a kisebbeket. Óvodára, óvő nénire játszanak. Máskor egymás után rakják a székeket és vonatoznak, autó- buszoznak. — Aludni nem szeretnek — mondja Gödölle Béláné. Bognár Antalné pedig arról beszél, hogy álmodni sem álmodnak. — A mi gyerekeink legtöbbje, legalábbis, ahogy mi látjuk, jő családi viszonyok között él, nevelkedik, s ezért nyugodtan alszanak, nincsenek zavaros álmaik. Igaz ugyan, hogy például Kossár Nándorka sok mindent kitalál, de látszik, nem az álmairól beszél, hanem költött történeteket, eseményeket mond el. Talán azért sem álmodnak, mert délután nem alszanak olyan mélyen, mint éjszaka. És ha fölébrednek, nem emlékeznek az álmaikra. Egyszer Magyartcs Marika, akinek egy Idősebb és egy fiatalabb testvére van, azt kiáltotta álmában, hogy „Eriggy innen!“, de amikor felébredt, hiába kérdezgettem, nem emlékezett sem mire. Reggel is érdekesek a gyerekek. Lehet, éjszaka vannak álmaik, sok minden történik velük, de amint beléptek az óvodába, elfeledik a kinti világot és nem beszélnek róla. Egyszerűen: ha átlépték a küszöböt. itt vannak. Viszont a család ügyes-bajos dolgairól faggatni sem kell őket. Odajönnek, bújnak az emberhez, és mindent, de mindent elmondanak. Az összes között csupán egy kisfiú van, akinek a családjában valami nincs rendben. Sok a viszály, veszekedés, s az e- redmény, hogy a kisfiú zárkózott, magányos, a beszédje sem olyan tiszta, mint a többié. Gödölle Béláné még egyszer visszatér az alvásra. Igaz, nem szeretnek aludni, de egy-egy esős délutánon még olyanok is nagyot alszanak, akik máskor a szemüket se hunyják le. Aztán, alvás után, odajönnek az emberhez és mint legfontosabb közölni valót, elmondják, hogy milyen jót is aludtak, milyen jó is volt az. A kisebbek s a korán kelők, néha már az ebédnél is alszanak. Például Boros Zsuzsika. Vannak viszont szülők, akik egyenest arra biztatják a gyerekeiket, hogy ne aludjanak. Megfelel nekik, ha álmosan és fáradtan jön haza a gyerek. Elég őt megetetni, megmosdatni és máris letehe tik aludni. Nincs rá gond, nem kell vele foglalkozni! Vannak kedves, jó gyerekek. Többek között ilyen a kis Regina. Sohasem felejti el megköszönni az ebédet. Van úgy, hogy néha már elmegy, megmossa a kezét, s akkor eszébe jut a mulasztás, visszajön és még kedvesebben köszöni meg. A sóska nem tartozik a kedvenc ételeik közé. Egy-egy levest, ha csak kéthetente, havonta főzik is a szakácsnők, akkor is: „Már megint ez a leves van!“ megjegyzéssel fogadják. Nagyon szeretik a süteményeket és a dzsúszt. Ha például az utóbbi van, akkor még a legrosszabbnak vélt eledelt Is gyorsan megeszik. Sétákról jövet, be-beszólnak a szakácsnéniknek, megkérdik, mi lesz ebédre és néha úgy tűnik az embernek, hogy kár, hogy a keretből nem telik többre. — Szabad foglalkozás és főleg az alkotó játékok óráin szeretnek festeni. — mondja Tislovits Terézia és kiterít az asztalra egy nagy ívnyi festményt. — Festés közben hár- man-négyen is megférnek a papír előtt. Az előttünk lévő festménynek akár Májusi utca vagy Májusi felvonulás címet is adhatnánk. A gyerekek kint jártak a szüleikkel, és amit láttak, másnap papírra vetették. A fiú, akinek az anyja és az apja is orvos, a mentőautót festette a képre, a másik fiú, aki papája nyakában lovagolt, több emeletes házat festett a lapra. A ház előtt teherautó, de mintha az autó nem előre, hanem hátrafelé közlekedne, a zászlókat előre lengeti a szél. Az ég komor, szinte fekete, s a nap mégis vakítóan ragyog rajta. Igazi gyerekvilág. A valóság és az álom szépen megfér egymás mellett, és igaz. Egyszer felnőttek lesznek belőlük. Fél Attilából, Cservenka Reginából és az óvoda kedvencéből Lély Lacikából is. Németh István ük folyosó. Akkor ts fél- ^ y homály terjeng benne, ha ** ™ kint a nap olvasztja a koponyákról a hajat. Most még sötétebb. A közepéről alig látsz a végére. Egyedül a dal szárnyal szabadon: „Ballag már a vén diák..." S akiktől a szokottnál ts sötétebb a folyosó: kérges tenyerű apák, anyák, csizmába bújtatott lábú nagyapák, könnyes szemű nagyanyák, keresztszülők, testvérek, iskolatársak. Várják, hogy a szeretett és sokszor dorgált fiuk- lányuk, imádott unokájuk végigjárja az osztályokat, elbúcsúzzék az iskolától, szeretett tanáraitól, körüljárja az épületet és egy fél lépéssel kilépjen a nagybetűs Életbe. Csak fél lépéssel, mert hiszen előtte van még az utolsó nagy bizonyítást lehetőség és ai első Igazi próba, az arany hét és az érettségi vizsga. Bár lélekben ilyenkor minden iskolában ott vagyunk a lapunk, az Oj Ifjúság nevében, ezen a napon azért csak egy helyre jutunk el, most Dunajská Streda I Duna- szerdahelyi általános középiskolájában, illetve gimnáziumában szorongunk az ünneplő és búcsúzko- dó sokaságban. Az iskola egyik nagyszerű tanárával, Hölgye Istvánnal járkálunk egy kicsit és beszélgetünk. Nem ma kezdte a tanítást. Több mint tízéves pedagógiai gyakorlat áll mögötte. Évente végigkíséri a ballagó diákokat, néhány osztályt osztályfőnökként készített elő az érettségire, de ilyenkor neki is már-már szemébe szöknek a köny- nyek. Ez a pillanat mindenképpen felemelő és szép. Mégiscsak sikerült — mondogatják lélekben mindnyájan. A dták hálával, a tanár jóleső érzéssel és a szülők pedig egy kis büszkeséggel. És igazuk is van. Hiszen egyelőre azért mégiscsak kisebbségben vannak azok a diákok és szülők, akik tehetségük és tisztes önfeláldozó BOCSI! AZ ISKOLÁTÓL f V - ■; 'Aj;, '■ \ münkájuk révén eljutnak ehhez az állomáshoz, s mint most, a III. C és D osztály, végigjüárhatiák az iskolát, kezet szoríthatnak a diák társaikkal, elfogadhatják tanáraik biztató jókívánságait, majd pedig a vtzsgabiztosok elé járulhatnak. „Ballag már a vén diák...“. „Gaudeamus Igitur" — felelget egymásnak, keveredik egymásba a két szólam. Aztán még az „Erik már a cseresznye, vén diáknak ez való..." — patinás dal, és Öllé Erzsébet, illetve Vendégh Vince osztályfőnökök mögött nyugodtan és méltóságteljesen haladnak a tanítványok. Itt Csiba András, Horváth Mária, Németh Mária, Soókt Magda, amott Balázsi Erzsébet, Cajlik Márta, Egri Valéria, Gáspár Éva, Koller Mária és Molnár Katalin a kitüntetettek, azok, akik nemcsak tudásban, hanem magaviseletben, szorgalomban Is az elsők közé tartoztak. De nemcsak ők járhatják végig az osztályokat emelt fővel, büszkén, vannak közöttük kiváló sportolók, jó földrajz szakosok, ftzlkusok, vegyészek, biológusok, és meglehet, hogy épp Ok mondanak majd ellent a várhatónak, s magukat Is „lepipálva" hirtelen igazán „beérnek“ és valamilyen tudomány vagy művészeti dg felé veszik érettségi után az útjukat. Az osztályokban az alsó évfolyamok tantermeiben megállnak egy pillanatra, osztályuk fölkent- fe, megbízott elmondja a búcsú beszédei, a fiatalabb társ válaszol rá, megölelik egymást és búcsúznak. BúcsúznakI A fiúk kemény kézszorítással, a lányok bú csúcsókkal. Mint ahogy a dal mondja: „Fel, búcsúcsókra, cimborákl" Itt- ott felcserélődik a forma, illetve a dalt fogják szaván, s egyik-másik fiú vagy lány maga is csókkal búcsúztatja a fiúk, illetve a lányok valamelyikét. A szokott egy szál virág helyett egy csokor szegfű, három-négy szál bozontos üstökű pünkösdi rózsa kerül a másik kezébe. Talán csak ugyanazzal > az autóbusszal utaztak, lehet, már az alapfokon ts ugyanabba az iskolába jártak, esetleg testvérek, de az is meglehet, hogy más szálak fűzik őket össze. Igen, lehet, a szokásos és gyönyörű diákszerelem. Ezen a napon nem haragszik senki, s talán az is hozzájárul ahhoz, hogy az egyszerű hétköznap is ünneppé varázsolódik. Gyűlik a karokban a szebbnél szebb virág, fogynak az osztályok. És ahogy elfogynak, megtelik a tanácsterem előtti kts tér, felsorakoznak a búcsúzó és búcsúztató osztályok, kivonul a tanári kar. A búcsúzás legnehezebb pillanata. Diák és tanár, tanár és diák búcsúzik egymástól. „Az légy mindig, ami voltál, szabad lelkű diák" — ahogy mondja Ady Endre. Most itt van a tanári kar, az iskola igazgatója, Somogyi Vince, a helyettese, Horváth Tibor és a többiek, Bilicskai Ernő, Alabdn László, Öllős Arpád, Grexa Vilmosáé, Vörös Veronika és a többiek. A virág eddig a diákok karjába vándorolt, most pedig az igazgató és a tanárok karjába megy át, hogy igazi értelmet és magyarázatot adjon a búcsúzás pillanatának. Búcsúznak a diákok, és köszönik a tanáraiknak mindazt, amit a három év alatt kaptak. Az előbb ragyásig telt karok kiürülnek és megtelik a tanárok karja. Azt hisszük, méltó a befejezés.-nTavaly — évek óta elő- szőr — végre csökkent a betegségből eredő munkakiesés görbéje. Míg 1970-ben a dolgozók a munkaidő 5,11 százalékát betegszabadságon töltötték, tavaly már csak a munkaidő 4,51 százaléka veszett emiatt kárba. Míg 1970-ben még 5079 millió koronát fizettek ki táppénz címén, tavaly már csak 4433 millió koronát fordítottak e célra. Tavaly naponta átlag 34 465 embere hiányzott munkaképtelenség miatt. Míg a betegségből eredő munkaképtelenség csökkent, a balesetből eredő munkakiesés nem változott, sőt kissé emelkedett. A betegségből eredő munkakiesés statisztikája e- gyébként Szlovákiában kedvezőtlenebb. Szlovákiában egy munkaképtelenség átlag három nappal tovább tartott, mint a cseh országrészekben. GYARAPODIK A JArAS A komárnói (Komáróm) járásban az ötéves tervben 231,5 millió koronát fordítanak beruházásokra, jelentős részét középítkezésre. Nesvadyn (Naszvad) 22, Cí- őovón (Csicsó) 18 tantermes Iskolát, Kolárovón (Gúta) kultúrházat, Pribetán (Per- bete) egészségügyi központot, Hurbanovón (ögyallaj gyógyszertárat, és ugyanott felépítik még az aggok házát ts Komáméban újabb pavilonokkal bővül a kórház és felépül a város! fürdő. NAPOLEON SZÁLLÁSHELYE Nevezetes események fűződnek a délmorvaországl mtkulovi várhoz. 1753-ban Mária Terézia Itt fogadta a morva rendek hódolatát. A slavkovi ütközet után itt töltött egy éjszakát Napóleon császár. 1866-ban az osztrák császár megbízottai Mikulovban tárgyaltak Vilmos porosz királlyal és Bismarck kancellárral a fegyverszünet feltételeiről. A mikulov! vár történetének a legszomorúbb napjaként tartják számon 1945. április 22-ét. amikor a visszavonuló nácik felgyújtották. Mikulov és a környék lakói egy évvel később gyűjtést szerveztek és egyesületet alapítottak a ml- kulovi vár felújítására. Az állam hátékony támogatásával a várat 1950-ben eredeti állapotában valóban helyreállították. HAZÁNK LEGNAGYOBB „BORPINCÉJE“ A nltral szőlőtermesztő körzet 4000 hektárjával hazánk legnagyobb, egyben legkorszerűbb szőlőtermesztő körzete. Ezenkívül évente 500 ha termő szőlővel gyarapodik. A nltral borászati üzem évente közel 3500 vagon szőlőt dolgoz fel. OPTIMISTA VAROSLAKÚK Valószínűleg a világ egyik legoptimistább felirata Olvasható a csehországi, tlš- novl városháza falán. Szó- szerlnt ezt vésték építői a városháza falába: „Hadd álljon ez a ház a világ végéig, amelyet a ttšnoviak négy évvel túlélne*.“
