Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-07-06 / 27. szám
viitiúság 9 •AIÖR ANDOR K)LDI SZAKTÁRS \ ti TlVTi' A U A I l Befejezés előző számunkból) Végül is Toldi kiballagott az utcára, nagy tanácstalansággal és rengeteg máljal. A portás éppen telefonált, amikor elhaladt mellette. De aközben is lesütötte a szemét. Toldi pedig nem értette, hogy mit nem tud Kajmán elotárs a májról. Végül úgy gondolta: csakugyan oda kell adnia a májai a kutyának. Addig nem lehet az események közt eligazodni. — Ez megint micsoda? — kérdezte Bondács fagyosan a riportertől —, ml az, hogy „Aki a nyilvánosság előtt megmutatta férfiasságát"? — Hát a tudósításom a Tol- dl-féle hősiességről. Bondács a fejét Ingatta. — Gondolja, helyes ez? Es mit fognak ehhez szólni a nők? — Erre nem is gondoltam — vallotta be Mandori. — Egyébként, miért kell, hogy a nők ehhez hozzászóljanak? — Azért — magyarázta Bondács —, mert a nők is dolgoznak. Es azt mondják majd: hol vannak a nők bátor és férfias cselekedetei? Mert amíg egy legény megfogja a bikát, azalatt a nők is mindenütt ott vannak az építésben: sőt még főznek is és takarítanákl — Hát ez igaz — ismerte be Mandori. — A nőket csakugyan be lehetne hozni. — De nem akárhogyan — magyarázta Bondács —, egy hős bikaviador mellé oda kell állítani egy hős fejőnőt. Az egyik hősiesen bikát fog, a másik meg a tehenet feji hősiesen, így helyes az összehasonlítás és az arány. Ezt magyarázom mindig: az arányt. Viszont magukat megzavarja egy-egy apró esemény, és akkor egyoldalúan nézik a világot. A nőket kihagyják azoic közül, akik megmutatják férfiasságukat. Egyébként: ez az izé... nem volt ittas állapotban? Mert neklugrott a bikának? Hát ilyet csak egy ittas fiatalember tesz. — Nem volt részeg. Nem iszik. Csak eszik. Májai. Bondács nem nyugodott meg. — De a májra csúszik ám a sligovica. Egyébként, ez a maga hőse: nem huligán? Teszem azt, nincs például huligán szakálla? — Nincs. Még legénytoll sem pelyhedzik az álián. Bondács tovább morfondírozott: — Ogy látszik, rájött, hogy a szakáit feltűnési vágyból növesztik. Es levágatta: ez szép dolog. Egyébként — érdeklődött tovább — nincs valami egyéb baj Toldival? Például nem szombatista? Mert a szombatisták mennek neki a bikának, babonából, butaságból, mit tudom miből. — Nem szombatista - nyugtatta Mandori —, úgy beszél, mint egy tisztességes dolgozó. Bondács megvakarta a fejét. — Ejh, gyanús nekem ez a legény, valamit még nem látunk, nem tudjuk a hibáitt Aztán hirtelen megkérdezte: Nincs... szóval: erkölcsi szempontból kifogásolható kapcsolatban... avval a másikkal...? — Ejh — mosolyodott el Bondács huncutul —, avval a lánynyál... A fejőnővel, akiről már szó volt, akiről szintén akar írnit No de írja le, és majd meglátjuk. Toldi elkomorult arccal olvasta a róla írt cikket. „Akik megmutatták az állat- gondozás egyéni módszereit" — olvasta a címet. Bwután az derült ^í,, hogy ő és egy fejőnŐ nagyon lelkesedik az állatokért. Mindketten hajnalban kelnek fel, pedig fiatalok, azután énekelve megmosdanak. A fejőnő a gazdaságba megy, Toldi pedig a vágóhídra siet, mert a munka várja. Ettől kezdve a riportban elválnak útjaik: a fejőnő hősiesen feji a teheneket, Toldi pedig fáradságot nem kímélve fogja meg az Itt-ott még eltünedező bikát. Kajmán elvtárs azonban tudja ezt. Rendkívül meg van elégedve Toldi munkamódszereivel. Figyelemmel kísért az ifjú egész tevékenységét, és átadja neki tapasztalatait. Toldi ennek segítségével a bikákat már szarvuknál fogva viszi a modern csarnokba, ugyanakkor azonban a fejőnők szintén fáradhatatlanok. Toldi néha májat eszik, érdeklődik a város fejlesztése iránt. Ha megnő, be fog iratkozni az építészeti főiskolára. Néha moziba megy a fejőnővel, nézik egymást, és munkájukra gondolnak. Ezután b^ szélgetnek az urbanisztika kérdéseiről, eltervezik jövendő életüket, és sokáig olvassák új novelláskOteteinket, mielőtt ágyba bújnának. — Nézze, Toldi úr — mondja a Turista Hivatal megbízottja, — mi nagyon fontos ügyben kerestük föl magát. Mi Toldi úrral egy üdülőhelyet akarunk építenll Toldi meglepődött. — A terv a következő — magyarázta a megbízott. — Mi fölépítünk egy kis arénát Mó- cson, ahol maga bikákat fog vendégeink részére. A vendégek pedig azért utaznak Mócsra, meri ön Mócson fogja a bikákat... — Miért? — kérdezte Toldi zavartan. A megbízott szakszerűen magyarázott. — Mócsnák nincs semmi vonzóereje a turisták számára. Mi ezt átgondoltuk, és úgy határoztunk, hogy: ön lesz MOrs nevezetességet Ehhez mi szállítunk bikákat, technikusokat, építészeket. Visszük kedves vendégeinket, és önt is, Toldi úr, háromszor hetenként ki- vtsszük Mócsra, mint nevezetességet. Tehát mindent mi száí- lítunk Mócsra. Kivéve Mócsot. Mert az már ott van. — De miért fogják Mócson bikát? — zúgta Toldi. — Olyan bikát, ami nincs is elszabadulva? — Ejnyel — csóválta meg a jejét a megbízott. — Hát nem érti? Azért, mert ez lesz a helység idegenforgalmi nevezetessége: hogy elszabadul a bika, Toldi úr pedig megfogja. Mint elsőosztályú énekest tudjuk alkalmazni — a belső szervezés ugyanis nem irányoz elő bikafogói állást. Szép fizetése lesz, és azt a lányt is fölhozhatja faluról, akivel urbanisztikai kérdésekről szokott beszélgetni. Tudja maga, kiről van szó. Toldi nagyon nyugtalan volt a televízió felvevOgépe előtt, noha a bika közönyösen nézte az eseményeket. — Most fogja meg, Toldi úr — kiáltotta a gépész. Toldi bepúderezett arccal, kipirosított ajakkal támolygott. — Nem megy! — kiáltotta, — a bika nem akar megvadulni. — Próbálja újból. Kell annak menniel Toldi ismét nekirugaszkodott, és el is szakadt a kabátja a feszüléstől. — Nem tudom, mire való ez.. — kiáltotta Toldi. — Ezt a bikát nem lehet megfékezni! — Miért? Színben nagyon jól jön ki. — Azért nem lehet megfékezni, mert már meg is van fékezve! — Próbálja csak — biztatta a rendező —, fog az menni magának. Toldi arcán uéglgcsurguti a púder. — En nem vagyok ilyen bikához szokva! Ez a bika szelíd, és én egyre dühösebb leszek. A bika ebben a pillanatban kapta a szarvára. Toldi csodálkozva bámult a felvevögépbe. Elsőnek az odarendelt fejőnő sikoltott. — Jajjl — sikoltotta —, ezek szerint kimaradok a szerep’ís- böll VLADIMÍR POLJAKOV: Udvarias akartam lenni Ez az eset vasárnap történt. A város külső kerületében lakú nagynénémet kellett meglátogatnom. Villamossal utaztam. A kocsi, amelybe felszálltam, csaknem üres volt, így hát leültem. Két megállóval odébb azonban a villamos megtelt emberekkel. Mellettem egy idősebb nő állt meg. Arra gondoltam, hogy mégsem illik ülnöm, amikor egy nő áll, hát felálltam és felajánlottam neki a helyemet. — Kérem, foglaljon helyet — szólítottam meg. — Köszönöm. Üljön csak, én mindjárt leszállók. Mögöttem egy fiatalabb nő állt. Hozzá fordultam: — Parancsoljon, foglaljon helyet... — Hallja, mit képzel rólam? Minek? üljön csak maga. Maga az idősebb. — Igen, bizonyosan idősebb vagyok — mondtam —, de maga nő és valahogy furcsállok ülni, amikor maga áll. — Nem, nem, csak üljönl — De mégiscsak, tudja... — Nem, nem, nem... — Hallja, polgártársi Meddig akar még itt forgolódni? — förmedt rám egy, a kijárathoz igyekvő kövér asszonyság. Kellemetlenül éreztem magam. Az emberek végigméregettek, hogy felálltam, elfoglaltam az ülések közti szák folyosót, leülni azonban semmi kedvem sem volt, amikor any- nyi nő állott. — Nos akkor üljön le maga — szólítottam meg egy további asszonyt, aki egészen mellettem állt. — Mi az, mindenkibe beleköt? Üljön le, és üljön a feneként Ne lábatlankodjon itt — förmedt rám újra a kövér asz- szonyság; a lábamra lépett és nagyot lökve magán egészen a ki járati ajtóig furakodott. Mitévő legyek? Még sokáig fogok utazni, mert a nagynéni messze lakik, a lelkiismeretem azonban nem enged leülnöm: hiszen köröttem asszonyok állnak! — Polgártársnő, foglaljon helyet, tessék... — próbálkoztam még egyet rávenni. — Mit akaszkodik itt annyira az emberekre? Mit akar tőlük? Nem mindegy az, hogy ki ül, utóvégre is egyforma jegyünk van... — gurult dühbe egykof- feros férfi. — Ogy látszik, nincs más dolga, azért ugrál itt annyira... — jegyezte meg egy bajuszos férfi. — Nem értem, mi nem tetszik maguknak ezen, miért elégedetlenek — mondtam. — Csupán arról van szó, hogy át akarom adni a helyerfiet egy nőnek. — Mi az, tetszik magának? Tán udvarolni akar neki? De hiszen a villamoson ez mégsem illik. Hívja meg moziba vagy színházba — jegyezte meg egy bal oldalt álló polgártárs. — Hogy nem szégyellt magát — tiltakoztam. — Miért udvarolnék mindjárt? Mondja, polgártársnő, udvaroltam én magának? — Isten tudja — felelte az asszony... — Ml az, hogy isten tudja? Magának tudnia kell! Hiszen itt volt, láthatta. — En nem láttam semmitt — De hiszen várjon... — Ogy, még várjak isi — Nos, hiszen fiallotta, amikor megszólítottam: „Tessék parancsolni, foglaljon helyet!" Ezt maga udvarlásnak tartja? Es egyáltalán, miért kellene nekem udvarolnom magának? — Ogy, szóval nekem nem udvarolhat senki, mi? Talán bizony olyan csúf vagyok? — Azt nem mondtam, de.„ — Ml az, hogy „de"...? Talán bizony szörnyeteg vagyok? Vagy talán görbe a lábam? — A maga lába engem abszolút nem érdekel. Nekem egészen más céljaim vannak. — Miféle céljai? Meg akar sérteni, mi? Kalauz elvtársi Valamiféle huligán szemtelen- kedik itt! — En, huligán? Mi az, megbolondult, elvesztette az eszét? — Nohátl Hallották? Bolondnak nevezett! — Elvtársak, nem szégyellik magukat? Átengedtem a helyemet, felajánlottam, hogy' foglaljanak helyet, hogy nő ne álljon... — No és? Ha asszony vagyok, már állnom' nem szabad? Azt akarja talán ezzel mondani, hogy én nem vagyok ember?! — Nem... nem, egyszerűen csak azt gondoltam, hogy fel kell állnom és önnek felajánlom a helyemet. — Felajánlotta egyszer, kétszer, mit keseríti tovább mások életét? De csak üljön le, üljön le, üljön le... egészen az unalomig! — Miért, mit kellett volna tennem? — Az ördögbe is! Polgártársi Üljön már le végre, meddig akar itt állni a kocsi közepén! — Utas elvtárs — szólt közbe a kalauznő is. — Vagy üljön le, vagy szálljon le! Szemtelenkedést itt nem tűrünk. Villamosban vagyunk, nem kávéházban. — Helyes! — álltak mellé az utasok. — Valahogy nagyon furcsán beszél a nőkről, lefoglalja a helyeket, nem engedi, hogy a munkában fáradt dolgozók leüljenek! A következő megállón szálljon lel — Ogy is tettem. Leszálltam és gyalog mentem tovább. Nem sikerült udvariasnak lennem, bár nagyon szerettem volna az lenni. Isten bizony, nagyon szerettem volna. De nem értettek meg!-tó- fordítása ILLYÉS GYULA; Koszorú Fölmagasodni nem bírhatsz. De lobogsz még; szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat kígyóként a talaj szintjén Iramltva — sziszegvén néha a kíntól, többször a béna dühtől, megalázott. Elhagytak szellemeid. Ojra 8 tű közt, a gazban, az aljban. Mint évszázakon át a behúzott vállú parasztok közt. A ne szól] szám, nem fá; fejem aggjai közt. A nádkúpban remegő lányok közt, mialatt átrobogott a tatár. A szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajak-mozgás mímelte a szót, mert hangot sem tűr a török, mert arcba csap ostor —: most mutatod meg, most Igazán — nekem Is — mire vagy jó; most a pedigréd; a címered; hajszálgyökerednek kőharapó erejét. Osszemosolygás nyelve; a titkon összeszidott panaszos, hivatalnok-unta mamácska nyelve; a föl nem adott hit tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja, szabadság (percnyi szabadság, kortynyl szabadság, foglár háta mögötti szabadsági nyelve; tanár-klgúnyolta diák, szerzsán-legyalázta baka, öszeszidott panaszos, hivatalnok-unta mamácska nyelve; csomag-hordók, alkalmi favágók, mert gyárba se alkalmas, szakmára se jó (mert nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú főnök előtt habogó veterán nyelve; a rendőrőrsön azonnal fölpofozott gyanúsított mélyebbről fakadó tanúságtétele, mint Lutheré; kassai zugárus, bukaresti cselédlány, bejrúti prostituált szüle-hívó nyelve, — köpések mosta-, dühplrja-törölte orcájú fiald közül egy, íme; szólni tudó más nyelveken Is, hű európaiként mondandói miatt figyelemre, bóllntásra becsült más népek előtt is: nem léphet föl oly ünnepi polcra, nem kaphat koszorút oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád vinne, ne lábad elé tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló ajkad, fölnevelő édesanyám. ^ TÖRÖK ELEMÉR: Örült dzsesszdob Romlott halak bűzében hull le az alkony! csönd s hogy ver a szív őrült dzsesszdob most szakad meg a csillagok remegő tüzében a gondolat a remény szétoszlott miként a felhő szép álmunk feldúlva férgek rovarok kísértett árnya kígyózik drága halottunk kő-merev sírjára és a kín a seb és a láz Ijedelme mielőtt nyllana ajkunk emberi szóra e vad földi pokoli táncban
