Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1971-08-10 / 32. szám

új ifjúság 9

W^e-ie-aív Áu,krűu/shi:

ittek, és most kínoznak enem.

Tenyerét nyugtalanul rátétté

gyerek homlokára — nincs íza. Csak jó IdS múlva fogta íl, hogy a kislány medvebocs- ak nézte a saját, a takaró a- itt izgö-mozgó lábát. Eleinte jy szórakozott, képzelete meg- levenítette, függetlenítette cl- óbe bújtatott lábának játékát, ztán félni kezdett, különösen, likőr a bacsók a felszólítás llenére sem voltak hajlandók löbüjni a rejtekhelyükről.

— Emeld meg a pokrócot, lindjárt elfutnak.

— De Basia fél.

— Ugyan, hiszen voltál ná- uk, a mamájuknál is, jártál a barlangjukban, nos hát, 6k is fljöttek meglátogatni téged, átszanl akarnak veled, miért élsz? Dobd félre a pokrócot, ladd menjenek el.

De a kislány tagadóén rázta t fejét.

— Nem lehet, a bacsók tárták a takarót — suttogta a ízemöldökét magasra húzva. — redd el a takarót te, apu.

Belekényszeritve a játékba 'an óvatosan összemarkolta a lokróc csücskeit, a magasba e- nelte, mintha valóban rejtőzne zlatta valami.

— Na, bacsók, eredjetek szépen haza, Basia most vacsorázni fog, aztán megmosakszik és aludni megy.

— De holnap jöjjenek ell — nevetett Basia, fedetlen lábát szemlélve. — Holnap majd tovább játszunk.

fan az ajtóhoz ment, kitárta, kirázta a pokrócot, és tapsolt. Basia hűen utánozta a mozdulatait.

— HessI Fussatok a mamátokhoz!

Attól a naptól kezdve a bacsók ott laktak az asztal alatt, hívásra megjelentek, majd eltűntek, minden jó falatból részesültek. A kislány állandóan újabb és újabb jáíékot talált ki számukra. Betakarta a lábát, majd megengedte a bacsóknak, hogy játszanak, de mihelyt önállóan kezdtek mozogni, néhányszor rájuk csapott, és nevetve félredobta a pokrócot, leleplezve képzelete szüleményét.

Igen, gondolta, ezt kellene megírni. A gyerekágytól mozgás hallatszott. Felemelte a fejét. Basia nagy barna szemével nézett rá. Gondtalan boldogság könnyű mosolya ragyagott az arcán.

— Öltözködj — szólt a gyerek —, Basia jól aludt! Nézz oda, süt a napocska!

Az ablakon túl ragyogva izzóit a kékség. A madarak kacérkodón énekeltek. Gyönyörű tavaszi nap csalogatott.

Most reggel leülök, és nyomban megírom, határozta el fan.

Az ajtó könnyedén megnyi- kordult, Tereza bedugta a fejét, a szemüvege megvillant.

— Gyorsan kelj fel, elég volt a lustálkodásból. Telefonáltak, mindjárt idejönnek a rádiótól. Azt akarják, hogy csinálj nekik valamilyen érdekes riportot.

Tereza karjára vette p kislányt, s boldogan penderült e- gyet. Arca rózsás, pihent volt. Kék szemében, a szemüveg mögött derű csillogott. Szorosan magához vonta a gyereket.

— Mondd, kincsem, szereted anyukádat?

— Talán az apukát — súgta makacsul fan.

A kislány lehunyta a szemét, s egy színésznőnek is becsületére váló mosollyal suttogta:

— Basia a bacsókat szereti!

Lengyelből fordította: Kopasz Csilla

Meghalt Devecseri Gábor

A magyar irodalom újabk nagysággal lett szegényebb: Meghalt Devecseri Gábor Kos- suth-díjas költő és műfordító, klasszika-filológus, ötvennégy éves volt. Irodalmi, műfordítói munkásságának hatalmas tárházát hagyta ránk. Mi egyik versével búcsúzunk tőle.

Mikrokozmosz

Kezébe adták a világot.

Nem kérte.

De tartotta, mert ott volt a kezében, mert vállán súlyosult, mert nyakát szorongatta, Izmait megfeszíteni kényszerítette.

Tartotta tágas terelt,

villogó lidérces mocsarait is,

a kérdések kétségbeejtő,

gyökér-ágas és ág-gyökeres erdejét,

s a felhőkarcolók beton- s vas-erdejét, s a lelkek

lélegző épületeit,

vágyak szlvárvány-folyólt,

indulatok Igáját,

s a madárszárnyú szeretetet, mely mindig lehetetlen

helyeken verne fészket,

de míg el nem hessentik akaratlan

vagy készakarva, ver is és ottmarad.

Tartotta a földet,

úgy tartotta, mint Atlasz az eget.

A föld volt nehezebb.

Évmillióknak felgyűlt erejét könyörögte magához sürgetően és szigorúan, hogy feladatát végezni tudja.

Villámmá parancsolta önmagát

s a fecskefiókák szívévé, hogy megmutassa

— és úgy, mint öelötte senki még —,

hogy a tűz szíve és a madárfiókák szíve ugyanegy.

Tartotta a világot rezzenetlen;

de Izmai Játszani kényszerültek

s játékuk a világ erdeiben

továbbrezgett, zenéjébe zenét szótt,

forrásaiban forrást zengetett fel.

És lassan-lassan szép lett a világ. Szép 'ohv.íIos

Nem úgy lett szép, hogy megnyugodjunk,

s nem úgy, hogy bármiféle nyugtalanság

orvosolhatná rettenetét. De ügy,

hogy lássuk: a törvényeket

előbb föl kell fedeznünk, azután

alakítanunk, S mindkettő a dolgunk.

Ml volna az egyszerűség, hogyha nem a minden? Hogyan lehetne egyszerű, miben a minden nincs benn?

Aranyhajú királyleány sétál selyemingben; selyemingben nádszál-teste, a kezében jázmin ága, kerekre nyitott szemében szent kíváncsisága: abban van minden.

Egyszerű a teljes, bonyolult a csonka.

Mi mindent tudni akarunk.

Áttetsző a forrás, áttetsző a tő is.

Ml a bazalton is át akarunk látni.

Villámmá parancsolta önmagát

s a fecskefiókák szívévé, hogy megmutassa

— és úgy, mint óelőtte senki még —,

hogy a tűz szive és a madárfiókák szíve ugyanegy.

S ezért, madárfiókák, ml, akik Itt vagyunk,

kik szárnypróbálva sokfelöl surrantunk együvé,

hordjuk az ö szívét,

az 6 egyszerűen hatalmas

szívét törékeny bordáink között.

Ml, kik múlni nem tudunk, kik csak növünk és változunk.

Év perdül évre.

Ml mindig újra itt vagyunk vele, friss szárnnyal írni gyöngéd-szlgorú ritmusát tavaszi égre.

Turcsan László Illusztrációja

A foltos dámvadak a bük- ösben száguldoztak, a vissz- ang visszaverte üldözőik csa- olását, elnyújtottan, panaszain hangzott a megsértett fél vOltése.

Kelletlenül tért vissza a szo- íjába, az íróasztala mellé, a- onnan a felesége hangja szó- tóttá el az imént. Lassacskán tétcsavarta az örökírót. Vono- atta a vállát, s a jegyzetek gyre szaporodtak.

Február közepén az Igazgató legállította fant, s elnyűtt ka- ipját lengetve ragyogó arccal, izalmasan közölte vele az új- ígot: — Két kis medvebocs- sal szaporodtunk, meg is mu- itnám önnek, de még tilos az nyamedvét háborgatni.

Nadrágja magasan feltürve, abátujjain szalmaszálak, lát- zott, hogy bent járt a ketrecen, talán éppen négykézláb úszott be a medve barlangjá- a. Az igazgató néhány évet oncentrációs táborban töltött.- Uram — mormogta egyszer vakarózó oroszlánokra pH- intva (kezét átdugta a ketrec ácsain, s megvakargatta anős- ányoroszlán füle tövét) —, a- xlkor már erőm fogytán vol- im, az állatokra gondoltam, tagam elé idéztem a kedves- égüket... Egyetlen ragadozó em olyan kegyetlen, mint az relnk voltak.

Végre elérkezett a várva várt lillanat, mely után Basia any- ylra áhítozott, a medvék fel- bredtek, és a közönség kedvé- e gyönyörködhetett bennük a •ifutóban. Az emberek csopor- okban álldogáltak a ktbetono- ott árok fölött, mely elválasz- otta őket az állatoktól, szó- ongatták a medvéket, noszogatták, hogy álljanak két láb- a, s kétszersültet dobáltak ne- :ik.

— Felébredtek a medvék — nondta fan a kislányának, s iasta legszívesebben azonnal ídarohant volna.

— Stand is felébredt!

Hanem óriási kiábrándulás

írté: a mackó elmerengve ü- '.sörgött, a tavaszi levegő el- iábította, nem reagált a kö- lyörgésekre, imbolyogva cam- nogott a tágas helyen. Téli mndája cafatokban vedlett le •óla. A szörcsomók tele szé- lával meg faforgáccsal. Bőre így lötyögött, mint az idősebb estvéríöl levetett ruha, prém- ladrágja bő ráncokat vetett ninden egyes lépésnél. Mikor iz árok túlsó felén megállt a kislánnyal szemben, csak akkor ehetett alaposan szemügyre yennl, mennyire lesoványodott *s megnőtt.

— Túl nagy — mondta Basia —, ez nem a Stand —, és keserves sírásra fakadt. — Nincsenek bocsok, egyáltalán nincsenek bocsok — panaszolta az apjának. A pocsolyákkal teli, és a tél folyamán gallyakkal telehordott térségben nyugtalanul cammogtak az álmukból felocsúdott medvék.

Két héttel később Jan találkozott az Igazgatóval, és elpanaszolta neki nagy gondját. Basia ott guggolt a pázsit szélén, kenyeret aprított a kacsáknak.

— Azonnal elhozom a gondnoktól a kulcsot, és megnézzük a kicsinyeket — mondta az i- gazgató, s megsimogatía a kislányt.

Leakasztották a biztosítóláncot, amelyen egy tábla függöu ezzel a felirattal: „Vigyázat, tilos a belépés!"

Lépcsőkön mentek le egy sö tét folyosóba, fan a karján vitte a kislányt.

— Hová megyünk most? - kérdezte, arcát apja vállábc fúrta.

— Látogatóba a bacsókhoz Ott van a házuk, meglátod a:

anyukájukat és a kicsi bacsókat is. — A mesterséges barlangból kiérve keskeny ösvényen, burjánzó vadbodzabokrok közt találták magukat. Távolról nevetés, emberi hangok lármája hallatszott, hangos víz- csobbanás, a jegesmedve bele- pottyant a vízbe.

Tűzött a nap. A pocsolya fölött káposztalepkék raja repde- sett, akkora nyüzsgést csaptak az esővíz felett, mintha kétszer annyian volnának. A néma csendben szomorúan csipogtak a barna légykapómadarak. A vadbodzabokor tányérformájú virágain túl egy kőfal virított, mögötte pedig az elnéptelenedett tér, s a csodálatos fák lombjai ózondús Illatot árasztottak.

Az Igazgató bekukkantott a kémlelőlyukon.

— jobb megbizonyosodni — dörmögte —, nehogy meglepetés érje az embert. Egyszer megtörtént, hogy a medve félretolta a rdeszt, és kimászott a folyosóra. A közelben tartózkodtam. Kiabálást hallok, és látom, hogy a gondnok a seprűvel hadonászik. Majd becsapta az ajtót és a vállával tartotta. Természetesen ezzel semmit sem segített volna, szerencsére a medve legalább annyira megijedt, mint 0, és önszántából a ketrecébe menekült. Vizsgálatot indítottam... Gondatlanság. Az őr elfelejtette ráfordítani a reteszt, a medve ránclgálta, lassacskán feltolta, kitekintett ezen 'az ablakon. Nézze csak... — S magasan a falon, sáros medvetalp nyomát mutatta fannak.

— Minden rendben, mehetünk.

Béniről fülledt, meleg állati szag csapódott ki. Az anyamedve türelmetlenül felmordult, kíváncsian a vasrácsra támasztotta mancsát. Vajon mi jót hoznak a látogatók? A keskf?ny ablakból fénysugár zúdult rá, szeme megcsillant, mint a borostyánkő.

Mögötte két medvebocs gubbasztott. Feketék, bozontosak, mellükön fehér partedli, mely csecsemő voltukról tanúskodik. Az igazgató félretolta a ketrecet elválasztó rácsot, s a nősténymedve készségesen átsétált a másik ketrecbe, eltávoA kicsinyek egyedül maradtak.

— Mackók — suttogta megbabonázva Basia —, ezek a mackók — jelentette ki apjának mély meggyőződéssel.

A bocsok otrombán kinyújtott lábbal ' feküdtek, egymás hóna alá akarták fúrni a fejüket, ügyetlenül összekapaszkodtak, hemperegtek a szalmán. Rózsaszínű párnás tal- pacskájuk világított a napfényben.

— Nincs cipőjük — aggodalmaskodott Basia.

A bocsok szorosan átölelve tartották egymást, megpróbáltak táncot lejteni, egymás hasán tapostak, végül az egyik megharapta a másik orrát. A medvekölyök elbőgte magát. Az anyjuk mancsaival megragadta a rácsot, megrázta a válaszfalat. Tele torokból elbődült.

— Gyerünk márt — fan átölelte a gyerek vállát, magához vonta. — A medvemama nyugtalankodik...

A keskeny folyosón keresztül kimentek a napra. Basia sugárzott a boldogságtól. Hazaérve sokáig és rengeteget beszélt Terezának a medvéknél tett látogatásról.

Egy hónappal később fan meggyőződhetett róla, milyen mély élményt jelentett lányának ez a látogatás. Az ablakon túl lélekölő eső permetezett, fan az íróasztala mellett ült, elmélyedve dolgozott. Hirtelen a kislánya rémült hangjára figyelt fel. Hallgatózni kezdett.

— Takarodjatok már! No, Basia kér benneteket, fussatok!

Lábujjhegyen odalopakodott a félig nyitott ajtóhoz, óvatosan kikémlelt. Az alászálló szürkületben meglátta a kislányát, amint az asztal alatt csücsül, Iába pokróccal betakarva.

— Mit csinálsz ott, Basia?

A lányka meghallva az apja hangját, sírás hangon így szólt:

— Mondd meg nekik, hogy menjenek már el...

Lekuporodott a kicsi mellé, fürkészően nézett rá. A gyerek Izgatott és rémült volt.