Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-12-14 / 50. szám
új ifiúság 9 FURA FIGURA A z alábbiakban szóban torgö embert néhány esztendeje leendő riportalanyomként tartom nyilván. Akárcsak sokezren, én is látásbői ismerem, az utcáröl. Rölam s ráirányuló érdeklődésemről egy adott napig sejtelme sínes. Ez az ember ..guberálásból“ él. Hulladékvasat, rongyot, papírt gyűjt, abból tartja fenn családját. GyüjtóferŰlete elsőisorbar a város tégabb méretekben értelmezett központja, öt magát s munkamódszerét nem lehet nem észrevenni. Mert különös dolgot művel e különös figura. Egy olyan négykerekű fataligával közlekedik a belváros túlmotorizált, túlzsúfolt utcáinak forgalmában, amilyen már néhány évszázaddal korábban sem számított technikai diadalnak. Ez még hagyján Is volna. De itt van ő maga meg a taliga mindennapi rakománya. Az emberen legfeltűnőbb az, hogy környezetéből látszólag semmit sem vesz észre, zavartalanul, öszvér módjára húzza, vontatja különös rakománnyal megpakolt szekerét. A rakományt rendszerint kimustrált vaságyak, tűzhelyek, fürdőkádak s hajdani küldetésüket elárulni már képtelen fémroncsok képezik. A jármű nem nagy, kapacitása mégis egy kisebbfajta teherautóéval vetekszik, mert a képtelen mennyiségű és súlyú hulladék minden esetben mesterien van felpakolva rá. Nem ritka látvány, az ,,áru“ legtetején csücsülő, három-négy éves forma. szutykos. félmeztelen kis kölyök. Evek óta látom. van úgy, hogy napjában több alkalommal. Érdekei minden, ami ezzel az emberrel kapcsolatos. Tudom, hogy képtelen körülmények között él és lakik, hogy legalább néhány apró gyereke van, látom. hogy rengeteget dolgozik, feltételezem, hogy nagyon szegény és nem egészen normális. Felkeresem. Végére akarok járnll e rendhagyó titokzatosságnak s annak a képtelenségnek tűnő szociális állapotnak, amely ezt az embert, családját és környezetét úgymond mesterséges — akarom mondani nem természetes — köd formájában körülveszi. Megtorpanok e sejtelmes, eddigi ismereteim alapján semmihez sem hasonlítható világot rejtő pincelakás ajtaja előtt. Tudtommal Itt lakik. Az ajtón lakat, s furcsamód arról árulkodó, hogy nem privát, hanem hatóság által lezárt lakat. Töprengek, aztán megnyomom a legelső földszinti lakás csen- gógombját... Tehát elköltöztek. Két hónappal ezelőtt elköltöztek. Valahová ebbe és ebbe az utcába. Számot nem tud mondani? Majd valahogy megtalálom. hiszen az utcát és az illető nevét most már tudom, megmondta a földszinti iakő. Járom a nevezett utca kapualjait. Névjegyre nem KÍ^s***' néy-, sorílsták pontosságában bizom. Rátalálok. A régi lakás ablaküvegén keresztül ismert, tol- vajkiváncslságnak köszönhető, szerény, de erősen emocionális ismereteim alapján képtelen vagyok ezt az új lakást. Illetve életkömyezetet élképzelni. Ezért nem lepődöm meg a következőn; nagy lakás, halomnyi lom, elnyűtt, szedett-vedett bútordarabok, a taliga tetejéről ismert szutykos és félmeztelen kis vadóc gyerkőc, a látásból ugyancsak ismert feleség, ez, az, amaz — sok minden ami még a legszegényebb és legelhanyagoltabb emberi lakhelynek sem igen jellemzó.je. Elszánt érdeklődésem nagyobb, mintsem, hogy a látottak visszataszítónak tűnjenek, bár azzal is számitanom kell, hogy Itt megbolháso- dom, hiszen az emeleten élő — szobakutyának a legnagyobb jóindulattal és a legnagyobb kutyaszimpátiával sem nevezhető — kutya ugatás helyett va- karódzással üdvözöl. Szolidaritást érzek ez Iránt az ember iránt. Azt látom, hogy rengeteget dolgozik. nagyon nehéz munkát végez, gyötri, töri magát, mégis ő maga és családja az elképzelhető legmostohább körülmények között él. S ha e télreálisnak, de mindenesetre valószínűnek tűnő kép elemeit feltételesen abból a szempontból Ítélem — látszólag jogosan —, hogy szereplői szellemi fogyatékosságban szenvednek, akkor is jogos a szolidaritás. Mert hát fizikai képességeit jövedelmezőbb és a társadalom által igényeltebb munkára Is fordíthatná. Aztán sorjában mesélni kezdi az életét. Nemsokára már meggyőződésem, szellemi fogyatékosságról itt nem lehet beszélni, sőt! A mondatok nagyon is értelmes, éleslátó, logikusan gondolkodó, helyzetével és környezetével tisztában levő embert mutatnak be. ijsszefoglalva az alábbiakat meséli; H uszonkilenc éves. A nyolc általános befejezése után tanoncként helyezkedik el a Csehszlovák Duna-hajózási Vállalatnál. A Dunán — országokat bejárva — fel-alá közlekedő teher- hajókon kitanulja a szakmát. A harmadik évben ta- nonc létére teljes fizetést, havi kettőezer-négyszáz koronát keres. Megtanul románul, jól beszél bolgárul és szerbül. A munkaadó állitólag megszünteti a kUlönélési pótlékot, a hajósoktól megvonja a külföldi országok területén jogosult féláron való vásárlást. Teszik ezt bizonyára a csempészkereskedés miatt, pontosan mondva, a kedvezményt az élelmiszervásárlásra korlátozza. ..Én nem csempészkedtem. Amit a szárazföldön vásároltam, azt a hajón szétosztottam. Ebben különböztem a többiektől, akik harácsoltak, mert céljaik voltak. Én csak éltem, voltam“. Majd bevonul katonának, de a hajósélettel járó hidegkoszt és napirendi ivászatból származó gyomorfekélye miatt hathónapi szolgálat után leszerelték. Visszakerül a hajóra, utazik, s közben Idehaza megismerkedik jelenlegi élettársával. Munkatársai le akarják beszélni erről az ismeretségről. Céljai azonosak a többi ha.iós céljával, vagy már valóraváltott tervével, ö is útlevelet akar szerezni élettársának, de ez a törvényes házasság híján nem sikerül. Otthagyja munkaadóját, nem akarják elengedni. fél évig pereskednek egymással. ,.Aztán szereztem egy kétkerekű kárét és egész télen szenet szállítottam. Ekkor már az asszonnyal éltem, s a nővérénél laktunk. A privát szénhordás jól pénzelt. Megéltünk belőle. ..Tavasszal Csehországba megy mezőgazdasági munkásnak. Az asszonyt közben szanatóriumba szállítják. TBC. Ott szüli meg első gyermekét, akit természetesen intézetben helyeznek ei. A munkaadó jól fizet, de őszre mégis visszajön. beáll szemetesnek, a nagy sárga autó személyzetébe. Két hónapon belül a hattagú brigád csoportvezetője. Tavasszal ismét visszamegy Csehországba. egy másik birtokra, ahol kettőezer nyolcat ígérnek, de csak a felét fizetik. Sokat dolgozik, kiújul a gyomorfekély, három hónapig betegeskedik. Az asszony másfél év után ekkor jön ki a szanatóriumból. Karácsonyra ismét Bratislavában vannak, már az első csecsemővel a karjukon, de az utcán, pénz, lakás és munka nélkül. Engedély nélkül felnyitják azt a bizonyos pincelakást és beköltöznek. „Ott éltünk le kis híján öt esztendőt“. Munkába lép a Stavoindustriánál. Partiban nem .hajlandó dolggani. Inkább egyedül, merf Így látja jövédelmetőbbnek, hiszen teljjesitménybérért dolgozik, s tisztában van vele, ^ire képes, tudja az elvégzett munka értékét. A pincelakásban megszületik a második, később a harmadik gyerek. A Stavo- industriától később a Zelenlnához megy dolgozni, ahol a nagyvásár zöldségesbódéiba tologatja az árut. Közben a pincelakás tőszomszédságában levő zöldségesüzlet vezetője ide, az üzletbe helyezteti őt. mert látja, hogy jól tud dolgozni, szorgalmas, kitartó. Ezt a fáradhatatlan hulladékgyűjtői szorgalmából látja. Ekkor már mellékesen, de nagyban űzi. s a vasat ott raktározza a pincelakás és a zöldsé- gesUzIet előtt az utcán- A zöldségesUzletben elégedettek vele, jól dolgozik. Itt nem nagy a pénz, de a mellékes, a hulladékgyűjtés annál jobban pénzel. — Mit jelent az, hogy jól pénzel? — kérdezem, hiszen ez a legfontosabb, ezt feltétlenül tudni fontos. — Haát, az a napi kétszáz minimum bejön. De átlag több is. — Mennyit mondott? Ez azt jelenti, hogy havi hatezer a minimális jövedelme. — Hát mondom, ennél több is. Azontúl bejön a gyerekpótlék meg az asszony havi ötszázötven korona nyugdija. A zöIdségesUzletet otthagyja, teljes mértékben a hulladékgyűjtésre specializálódik. Kora reggel elmegy hazulról, késő este pedig hozza a napi minimumot, a két darab százast, s ezenkívül már fedezte napi kosztját. Talponállókban étkezik. .A pincelakás bére hatvanhét korona volt, később hatvanegyre csökkentették. Az asszony az ott leélt öt esztendő alatt rengeteget Járt a nemzeti bizottságra. lakást követelt. A vadházasság ebben is nagy akadály volt. A férfi az ügyért nem tett semmit. Gyűjtötte a hulladékot, vonszolta keresztül a városon. A legkisebb gyerek kisujját a gyertyavilá- gitású pincelakásban közben megrágták a patkányok. A körzeti gyermekorvosnő hetente kétszer járt hozzájuk ellenőrzésre, s a közegészségügyi felelős is gyakran megfordult náluk. A lakásügyet ez az orvosnő, és a tUdőbajos asszony kezelőorvosa szivükön viselték. Nekik köszönhető, hogy két hónappal ezelőtt megkapták ezt a lakást. Három nagy szoba, napos szobák, utcára néző ablakokkal, konyha. előszoba, fürdőszoba, bár. központi fűtés, gázfűtés nincs, a lakószobában konyhai tűzhely áll — hideg. De hát adhattak volna központi fűtéseset is — hiszen hideg van Itt. a gyerekek mezítelenek, a felesége tüdöbajos... Vagy nem? — Adtak Is. Négyszobás, központi fűtéses lakást az új záluhyi lakótelepen. Kicseréltük. Sógornőm segített hozzá. A cseretárs tízezer korona lelépést adott. Ml jártunk jól. Ez a lakás területre nagyobb, mint az új négyszobás. Itt van bent a városban. Ha orvos vagy gyógyszer kell. ott az isten háta mögött hogyan is szereznénk hirtelen. Márpedig arra gyakran van szükség. S hogy nincs központi fűtés? Ajaj! Cseretársunk panaszkodik, hogy fáznak, mert ott rosszul fűtenek. I lyen és hasonló kifogásokkal magyarázza, amit elkövetett. Pedig ebben a lakásban kriptái hideg van. s új lakótelepi lakással össze sem hasonlítható. Most már számonkérőn kérdezgetek. — Hát nem gondolják, hogy legalább a gyerekek szempontjából mindenkéopen okosabb lett volna az új lakást elfogadni? Hiszen a felesége tüdöbajos. A négyszobás lakást bizonyára azért utalták ki. mert az asszony beteg meg hogy melegben, emberi körülmények között lak.janak. Gondolom, azt a tízezer koronát, amit a cseréért kaptak, arra fordítják. hogy otthonosabbá és egészségesebbé tegyék ezt a lakást. — Ó, hisz a pénz az nagyon megy? Minek részletezni? A tízezer koronát már elkm- tötték. Hogy mire? Nem tudom, látszata sehol. Nem Isznak, dohányozni csak az asszony dohányzik, hogy napi százötven korona megy el kosztra? „Napi öt liter tej, meg minden“. A napi bt liter tej tíz korona, a meg minden száznegyven. De nem, nem nyomozok, ehhez nincs jogom. Ök tudják. Életükbe nehéz betekinteni, ítéikezni kockázatos. De... De ha igaz az — és valószínűnek látszik —, hogy a férfi minimum havi hatezret keres, amit a családi pótlék és az asszony nyugdija újabb ezressel told meg, akkor hogyan lehet igaz az a cáfolhatatlan valóság, az az életkörnyezet, amelyben ezek az emberek élnek? Hogyan lehetséges, hogy az az ember, aki ennyit dolgozik, ennyire nem tart igényt munkája eredményeinek kézzelfogható és élvezhető látszatára, egy emberibb életkörülményre, amelyhez a társadalom mindenáron igyekszik öt hozzásegíteni? Enni kell — mondják ők, a ezt nem cáfolhatom. Sőt. De... De... És újabb de, és újabb kérdések. — De asszonyom, ha jól emlékszem, maga az elmúlt napokban terhes volt. Vagy nem? Tévednék? — Valóban, az csak most jutott eszembe! — Vagy talán nem szülte meg a kicsit? — De igen. Meghalt. Három napig élt — válaszolja az asszony. A férfi naponta átlag tiz mázsa hulladékot szed össze a városban. A vas kilójáért húsz fillért, a papírért és rongyért negyvenet, az ólomért korona húszat, a rézért két koronát, a cinkért nyolcvan fillért, az alumíniumért hatvanat fizet a gyűjtőhely. — Mik hát a tervei, ember? Három gyereke van... — ő azt akarja, hogy húsvétra házasodjunk ősz- sze. — És maga? Nem válaszol. A gyerekek szavát se hallom, mióta itt vagyok, még egyikük sem szólalt meg. Apjuk házat szeretne, nagy udvarral, teherautóval, s nagyUzemileg szeretné folytatni a gyűjtést. — Nemcsak a pénz végett — mondja. — Kedvtelésből. Nekem Így jó, elégedett lehetek. Ott az udvaron sok mindent elraktározhatnék, amit nem érdemes a szemétbe vinni, mert később alkalomszerűen értékesíthető. Ez érdekel, mert az ember sokszor értékes dolgokat kap Ingyen. Kaptam már péidául egy teherautót is. A karosszériáját eldobtam, nem ért semmit. De a motort meg az alvázat eltettem magamnak. Autó lesz még abból, majd meglátja. — De mondja, hogyan akarja mindezt megvalósítani. ha nem takarékoskodnak. Máskülönben lenne miből. Tudja-e, hogy ilyen jövedelme kevés embernek van? — Aáá! Meg hát takarékoskodunk is. De téleh mindig föléljük azt az elrakott pár ezret, mert hát télen rosszabbul megy a bolt. Olyanok vagyunk, mint a patkányok. Tavaly, amikor még a pincelakásban laktak, megjelent náluk egy ember. Azt mondta, Amerikából van és lefényképezte őket. Azt Ígérte, majd beletesz! a véleményét meg a fényképeket egy amerikai újságba. Nem tudják, újságíró voIt-e, vagy csak kiváncsi turista. A gyerekeknek búcsúzáskor rágógumit adott. Aztán elment, többet nem tudnak róla. D olgozik, mondhatni, robotol. Sok pénzt keres-. Jóindulatú, gyerekeit, amint látom szereti, de munkája jól jövedelmező hasznából maga és gyerekei számára, úgy tűnik, nem próbál emberhez méltó életkörülményeket teremteni. Mintha ezt is deformált, furcsa hobbyból tenné. Megközelítőleg úgy él, ahogy leirtam. Az udvaron és a teherautón kívül nem kíván többet. 6» secret moziba járni. Hatszor, nyolcszor nézi meg a neki tetsző filmet. így él hősöm és csaiád.ja. A családfő erényei tehát semmiképpen sem egyértelműek, mint ahogy felelőtlensége sem az. Summa summárum; így él. így gondlokozik, Így tervez, de így okoz gondot a segíteni akaró és nem kis segítséget nyújtó szociális intézményeknek, hatóságoknak. egészségügyi szerveknek — a társadalomnak. S akarva vagy akaratlanul, Így ad „jellemzést“ társadalmunkról a furcsamód „betévedő“ amerikaiaknak, akik bizony korántsem kitalált személyek. Búcsúzáskor azt mondja, rövidesen mellékmunkál vállal. A házkezelőségnél fog dolgozni, hívják. Jól megfizetik, hát elmegy. Látom, szándéka őszinte, és meg Is valósítja, bár érzem, tudom, joggal feltételezem. hogy ha egy év múlva meglátogatom, akkor sem találom őket jobb körülmények között. Ez pedig mértéktelen felelőtlenség, amiért csupán önmaguk felelősek. KESZELI FERENC Szomorú karácsony Amikor kigyülnak karácsonyfáinkon a gyertyák, ét a gyermekek bnidogan veszik birtoikukba afándákaikat, a világon sok millió ember nem részesülhet a béke és boldogság örömében. Ezek közé tartoznak a kelet-pakisztáni menekültek, akik a rögtönzött menekülttáborokban ínségben és nélkülözésben sínylődnek. A pakisztáni hadsereg terrorja elől menekültek száma elérte már a tlzmilliét. Kalkutta mellett mintegy hét kilométerre fekszik Salt Laka manakülttábor. Ez egyike a legnagyobb táboroknak, mintegy 250 000 menekült zsúfolédlk itt össze a pusztaság kellős közepén. A családokat sebtében összetákolt fa- és bambuszrostból készült kunyhókban helyezték el, amelyeknek a két végén van egy-egy ajtaja, ablakuk azonban nincs. A kalyibák félhomályában csontig lesoványodott emberek és gyermekek hevernek egymás hegyén-bátán, öltözetük alig több néhány rongydarabnál. A kunyhókat elválasztó sikátorok fölött sűrű, fojtogató bűz terjeng, s a tűző napfényben legyek és bogarak milliárdjai lepik a nyitott tábori konyhák környékét. Az indiai kormány emberfeletti eröfeszitésainek eredményeként a táborokban ma már sikerült megszervezni az élelmezés és az egészségügyi ellátás miinimumát. A menekültek fejadagja naponta 30 deka rizs, húsz deka köles, öt deka olaj s hetente kapnak valamelyes zöldséget. A gyermekeknek másfél deci tej és egy kisebb lepény jut. A sátorkórházak ennek ellenóre mág mindig tele vannak rosszul táplált, dizentériás, férges vagy tüdőgynliadásos betagekkel. A kolerajárványt nagyrészt már sikerült megfékezni, de a kórházakban még vannak kolerás betegek is. Különösen megdöbbentő, hogy a tábor lakéinak csaknem negyven százaléka iskoláskorú vagy annál fiatalabb gyerek. A fizikai viszonyoknál talán még nyomasztóbbak a lélektaniak. Az emberek ugyan megmentették puszta életüket, de kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennük az a kegyetlenség, amellyel a nyugat-pakisztáni hadsereg katonái halumra gyilkolták rokonaikat, ismerőseiket, ahogy eljártak a nőkkel, gyermekekkel szemben.
