Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-07-13 / 28. szám
úi ifjúság 9 Bgy nap megint lent játszottunk az udvaron testvéreimmel. Brösen sütött a nap, s a Hirn- melék nyomorék kislánykáját lehozták az udvarra, tolószéken. Egy kisasszony volt mellette, az vigyázott rá. Kezébe adta a labdát, s a kisleány csenevész kezével, a tolószéken ülve, labdázni próbált. Néhányszor visszaesett a labda az ö- lébe, aztán elgurult, s 8 utána- mosolygott. A kisasszony ment a labda után, s visszavitte neki. Ez így ment néhányszor. En kíváncsian fürkésztem: 0 felém nyújtotta a labdát, — Nem kell tetöledl — mondtam. Mtért? — kérdezte a kislány. — Mert te mindig beteg vagy! — feleltem. — Mért vagy te mindig beteg? — En így születtem, ugye, kedves kisasszony? — Igen, szívem — mondta a kisasszony —, maga így született. Nézegettem egy ideig. 0 is engem: — En nem cserélnék teveled — mondtam aztán. — Te csak ülsz, de én oda megyek, ahová akaroki A kisasszony ujjával inteti: — Nem szabad öt bántani, kisfiúi A kislány azonban mosolygott: — Csak hadd mondja 0 — s felém fordult: — Hát kivel cserélnél te? — Azokkal, akik lovon mennek, karddal meg katonákkal, de teveled nemi Te semmit sem érsz, csak ülsz. De én majd lovon fogok menni! — S mutattam nagy dOlyfösen: trara- traral — S utánoztam a rúgka- pálózó lovakat: nylhahai — De azért neked is előbb Iskolába kell járni. — Nem tart az sokál — feleltem s legyintettem. — Azért mégis. De én már tudok írni is meg olvasni is. — Az semmit — mondtam. Majd tudok én is, de te sohase fogsz lovon járni, csak a székben fogsz ülni, a szék pedig nem tud futni, se nem tud nyeríteni, rúgni, nem mehetsz a katonák előtti Csak ülsz és bámulsz és húzogatod a szá- datl Még a labda is odamegy előled, ahová akart Tannerné asszony belépett dr. Federman orvosi rendelőjébe és helyet foglalt. A pszichoanalitikus megkérdezte: — Mi a panasza, Mrs. Tanner? — Nem tudom, hogy magyarázzam meg magának, doktor úr. Már semmi nem rendít meg. — S ez miért baj, Mrs. Tanner? — Nem tudom. Középosztálybeli családban nevelkedtem, jó leány-középiskolába jártam, vasárnaponként a templomot látogattam, tiszteletreméltó férfihoz mentem férjhez, és azt hittem, igen könnyen megrendülök. Az utóbbi időben azonban eluralkodott rajtam a közömbösség, és már semmi sem hat rám. — Hát akkor tegyünk néhány próbát — mondta dr. Federman. Behúzta rendelője ablakának függönyét, és a vetítőgéphez állt. — Vetitek néhány képet magának, Tannerné asszony, és arra kérem, mondja meg, hogyan reagál rájuk. Az első kép egy férfit és egy nőt ábrázolt, mindkettőt meztelenül, az ágyban, amint szerelmeskednek. — Mit lát, Mrs. Tanner? A kisasszony megint felemelte az ujját, de a kislány csak mosolygott: — Csak hadd mondja 61 Nekem nem fáj... Ahogy ezt hallottam, mindjárt gonoszul sandítottam rá: — Nem igaz — mondtam —, fáj ez neked! — De igazi — hajtogatta. — Igazán nem fájl — Azért is fájl Te csak beszélsz! — En nem beszéleki Nekem nem fáj, mert én így születtem, ugye kisasszony? — Igen, szívem, maga így született. Gyanakvással vlzsgálgattam őket: — De ha meghúzom a copfodat, az csak fáj? Mosolygott: — Az se fájna, húzd meg! Előkotorta kis fekete copfját, sovány, sárgás nyaka körül, s a végét felém nyújtotta: — Nesze. En a kisasszonyra sandítva, ravaszul lépdeltem feléje. A kisasszony valóban mindjárt felemelte ujját: — Nem szabad, fiúcska. I- bolyka szívem, tegye le a copfját. Nem illik az jó kislányhoz, hogy a copfját kisfiúnak kínálgassa. — S visszadugta a copfot a helyére. — Ahal — mondtam. — Aha! Látod? Nem tehetsz semmit, csak ülsz és bámulsz! — Letelepedtem eléjük a kavicsos földre, s diadalmasan csúfol- gattam a kislányt. Erre 6 kérlelni kezdte a kisasszonyt:. — Hadd húzza meg, kedves kisasszony... Hadd húzza meg, igazán nem fog fájni.. Az végre megengedte: — De csak egy kicsit, fiúcska! Felkeltem gyorsan; — Igen, jó — mondtam. — Csak egy kicsit. De ahogy megragadtam a copfot, úgy megrántottam, hogy a kislány vékony nyaka egészen előrecsuklott. — Elégi — kiáltotta a kisasszony. — 0, a rossz fiúi s ráütött a kezemre. Ez egészen felbőszített: most már nem akartam elengedni a copfot: — Hagyj! — kiáltottam a kisasszonynak. S míg ö a kezemet fogta, én egyre húztam a kislányka haját:. — Nem fáj? Most se fáj? Szemét már elnötötték a könnyek, s úgy dadogta egész eszelősen: — Nem fáj! Nem fájl Nem fáj! En meg csak húztam. — Sírsz vagy nem sírsz? A kisasszony dühösen pas- kolta a kezemet, aztán a fejemet, s magából kikelve kiabált. En tűrtem az ütéseket, csak köpködtem feléje, most mind a két kezemmel a copfba kapaszkodtam, egész amíg egyszerre a kislány nagyot sikoltott. Akkor ijedten elengedtem, kiugrottam a kisasszony ütlegel a- lól. A kislány felzokogott. En diadalmasan futottam körbe az udvaron; a kisasszony utánam. A nagy igyekezettől elestem, ő pedig rám zuhant. Térdem csupa vér lett. Nagyon megijedtem. Egyszeriben fakón bámultm térdemre, s úgy türTestvérkéim mogorván, kí- tem ao kisasszony ütlegelt, váncsian álltak körül, amint a földön ültem. — Ogy kell! Ügy kell! — mondogatta nővérem, bátyám azonban mindjárt kézen fogta őt, s elvitte magával panaszkodni. Pillantásommal Ibolykát kerestem. 0 még egyre zokogott. A kisasszony a ruháját tisztogatta, úgy szidott. Aztán a másik udvarról előhívta a házmestert, s vele együtt felvitték Ibolykát a tolószéken. En mögöttük oldalogtam. S míg véglggurult a tolószék az udvaron, a szűk folyosón, a klsudvaron oda-odakláltottgjn a kislánynak: — Látod? Mért mondtad, hogy nem fáj? Látod? Egyikük se válaszolt. Nehezen cipelték fel a lépcsőn a tolószéket. En kint álltam a •olyosón, amíg bevitték Ibolykát. Kinyitották az ajtó mindkét szárnyát, s úgy tolták be. Tudtam, hogy a kisasszony be jog panaszolni a kislány szüleinél, s azt is tudtam, hogy Himmelék eljönnek majd hozzánk, elmondanak mindent a- tyámnak. S akkor ő megint meghúzza a fülemet. S talán meg is fog verni. En pedig őt vissza fogom ütni. Akkor 6 engem elkerget hazulról, s én világgá fogok menni... ART BUCHWALD: Ami megrei idítő — Egy férfit és egy nőt. — Csak? — Meg egy ágyat. Dr. Federman jegyzeteket készített. Aztán egy újság főcímét mutatta, amely vastag betűkkel adta hírül, hogy az ország létfenntartási költségei 7 százalékkal emelkedtek. — Mit érez e hír olvastán, Mrs. Tanner? A nő a vállát vonogatta. — Mi ebben az újdonság? Dr. Federman megnyomott egy gombot, s a falon megjelenő következő kép azt ábrázolta, milyen hatása volt Dél- Vietnamban a lombtalanításl hadműveleteknek. — Ez megrendíti Önt, Mrs. Tanner? — Miért rendítene meg? — kérdezte. — Sok ezer ilyen képet láttam már. Dr. Federman újabb képet vetített. Detroitban készült, a gyárkéményből feketén füstöl- gött a nehéz korom, az egész várost piszkos barna takaróval borítva. — Ez Detroit — mondta dr. Federman, és Mrs. Tanner reagálását figyelte. — Nem viccel? Azt hittem Philadelphia — felelte az asz- szony. A következő képen egy kerítés volt látható, amelyre trágár szavakat írtak krétával. — Ez megrendíti Ont? — kérdezte dr. Federman. — Ugyan kérem! A Szerelmi történet című legutóbbi a- merikal filmben Ali McGraw, a női főszereplő, hangosan is használta ezeket a szavakat. hálószobában és kábítószert szívnak. Mrs. Tanner fölemelkedett a székből. — Erre miért reagált így? — kérdezte izgatottan az orvos. — Egy pillanatig azt hittem, hogy a fiam, George is rajta van a képen. Dr. Federman ismét széthúzta a függönyt, és visszaült í- róasztalához: — Mrs. Tanner, a maga betegsége rendkívül elterjedt, orvosilag „megrendít- hetetlenségnek" nevezik. Elvesztette a megrendülést képességét. S ez hogyan gyógyítható? — Ne olvasson újságot, ne hallgasson rádiót és három hónapig ne járjon moziba. Ezek után van esélye, hogy ha nem is teljesen, de részben visszatér a megrendülést képessége. — Megpróbálom, doktor úr, de kétlem, hogy használ. — Akkor kérek hatvan dollárt ~ mondta dr. Federman. — HATVAN dollárt? —sikoltott fel Mrs. Tanner. — Hát ez felháborító! VARGA IMRE; SZEMEDBE PILLANTOTTAM Szemedbe pillantottam a minap szemedbe néztem Idő — láttam láttam beérett koponyám szemeim oldöjuk: egy fényes penge — éppen arra várok s elaltatom a tüzet ami a velőmben szimatolt eleddig — a csontban a szőréi lesöprök pökhálöt félhomályt port félhomályt nem lesznek Ismeretlen zugok. Leírva tükörré alakulnak a dolgok Ettől a csillogás (és homály) — ÚJ éjszaka tartozik új csillagokhoz. Elfogy köröttem a világ — minden szóvá változik át. Hogy irigylem a madarakat. A madár feldalolja fészkét a lombot önmaga magasába. 0 — hogy ernyedtem át minden tolisuhogáson de apámnak búzamag-ikrás vére van, ekevas-nehéz lapockái. Ahogy éveim kupacán állok odalátok még azúr-harang felborzult szirmú tavlrózsák a kondulásban fa leng mintha tőle zendülne a tő egy fa leng egy fácska BUDA FERENC: ZÖLD LIBAMEZÖ bársony gyep, bikaszem bevilágít, rívó erdők közül rádmered kettős halál, pillogó bagoly-pupilla, zöld llbamező, zöld llbamező. Ballagó füveidet szétdúlták sörény-szelek, futnak a fák a Napba, árnyékuk hanyattzuhan, futnak a fasor-fogazású utak, löszaggató dúlőutak, fölblllen, púpot vet, horpad-dagad a tanya-tályogos yldék, zöld llbamező, zöld llbamező, feszes, vibráló, cslllagszeplős boltozat borul reád, szivhangja hangrobbanás, döbben a vályogfal, ledől az arany-oszlop, dal. Játék, gyerek-álom rettenjen kő alá, füvek alá, zöld llbamező, bársony gyep, szikkadó gyepes gyökér, mohón fellttad gyermekkorom vizeit, sóját kiszívtad, reám bámulnak bősze bocik, bócorgó malacok, blbogó kislibák talpalnak szívemen tudatlanul, csikók gyönyörű gyöngyházpatásan, fodor bárányok fehér bekecsben, klskecskék körömcipöben, mek-mek, zúdul a húsvéti harangszó, békességl békességi zuhog a virág, a víz, 6, erdők májusi zöld őrülete, zöld fűvön fekszem, zöld fényben, csipkém a szagos csalán, ó, kemény szelek patái, viharok vastrombltál, ordító Januárok dühe, a virág-evő, vas-fék a fejemben, hullott rám kőeső, csönd-ághoz csomózva alszom most kövek között, zöld libamezői elszállt az arany-áruló madár, szótlanul nyújtózol évek és csontok fölött selymedet takarja szénpor és angyaltoll, üvegcserép. RESZELI FERENC: ÖDA Az Utolsó kép szakállas e- — Dr. Federman mosolygott: gyetemistákat ábrázolt, amint — Na látja! A maga meg meztelen felsőtestű diáklányok- nem rendülésl kóresete még- kal üldögélnek egy kollégiumi sem reménytelen! Mert nem kell nekünk már a levegő sem mely bosszúságunkra még körülveszi a földet. Kábító békés füstre szomjazunk a boldog fék alatt kik még lélegzenek hogy illatozzanak. Tudjuk a szúnyogot maga a teremtés mlniatürizáliíi - =i jö fehér Einstein is csak miatta gondolt ki egy gyönyörű törvényt és mi elvetettük átkozott buták kik azt hirdetjük Einstein is relatív. Szúnyog te világ legfürgébb tankja Kéred a vérünk. Bőrünkből kilépünk s Itt állunk a vízben. Hullámzik a tenger mert kitakarták. Hormonjaink siető órák. E földön már bűvölhetetlen síppal a felhő kis kudarcot vallottak még a trombiták is így esdeklUnk tehát — halld meg ketyegésünk. Szól > a sípszó és esik zuhog a tenger az égből a tenger a tenger apró cseppekben üt rést a tőrben mely h körülveszi a földet és körülveszi még önmagát de a teremtésnek örömünkre mint a levegő még szűk nekünk a rés mert nem tudjuk hogy vízből sósén, lesz több Itt a földön mert nem Dean Morlarthy módjára változtatja helyét. Szabad hát vándorol helyét megleli s ezért boldogtalan. Halála halmazállapotváltozásnak te szent gravitáció. Te Iksz. S ml itt állunk nyakig e földi súlytalanságban, ölelkezünk a vízben és testünk Is annyit veszít a súlyából mint amennyi a belőlünk kiűzött ketyegés.
