Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-10-05 / 40. szám
10 üi ifjúság 1*0 könyve után („A szem és az agy; a látás pszichológiája“) Richard L. Gregory angol professzor új müve látott napvilágot az UNESCO által támogatott World University Library gondozásában: „Tho Speaking Eye“ — A beszélő szem. Tárgyát tekintve közvetlen folytatása az előző kötetnek, mégis különálló munka, mert a látás fejlődésének és a szem működésének ezúttal olyan területét tekinti át — „tudományos alapossággal, de közérthetően“, mint a könyvéről írt beszámolók megállapftották —, amely érdekes tapasztalatok gyűjtőhelye és hosszabb idő óta tartó vizsgálódás tárgya a tudomány és a művészet világában egyaránt. A szerző kultúrhistorikus s tárgyát nem orvosi, hanem kultúrtörténeti aspektusból szemléli és tárgyalja, s ebben a vonatkozásban olyan következtetésekhez jut, amelyek élénk érdeklődést keltettek. A földi élőlények között csak az ember használ szavakat, szavakból alkotott összefüggő mondatokat és egyéb szimbólumokat (például számokat); a szemből és az egyéb érzékszervekből az agyába érkező üzenetek csak számára teszik lehetővé, hogy a tárgyakat jelképként, szimbólumként fogja fel. Ez a képesség hosszú fejlődésen ment keresztül és különös folyamaton át jut érvényre. Ha például egy csészét látunk — Írja R. L. Gregory professzor —, akkor ennek képe perspektivikusan vetftődik a retinára s ott az idegsejteket stimulálja. A szakorvosi és pszichikai magyarázat jól ismert a szakemberek előtt, de a köznapi ember, a laikus magától értetődőnek vesz egy különös és meglepő tényt: az agy azt is tudja, hogy a csésza pereme, amelyet a szem bizonyos helyzetből egyenes vonalnak, más helyzetből ellipszisnek lát — valójában kör. Más, igen bonyolult jelenségek is adódnak, amelyek mind arra utalnak, hogy itt az agy páratlan képességével állunk szemben; ennek a képességnek csaknem felmérhetetlen jelentősége van az emberi kultúra kialakulásának és fejlődésének területén. Mai technikai fejlődésünk már megközelítette ennek a páratlan képességnek „lemásolását“, de az elért eredményekkel még mindig csak odáig jutottunk, hogy olyan gépezet megszerkesztése, amely szemünk és agyunk működésével versenyezhet, eddig nem sikerült. Egy — erre a célra beprogramozott computer — felismerheti például a formákat (számokat egy csekken), de sikertelenül lát neki még olyan korlátozott feladat végrehajtásának is, mint a kézzel Írott „a“ betűk felis- bcrése („beprogramozhatatlannl sokféleképpen írhatjuk a betűket“). perspektivikus „látás“ és annak „visszaadása“ nem tartozik az egyszerű feladatok közé. A szem és az agy ugyanis könnyen „rászedhető“, félrevezethető, megzavarható. Egyszerű példa erre W Hogarth híres képe, amelyen épületeket, emberi-állati figurákat, természeti tárgyakat (hegy, foyó, felhő stb.) más-más nézőpontból változó perspektívából festett le; — a hatás szemkápráztató, csaknem félelmetes. (Az Op-Art művészei ezt a zavaró hatást a tökéletességig fejlesztették.) Es ha krltúránk történetében yj^amegyünk az egyiptomiakhoz, azt látjuk, hogy az akkori^^úvészek nem ábrázolták, nem „adták vissza“ a távolságot, a perspektívát, a mélységet. Kis komponensekből állították össze például az emberi testet anélkül, hogy érzékeltették volna azok térbeli elhelyezkedését. így történt, hogy az egyes részek később szimbólumokká váltak, óriási hatalmat nyerve ahhoz, hogy elvont gondolatokat, ideákat is kifejezzenek. Horus isten szeme például a törtszámok kifejezője lett — az egyiptomi ősmitológiában a Sötétség Istene ezt a szemet darabokra törte. A SATURNUS GyCrÍÍjE Mi zajlik le a kultúra fejlődésében — mi megy végbe az agyban? Hosszú idő óta izgató kérdése ez a tudománynak. Hd-SZKAFANDER 19B7-ben szerencsétlenül járt három asztronauta egy Apollo-kísérlet során. Ekkor kezdtek kísérletezni a texasi Houstonban olyan öltözék előállításával, amely a túztől is biztonságosan védi az embert. A kísérletek sikerrel jártak: a képen látható öltözékben a tűzoltó úgy sétál be az égő benzinbe, hogy még csak meg sem izzad. A haboltó pedig elintézi a többit. ■; . ■■ ■ Ojabban — a szalamandrákkal végzett korábbi kísérletek után — a macskáknak egy-egy agysejtjébe finom elektródokat helyezett el két kutató tudós, D. H. Hubel és T. N. Weisel. A látással kapcsolatos idegsejtektől nyert elektromos jelek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a szembe jutó „mintákat“ (tehát a képet, a tárgyat) valami „elmondja“, „leírja“ az agynak s ezt a „valamit“ legérzékletesebben „az észlelés belső nyelvezetének“ nevezhetnénk. Képtelenség lenne ugyanis arra gondolni, hogy — az előbb említett példát véve alapul — a csésze látása olyan régiókat aktiváljon az agyban, amelyekben a látott csésze formái és színei már benne vannak. Valami olyan működési mechanizmus jelentkezik tehát, amelynek a kultúrtörténet területén van ismét igen nagy jelentősége. A kísérletek során kiderült, hogy egy-egy bizonyos sejt csak akkor adott jelzést, ha a szemet egy bizonyos alakzat vagy egy bizonyos irányú mozgás stimulálta. Az optikai minták (a tárgyak tehát elemeikre bontódnak szét a szemben és a jelzések olyan kombinációi „írják le“, „mondják el“ őket, amelyeket a sejtek szelektálják.. Ugyanaz a jelenség zajlik tehát le, mint amikor szavakban írunk le, mondunk el, jellemzőnk egy tárgyat vagy jelenetet. Kiderült az is, hogy a A beszélő szem művészet tette meg az első lépést a tudomány megteremtése felé“ „látó“ agyrészt több réteg alkotja, s amint a retinától elindult üzenet áthalad ezeken a rétegeken, a látott tárgy egyre több adata (szín, más érzékszervek által jelzett sajátosság, s talán memória-információ) kerül a kezdeti mintához, (He- velius például még korongnak látta a Saturnust, amelyből két fUlecske áll ki, ma ezt két „fUlecskét“ gyűrűnek érzékeljük, technikai fejlettségünk, eszközeink tökéletesedése következtében.) M1 ^ (r on A „rétegeken áthaladó adaggyújtés“-nek ismét a kultúra történetében van igen nagy fotnossága. Ha ugyanis az agysejtek impulzusait — az előbb vázoltak alapján — belső nyelvezetnek tekintjük, akkor talán már meg Is nyílt az ajtó annak alapvető megértése előtt, hogy mi is megy végbe az agyban. Lényeges kérdés ezzel kapcsolatban, hogy miképpen ismerhetjük meg ezt a „belső agy-nyelvezetünket“. Kell valami mély kapcsolatnak lenni eme belső nyelv és a beszélt nyelv között — legalábbis a két nyelv szerkezetét illetően. A belső nyelv osztályozza a látott tárgyakat, leadja a különféle érzékszervektől kapott információkat. A beszélt nyelv bizonyos értelemben a „külső agy-nyelvezetnek“ tekinthető, s mint ilyen, struktúrájában bámulatos pontossággal tükrözi az agy működését. eszélt nyelvünk, mint tudjuk, akkor is képes mondatokat formálni, ha a jelentés tisztázatlan, félreérthető, kétértelmű, zavaró. Ezt a belső nyelv területére vetítve: létezniük kell vizuális bizonytalanságoknak, kétértelműségeknek, paradoxonoknak is, amikor a dolgok logikailag lehetetlenségeknek látszanak. Mint már szóba került: ezen alapszik az Op-Art — jói ismert jelenség, hogy a „szemet rászedő, szemkápráztató“ ábrák, milyen zavart idéznek elő: a retinán megjelenő mintát, tárgyat, „hol ennek, hol annak látjuk“, agyunk kutat a helyes válasz, a megfelelő „leírás“, a korrekt „elmondás“ után abban a reményben, hogy azt meg is leli. Tudjuk, hogy ez a kutatás sokszor nem jár sikerrel) az agy hihetetlen zavarba került, képtelen dönteni. Ebből lényegbevágó következtetés vonható le: a látás, at érzékelés: „kitalálás“, a feltételezések sorozata aszerint, hogy milyen tárgy, milyen forma stimulálta az idegeket. Ezeket a feltételezéseket a hiedelem legősibb, legkorábbi formáinak tekinthetjük. A tárgyak „belső elbeszélésének“ fejlődése következtében az agy lassan-lassan megszabadult a reflexek zsarnokságától: a döntés (a kép létrehozása) többé nem függött közvetlenül az érzéklések rendelkezésére álló adatoktól egy adott pillanatban. Elérkeztünk ahhoz a kultúrtörténeti mozzanathoz, amikor az érzékelés adatait sokkal hatásosabban használhattuk fel, minthogy az információk területe kiszélesedett, mert óriási szerepet kapott az, hogy mit tudtunk meg, mit tanultunk meg, mit „raktároztunk“ el a múltban. Evolúciós történelmünk lenyűgözően izgalmas szakasza ez: ez ember megkezdte a szimbólumok (szó és kép) használatát, s ezzel átlépte a tisztán biológiai realitás határát. Egy lerajzolt, lefestett banán után a majom kapkod, mi nem. Tudjuk, hogy banán, de tudjuk, hogy festett: az eredeti tárgy térben és időben megváltozott helyzetben áll már előttünk. A rajz lapos, a banán számunkra mégis háromdimenziósán érzékelt, még akkor is, ha csak „érzékeltető vonalakkal“ ábrázolták. A Cromagnoni ember ennek a törvényszerűségnek engedelmeskedett 20—22 ezer évvel ezelőtt, amikor a barlangrajzokon végrehajtotta a nagy áttörést; a vonalas ábra volt az első lépés a szimbolikus nyelv, a számok használata s végül a tudományos feltételezések és teóriák megteremtése felé. Az első általunk ismert rajzok „vázlatok“ voltak, néhány jól megválasztott vonal idézte, ábrázolta az állatot, embert (nagyon ritkán) és a vadászjelenetet vagy rítust. Sok tízezer év telt el addig, míg a művészek egyszer csak naturalisztiknsan jelenítették meg a látott dolgokat abban a háromdimenziós térben, amelyben ezek léteznek. Az egyiptomi művészet számára ismeretlen volt a lejtős felszín ábrázolása, nem tudta bemutatni az asztal lapját s rajta levő tárgyakkal oldalnézetből, s az általa ábrázolt ember anatómiai lehetetlenség. Es mégis — számtalan mai példa mutatja — realitás. Azokban az ősegyiptomi időkben megszületett a festészeti nyelvezet. A fejlődés egyszer csak felszínre hozza a hieroglifákat; az ábrák, tormák már elvont ideákat, sőt logikai kapcsolatokat kezdenek jelenteni. Nem volt jelük például a „semmi“, „nem“ fogalmára (a tárgy kihagyása, kivonása a képből nem adott volna információt). Ezért egy tipikus emberi mozdulattal a két kar teljes széttárásának rajzával ábrázolták ezt a semmit, ezt a nemet, ezt a kivonást. Ez a széttárt kar a mi mai „mínusz“ jelünk eredete. ' példák tömegét sorolhatnánk; ám ennyi is elég annak bizonyítására, hogy amint a szimbólumok számára nenf. volt többé parancs a hasonlóság, s képzőszerúségük - egyre inkább eltűnt, úgy váltak egyre hatalmasabbá. Megteremtésükkel a művészek voltak azok, akik az első döntő lépést megtették: nézni, kiválasztani, sőt alkotni tárgyakat, amelyek valami mást jelentenek s valami olyat ábrázolnak, amely más térben és időben is létezhet, vagy nem is létezik egyáltalán. Ez a szemlélés a szemet (és a többi érzékszervet is) egészen új módon használta fel s hozzászoktatta a szimbólumok megértéséhez — ez megszabadította az agyat a közvetlen realistától, s lehetségessé tette a tudomány megszületését, Ezzel együtt születtek meg a „hallhatatlan belső beszéd“ szaval is... A KA VE HOGYHOLYACRAKOT OKOZ Az amerikai Harvard-egyetem szakértői megállapították, hogy a túlzott kávéívás a húgybólyagrák egyik fő o- kozója lehet. A kávéfogyasztás és a rák közötti összefüggésre véletlenül, a cigaretta hatásának vizsgálata közben jöttek rá. A képen egy Angfilában kifejlesztett számítógép-rendszer érzékelő készüléke látható. Segítségével a berendezés közönséges, mindennapi tárgyak felismerésére képes. Megfelelő „tanulás“ útján mind több és több tárgyat ismer fel, és ezek ma már nem korlátozódnak szabályos geometriai alakokra. Ha a későbbiek során sikerül a berendezést fejleszteni, nyitva áll az út a gyakorlati alkalmazása előtt is. Olyan területeken akarják felhasználni, mint az automatikus asomagkezelés — csomagolás, szerelőanyagok irányítása —, és távolabbi perspektívaként, kutató já'' müvek irányítása más boly gógon és a tengerfenéken. A robotberendezés ma má' eredményesen ismert fel pH dául a labdát, a ceruzát, a szemüveget, á kalapácsot. A tárgyak sorának bővítése a számítógép kapacitásától és egy-egy új tárgy bonyolultságától függ. HAjOK ORE A holland partok előtt, az Eszakl-tengeren négy világi töhajó (lehorgonyzott öreg hajókra szerelt világítótorony 1 figyelmezteti a sekély vizek veszélyeire a hajósokat. Most kicserélik az el rozsdásodott bárkákat: egyenként 1,4 millió dollárért épített, automata berendezésű, a tengerfe nékbe mélyen beágyazott állványzatű kis mesterséges szí getekre helyezik el a rendkívül erős fényforrásokat. A Challenge darushajó éppen az egyik Ilyen körülbelül 25x25 méter alapterületű „sziget“ rögzítésén dolgozik, mintegy 30 kilométerre a holland partoktól.
