Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-08-31 / 35. szám
új ifjúság 9 JB pa és anya elmentek. A kisfiú a lépcsökorlátra " * függeszkedett és utánuk nézett. Anyja világos és apja sötét kalapfát látta odalenn, egyre mélyebben — végül már semmit sem látott. A folyosó zöld volt, akár a tenger. Az ember azt gondolhatta volna, elnyelte Apát és Anyát. Figyelmeztető szavuk oly nyomatékosan hangzott, mintha nem csupán órákra hagyták volna e- gyedül. Agyában ott zümmögött: a kulcsot ráfordítani és senkinek ki nem nyitni, csak ha a házitanítO megérkezik... Sokáig beteg volt, s mert gyenge volt még, odahaza részesült oktatásban. Házltanitófa, egyetemi hallgató, hallgatag fiatalember, többnyire untatta csak. A kisfiú végigment az üres lakáson. A szobák csendje olyanforma volt, mint egy üres kagylóé, ha az ember füléhez tartja. Kinyitotta az éléskamra ajtaját. A sok tele kosár és üveg mind az övé most: mint egy idegen hajó rakománya — valami távoli világból. Az egyik kosárból egy almát vett ki, ám ebben a pillanatban megszólalt a csengő hangja. Gyorsan kisurrant. Az ajtó előtt lélegzetét visszafojtva habozott. Aztán megfordította a kulcsot, és résre nyitotta az ajtót. Kívül az öreg koldus állt, jól Ismerte már. „Semmim nincs“ mondta a gyerek zavártan, s odaadta a kezében tartott almát. A koldus köszönet nélkül vette el. „Viszontlátásra" mondta a kisfiú, de választ nem kapott. Bezárta az ajtót, lábujjhegyen a szobába ment. Leült az asztalhoz, s úgy maradt, egészen csendben. Örült, hogy egyedül lehet, most mégis félelmet érzett. Félt a koldustól, az üres szobáktól. Megkönnyebbült, mikor a házitanítót csöngetni hallotta. Kiszaladt, és kinyitotta az ajtót. — Előbb a kukucskálón kellett volna kinézned — mondta a házitanttó. — Nem érem el — válaszolta a gyerek. Föltekintve rá, figyelte a fiatalembert, amint egy pillanatra megállt a tükör előtt, hogy haját hátrasimttsa. Az asztalt az ablakhoz tolták, és neklkezdtek az olvasásnak. ILSE AICHINGER: HÁZITANÍTO „El-jött-az-ösz" — olvasta a kisfiú tagolva — ,a madarak délre szálltak". Fejét fölemelve kitekintett. — Hová szállnak? — kérdezte. — Olvasd tovább — mondta a házitanító türelmetlenül. Aztán mintha meggondolta volna magát: — Már a tenger fölött járnak. A kisfiú tovább olvasott. Hulló levelekről és gyümölcsökről, melyeket a kertekben Ilyenkor szüretelnek le az emberek. Tarka szőlőhegyekről, s a napról, mely mostanában korábban megy le már. — Hová? — kérdezte. — Hová megy le? — A túloldalra — mondta a házitanítO bizonytalanul. Most az égről olvastak, meg a fehér felhőkről, amelyeket tovakerget a szél. — Hová? — kérdezte újra a kisfiú. De nem kapott választ. Fejét felütve látta, hogy a házítanító csendben ül, és a térdét bámulja. — Hová kergeti a szél a felhőket? — kiáltotta most már sürgetőbben. Az ég, a nyitott ablakon túl, felhőtlen volt, szinte áttetsző. Röviddel az alkony beköszönte előtt volt. — Hallasz valamit? — kérdezte a házitanítO, anélkül, hogy fejét fölemelte volna. — Hogy hallok-e? — mondta a kisfiú. — Nem, semmit sei — Csend! — szólt rá a házitanító. — Ha teljesen csendben maradsz, hallanod kelll — Mikor? — kérdezte a gyerek. — Hallod? — kiáltotta a házitanttó. — De mit kellene hallanom? — kérdezte a kisfiú még egyszer. — Ezt a hangot — mondta a fiatalember ezt a hangot. A kisfiú elengedte a könyv lapjait. Fejét lehajtotta, kezét füléhez illesztette, de semmit sem hallott, csupán a halk zsongást, amely lentről érkezett, s az egész lakást kagylóvá varázsolta. — Zúgást? — mondta a gyerek. — Nem — válaszolta a házi- tanító. — Kiáltást. A kisfiú elnevette magát. Fölugrott és tapsolni kezdett. — Ez játék? ■— kérdezte. — Olvass további — szólt rá a házitanító. De alighogy ködökről és megnyúlt árnyékokról olvasni kezdtek, máris felugrott, s mintha csak rajtakapni akarna valakit, föltépte a szomszéd szoba ajtaját. Innen is tovább ment, át a szalonon és a szülők hálószobáján, átvágott az előszobán, majd ismét visszatért. A kisfiú megdöbbenve nézett rá. — Valaki van a lakásban — mondta a házítanító. Aztán az iránt érdeklődött, előtte járt-e itt valaki. — járt — felelte a gyerek. — Egy koldus. — Es a kulcsot ráfordítottad? — Rát A házitanító hallgatásba merült. — Olvassak tovább? — Hallod? —■ Játszunk? — nevetgélt a kisfiú bizonytalanul. A fiatalember elgondolkodva nézett az arcába. — Igen — mondta egy idő múlva. — Azt játsszuk, hogy van valaki a lakásban. — De ki? — kérdezte a kisfiú örömmel. — Valaki — mondta a házi- tanító —, valaki, akitől félünk. — A koldus? ~ Igen, a koldust Megyünk és megkeressük. Elhatároztam, hogy D.-nédol-' gában, mely semmiféle sürgetéstől nem jutott dűlőre, fölkeresem a Barátomat. A Barátom közéleti férfiú, aki ország dolgát intézi, fel fogja hívni azt a szóban forgó hivatalt, ahol D.-né Igazsága elakadt. Megteszi magáért az igazságért, és megteszi énmiattam, akiből nem lett közéleti férfiú; önmagának s nekem bizonyítja vele, hogy előmenetele nem tette gőgössé. Elmondja majd, mennyi tenger munka zúdult reá, éjfél után kerül ágyba, s hajnali hatkor már megy érte az autó. Napi tizennyolc órát dolgozik egy kényelmetlen zongoraszéken ülve, hat napja nem borotválkozott, és a minap nem ismerte meg a felesége, olyan régen látta. Miután szivem illendő módon megesett szenvedésein, fölhívja az illetékes hivatalt, és ott ráütik a pecsétet D.-né aktájára. Így történt ez már több hasonló esetben. Most Is így történt volna, ha elébem nem áll az altiszt. — Kit tetszik keresni? — kérdezte. Megmondtam a Barátom nevét. E névnek ezen a helyen különös, és mély zengése volt, mint amikor abban a templomÖRKÉNY ISTVÁN: PROTEKCIÓ A házttanító kezét, amint az övét megfogta, a kisfiú hidegnek, s a verítéktől nyirkosnak érezte. Lábujjhegyen haladtak, nesztelenül nyitották az ajtókat, bekémleltek minden sarokba. Kint elhalványultak a fények, a szobákban sötétedni kezdett. Csak a képkeretek csillogtak a falakon. A szalonban a fiatalember megállt, hagyta, hogy a kisfiú keze kihulljon a kezéből, s az ujját az ajkára tette. — Hol van? — kérdezte a kisfiú? Arca kipirult az Izgalomtól. — Hát nem hallod a hangját? — suttogta a házítanító. — Hol? — Itt, mellettünk! — Es mit mond? — Fenyegetöztk. A kisfiú rohamra Indult, lerántotta apja kabátját a fogasról, és úgy kiáltotta; — Megvan, elkaptam, elkaptam? — Azután belebüjt a kabátba, úgy vonszolta maga után. A házitanító kijött a szalonból. Egészen lassan, apró, félénk léptekkel közeledett akisfiúhoz. — Elkaptuk! — kiáltotta az újra, — Elkaptuk! — A, te vagy az! — mondta halkan a házitanttó. A nagy tükör előtt álltak, a kisfiú látta, amint a másik tükörképe ráemell az öklét. A rájuk hulló sötétben látta az összeszorult öklöt és a sápadt, eltorzult arcot. Ugrálni és hangosan nevetni kezdett. Ilyen jókedvűnek még sohasem látta a házitanítót! E pillanatban hallotta, amint a kulcs betolódik a zárba, majd a háttérben fölismerte szülei arcát. Bs anyja sikoltását hallotta. De még később, miután már a kimerült, habzó szájú házi- tanítót három ember megkötözte, s a mentőkocsiba gyömöszölte, a kisfiú egyre csak tovább kereste, hátha karjába fut. — Hiszen csak játszani akartunk! Bs valahányszor szülei ezt mondták: „Ha akkor idejében haza nem érünk...", haragosan a szavukba vágott: „De mi csak játszani akartunk!" Nem bízott a felnőttekben többé. ban, amelyben az ember éppen ájtatoskodik, megkongatják a harangot. Az altiszt azonban szokva volt hozzá, nem rendült meg harangkongatásomtól. — És kit jelentsek? — firtatta tovább. Megmondtam a nevemet. Pompás nevem van; eddig még sehol sem gyanakodtak rá, hogy írót takar. Akárkit hívhatnak így, komoly embert, a- klnek állása van. Alkalmasint ennek köszönhetem, hogy eddig minden ajtó megnyílt előttem. A Barátomé nem. — Milyen ügyben? — kérdezte az altiszt, fenyegetően és sujtásosan. — Csak tessék szíves lenni bejelenteni — biztattam. — Milyen ügyben? — faggatott tovább. Akkora szeme volt, mint a gombostűn a gomb. Teljesen kifejezéstelen szem, de ha ránézett az emberre, elkezdett viszketni a bőr. — Meg kell mondani, miféle ügyben, másképp senkit sem jelenthetek be. Lassan felém fordult a közfigyelem. Vagy tízen álltak ott, kétségtelenül ttz országos ügyben; nem állhatok elő azzal, hogy D.-né aktájáról hiányzik a pecsét. Ez volt az a pillanat, amikor megszállt az ihlet. A Múzsa csókját éreztem arcomon. Közelebb léptem. — Tetszik tudni — mondtam kedvesen —, engem az anyukám küldött. Fölkapta a fejét. A szeme megrebbent. Egész határozottan az volt az érzésem, hogy pislogott. — A kedves mamája? — Hát persze. — Bs miért? — Mert éppen savanyítja az uborkát... Most ö lépett egyet közelebb. ~ Az uborkát? Körös-körül az a tíz igen buta arcot vágott. 0 nem. 0 megenyhült, érdeklődni kezdett. Végre a sok országügye közt egy embert méretű ügy. Az 6 ügye. — Bs mi legyen azzal az uborkával? — kérdezte jólel- kűen. — Hát éppen ez az. Anyukám tudniillik már meghámozta... — Meghámozta? — hökkent meg. — Ki hallott olyat? Nem szabad lett volna meghámozni. — Dehogynem ~ nyugtattam meg. — Éppen hogy hámozni kellett, mert 0 — mutattam az ajtóra ~, ö adta az előírást. Tessék bejelenteni, mert anyukám tudni akarja a folytatást. Összecsapta a kezét. — Mind meghámozták? — kérdezte kétségbeesetten. — Mind — mondtam. — Körülbelül egy félmázsa uborkát. Fejéhez kapott s berohant. Egy perc múlva bévül voltam az ajtón, barátom telefonált, az illetékes hivatal pedig beleütötte a pecsétet D.-né aktájába. így kell ezt csinálni. FABIAN SÁNDOR: NYILATKOZAT Alulírott, laka a frlat falenben, álmodozó, de Inkább tervezó boldog vagyok, hogy gyermeke lehettem ennek a kornak, melyben az alkotás Idótlen, s amelyben úgy nó a sebesság, hogy már maholnap a cált elérni út kell csak, IdO nem. Vallom, hogy az öröm ma mást, többet jelent, mint csak kacagást, táncos kedvet vagy estjáró szerelmet — az életünket egészben Jelenti: minden perce a Jövőt készttó, halk hangú gépen dolgozó Időt teremti. Tudom a kinti nagy fák véleményét az emberekről: „Örömük elérnék — mert, akárcsak mi, konokul növO faj - csak az a baj velük, hogy mozditbatók, nincsen gyakerak“. Tagadom ezt, mióta ismerem a kommunista ember minden gyözO erejét, lelkes akarását. Alulírott hiszem, hogy öt sudár fák gyökereinél erősebb gyökérzet köti a néphez, melynek szálai szerte fellelik a mélybe oldott öröm nedveit. NYIKOLAJ NYEKRASZOV: A TUDÁS ÚTJA Megy a fiú — amerre baktat, rebben az országút pora. A fenyvesek már elmaradtak... Hé! Ölj fel mellém, cimbora! Fenn kuksol rongyosan, mezítláb. Beszél a gazda, hangja víg; „Sose búsulj, légy büszke Inkább: sok híres ember kezdte Így. Könyvet látok batyudba kötve, tanulni Indulsz, valid be háti J61 tudom; apád rád költötte az utolsó rézgarasát. Az öreg kántorné titokban fényes húszast adott neked, s amíg búcsúzkodtál szipogva, anyád nyelte a könnyeket. Anyád könnyfátyolos szemében ott ég 8 sorsod csiltaga: ne tántorodj meg, bármi érjen, célodtól el ne térj soha! Legyen példád az arhangelszk! halászparaszt fia, akit ereje a mélyből emelt ki, s a tudomány csúcsára vitt. Küszködsz majd — ez az élet rendje de mindig lesz, ki megsegit: Moszkvába Jutsz, az egyetemre s eléred szived vágyait. A munka ott gyönyörűség lesz, mindegy, ha fázol, éhezel; későn fekszel, hajnalban ébredsz, de végül nagy ember leszel. Látod, míg Így beszélek hozzád, bennem is lángra gyűl a hit — nagy és erős lesz Oroszország: a népből újjászületik. Hát indulj! kint a nagyvilágban van sok nemes szív Is, ne félj! Percig se csüggedj: aki bátran előretör, az célhoz ér.“ Képes Géza foidí!,!JDHASZ FERENC: KINEK KARJA VAN Te ekével, te kalapáccsal, tollal a rózsa, amely a kórházak udvarán terem, igen a rózsa illatával, te ekével, te kalapáccsal, tollal, a gőzförész ferde fém-fogával, a vas az erejével, a felhő azzal, hogy esőt ad a földnek, a föld azzal, hogy kenyeret terem, mindegy, hogy hogyan, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, a rózsa, amely a kórházak udvarán terem, igen, a rózsa illatával, kinek karja van, a két kezével, kinek karja nincs, a mosolyával, mindegy, hogy hogyan, kinek fényes a lelke, szép szavával, akire hallgatnak a vizek, az dalával szelídítse meg a vizeket, az erős gyúrja meg a fémet, adjon lelket a lelkes anyagnak, mindegy, hogy hogyan, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, a rózsa illatával, mindegy, hogy hogyan, csak építse, építse, építse ezt a hazáti
