Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-23 / 8. szám

t i \\\m 4

A hatalmas dolgozószoba falai kitágultak, majd eltűntek, és én mintegy révületben: Erdélyt láttam magam előtt.

Erdély számomra nemcsak földrajzi fogalom, nemcsak a Teleki-téka vagy a kolozsvári Házsongárd, hanem jelkép, példái Nemcsak a pályaindító ifjúság színhelye, hanem viselkedésminta: Dózsa lázadása, zágoni Mikes Kelemen Rodostót is vállaló keménysége, Körösi Csorna Sándor lázas nyugtalansága, Petőfi síkertje... Nemcsak speciális és specifikus couleur locale, hanem a — bo ns sens, a józan emberi értelem teremtő, alkotó földrajzi övezete... a két Bólyai és... Benedek Ele k...

Mindenki nagy szeretettel gondol vissza első tanítójára, akitől az élet legnagyobb ajándékát — a betűt — kapta, és az én első tanítóm Benedek Elek volt, az ö meséiből ismertem meg a betűt, a szépséget, öt esztendős koromban. Aztán elmúlt a gyermekkor és én a fanatikus rajongók megszállottságával olvastam és tanultam, és ekkor már az első tanítóm fia — Benedek Marcell — tanított arra, hogy csak az lehet szép, ami igaz — hogy az olvasás: művészeti

Azóta hosszú évtizedek sorakoztak egymás mellé, bokarontó ösvényeken jártam, bukdácsoltam és buktam, téve- lyegtem és tévedtem, de ma is kötelező programként vallom, amit a két Benedektől tanultam: szépség, igazság, humanizmus!

Mindenre nem most gondolok, amikor saját szobámban ülve írom ezeket a sorokat, hanem akkor viharzott át rajtam, amikor egy budai villában abban a szobában ülhettem, amelyben 195B-tól 1959-ig Benedek Marcell dolgozott, és amelyben most a „harmadik“ Benedek: dr. Benedek István alkot, kutatja a múltat, figyeli a jelent és a humanista szenvedélyével, a tudós pontosságával alakítja a falakkal határolt szobában a mnndus intelligibi- 1 i s t, az értelem világát, ahol szinte minden rés co- g i t a n s, gondolkodó dolog, szellemi fókusz, amelynek fényét figyeljük mindnyájan, akik tanulni, tudni, gyönyörködni akarunk.

— Már gyermekkoromban író akartam lenni, de természetesen ún. polgári életpályát is választottam és magam is azt hittem, hogy — a családi hagyományokat követve — beiratkozom a bölcsészetre és magyar-francia szakos tanár leszek. Aztán — nem tudom, miért — orvos lettem.

— Professzor úr, a környezet, amelyben Űn felnőtt, nagyapja és édesapja szellemi ráhatása, milyen mértékben befolyásolták tudatvilágát?

— A hatást nem lehet letagadni, de túlzás lenne azt mondani, hogy ez determináló tényező lenne. A szüleim ugyanis nagyon puritán, egyszerű emberek voltak, tehát fiatal koromban az együttélés nem jelentett többletet. Sokan azt képzelik, hogy Benedek Marcell a vasárnapi ebédnél a francia klasszikusokról beszélgetett fiával. Tévedés. Tizenöt éves koromban valamit „rákérdeztem“, de — rosz- szul. Az egész család kinevetet: „hogy lehet ezt nem tudni?!“ Attól kezdve soha semmit nem kérdeztem, vagyis: mindent egyedül verekedtem ki. Apámmal 1945—1947-ben forrtunk össze nagyon erősen, amikor mindketten a kolozsvári egyetem tanárai voltunk, együtt laktunk és együtt éltünk, nagyon sanyarú körülmények között ugyan, de éppen akkor alakult ki az apa és fiú emberi, intellektuális kapcsolata.

— Tudjuk, hogy édesapjával együtt fordította Rousseau Vallomások című művét

— Ez igaz, de bevallom, hogy én inkább csak az apám „szeme“ voltam. Látása nagyon megromlott. Élete utolsó időszakában egyáltalán nem látott.

— A „mesemondó Benedek“ és az „irodalomtudós Benedek“ után Ont a „polihisztor Benedekéként emlegetik.

— Ez tévedés. Korunkban senki nem lehet polihisztor, legfeljebb polihisztori, rendkívül sokoldalú reneszánsz érdeklődése lehet. En mindig és mindenben arra törekedtem, hogy megértsem a lényeget.

— Mi a módszere?

— Amikor kiváncsi vagyok valamire: megtanulom. Es ba megtanultam: könyvet írok róla.

—0—

Alkotások bizonyítják e tétel igazságát, ßgy érzem, elegendő felsorolni Benedek István műveit ahhoz, hogy érdeklődésének, alkotó munkásságának sokrétűségét, szerteágazó irányait láttassam: Ösztön és bűnözés, Ösztönök világa, Aranyketrec (a napokban jelenik meg szlovákul is!), Csavargás az Alpokban, Beszélgetés ideges emberekről, Kisvárosi történet, A darwinizmus kibontakozása, Lamcrck és kora, Ember és gyerek, Három ing, A bolond világ, Sem- melveiss és kora, Csineva, Párizsi szalonok.

Ezekben a napokban jelenik meg a Lélektől lélekig című műve, de Íróasztalán már sokasodnak a kéziratok — két további kötet anyaga. Az egyik A tudás útja: filozófusok,

,,y* ^

« ,

A „harmadik" Benedek

tudósok, felfedezők ismertetése, hatalmas híd, amely az ókorból napjainkba ível. A másik: Az ördögi művészet: a 19. és 20. század képzőművészeinek és képzőművészetének elemző bemutatása.

De nemcsak az a fontos, hogy egy író mit ír és mennyit ír, hanem az is, hogy müvei mennyire keresettek. Benedek István híres esszégyűjteményét, A bolond világ című kötetet 1967-ben 6000 és 1970-ben 20 000 példányban adták ki, de nem kapható, mert szétkapkodták. Márpedig tudjuk, hogy az esszé nem „bestseller“ korunkban és csak akkor számíthat ilyen átütő sikerre, ba valóban író-művész alkotása.

Milyen volt az életútja? 1915. január 17-én született. Orvosi diplomát szerzett. Előbb a csepeli gyári kórház orvosa, majd 1945—1947-ben a kolozsvári Bólyai Egyetem lélektani tanszékének vezetője, 1947-től a budapesti Országos Ideg- Elmegyógyintézet főorvosa, 1952—1957-ben az intapusztai és simasági Munkaterápiás Elmegyógyintézet igazgatója volt.

Orvos, tanár, író, kutató, tudós... valóban reneszánsz ember — az atom és kibernetika korában!-O— Mi a véleménye a fiatalokról?

— Szeretem őket, mert okosak, szorgalmasak, illedelmesek, nem szeretem őket, mert pimaszok, neveletlenek... Érti, kérem? Nem lehet általánosítani! Az előbbieket szeretem, az utóbbiakat nem! Viszont az a véleményem, hogy a mai fiatalok nagy többsége nem rossz, csak a hangja nagy! Nem huligánok, csak azok viselkedésmintáit utánozzák, de csak külsőségekben! Ami azonban általánosan jellemző negatívumuk, hogy a múltat egy fricskával elintézik és emellett túl könyen fogadnak el mindent az élettől. Természetesnek tartják azt, ami nem is olyan természetes!

A dolgozószoba falán közös keretben a nagyapa és az apa képe. Vendéglátó házigazdám látta, hogy egyik szememmel a képet figyeltem, szinte keresve a „három Benedek“ arcában is a közös vonást. Felállt és a kép alá lépett. Es én úgy láttam, hogy a nagyapa jóságosán ránevetett az unokára, hogy az apa tekintete biztatóan villant a fiúra... három nemzedék szívdobogásának forró, lüktető muzsikáját hallottam.

—O—

— A nagypapámról beszéljek? Még senkinek nem mondtam el egy valamit. Nagyapó a karjaim között halt meg.

1929-ben történt. En is kint voltam vele a földeken, arattuk az árpát. Tíz órakor bementünk uzsonnázni. Nagyapó a dolgozószobájába vonult. Ott esett össze. Aztán nagyanyám is bejött a kertből, az ajtóból ránézett nagyapóra és csak annyit mondott: „Már fehéredik az orra“. Egy pohár vizet kért. Nem tudora, melyikünk teljesítette a kérését. Leült és lábat mosott. Igen — biztosan csodálkoztunk ezen, de nem is tudatosítottuk... hátradőlt a karosszéken és elaludt — örökre. Senki nem látta, hogy mikor vette be a mérget. Csak ma értem meg a tettét. Ö már látta, hogy nagyapó az út végére ért és nélküle értelmetlennek és céltalannak tartotta saját életét.

—O—

Láttam a temetésről készült képet, a két koporsót a ravatalon. Csak magamban idéztem, amit Benedek Elek írt Petőfiről, de ami róla is elmondható: „Fölfedezte a népet, az Istenadta népet — úgy fedezte föl, hogy egyszerre olvadt le a sok százesztendős jég a szívekről."

Néztem a képet... a két koporsót... e két koporsó mellett, a halálig tartó, a halállal is dacoló hűség egyszerű jelképe mellett, milyen kicsiny, milyen fénytelen a Tadzs Mahal!

Es néztem az unokát, aki találkozásunk előtt egy nappal ünnepelte ötvenhatodik születésnapját, aki a tudomány és a művészet hatalmas birodalmának egy-egy pontján állítja fel újra és újra tudásvágyának fúrótornyát, hogy felhozza a mélyből a szépséget és az igazságot.

Nemcsak e találkozás meleg szépségét őrzöm meg és adom tovább unokáimnak, hanem a „harmadik Benedek“ vállalt programját is, a Párizsi szalonok című művében megfogalmazott programot és célt:

„Csoda az, hogy tudunk, hogy gondolkodunk, hogy a magunk fejétől rájövünk a titkok megfejtésére.“

PÉTERFI GYULA

Wittenberg József:

Az élet peremén

ii.

Negyedik elemiben osztálytársaim mesélték, hogy a helybeli színház gyerekszereplőket keres, akik hegedülni is tudnak. Tamburán, citerán igen jól játszottam, nemegyszer szórakoztattam vele a ház népét. Árpád nevű bátyám tanult abban az időben hegedülni, és én magánszorgalomból egyedül cincogtattam, ha éppen szabad volt. Zenei „tudásomtól“ felbuzdulva, jelentkeztem a színházi irodában. A színház akkor tűzte műsorára Huszka Jenő „Gülbaba“ című operettjét, amelyben a Mujkó cigány gyerekének kellett eljátszania a „Darumadár fenn az égen...“ című dalt. Balog Béla rendező engem választott ki a sok jelentkező közül. Megbízott, hogy a dalt otthon gyakoroljam és egy hét múlva jelentkezzem. Igen szorgalmasan tanultam, anyámnak is tetszett ez a dal, s amikor gyakoroltam, ö is dúdolgatta. Nem kérdezte, hogy miért csak ezt az egy nótát játszom naponta órák hosszat.

Elérkezett a jelentkezésem napja. Fekete Andor, a szín- 5 ház karnagya eljátszatta velem a megrendelt dalt, javít- ^ gatott, de végeredményben azért meg volt elégedve. Megbízták a cigánygyerek szerepének eljátszásával, egyben tudomásomra adták, hogy naponta 10—12-ig próbákra kell járnom. Természetes a szereplésért honorárium is járt: a próbák napjaira egy koronát, az esti fellépésekért két koronát fizettek. A próbákra vállalhattam a bejárást, mert az iskolában a tanítás délelőtt 8—10-ig és délután 2—4-ig tartott, de nem tudtam, hogyan jutok majd el az esti előadásra, mert otthon nem mertem a színházi szereplésemről beszélni. Egy szép napon becsületesen mindent elmondtam Balog Béla rendezőnek, aki vigasztaló szavakkal megígérte, hogy ő otthon mindent elintéz.

Amint egy napon az iskolából hazajöttem, anyám mosolyogva mesélte, hogy nálunk járt a színház rendezője, és megegyeztek, hogy fellépek a színházban.

Debütálásom napját sok izgalom előzte meg, amely átragadt családom minden tagjára. A színház zsúfolásig mag telt, szüleim ingyen kaptak belépőt, de ott voltak a szomszédaink, ismerőseink is, akik kíváncsiak voltak a Jóska gyerek szereplésére.

Hegedűszólómat a színház zenekara halkan kfsérte, és én frenetikus sikert arattam, háromszor kellett játékomat megismételni. A főszerepet játszó Fedák Sári és Nyáray Antal összevissza csókoltak a színfalak mögött, de szeretettel gratuláltak a többi szereplők is. A sikeres bemutatkozás után a színház megtartott gyerekszereplönek. Játszottam Blaha Lujzával, Neményi Lilivel, Garas Mártonnal, Deésy Alfréddel és Komái Margittal. A legjobban akkor örültem, amikor abban az időben Budapesten vendégszere pelt az akkori idők legnagyobb és legnépszerűbb filmszí nésze, a dán Waldemár Psylander, és vele játszottam egy itt forgatott film-szkecsben.

Budapest peremvárosai közül Újpest, nyolcvanezer lakó sával — amelynek hetven százaléka munkás ember volt — a legnagyobbak közé tartozott. A dolgozók naponta hat nyolc kilométert gyalogoltak munkahelyükre, mart ala csony munkabérük miatt nem tellett villamosra. A napi 10—12 órás megfeszített munka után pedig fáradtan ét kimerültén kerültek haza.

1912-ben Budapesten és a környező városokban az elnyomott és kizsákmányolt munkások tüntetéseket szerveztek, követelték az általános titkos választójog és a nyolcórás munkaidő bevezetését, valamint a munkabérek felemelését, Az „úri Magyarország hatalmasai“ a csendőrség és rendőrség segítségével a tüntetőket szétzavarták és a vezetőiket bebörtönözték.

Az újpesti Munkásotthon műkedvelői az elítélt munkások családtagjainak segélyezésére műsoros estélyt rendeztek. Kempler Miklós pártmunkás kérésére két verset szavaltam el a nagysikerű rendezvényen. Ettől az időtől kezdve állandó tagja lettem az ifjúsági csoportnak. A Munkásotthonban értékes előadásokat hallgattunk, sakkoztunk, kirándultunk és színvonalas tudományos és szórakoztató könyveket olvastunk.

Szorgalmasan tanultam, iskolai bizonyítványaim kitűnőek voltak, és határtalan lelkesedéssel készültem a színipályá ra. Megfelelő anyagiak miatt tanulmányaim folytatása sok akadályba ütközött. Iskolai szünidőimet arra használtam fel, hogy gyárakban dolgoztam, üzletekben kifutói állást vállaltam. De minden igyekezetem ellenére sem lehetett a szegénységet legyőzni.

1917 őszén került sor az első világháború utolsó hadköteleseinek a sorozására, az 1900-ban született fiatalokra. Társaimmal vegyes érzelmekkel indultunk a sorozó bizottság elé. Alkalmasnak nyilvánítottak engem is.

1918 elején vonultam be a budapesti „császári és királyi 32-ik“ gyalogezredhez. Hathetes tartalékos tisztiiskola elvégzése után mint tizedes kerültem vissza ezredemhez. Nagyon sok iskolatársam az ezredhez való közvetlen bevonulása után az olasz frontra került. Valami véletlen folytán kiképző altiszti minőségben a laktanyában maradtam.

Í

Egy szeptemberi napon mint napos tizedes tartottam szolgálatot. Az esti takarodó után dr. Pogány József főhadnagy, a forradalmi kormány volt hadügyminisztere, szolgálati szobájába rendelt. Leültetett, cigarettával kínált és minden bevezetés nélkül bizalmas tárgyalásba kezdett velem. Pogány baloldali magatartásáról már előzőleg értesültem a szociáldemokrata párt megbízottjától, így én sem voltam bizalmatlan vele szemben.

— Tudom, hogy az ifjúsági mozgalom tagja vagy — kezdte beszédét a főhadnagy —, így tudnod kell, hogy mi a kötelességed a folyamatban levő forradalmi szervezkedésben...

Röviden, katonai egyszerűséggel beszélt, hangneme nem volt bántó, inkább meggyőző, bátorító. Beszélt az értelmetlen pusztító háborúról, az ország dolgozóinak nyomorúságos életéről és a békéről. Elmondta, hogy még öt társamat akar megbízni, és a laktanyán háborúellenes röplapokat kell majd terjesztenünk. Rámutatott ennek a munkának a veszélyeire és feltétlen fegyelmezettségre, óvatosságra és diszkrécióra intett.

A megbizatást vállaltuk és becsületesen teljesítettük is, a röplapokat a bajtársak nemcsak olvasták, hanem a polgári lakosság körében is terjesztették. Az ezred parancsnoksága szigorú nyomozást rendelt el, de teljes eredménytelenséggel végződött.

A háborúellenes összefogás 1918 őszén meggyorsította ■ a forradalmi mozgalom kibontakozását, és október 31-én győzedelmeskedett az országban a polgári „demokratikus“ forradalom, mely a hatalmat a haladó szellemű polgári pártok és a szociáldemokrata párt jobboldali frakciójának kásáké tette. _ fiekMMI-"