Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-02-16 / 7. szám
Aj ifjúság 9 Már negyedik éve ismertem Joa bácsit és nagyon meglepődtem, amikor inni kezdett. Eleinte el sem akartam hinni. Vala ki csak úgy félvállról megjegyezte, hogy az öreg inni kéz dett. Minket, akik a legjobban ismertük joa bácsit, nem hagyott hidegen ez a kijelentés. Valami történt az öreggel. Mindnyájan éreztük, hogy valaminek történnie kellett, joa bácsi nem volt az az ember, aki csak úgy egyszerűen poharat. vesz a kezébe. A legtöbben kimondott szeszgyűlölőnek ismerték. A Hét Kakasoknak is megtiltotta az ivászatot. Császárhoz fűződő feszült viszonya is abból eredt, legalábbis mindenki úgy magyarázta, hogy Császár valóságos szeszkazán volt, és az öreg azt nem állhatta. Az egyik este Novak, a diákszálló portása azzal dicsekedett, hogy a hamincnegyedik lépésben mattolta az öreget. Megértettem Novák örömét, még sosem győzte le Joa bácsit, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Valami nem stimmel, ha Novák a harmincnegyedik lépésben mattolta. Mindenki tudta róla, hogy egy dilletáns. Joa bácsi kedvére nyerhette tőle az ötösöket és biztosan sajnálta öt. mert a tizenötödik lépésig sosem kontrázott, pedig a legtöbbször már. akkor tiszta nyerésre állt. Novák, még mielőtt elment volna, megkérdezte, hogy nem tudom-e véletlenül, mtért iszik az öreg. Nem tudom, mondtam, én Is csak nemrég hallottam és nem is akarom elhinni. Menj a Patkányba, ott van, mondta még és elment. Szorongva gondoltam arra, hogy milyen lehet az öreg részegen. Bambán vigyorog vagy szemtelenül hangoskodik? Nevet, sír vagy fásultan bámul a pohárba? Nem. Minden embert el tudok képzelni részegen, őt nem. Biztosan azért, mert soha nem láttam még csak söröspoharat sem a kezében. Az állítólagos születésnapján mindig megvendégelt bennünket, de maga legfeljebb kávét ivott. Minden évben előre megjelölt egy napot, hogy akkor születésnapja lesz, és azt meg kell ünnepelni. Persze a dátum nem egyezett az előző évivel, és lényegében senki sem tudta, hogy mikor van Joa bácsi igazi születésnapja. Azt sem tudták róla, hogy hány éves. Volt, aki nagyon öregnek mondta, s voltak olyanok is, akik meg mertek volna esküdni, hogy még nincs hatvan. Még Kuruczné sem tudta megmondani az igazat, pedig már közel húsz esztendeje mos és főz az öregre. Egyszóval joa bácsit bizonyos titokzatosság vette körül, és ő egyáltalán nem iparkodott azt szétoszlatni. Senki sem tudott róla semmi bizonyosat, mindenki számára csak foani- disz volt, a görög. Amikor megláttam szokott helyén a Patkányban, szinte kellemesen csalódtam. Nem a részegek zavart, réveteg tekintetével nézett rám. Egyáltalán semmi sem árulta el, hogy az alkohol hatása alatt áll. Talán csak az előtte sorakozó kiürített poharak. Ez bizonyára azért volt, mert az öreg szép feje, klasszikus vonásai ellenálltak az alkohol torzító hatásának. Talán ez a ráncokkal barázdált, de szép öreg fej tévesztette meg azokat, akik túl fiatalnak gondolták őt. Kemény, szinte sziklából pattintott markáns arca nagyon illett szikár, egyenes alakjához, és ha néha elmosolyintotta magát, mindenki úgy érezte, hogy e lopott mosoly mögött hatványozott mennyiségű öröm bujkál. Azonban ha más nem is, a szeme elárulta, hogy valami nincs rendben. Soha nem felejtem el a pillantását, ahogy a virsli- és kiflldarabokat szokta összeszedni a talponállókban, és az erre félj így elöknek a tetten ért gyerek félszeg magyarázkodásával mondta: — A kutyusnak lesz, aranyos kiskutyám van. Kár volna a szemétbe, hiszen a kutya meg eszi. Soha senki sem kérdezte, hogy miért szedi össze a maradékot, mégis szinte sziiksé gét ‘érezte a magyarázkodásnak. Bizonyára félt még a gondolatától is annak, hogy valaki netán hulladékon tengődő csavargónak nézze. Azonban o- lyan ügyetlenül csinálta az e gészet, hogy legtöbbször az ellenkező hatást érte el. Ennek tudatában a pillantása egy a- lázatos, hízelgő, de mégis megrugdalt kutyáéhoz volt hasonló. Ahogy tilt a megszokott helyén, szemében apró fájdalom- kisüléseket véltem felfedezni. — Miért iszol, foa bácsi? — kérdeztem, pedig előre tudtam, hogy nem fog válaszolni. Önmagára vonatkozó dolgokról csak akkor beszélt, ha kikívánkoztak belőle. Sokszor felmentünk a város melletti silány fenyőcserjéssel, kiszáradt fücsomókkal borított dombra és ott hallgattuk az ö- reget. Rengeteg érdekes dologról beszélt. Például az 1924-es párizsi olimpiáról, ahol második lett az akadályfutásban. Habár egy sportadatokat nyilvántartó könyvben utánanéztem a nevének és nem találtam, mégsem akartam nem hinni az öregnek. Az sem érdekelt, hogy égy-két gyerekkori élménye nagyon ismerősnek tűnt néhány régi görög pásztorregényből. Nem nagyon hittek neki a többiek sem. Ezt foa bácsi is tudta, de nem akart meggyőződni senkit szavai igaz voltáról. Viszont azt sem mondta soha, hogy mesékkel traktál bennünket. Sokan egyenesen bolondnak tartották. En még nem ismertem, amikor a Hét Kakasokat feloszlatta. A banda jópofa vagányokból álló tagjai szinte Turcsan László illusztrációja apjukként tisztelték az öreget. Ö is nagyon szerette őket, csak talán Császárt nem, mert renmeskedtek — Cstkt, Pipcsi és Alino —, feloszlatta a bandát. Néhány hét múltán Kuruczné azt híresztelte, hogy Joa bácsi azért iszik, mert az Egyesült Államokban élő fiát besorozták, és most valahol Vietnamban harcol. Nem nagyon hittem el a bőbeszédű asszony híresztelését, de arra emlék szem, hogy az öreg sokszor egy régi fényképei vett elő és sokáig nézte. Főként a város melletti kopár dombon, amikor nem volt a közelében senki. Olyankor furcsa idegen melódiákat dúdolt, és elmerengve nézte a megkopott képet, a- melyen egy szép nő volt látható gyerekével. A kép hátulján néhány sornyi írás, azt hiszem görögül — Ahgelikától. Arra is emlékszem, hogy három évvel azelőtt, amikor sláger volt az Angelika, Angelika című dal, foa bácsi többször is megkérte Bobót, hogy játssza el gitáron és énekelje. Máskor tavasszal az öreg mindig nagyon jókedvű volt, most egyre komoradon. Mivel nem tudtuk megakadályozni, egyre inkább megszoktuk, hogy iszik. Aggódva figyeltem, hogy mikor jelentkeznek nála a delirium trémens tünetei. Egy este a szokásosnál jobban leitta magát. Nem szólt senkihez, csak ivott. Félrehívtam és megmondtam neki, hogy nem lesz jó vége, ha annyit iszik.. — Drága Dodikám — mond ta el-elakadó nyelvvel —, utálom az embereket, mindenkit utálok. — Minket is — kérdeztem — minket is utálsz, Joa bácsi? — Nem. titeket nem. rosszul fejeztem ki magam — mondta és közben egy pillanatra sem nézett rám. — A világot utálom, ezt a koszos világot... Délután majd nem elgázolt egy autó, egy fénylő, nagy fekete autó, Dodikám — mondta és hangfala nul nevetett. — Ügyetlen volt az a sofőr, ugye Dodikám, ü gyetlen...? Nem tudtam mit válaszolni Valami gombócszerű kemény séget éreztem a torkomban, és már nem mertem az öregre nézni.-— Mennyit kapott volna, ha elgázol? — kérdezte szinte elábrándozva, • — Tíz-tizenöt évet — mondtam gyorsan —, de gyere a többiekhez, hülyeségeket beszélünk. — Tíz-tizenöt évet — motyogta, miközben leültünk a többiek közé. Később, amíg az illemhelyen voltam, az öreg bizonyára kiment az utcára, mert amikor a bordó függönnyel takart ajtón újra a terembe léptem, mindenki a kijárat felé szaladt. A görögöt elgázolta egy autó. hallottam mindenfelől. Szinte kővé merevedtem. A nagy mulató pillanatok alatt kiürült. Német költők versei ORPHEUSZ Fölszállok minden helyiérdekűre, ha ott bársonykalapos asszony ül, s álom keríti, mint neked, szeméti Az operák páholyait végiglesem, jegyem van minden gőzösre Thuléba: Eurüdiké, mióta elvesztettelek, mert egyszer hátranéztem, ó, hátra kell azóta néznem a világ mindén asszonya után. LOUIS FÜftNBERÓ: ESTE A NAGYVAROSBAN Este olyan nékem a nagyváros, mintha kagylót hallana fülem. Kagylóban a tengert, oly varézsos, a víz-morgás lehet csak ilyen. Meg-megállok egy-egy Utcasarkén, hol az ívlámpa kék villogás, ' s ott ég, nézem, a sok emberarcon, a sorsuk is, mély rovás-írás. A falon kék árnyak kúsznak, egymást letiporva, mint idegenek; csak ők mennek az é] kapuján át kéz a kézben, a szerelmesek.- —--V tv 1 1f i Turcscm László rajza NELLY SACHS: CSAK ÁLMUNKBAN ... Csak álmunkban van a csillagoknak szívük és szájuk. Lélegzés árapálya készíti elő a lelket az utolsó útra. És a sziklák, melyek a vízből ágaskodnak fel, e nehéz ködarcok, mégis a vágy vésőjével átfúrt égő cethalak... De mi lesz a szerelemmel az éjszaka végén, az áttetszővé hunyó csillagok alatt? Mert az érc nem lehet már érc, hol boldogok vannak... Elismerem, hogy minden szurkoló elemi joga, hogy ordítson. Mégis, amit ez a nap- szemüveges dúvad művel itt mellettem a lelátón, az már tűrhetetlenI Mindig késve ordítI Például, amikor a játékvezető kiállította Raboveczkit, a bal- hátvéd eltávozott a pályáról, talán már le is tussolt az öltözőben, a szomszédom csak akkor kezdte rázni az öklét és üvöltött, mint akttól kétszer vonták le a gyereklarlást; — Mars ki! Mars kil Ha ez nekem itt továbbra is mindig késve bömböl, magam is kiesem a ritmusból, oda a vasárnapi szórakozásom! Majd én móresre tanítom! Mielőtt akcióba lépnék, azért megnézem magamnak közelebb ről Is az ürgét. Semmi bgj. Alacsony. Sovány. A válla csapott. Az orrnyerge sem vall boxoló- ra, a fülel sem tömött birkózó fülek. Igaz, dzsudós azért még lehet, de ezt a kockázatot vállalnom kellé Megérintem a karfát. — Bocsánat — érdeklődöm halkan, tapintatosan —, jó hülyének lenni? Legnagyobb csodálkozásomra nem hagyományos módon válaszol, nem azt fejtegeti, hogy e kérdésben elsősorban engem tart autentikusnak, hanem mint aki álmából ébred, lassan visz- szaül a padra, leveszi a szemüvegét, zavartan fordul felém: — Mi... mit óhajt, kérem? Olyan ijedten pislog, olyan kicsire húzta össze magát, hogy megesik rajta a szívem. — Akkor tessék üvölteni — tanácsolom szelíden —, amikor kell. Együtt a többivel. Vagy maradjon csendben és nézze a focit, hiszen azért jött ki, nem? — Nem — rázza meg a fejét bátortalanul —, nem a fociért jöttem ki. Nem nagyon értek hozzá, nem is érdekel. Még azt sem tudom, hogy most például kik játszanak. — Hát akkor? — Kérem, én kizárólag ordítani járok ide. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas, hogy részletesen elmeséljem önnek szomorú sorsomat, talán elég annyi, hogy otthon pokol az életem, a munkahelyemen nem kevésbé. A hét hat napján visz- szafojtott mérgemet aztán itt üvöltöm ki magamból. így valahogy hetyrebillen a lelki e- gyensúlyom. — Ez világos — bólintok —, de ettől még egyszerre is kiabálhatna velünkI — Ügy nem ér semmit — tiltakozik hevesen. — Akkor a hangom beleolvad az általános ricsajba. Nekem hallanom kell, hogy milyen bátran ordítok egyedül. Önállóan! Ez a legfontosabb! Megért, ugye?! — Hogyne. Csinálja csak. Sőt, tudja mit?! Maga után én is kurjantok egy magányosat. Rám fér... HANS MAGNUS ENZENSBERGER: SUNNYADOZÁS hadd aludjam ma- éjjel a gitárban álmélkodő gitárjában az éjnek hadd pihenjek az összezúzott fában hadd aludjon kezem a húron álmélkodő kezem s hadd aludjon az édes fa és húrjaim s az éj pihenjenek egy feledett fogásban összezúzott kezem hadd aludjon az édes húron az álmélkodő fában.
