Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-02-09 / 6. szám
>j. IBft (* \el U 'S'l/f 2 VH. QJi D^Xosi'l' %-W í 7 jl/a, „A bírálónak harcolnia kell valakiért VAGY VALAMI ELLEN, S NEM FINOMKODNIA.“ Nem tudnám logikusan indokolni, hogy miért választottam ezt az idézetét indító mottóként, de annyi bizonyos, hogy erősen szubjektív eredője van, és számomra Illés Endre hatalmas, sokrétű életművéből éppen esszévé nemesedett kritikái jelentenek utat mutató világosságot, amikor a magyar és a világirodalom mély vonulatait kutatom. A „Gellérthegyi éjszakák“ című kötete nemcsak esszégyűjtemény, hanem korrajz is, amely bemutatja írók és korok kölcsönhatását, a kényszerítő és magyarázó tényezőket, és talán ezzel indokolható, hogy Illés mindenkor tévedhetetlen és igazságos mérce, soha nem követi el a saját szavaival megfogalmazott hibát: „Van olyan kritikus, aki patikamérleggel dolgozik, s olyan is akad, aki hídmérlegre dobja a novellát vagy a szonettet.“ A Gellérthegy már januárban készül a tavaszi nászra. Fehér hócsillagokból készült menyasszonyi ruhába öltözik, de a fák karcsú testében hatalmas erők remegve szövik a harsogózöld menyecske-főkötőt. Illés Endre dolgozószobájának ablakán át láttam ezt a csodálatos fehér ragyogást, ezt a májusi nap csókjára váró, már tél közepén tárulkozó készülődést, miközben tizenkétezer kötet könyv bámult rám, a betolakodóra, mintegy kérdezve: miért zavartad meg az alkotó műhely nyugalmát? De nappal volt, borús téli délelőtt, és én tudtam, hogy ez nem a teremtés, az árnyakkal való tusakodás időszaka, hiszen ismertem az író vallomását: „Éjszaka szeretek írni... gellérthegyi éjszakák csendjében, erős fénnyel megvilágított kézirat- papíron.“ — A lexikonokból tudjuk, hogy orvostanhallgató volt. Orvos akart lenni? — Nem, író akartam lenni. Novellákkal kezdtem. E- gyik hősömről azt írtam, hogy „elsápadt és elájult.“ De ekkor letettem a tollat és megkérdeztem önmagámtól, hogy vajon valóban elsápadt-e? Nem voltam biztos önmagámban, rájöttem, hogy nem tudok eleget az emberről. Ezért iratkoztam be az orvostudományi fakultásra — az embert akartam megismerni. Harmadik éves medikus koromban a Korányi-klinikára kerültem gyakorlatra. A járóbetegrendelésen vezettem a jegyzőkönyveket, írtam az úgynevezett anamnézist. Naponta átlag 15 embert ismertem meg! Havonta 400 500 ember panaszát hallottam, 400-500 ember vetkőzött előttem, lemeztelenítette magát testileg és lelkileg egyaránt. Ennél nagyobb iskola nem létezhet író számára. De az író esetében nagyon fontos az első szerkesztő is. Nos, az én első szerkesztőm Korányi Sándor professzor volt, tőle kaptam a kitágult világot, tőle tanultam meg, hogy nem lehet valamit kimetszeni a világból, hanem mindent a maga összefüggéseiben kell látni és megismerni. Lassan, fokozatosan kialakult írói módszerem néhány sarkalatos tényezője. Tehát: sok embert, sok panaszt kell megismerni, mert az embert nem lehet kitalálni, az embert ismerni kell és az írónak tízszer többet kell tudnia az emberről, mint amennyit megír. Ugyanakkor rostálni kell, csak a lényeget szabad leírni. Mai fiatal íróink egyik nagy hibája, hogy mindent leírnak, és ennek következménye a túlburjánzás, a fecsegés. A következő szabály, hogy az embert a drámai pillanatban kell megismerni, amikor teljesen őszinte, amikor lehull róla az álarc, a magára kényszerített póz, és végül — orvosnak és írónak egyaránt — a tünetek mögött a láthatatlan gócot kell keresnie, realistának kell lennie, aki tudja, hogy valahol van egy góc, amely a tünetet elindítja. Es természetesen találkoznia kell a megfejthetetlennel, az irracionális villanásokkal is, hiszen az ember nem valami szabályosan megoldható, kiszámítható egyenlet. A Korányi-klinikán szerzett tapasztalatok birtokában már nagyobb anyagismerettel írtam a novellákat. Mikes Lajos felfigyelt rám, és ennek köszönhetem, hogy heti két novellát írhattam az Est-lapoknak. Mintegy kétszáz novella után ismét kezdtem elégedetlen lenni, és előbb heti egy novellát és egy kritikát, majd később — tíz éven át — csak kritikát írtam. Cgy érzem, hogy éppen a színikritikusi pályám ösztönzött a drámaírásra is. De mint kritikus is új utakat kerestem. Egyszer Kör- mendyről akartam bírálatot közöltetni a Nyugatban. Babits lebeszélt: „Ne a Nyugatban közöltesse, amit legfeljebb ezer ember olvas el, hanem egy napilapban!“ Azt válaszoltam, hogy olyan kritikát akarok írni, amelyet a Nyugatban is többen olvasnak el. Arra törekedtem, hogy a kritika olvasmány is legyen. Az életmű: élet és mű. Ezt vizsgáltam külön-külön és összefüggéseiben, így írtam kritika helyett esszét. — Ml az illési műhely titka? — Nincs titka: formája, időpontja és talán emberi-etikai töltete van. Csak éjszaka írok. Az éjszaka a tengerfenék, a csend világa. Csak a kortársaimról írók, /r mindenről, ami jelen van korunkban, de ugyanakkor túlmutat saját korunkon! —O— Szavai igazát művei bizonyítják. Az 1941-ben bemutatott (és a közeljövőben felújításra kerülő) „Törtetők“ című négyfelvonásos komédiája ma, három évtized és korszakos társadalmi változások után is élő, időszerűi De ugyanúgy, sőt fokozottan érvényes jelenvaló napjainkban is az, amit 1942-ben a „Méreg“ című drámájában mondott ki, hogy nem lehet mértékkel élni és mértékkel dolgozni, csak kínlódva vagy könnyen és boldogan, csüggedve vagy megszállott tapogatózással, rettenetes reménykedésekkel! Sokszor olvastam, sokszor hallottam: Illés Endre nagyon szigorú, nem tolerál, mércéje fehéren izzó, rávilágít minden hibára, megalkuvó kényelemre és kíméletlenül eléget mindent, ami talmi, selejtes, hazug, önző, ami póz... De azt is tudom — tudjuk, hogy minden tehetség, jó- akaratú szándék segítője, botladozók vezetője, elindu- lók biztatója és útmutatója... De azt is tudom — tudjuk (nem tőle), hogy amikor a barna pokol ördögei hadat üzentek az embernek és a humanizmusnak, a gyűlölet tüzében is rettenthetetlenül állt a jóság, a szépség, az igazság, a szeretet bástyáján, és ember maradt a farkasok korában! Akkor — 1943-ban írta az „Egyszárnyú madarak“ című csodálatos mesejátékát, ezt a szavak gránitkövéből míves kezekkel faragott zsoltárt a jóról és a rosszról, az irgalomról és az erőről. Cj címet adnék a darabnak: Humanista hitvallás! —O— Három műfaj mestere: a novelláé, a kritikáé és a drámáé. De saját szavai szerint is sikerült áttörnie a műfajokat elválasztó sejtfalakat, a novelláiban jelen van a dráma, drámáiban a kritika, kritikáiban az elbeszélés. 1902-ben született. Közel hét évtizednyi életet és munkát állítok örök mérce alá, szellemi satuba szorítva vizsgálom egységét, fényét, repedéseit és árnyait, e- lemzem újra meg újra, szinte rosszindulatú, minden á- ron hibára vágyó szándékkal, de az élet és a mű minden próbát kiáll- egységes, kemény, tisztafényű gyémánt. —O— — Mi a véleménye a fiatalokról? — Nagyon érdekel a fiatalok élete. Az, hogy hogyan rontják el, vagy hogyan nem rontják el az életüket. Szerintem a fiatalok jók, mert türelmetlenek, mert tudni akarnak de rosszak, mert mindent egyszerre akarnak, mert továbbrohannak, noha kötődni kellene; mert kö zönyösek akkor, amikor vállalni kellene és mert nincs alkalmuk arra, hogy azonnal azt tegyék, amit és a- hogy akarnak, beérik a pótcselekedetekkel. Nagyon sok az elképzelésük, és ez jó, mert szükség van arra, hogy elképzeljük a dolgokat, de nem szabad megmaradni az elképzeléseknél. — Az illési életműből nem szabad kihagyni a műfordításokat sem... Maupassant, du Gard, Mauriac és főleg Stendhal műveinek a tolmácsolását! — Hát a műfordítás — szerelem, a továbbadás öröme. Stendhal a nagy élmény! —O— Ezek sem üres szavak, hanem rögzített, cálfolhatat- lan igazságok. A „Stendhal műhelyében“ című tanulmányában írja: „Tíz. húsz, száz gyenge novella után Stendhalhoz menekültem... Nem azért, hogy őt másoljam. Az ellenállás titkát kerestem nála. A tisztaság, a mezítelenség kézikönyvét. A pontosságot és ugyanakkor a kegyetlen pontosságban a könnyed lazítások gyakorlatát. Hogyan lehet feltépni a bordáinkat, és hogyan kell naplót írni kínos titkainkról.“ — Milyen a jelen? — Anyagot gyűjtök! Villamoson, utcán, társaságban. Félmondatokat jegyzek fel, papírdarabokat rakosgatok borítókba, vagyis figyelek, mert engem az élet, a valóság inspirál! —noo— Mit tudok még Illés Endréről? Azt, hogy a Szépiro- dlami Könyvkiadó igazgatója, hogy munkásságát |ózsef Attila- és Kossuth-díjja! jutalmazták, hogy dolgozószobájának ablakából a Gellérthegy enyhe lejtőire lát. Azt is tudom, hogy szikrázóan), művelt és szellemes, végtelenül szerény és határtalanul korrekt. De naplómban csak egyetlen mondattal jellemzem: „Ma megismertem Illés Endrét — művei alapján ilyennek képzeltem!“ Illés Endre életének és műveinek nagy példamutatása a harmónia — az életmű! PÉTERÉI GYULA afel D-napi gondok ■ „Kövessük Betty Fishert, amint vásárolni viszi öreg és kissé régimódi mamáját" — szólít jel egy nemrég megjelent D-napi könyvecske egyik karikatúrája. A kirándulás végén az ifjú hölgy az aggályoskodó lady és valamennyi brit háziasszony megnyugtatására mondja: „Tízes számrendű pénz? De hiszen ez oltári egyszerűk' De a háziasszonyok (és nemcsak ők, hanem mindenI ki, akinek pénzzel van dolga) továbbra is szorongással várják a február 15-én beköszöntő D-napot, amikor Nagy-Britannia megint egy lépéssel közelebb kerül a világhoz. I “ január első hetében indult meg a döntő roham a Decimal Day, a tízes számrendszerű pénzre való átállás napjának előkészítésére. Két hónapon keresztül a röplapoktól és plakátoktól a sajtóig és a tévéig minden információs eszközt mozgósítanak, hogy felkészítsék a brit polgárt a nehéz próbatételre. A kormány egy és negyed millió fontot költ az új pénzrendszer népszerűsítésére. Ha figyelembe vesszük, \hogy egyedül a tévében látható csokoládéreklámok en- \nek tízszeresébe kerülnek évente — az összeg nem rendikívüli. A decimalizálás előkészítése mégis méltán nevezhető az év kampányának. 1200 ÉVES HAGYOMÁNY \ Húszmillió példányban jelentetik meg Tájékoztató a itízes számrendszerű pénzről című kézikönyvecskét, a- \melyhez mindenki ingyen hozzájuthat, jKülönkiadás (készült 150 ezer példányban — walesi nyelven, a legnagyobb nem angol nyelvű kisebbség számára.] I A szakértők körülbelül 130 millió fontra becsülik a tdecimalizálás költségeit. Ausztráliától, Űj-Zélandtól vagy | Dél-Afrtkától eltérően, a brit kormánynak mindjárt kezdettől fogva az volt az álláspontja, hogy nem ad kártérítést az új pénz bevezetésével járó személyes többletkiadások ellensúlyozására. Az állami kiadás mégis -1horribilis összeg és elsősorban az új érmék kibocsátásáéból, a gépek és az automaták átállásából tevődik össze, pl Egy apró példa a probléma sokrétűségének jellemzéI sére: a nyilvános W. C.-k a forgalomból most kikerülő pennysekicel működnek. Kérdés, mi egyszerűbb, átállítani valamennyi bejárati automatát, vagy ingyenessé tenni az utcai toalettek használatát?] A D-nap csaknem 1200 éves brit hagyománynak vet ívéget: ennyi időn át létezett különféle változatokban a 12-es számrendszeren alapuló brit pénz. Nyilván az ismert brit hagyománytisztelet magyarázza, hogy annyi nekirugaszkodás és olyan hosszú előkészítés kellett az új pénzrendszer elfogadtatásához. Még a múlt század közepén, 1849-ben történt az első I ' ortolan kísérlet a decimalizálásra: bevezették a flo- ! (magyarul forintot), ezt a kétshillinges érmét, a- ly az átállás alapjául szolgált volna. Később 1853- i, 1857-ben majd 1918-ban királyi bizottságok létesül- a brit pénz egyszerűsítésére. Valamennyi kísérlet iarccal végződött. 'ovábbra is megmaradt a világ kétségkívül legnehe- <ben áttekinthető pénzrendszere. (Iskolás gyerekek 'ken át gyakorolják a tájékozódást a matematikaórái- ? a penny-shilling-font-rendszer, a hozzá csapódott rin, guinea és half-crown dzsungelében.) ORMÖTLAN VÁLTÓPÉNZEK Az átállás nemcsak azzal egyszerűsíti a pénzhasznála- ’, hogy mostantól csak egyfajta váltópénz lesz (egy atban 100 penny), mint a világ legtöbb országában, nem azzal is, hogy kikerülnek a forgalomból az elégvaskos és ormótlan brit váltópénzek. Szinte hihe- lennek tűnik, hogy egy font értékű régi egypennys- lom csaknem két és fél kilót nyom. Száz új pennys lya fél kiló lesz: kézenfekvő, mennyi réz- és nikkel- igtakarítást hoz ez. Pontosan tíz évvel ezelőtt állították fel a pénzrefor- ot végre dűlőre vivő, úgynevezett Halsbury-bizottságot. ’ éve született meg a döntés az átállás időpontjáról, írom évvel ezelőtt hozták forgalomba az első öt- és :pennys új érmeket. A Halsbury-bizottságnak és az 66-ban életre hívott Decimalizálási Hatóságnak azon- m a mat napig sem sikerült teljesen meggyőzni az :adékoskodókat. Vannak, akik továbbra is úgy vélik, ónnyebb lett volna a reform, ha a font helyett a shil- ng lett volna az új pénzrendszer alapja. Ezzel a brit ínznem ugyan fele olyan értékes, viszont nagyjából dollárral azonos értékű lett volna. káosz a pénztáraknál? A Decimalizálási Hatóságnak nem sikerült teljesen 'ókkenőmentes átállást szerveznie. „Gondoljon mindig z órára — olvasható a tizes rendszert népszerűsítő ki- dványokban —, a percek az új pennyket jelentik, az rák meg a régi shillingeket.“ De az átszámítás megle- etősen bonyolult: 2,4 régi penny azonos egy újjal, 'yilván a háziasszonyok (és nemcsak a háziasszonyok) 5 része eleinte csak hosszú bizonygatás után fogadja tajd el, hogy például 87 új penny megfelel régi pénzen 17 shillingnek és 5 pennynek. A hosszasan utána- zámoló kétkedők a pénztáraknál teljes káoszt okozhatok. És még egy ok az ottani aggodalmakra: az új rendszer legkisebb váltópénze a félpennys. Angliában nem jósolnak hosszú életet ennek a sorból kilógó aprópénznek. Számításoknál nyilván célszerűbb lesz felkerekíteni az összeget és nem bajlódni nem egész számokkal. Ha az üzletek élni fognak ezzel a lehetsőéggel, az átállásnál amúgy is elkerülhetetlen felkerekítések mellett a félpennysek elsorvasztása egyik ösztönzője lesz majd a kisembereket amúgy is sújtó inflációnak. Sz. J.
