Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-02-02 / 5. szám
9 A korrektor félbeszakította a játékot. Egymásratolta és a kihúzható asztálra dobta a kártyákat, lassan megtörölte a szemét, majd felemelte arcát és kipillantott a vonat ablakán a sötétségbe. — Ez még csak Wandsbek volt — mondta két társa közül az egyik, mire a korrektor ismét felvette a kártyákat, hüvelykujjával legyezővé nyomta szét őket és szótlanul hívott. Két vesztett ütés után ismét egymásratolta a lapokat, és halk csattanással letette őket az ablak elé. Egyetlen könyvben sjncs benne — mondta —, mindenütt kerestem. — Te hívsz — szólt társai közül az egyik, egy fémkeretes szemüvegű, idős férfi. — Egyszerűen nem lehetett megtalálni — mondta a korrektor. — Ne kezdd elölről, felelt rá a fémkeretes szemüvegű -, épp most felejtettem el. — Játszunk, vagy nem játszunk? — kérdezte a vöröshajú. Tovább játszottak. Szótlanul játszottak, mint minden este, amikor az utolsó helyiérdekűn elhagyták Hamburgot: fáradtság töltötte be őket, és a kívánság, hogy ne kelljen egyedül lenniük hazafelé az. úton. Húsz, sőt talán már harminc éve játsszák így haza magukat, nem egykedvűen, de nem is izgatottan a pgndlizök türelmes közösségének három tagja, akik tulajdonképp kényszerűségből találtak egymásra, és most valamiféle ösztönös megegyezés alapján újból és újból találkoznak, mindig az utolsó előtti szakaszban, amelyet kimért üdvözléssel foglalnak el és hagy-' nak el isméi. Hangtalanul játszottak, egyiknek sem volt fontos, hogy akár csak egyetlen szót is vesztegessen a forgandó szerencsére, de egy idő múlva a korrektor ismét félbeszakította a játékot. — Mégiscsak a végére kéne járni — mondta mégiscsak ki kéne nyomozni, hogyan írják Tekhilát. — En osztok — mondta a vöröshajú. — Miért kéne tudnod? - kér^ dezte a fémkeretes szemüvegű. — Van, aminek a végére kell járni — mondta a korrektor. — Miért? — Nem volna szabad mindent hagyni, ahogy1 van. — Emelj — mondta a vöröshajú és osztott. — Holnap megjelenik — mondta a korrektor. — Négyszer nevezik meg Tekhilát a történetben, és mind a négyszer másképp van leírva. — Ezt már mondtad — szólt a vöröshajú. — Falu az? — kérdezte a fémkeretes szemüvegű, miközben elrendezte a kártyáit. — Falu egy elbeszélésben — mondta a korrektor. — Kinek van húsznál többje? — kérdezte a vöröshajú. Kártyájukba néztek, nem tudtak húsznál többet felfedezni és a vöröshajú nyerte a játékot. Az eső a fülke ablakának csapódott. A vonat lassított, majd lefékezett egy üres, rosszul megvilágított állomáson; ajtók csapódtak, majd sietős léptek hallatszottak a kőlapokon. Amikor a vonat újból megindult, a korrektoron vol$ az osztás sora, és a fémkeretes szemüvegű megkérdezte: — Miért éppen Tekhilának hívják? — Nem tudom — mondta a korrektor, és felemelte szürke, borotválatlan arcát. — Ismered Tekhilát? — Nem. — Vágyódsz oda? — Nem. — Hát akkor? — Vakok — mondta a korrektor —t Tekhilában mindenki vak: vakon szüleinek, vakon nőnek fel, vakon házasodnak és vakon halnak meg. Régi arab szembetegségben szenvednek. — Marokkóban játszódik a történet? — kérdezte a fémkeretes szemüvegű. — Nem — mondta a korrektor —, nem tudom. Figyelmetlenül az asztallapon hagyta a kártyáit, és megtörölte a szemét, miközben a többiek a lapjukba néztek, majd egyszerre egymásratolták a kártyákat, lemondóan, rendreuta- sítóan. — Rájött a bolondóra — mondta a vöröshajú. — A szemkötő a címe — mondta a korrektor. — Minek? — A történetnek, a tekhilai történetnek. Egy régi, bőrből való szemkötöről szól, amelyet a polgármester őriz. — Kinek a számára? — kérdezte a fémkeretes szemüvegű, és ő is az asztallapra tette a kártyáit. — Nem tudom — mondta a korrektor —, talán valamennyi tekhilai lakos számára. Tekhila kis síksági falu, alig van ott árnyék, agyagosvizű, zavaros folyó partján terül el, és az emberek, Tekhila vak lakosai a földjüket művelik. — így kezdődik a történet? kérdezte a fémkeretes szemüvegű. — Nem — mondta a korrektor —, a történet másképp kezdődik. A polgármester házában kezdődik. A polgármester egy bőrből való szemkötőt akaszt le a fogasról. A bőr sötét, foltozott és poros, és a polgármester tisztára dörzsölt ■ a nadrágján. Kifényesíti az ujjahegyével, majd elhagyja a házat. Háza előtt egy kosár- 'onó ül munkája mellett. A olgármester elétartjg a kötőt, kosárfonó megtapogatja a hűvös bőrt, ijedten felugrik és követi a polgármestert; együtt haladnak át a téren és a gö- csörtös utcán egészen a földekig, és ha valakivel találkoz- hak, megállnak, a polgármester némán az új ember elé tartja a bőrből való szemkötőt, mindnyájan megrémülnek. Es mindnyájan követik — mondta a vöröshajú. — Ügy van, mindenki, aki megérintette a szemkötőt, megrémül és követi a polgármestert, — mondta a korrektor. — Félbeszakítják munkájukat vagy semmittevésüket. Semmit sem kérdeznek. Egyszerűen követik, és a polgármester sem szól egy szót sem, miközben Tekhila férfialt összegyűjti,, és elkötelezi oíy módon, hogy eléjük tartja a szemkötőt, vénül felsőm1.- -;<— .. - - í" Y'Zánc?'/ ’ mögötte a falu összes férfila- kósa. — Így kezdődik az elbeszélés? — kérdezte a fémkeretes szemüvegig — Körülbelül — mondta a korrektor —, holnap benne lesz a lapunkban. Holnap elolvashatod. Négyszer nevezik meg Tekhilát és mind a négyszer másképp van leírva. — Hát az a fickó a szemkötöoel? — kérdezte a vöröshajú. — Melyik? — 'A polgármester és a többiek, mögötte: hova vonulnak? — Az iskolához — mondta a korrektor. — Dél van, azt hiszem, dél és hallgatagon az iskolához vonulnak, és köriilállják az épületet. Kézenfogják egymást, és kört formálnak. Fülelve állnak, és itt-ott kipróbálják, hogy elég szilárd-e a gyűrű. Az a mód, ahogyan készenlétben állnak, ahogyan némán megértik egymást, az a gyorsaság, amellyel köriilállják az iskola épületét — mind arra vall, hogy nem először játszódik le ez. Nyugodtan állnak a napon, aztán a polgármester kiválik a gyűrűből, és az épülethez megy. Kopogtat. A vak tekhilai tanító ajtót nyit, és a polgármester megérinteti vele a bőrből való szemkötöt. A tanító betessékeli öt a házba. Tudja, hogy a házat körülállták. Megkérdi, hogy „kicsoda“, és a polgármester azt feleli: „A fiad.“ A tanító azt mondja, hogy „ezt magatok sem gondoljátok komolyan“, mire a polgármester: „Bizonyítékaink vannak.“ Halkan beszélgetnek a tornácon, meg akarják győzni, vagy lóvá akarják tenni egymást'. A polgár- mester beszélni akar a tanító fiával. A tanító szakadatlatul jót akar állni a fiáért. — Miféle rossz fát tett a tűzre a fiú? — kérdezte a fémkeretes szemüvegű. — Ingyen sem kéne nekem ez a fészek — mondta a vö- röshafú. — Míg azok ketten beszélgetnek — mondta a korrektor, — hirtelen megjelenik a fiú, nem, már ott van, fent áll és hallgatja a férfiakat, és egyszerre csak így szól az apjának: „Bizony igaz. Te nem ty- dod, de megtörtént: a múltkori baleset óta, amikor a csónakunk felborult és a sziklának sodródtunk — azóta látok.“ — így van ez az elbeszélésben is? — kérdezte a fémkeretes szemüvegű. — Nem — mondta a korrektor de hasonlóan, vagy talán mégis így. A két férfi megparancsolja a fiúnak, hogy jöjjön le, a fiú habozik: fent áll a lépcsőn, és mivel úgy látszik, tudja, mi vár rá, azt mondja a polgármesternek: „Igen, nyolc hete látok, tudjátok meg, és nyolc hete ismerem Tekhilát." Felszólítja őket, hogy jöjjenek fel hozzá. Gúnyosan csalogatja a két férfit, hogy fogják meg. Az apa csöndben tanakodik a polgármesterrel, aztán mindketten megindulnak felfelé, de a fiú könnyűszerrel elmenekül 4 ' > Ű T / " / W 77 Turcsan László illusztrációja előlük, és menekülés közben egy javaslatot tesz nekik. — Miféle javaslatot? — kérdezte a vöröshajú. — Holnap elolvashatjátok — mondta a korrektor. — A fiú meg akarja mutatni nekik Tekhila lehetőségeit, segítem akar nekik, hogy még jobban kiaknázhassák. Miközben hátrál előlük, elmeséli, amit nyolc hét alatt felfedezett. — És ez nem érdekli őket — mondta a vöröshajú. — Nem értik — mondta a korrektor. — Ez nyilvánvaló — mondta a vöröshajú, hüvelykujjával a kártyákat pattogtatva. — Mindenesetre terelik felfelé a fiút — mondta a korrektor —, ez ráérősen menekül előlük, ők pedig hallgatagon és szorosan egymás mellett haladva követik; terelik vagy hajtják maguk előtt, a fiú kinyitja a padlásablakot, nem, ez valószínűtlen: kinyit egy ablakot, kimászik, nyújtott testtel függ ott, majd lepottyan. A többiek hallják az esést, a puffanást, úgy látszik, vártak is rá. Nagyon erősen szorítják egymás kezét. Közelebb húzódnak egymáshoz. Hogy állnak ott! Fülelő arccal, meggörbülve, egyik lábukat kitámasztva, mintha rohamot kellene felfogniuk: úgy állnak ott, míg a fiú bokáját fájlalva feltápászkodik. Észreveszi a gyűrűt, mely körülfogja öt és a házat. Körbepillant a fülelő arcokon, kutat ai emlékezetében: hogy hívják ezt, az kicsoda, hol a leggyengébb pont. Aztán összekuporodik, nekifut, hallják, ahogy közeledik, és önkéntelenül még szorosabban fogják egymást. Nekiveti magát a gyűrűnek. A gyűrű enged, felfogja és körülkarolja: beszorul, mint hal a vár Sába. Szorosan tartják, közrefogják és várnak, míg a polgár- mester visszaérkezik. — A bőrből való szemkötővel — mondta a fémkeretes szemüvegű. — A szemkötővel — mondta a korrektor. — De még nem teszik rá. Átvezetik, vagy áthurcolják a falun, Tekhilán. Nem tétováznak. Tudják, mi fog történni. Minden ismétlődésnek tetszik. Mindenesetre kiviszik őt a régi vizmerítöműhöz, oda, ahol a földek kezdődnek. — Itt tanácskoznak — mondta a vöröshajú. — Nem — mondta a korrektor —, nem tanácskoznak. Az elbeszélésben egyáltalán nem tanácskoznak. 'Csak az egyik embernek szól oda a polgármester. Olyan ember ez, akiről rögtön tudod, hogy idevágó tapasztalatai vannak. A nevét nem ejtik ki. Ennek az embernek sodrott Zstneg van a zsebében. A merítökerék rúdjához kötözi a fiút; aztán ráerősíti a bőrből való szemkötőt, és míg ezt teszi, észreve- szed, hogy ővele magával is ezt csinálták hosszú idővel ezelőtt. — Egyedül áll a fiú a rúd- nál? — kérdezte a fémkeretes szemüvegű. — Van egy öszvér it ott — mondta a korrektor —, a rúd másik végéhez egy öszvért kötöztek. Tekhila férfiat várnak, míg mindez végbemegy. Az öszvér megindul, a fiú megy vele, körbe-körbe. — Meddig — kérdezte a vö- röshajú —, meddig viseli a szemkötőt? — Amíg szükséges — mondta a korrektor. — Tekhilában, úgy látszik, csinálniuk kell ezt — mondta a fémkeretes szemüvegű. — Igen — mondta a korrektor —, úgy látszik, kell nekik. — El fogom olvasni. — Négyszer nevezik, meg Tekhilát, és minden alkalommal másképp van leírva. — Ez hasonlít arra a fészekre. — Igen, hasonlít rá; mindenütt kutattam utána, és semmit sem találtam. — Az égvilágon semmit? — kérdezte a fémkeretes szemüvegű. — No nem — mondta a korrektor —, néhány hasonló csengésű név azért akad. A vöröshajú zsebrerakta a kártyákat, kipillantott a kocsi ablakán, és kivette aktatáskáját a csomaghálóból. — Már nem érdemes újra osztani — mondta. — Nem — mondta a korrektor —, már nem érdemes. KÉT FIATAL Lapunk olvasóinak két fiatalt mutatunk be ismét. Tehetségesek. Hogy az elkövetkezőkben hogy sáfárkodnak tehetségükkel, csak rajtuk múlik. KOVÁCS KLARA VERSEI: ;jfe 1952-ben születtem. Zse- % ltzen (Zellezovce) érettség ft- giiztem. Jelenleg a Komen- í|i sk? Egyetem angol-magyar * szakos hallgatója vagyok. NEM nem rázhatom ki magamból a szédületét utaink egymás felé ágaskodnak kifordulunk az időből nem most nincs időm megmagyarázni amit nem értesz most nincs időm magyarázni az idő feltartott kisujjlán pörgünk , a csontok maradnak. most lenne idő megmagyarázni amit esetleg nem értesz de már nincs amit megmagyarázhatnék. SZILVESZTER vergődnek a csillagok az éjszaka rácsai mögött — pókhálót bont a magány eldördül az utolsó éjfél is harangok temetik a havas éjszakát : :: .......................... í / £ .j * ti m l wm 'W Turcsan László rajza HORVATH ZS1GMOND VERSEI: 1950 január 25-én sztl-‘ lettem Martoson. 1968-ban érettségiztem ögyallén (Hur- banovo). Utána ökonómiát tanultam Tornaiján (Safári- kovo). Palócországban írni kellett, s azóta is. TAVASZI KÍVÁNSÁG Szép tavaszom! Hozd meg nékem a szellőt, a cirógató lányt, a csókoló szerelmest, a zöldet, a szétáramló boldogságot. Hozd a nyakát tekergető kiskacsát! Tavasz, légy fagytalan ébredés, felejtsd el a telet a nyárért! Simulj a házam falához, írd ablakomra esőkönnyeidet: Boldog Jövőt! IDŐ Karórám siető percei megrágják a betonutat Itt hagytad emlékeidet nálam, benőve húsomba, hogy fájjon. De mit akarsz a fák leveleivel? Még nincs ősz! ÍRÓASZTAL íróasztal
