Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-02 / 5. szám

9 A korrektor félbeszakította a játékot. Egymásratolta és a ki­húzható asztálra dobta a kár­tyákat, lassan megtörölte a sze­mét, majd felemelte arcát és kipillantott a vonat ablakán a sötétségbe. — Ez még csak Wandsbek volt — mondta két társa közül az egyik, mire a korrektor ismét felvette a kár­tyákat, hüvelykujjával legyező­vé nyomta szét őket és szótla­nul hívott. Két vesztett ütés után ismét egymásratolta a lapokat, és halk csattanással letette őket az ablak elé. Egyetlen könyvben sjncs benne — mond­ta —, mindenütt kerestem. — Te hívsz — szólt társai közül az egyik, egy fémkeretes szem­üvegű, idős férfi. — Egyszerű­en nem lehetett megtalálni — mondta a korrektor. — Ne kezdd elölről, felelt rá a fém­keretes szemüvegű -, épp most felejtettem el. — Játszunk, vagy nem játszunk? — kérdezte a vöröshajú. Tovább játszottak. Szótlanul játszottak, mint minden este, amikor az utolsó helyiérdekűn elhagyták Hamburgot: fáradt­ság töltötte be őket, és a kí­vánság, hogy ne kelljen egye­dül lenniük hazafelé az. úton. Húsz, sőt talán már harminc éve játsszák így haza magukat, nem egykedvűen, de nem is iz­gatottan a pgndlizök türelmes közösségének három tagja, akik tulajdonképp kényszerűségből találtak egymásra, és most va­lamiféle ösztönös megegyezés alapján újból és újból találkoz­nak, mindig az utolsó előtti szakaszban, amelyet kimért üd­vözléssel foglalnak el és hagy-' nak el isméi. Hangtalanul játszottak, egyik­nek sem volt fontos, hogy akár csak egyetlen szót is veszte­gessen a forgandó szerencsére, de egy idő múlva a korrektor ismét félbeszakította a játékot. — Mégiscsak a végére kéne járni — mondta mégiscsak ki kéne nyomozni, hogyan ír­ják Tekhilát. — En osztok — mondta a vöröshajú. — Miért kéne tudnod? - kér^ dezte a fémkeretes szemüvegű. — Van, aminek a végére kell járni — mondta a korrektor. — Miért? — Nem volna szabad min­dent hagyni, ahogy1 van. — Emelj — mondta a vörös­hajú és osztott. — Holnap megjelenik — mondta a korrektor. — Négy­szer nevezik meg Tekhilát a történetben, és mind a négy­szer másképp van leírva. — Ezt már mondtad — szólt a vöröshajú. — Falu az? — kérdezte a fémkeretes szemüvegű, miköz­ben elrendezte a kártyáit. — Falu egy elbeszélésben — mondta a korrektor. — Kinek van húsznál több­je? — kérdezte a vöröshajú. Kártyájukba néztek, nem tud­tak húsznál többet felfedezni és a vöröshajú nyerte a játékot. Az eső a fülke ablakának csa­pódott. A vonat lassított, majd lefékezett egy üres, rosszul megvilágított állomáson; ajtók csapódtak, majd sietős léptek hallatszottak a kőlapokon. Ami­kor a vonat újból megindult, a korrektoron vol$ az osztás so­ra, és a fémkeretes szemüvegű megkérdezte: — Miért éppen Tekhilának hívják? — Nem tudom — mondta a korrektor, és felemelte szürke, borotválatlan arcát. — Ismered Tekhilát? — Nem. — Vágyódsz oda? — Nem. — Hát akkor? — Vakok — mondta a kor­rektor —t Tekhilában minden­ki vak: vakon szüleinek, vakon nőnek fel, vakon házasodnak és vakon halnak meg. Régi arab szembetegségben szenved­nek. — Marokkóban játszódik a történet? — kérdezte a fémke­retes szemüvegű. — Nem — mondta a korrek­tor —, nem tudom. Figyelmetlenül az asztallapon hagyta a kártyáit, és megtö­rölte a szemét, miközben a többiek a lapjukba néztek, majd egyszerre egymásratolták a kár­tyákat, lemondóan, rendreuta- sítóan. — Rájött a bolondóra — mondta a vöröshajú. — A szemkötő a címe — mondta a korrektor. — Minek? — A történetnek, a tekhilai tör­ténetnek. Egy régi, bőrből való szemkötöről szól, amelyet a pol­gármester őriz. — Kinek a szá­mára? — kérdezte a fémkere­tes szemüvegű, és ő is az asz­tallapra tette a kártyáit. — Nem tudom — mondta a kor­rektor —, talán valamennyi te­khilai lakos számára. Tekhila kis síksági falu, alig van ott árnyék, agyagosvizű, zavaros folyó partján terül el, és az emberek, Tekhila vak lakosai a földjüket művelik. — így kez­dődik a történet? kérdezte a fémkeretes szemüvegű. — Nem — mondta a korrektor —, a történet másképp kezdődik. A polgármester házában kezdődik. A polgármester egy bőrből való szemkötőt akaszt le a fogasról. A bőr sötét, foltozott és poros, és a polgármester tisztára dör­zsölt ■ a nadrágján. Kifényesíti az ujjahegyével, majd elhagyja a házat. Háza előtt egy kosár- 'onó ül munkája mellett. A olgármester elétartjg a kötőt, kosárfonó megtapogatja a hű­vös bőrt, ijedten felugrik és követi a polgármestert; együtt haladnak át a téren és a gö- csörtös utcán egészen a földe­kig, és ha valakivel találkoz- hak, megállnak, a polgármester némán az új ember elé tartja a bőrből való szemkötőt, mind­nyájan megrémülnek. Es mindnyájan követik — mondta a vöröshajú. — Ügy van, mindenki, aki megérintette a szemkötőt, megrémül és kö­veti a polgármestert, — mond­ta a korrektor. — Félbeszakít­ják munkájukat vagy semmit­tevésüket. Semmit sem kérdez­nek. Egyszerűen követik, és a polgármester sem szól egy szót sem, miközben Tekhila férfialt összegyűjti,, és elkötelezi oíy módon, hogy eléjük tartja a szemkötőt, vénül felsőm1.- -;<­— .. - - í" Y'Zánc?'/ ’ mögötte a falu összes férfila- kósa. — Így kezdődik az elbeszé­lés? — kérdezte a fémkeretes szemüvegig — Körülbelül — mondta a korrektor —, holnap benne lesz a lapunkban. Holnap elolvashatod. Négyszer nevezik meg Tekhilát és mind a négy­szer másképp van leírva. — Hát az a fickó a szemkötöoel? — kérdezte a vöröshajú. — Melyik? — 'A polgármester és a töb­biek, mögötte: hova vonulnak? — Az iskolához — mondta a korrektor. — Dél van, azt hiszem, dél és hallgatagon az iskolához vo­nulnak, és köriilállják az épü­letet. Kézenfogják egymást, és kört formálnak. Fülelve állnak, és itt-ott kipróbálják, hogy elég szilárd-e a gyűrű. Az a mód, ahogyan készenlétben állnak, ahogyan némán megértik egy­mást, az a gyorsaság, amellyel köriilállják az iskola épületét — mind arra vall, hogy nem először játszódik le ez. Nyu­godtan állnak a napon, aztán a polgármester kiválik a gyű­rűből, és az épülethez megy. Kopogtat. A vak tekhilai tanító ajtót nyit, és a polgármester megérinteti vele a bőrből való szemkötöt. A tanító betessékeli öt a házba. Tudja, hogy a házat körülállták. Megkérdi, hogy „kicsoda“, és a polgármester azt feleli: „A fiad.“ A tanító azt mondja, hogy „ezt magatok sem gondoljátok komolyan“, mire a polgármester: „Bizonyí­tékaink vannak.“ Halkan be­szélgetnek a tornácon, meg akarják győzni, vagy lóvá akar­ják tenni egymást'. A polgár- mester beszélni akar a tanító fiával. A tanító szakadatlatul jót akar állni a fiáért. — Miféle rossz fát tett a tűz­re a fiú? — kérdezte a fémke­retes szemüvegű. — Ingyen sem kéne nekem ez a fészek — mondta a vö- röshafú. — Míg azok ketten beszél­getnek — mondta a korrektor, — hirtelen megjelenik a fiú, nem, már ott van, fent áll és hallgatja a férfiakat, és egy­szerre csak így szól az apjá­nak: „Bizony igaz. Te nem ty- dod, de megtörtént: a múltkori baleset óta, amikor a csóna­kunk felborult és a sziklának sodródtunk — azóta látok.“ — így van ez az elbeszélés­ben is? — kérdezte a fémkere­tes szemüvegű. — Nem — mondta a korrek­tor de hasonlóan, vagy ta­lán mégis így. A két férfi meg­parancsolja a fiúnak, hogy jöj­jön le, a fiú habozik: fent áll a lépcsőn, és mivel úgy látszik, tudja, mi vár rá, azt mondja a polgármesternek: „Igen, nyolc hete látok, tudjátok meg, és nyolc hete ismerem Tekhilát." Felszólítja őket, hogy jöjjenek fel hozzá. Gúnyosan csalogatja a két férfit, hogy fogják meg. Az apa csöndben tanakodik a polgármesterrel, aztán mindket­ten megindulnak felfelé, de a fiú könnyűszerrel elmenekül 4 ' > Ű T / " / W 77 Turcsan László illusztrációja előlük, és menekülés közben egy javaslatot tesz nekik. — Miféle javaslatot? — kér­dezte a vöröshajú. — Holnap elolvashatjátok — mondta a korrektor. — A fiú meg akarja mutatni nekik Tek­hila lehetőségeit, segítem akar nekik, hogy még jobban kiak­názhassák. Miközben hátrál elő­lük, elmeséli, amit nyolc hét alatt felfedezett. — És ez nem érdekli őket — mondta a vöröshajú. — Nem értik — mondta a korrektor. — Ez nyilvánvaló — mondta a vöröshajú, hüvelykujjával a kártyákat pattogtatva. — Mindenesetre terelik fel­felé a fiút — mondta a korrek­tor —, ez ráérősen menekül előlük, ők pedig hallgatagon és szorosan egymás mellett ha­ladva követik; terelik vagy hajt­ják maguk előtt, a fiú kinyitja a padlásablakot, nem, ez való­színűtlen: kinyit egy ablakot, kimászik, nyújtott testtel függ ott, majd lepottyan. A többiek hallják az esést, a puffanást, úgy látszik, vártak is rá. Na­gyon erősen szorítják egymás kezét. Közelebb húzódnak egy­máshoz. Hogy állnak ott! Fü­lelő arccal, meggörbülve, egyik lábukat kitámasztva, mintha ro­hamot kellene felfogniuk: úgy állnak ott, míg a fiú bokáját fájlalva feltápászkodik. Észre­veszi a gyűrűt, mely körülfog­ja öt és a házat. Körbepillant a fülelő arcokon, kutat ai emlé­kezetében: hogy hívják ezt, az kicsoda, hol a leggyengébb pont. Aztán összekuporodik, ne­kifut, hallják, ahogy közeledik, és önkéntelenül még szorosab­ban fogják egymást. Nekiveti magát a gyűrűnek. A gyűrű enged, felfogja és körülkarol­ja: beszorul, mint hal a vár Sá­ba. Szorosan tartják, közrefog­ják és várnak, míg a polgár- mester visszaérkezik. — A bőrből való szemkötővel — mondta a fémkeretes szem­üvegű. — A szemkötővel — mondta a korrektor. — De még nem teszik rá. Átvezetik, vagy át­hurcolják a falun, Tekhilán. Nem tétováznak. Tudják, mi fog történni. Minden ismétlődésnek tetszik. Mindenesetre kiviszik őt a régi vizmerítöműhöz, oda, ahol a földek kezdődnek. — Itt tanácskoznak — mond­ta a vöröshajú. — Nem — mondta a korrek­tor —, nem tanácskoznak. Az elbeszélésben egyáltalán nem tanácskoznak. 'Csak az egyik embernek szól oda a polgármester. Olyan em­ber ez, akiről rögtön tudod, hogy idevágó tapasztalatai van­nak. A nevét nem ejtik ki. En­nek az embernek sodrott Zstneg van a zsebében. A merítökerék rúdjához kötözi a fiút; aztán ráerősíti a bőrből való szemkö­tőt, és míg ezt teszi, észreve- szed, hogy ővele magával is ezt csinálták hosszú idővel ez­előtt. — Egyedül áll a fiú a rúd- nál? — kérdezte a fémkeretes szemüvegű. — Van egy öszvér it ott — mondta a korrektor —, a rúd másik végéhez egy öszvért kö­töztek. Tekhila férfiat várnak, míg mindez végbemegy. Az ösz­vér megindul, a fiú megy vele, körbe-körbe. — Meddig — kérdezte a vö- röshajú —, meddig viseli a szemkötőt? — Amíg szükséges — mond­ta a korrektor. — Tekhilában, úgy látszik, csinálniuk kell ezt — mondta a fémkeretes szemüvegű. — Igen — mondta a korrek­tor —, úgy látszik, kell nekik. — El fogom olvasni. — Négyszer nevezik, meg Tekhilát, és minden alkalommal másképp van leírva. — Ez hasonlít arra a fészek­re. — Igen, hasonlít rá; minde­nütt kutattam utána, és semmit sem találtam. — Az égvilágon semmit? — kérdezte a fémkeretes szem­üvegű. — No nem — mondta a kor­rektor —, néhány hasonló csen­gésű név azért akad. A vöröshajú zsebrerakta a kártyákat, kipillantott a kocsi ablakán, és kivette aktatáská­ját a csomaghálóból. — Már nem érdemes újra osztani — mondta. — Nem — mondta a korrek­tor —, már nem érdemes. KÉT FIATAL Lapunk olvasóinak két fiatalt mutatunk be ismét. Tehetségesek. Hogy az elkövetkezőkben hogy sáfárkod­nak tehetségükkel, csak rajtuk múlik. KOVÁCS KLARA VERSEI: ;jfe 1952-ben születtem. Zse- % ltzen (Zellezovce) érettség ft- giiztem. Jelenleg a Komen- í|i sk? Egyetem angol-magyar * szakos hallgatója vagyok. NEM nem rázhatom ki magamból a szédületét utaink egymás felé ágaskodnak kifordulunk az időből nem most nincs időm megmagyarázni amit nem értesz most nincs időm magyarázni az idő feltartott kisujjlán pörgünk , a csontok maradnak. most lenne idő megmagyarázni amit esetleg nem értesz de már nincs amit megmagyarázhatnék. SZILVESZTER vergődnek a csillagok az éjszaka rácsai mögött — pókhálót bont a magány eldördül az utolsó éjfél is harangok temetik a havas éjszakát : :: .......................... í / £ .j * ­ti m l wm 'W Turcsan László rajza HORVATH ZS1GMOND VERSEI: 1950 január 25-én sztl-‘ lettem Martoson. 1968-ban érettségiztem ögyallén (Hur- banovo). Utána ökonómiát tanultam Tornaiján (Safári- kovo). Palócországban írni kellett, s azóta is. TAVASZI KÍVÁNSÁG Szép tavaszom! Hozd meg nékem a szellőt, a cirógató lányt, a csókoló szerelmest, a zöldet, a szétáramló boldogságot. Hozd a nyakát tekergető kiskacsát! Tavasz, légy fagytalan ébredés, felejtsd el a telet a nyárért! Simulj a házam falához, írd ablakomra esőkönnyeidet: Boldog Jövőt! IDŐ Karórám siető percei megrágják a betonutat Itt hagytad emlékeidet nálam, benőve húsomba, hogy fájjon. De mit akarsz a fák leveleivel? Még nincs ősz! ÍRÓASZTAL íróasztal

Next

/
Thumbnails
Contents