Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-19 / 3. szám
I CSINGiZ AITMATOV: A KATONA FIA moziban látta meg elöA ször az apját. Egészen kicsi volt még, ötéves lehetett. Az előadás a nagy fehér karámban volt, ahol minden évben a birkákat nyírják. Az anyjával jöttek ide. Anyja, Dzsejengül, telefonkezelő volt a szovhoz központjában, és minden évben, amikor megkezdődött a nyírás, elszegődött kisegítő munkásnak a birkanyí- rák mellé. Ilyenkor vette ki a szabadságát, és ilyenkor kérte ki a szabadnapokat a túlórákért, amikor éjjel-nappal bent volt a telefonközpontban, a vetési kampány vagy a bárányok ellése idején. Egészen a birkanyírás végéig itt dolgozott. A nyírásért teljesítménybért fizettek, jól lehetett keresni. És neki, a katonaözvegynek nagy szüksége volt minden kopejkára. A fiát otthon nincs kire hagynia, ezért magával vitte a munkára. A gyerek egész nap ott futkosott maszatosan és boldogan a birkanyírók, pásztorok és bozontos juhászkutyák között. Ő látta meg először, hogy a karám udvarára megérkezett a vándormozi, és elsőnek rohant, hogy mindenkivel közölje ezt a rendkívüli örömhírt: — Itt a mozit Megjött a mozi! A filmet munka után kezdték vetíteni, amikor már besötétedett. Valóságos gyötrelem volt kivárni. De végül megérje: háborús filmet adtak. A fehér vásznon, amelyet két oszlop közé feszítettek ki a karám végén, megkezdődött az ütközet. Ügy kattogtak a gépfegyverek, hogy a fiúnak elált a lélegzete. Ez volt aztán a háború! Anyjával együtt hátul ültek, a gyapjúbálákon. Innen jobban lehetett látni. Ö persze az első •sorban szeretett volna ülni, közvetlen a vászon előtt, ahol a szovhozbeli gyermekek ültek. Már szaladt volna hozzájuk, de az anyja visszatartotta: - Elég legyen, reggeltől estig szaladgálsz, maradj most itt velem — és a térdére ültette. A mozigép berregett, folyt a háború-. Anyja sóhajtozott, néha ijedten megremegétt, és erősebben magához szorította a fiát, amikor a tank egyenesen feléjük célzott. Ö különben nem nagyon jélt, sőt, egyenesen tetszett neki, a- hogy hulltak a fasiszták. És amikor a mieink kezdtek elesni, úgy vélte, hamarosan jel fognak kelni. Általában nagyon mulatságosnak találta, ahogy az emberek a háborúban elesnek. Pontosan úgy, mint amikor ők játszanak háborúsdit. Ő is el tud így esni, futás közben, mintha a lábát találták volna el. Persze az ember megüti magát, és az fáj, de semmi, felkelsz, ismét támadsz és elfelejted az ütés helyét. De ezek itt nem keltek jel többet. olyt a háború. A vászF non most' megjelentek a tüzérek. Fergeteges tűzben, robbanások és füst közepette gurították ki a páncéltörő ágyút, és jeljelé tolták egy szakadék oldalán. A mozgásukban, a külsejükben volt valami, amitől megdobbant az ember szíve, büszkeséggel telt meg, valami szörnyűnek és fenségesnek az elő- érzetével és fájdalmával. Heten voltak. A ruhájuk mocskos, szakadozott. Az egyik tüzér arca nem olyan, mint az oroszoké. Talán kazah volt vagy burját vagy valami más. Lehet, hogy a fiúnak fel sem tűnik, ha nincs ott az anyja, de az ezt suttogta: — Istenem, az apád... £s ettől a perctől kezdve ő lett az apja. Utána már az egész film róla szólt, az apjáról. Apa egészen fiatal volt, mint a szovhozbeli legények, alacsony termetű, kerek arcú, gyors pillantású. A szem dü- hödten villant elő piszoktól és füsttől fekete arcából, és egészen olyan fürgének és szívósnak látszott, mint egy macska. Most is vállánál tartva az ágyú kerekét, visszafordult és valakinek lefelé kiáltott: „Gyorsan! A lövedéket!“ Hangja túlharsogta egy újabb robbanás dörejét. — Anya, az ott apa? — kérdezte Avelbek. —■ Mi? — az anya nem értette. — Légy szépen csendben, figyelj!.. — De hát te mondtad, hogy az ott apa! — Igen, kisfiam. Csak ne beszélgess, ne zavarj másokat. Miért mondta? Minek? Lehet, csak úgy véletlenül, oda se figyelve, de lehet, hogy a háború képei felidézték benne a férjét. Ö meg, a kis oktalan, elhitte. És megörült és beleveszett ebbe\ a váratlan és neki oly ismeretlen örömbe, és gyerekmódra büszke lett rá, az apjára, a katonára. Ez aztán az igazi apa! Hiába mondják a gyerekek, hogy neki nincs apja. Hát most megláthatják. Avelbek már a fiú szemével nézett a katonára. Az apa, ott a vásznon mintha tudta volna, hogy a fia figyeli, és mintha arra törekedett volna, hogy ebben az ö tiszavirág mozi-életében a fia olyannak lássa, hogy örökké emlékezhessen és büszke is lehessen rá, az elmúlt háború katonájára. Ettől kezdve a fiú már nem látta érdekesnek a háborút, és semmi nevetséges nem volt már abban, ahogy elestek az emberek. A háború most már komoly lett, riasztó és szörnyű. Először kezdett félteni valakit, egy közeli kedvest, azt, aki mindig is hiányzott neki. mozigép berregett, folyt A a háború. Elől feltűntek a támadásra induld tankok. Ijesztően közeledtek, felszaggatva hernyótalpaikkal a földet, tornyuk forgott és menetközben tüzeltek. A mi tüzéreink pedig majd megszakadtak, úgy vonszolták jeljelé az ágyút. „Gyorsan, apai Jönnek a tankok!" — sürgette apját a fiú. Végre kivonszolták a szakadékból az ágyút, behúzták a mogyoróbokrok közé, és kezdtek tüzelni a tankokra. A tankok meg vissza rájuk. Sok tank volt, ijesztően sok. A fiú úgy érezte, hogy ö is ott van az apja mellett a csata füzében és dübörgésében. Ugrált az anyja térdén, amikor a tankok fekete füsttel égtek, amikor a hernyótalp lecsúszott a kerekekről, amikor vakon és dühödten forogtak egy helyben. Elcsendesedett, , összekuporodott, amikor a katonák elestek az ágyú mellett. Mind kevesebb és kevesebb maradt. Az anya sírt, arca nedves volt és forró. A mozigép berregett, folyt a háború. A harc új erővel lángolt fel. A tankok egyre közelebb és közelebb jöttek. Már csak ketten maradtak — apa és még egy katona. Leadtak egy lövést, aztán még kettőt. De a tankok közeledtek. Most még egy lövedék robbant az ágyú mellett. Tűz és sötétség. A földről már csak egy emelkedik fel, apa. Ismét az ágyúhoz rohan. Maga tölt, maga állítja be az irányzékát. Ez az utolsó lövedék. Most megint egy robbanás borítja el a vásznat. Apa ágyúja szinte összegörbed és oldalra dől.. De ő még él. Lassan felkel a földről és elindul szembe a tankkal, ruhája tépett rongyai füstölögnek. A kezében gránát. Már semmit se lát, semmit se hall. Ereje utolsó megfeszítésével megy előrey — Megálljt• Nem jutsz át! — és dobja a gránátot. Egy pillanatra megdermed ebben a pózban, gyűlölettől és fájdalomtól eltorzult arccal. Az anya erősen szorít la magához a fiát. ő szeretné magát kitépni a kezéből, és odarohanni az apjához, de a tankból hosszú gépfegyversorozat jröcsög ki, és apa elesik, mint a kivágott fa. Néhányat perdül a földön, próbál felkelni, de ismét hátrabukik, széttárt karral. A mozigép elcsendesedett, a háború megszakadt. Vége volt ennek a résznek. A gépész villanyt gyújtott, hogy áttekercselje a filmet. Az emberek hunyorogva ocsúdtak jel a mozi, a háború világából. Ebben a pillanatban a fiú ujjongó kiáltással ugrott jel a gyapjúbálikról: — Gyerekek, ez .az én apám volt, láttátok? Az én apámat ölték meg... kiáltás mindenkit váA ratlanul ért, és senki sem tudta elképzelni, hogy mi történt. A fiú meg ujjongva, kiáltozva rohant a vászon felé, ahol az első sorokban ott ültek a pajtásai, akiknek a véleménye mindennél fontosabb volt neki. Kis, ideig furcsa, kínos csend uralkodott a helyiségben. Az emberek nem értették, minek örül ez a kis ember, aki még soha nem látta az apját. Senki sem értett semmit, mindnyájan zavartan hallgattak, és a vállukat vonogatták. És ő, a halott katona fia, tovább bizonykodott: — De hiszen láttátok, ő az én apám!... Öt ölték meg — mondta egyre lelkesültebben, minél tovább hallgattak az emberek, és nem értette, azok miért nem örülnek, és miért nem olyan büszkék az apjára, mint ő. Valaki a felnőttek közül elégedetlenül rápisszegett: — Ss, elég legyen már, ne beszélj ígyI De egy másik közbevágott: — Már miért ne? Végül is az apja a fronton esett el, nem igaz? És akkor a szomszéd fiú, aki már iskolába járt, elsőnek mondta meg neki az igazat: — Dehát ez nem a te apád, mit kiabálsz? Ez egy színészi Ha nem hiszed, kérdezd meg a gépész bácsitl felnőttek közül senki se A akarta megfosztani a fiút szomorú és szép illúziójától, ezért abban reménykedtek, hogy majd a gépész, aki nem idevalósi, megmondja helyettük az igazat. Mindenki felé fordult, de a gépész nem szólt egy szót se. Szinte belebújt a gépbe, se látott, se hallott, — De igen, az én apám volt! — erősködött a katona fia. — Hogyhogy az apád? Melyik? — kezdett megint vitázni a szomszéd gyerek. — Hát, aki a gránáttal ment a tank elé! Talán nem láttad? És elesett, így... — a fiú a földre vetette magát és megperdült a földön, mutatva, hogy esett el az apja. És pontosan úgy csinálta, ahogy az. Ott feküdt a vászon előtt, a hátán, széttárva a karját. A nézők önkéntelenül nevetni kezdtek. A fiú meg ott feküdt, mint akit megöltek, és nem nevetett. Ismét kínos csend következett. — Dehát mi dolog ez? Miért nem ügyelsz rá, Dzsejengül? — mondta szemrehányóan az egyik öregasszony, és mind látták, ahogy az anya odamegy a fiához, bánatosan és szigorúan, könnyes szemmel, és felemeli a földről. — Gyerünk, kisfiam, gyerünk, ö volt az apád — mondta neki csendesen, és kivezette a karámból. Csak most, életében először érezte meg a fiú a veszteség fájdalmát. Szerette volna megölelni az anyját, és sírni, vele együtt sírni. De az anya hallgatott. És ő is hallgatott, ösz- szeszorította az öklét, és nyelte a könnyeit. Még nem tudta, hogy régen elesett apja új életre támadt benne, ebben az Órában. Fordította: Z. Hering Margit HATÁRTALANSÁG Mindig a határtalanságot kerestem fűszálban, csillag-üzenetben, parttalan partokat, fényévek messzeségét, a végesben a végtelen csodát, tejút-világok örök lüktetését. Belőlem is a végtelen üzen, fényjelek lobognak át az éjen, nem szenvedek már magam börtönében. Idők árjában elkeveredem.' Idők árjában fekszik a halott lélek, körötte zeng az éj, s megérintik a boldog csillagok. BOGÁNCS-SORS Utak árkán bogáncs sorsa sivár sorsod. Ráng a lelked, ha kimondod. Ez az út a szegénységé mindenképpen, más fajtával sosem járhatsz kéz a kézben. Ellökik a karod, hogyha mozdítanád kézfogásra, bogáncs-sorsnak nincs varázsa. Álmodtad magad virágnak, s álmodat is letaposták, nem kellettél a világnak. Fordulj százszor önmagadba, míg egyszer tekintesz napba. Töviseid köszörülje fattyú szelek sikolya... Nem lehetsz boldog soha! MÉRT ŰZÖTT EL Déli szél fúj. Szelíden fénylik, lobog az Ingém. Sűrű nedveket forral a borókás hegyoldal. Tűnődve nézek szerte: hol fáj a lélek terhe? Hol dől az ég a földre ölelve, öldökölve? Itt éltem-égtem régen kövekkel vert tenyéren, bolyongtam annyit árvár bodza virága várt rám. Leheverek a földre, mostoha anyaölre, vallatom, mért űzött el szívemben rémülettel? AZ IFJÚSÁG MÉG PRÓBA-ÉLET Az ifjúság még prőba-élet, elszáll, s a kor kapuin áf tovább zuhog, árad a bűvös, kegyetlen világ. Egyszer majd furcsa ébredésre jajdul lelked; halott erdők árnyában ég a megálmodott szerelem, s behunyja angyali szemét. Sejted, ez már az élet pokoltánca, a másiké, mely vérrel íratott, s konok, mint Szisziiphosz sziklája. Legyűrni nem tudod, csak görgeted hiába. Árván fülelsz a rengeteg világba, s kopár csönd mossa arcodat, ígyt nősz kínoddal úriásra. Turcsan László illusztrációja
