Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-06-15 / 24. szám
8 PETRÖCl MUNT Apd^* H. ARRA A HATÁR, OTT SZÖKÜNK ÁT Kora este futott be a gyors a határváros állomására. A tömzsi Rabcsan izgatottságában és félelmében sunyin tekinget jobbra, balra, mintha azt lesné, honnan csaphat le rá a veszedelem, mikor toppan eléje egy határőr vagy vámellenőr. Az új, úri ruha is feszélyezi. Délelőtt vásárolták Prágában, mielőtt újra vonátra ültek volna, fubrt beszélte rá. ne sajnálja a pénzt, odaát már nem lesz szükségük csehszlovák koronára! Talán nem akar őcska falusi öltözetben „kirándulni" Nyugat-Németországba?! Rabcsan hajlott a szóra. Subrt tetőtől talpig újba öltöztette, de saját magát is, természetesen a mecénás, a tanyasi gazda pénzén. Két csillogó-villogő kis bőröndöt is vásároltak, mert enélkül nem illik urasán utazni első osztályú párnázott fülkében. Itt nem kelthetnek feltűnést, szolgálati útra mennek a határvárosba. „Amikor visszajövünk, nagygazda leszel!" — biztatta Subrt Tonda. Mikor? „Nemsokára, az átmeneti állapot csakhamar vé- getér!“ Nemsokára... csakhamar... nagygazda leszek! Csak át kell szöknünk a határon! Mit kell adnunk majd annak az embernek, aki átvezet bennünket?... „Mennyi pénzed, maradt?" — kérdezte Subrt. Hatezer és valamennyi .......Azt hiszem, elég lesz." És ha nem? ,;Itt van még az aranyórád!" Az apámé volt, én csak az aranyláncot vettem hozzá .......Ne sajnáld, odaát majd szebbet veszünk neked! És nem biztos, hogy szükség lesz az aranyórádra. Majd meglátjuk..." A majd szócska kételyt ébresztett Rabcsao- ban, s amikor az állomáson megpillantotta a határőröket, megszállta a félelem. — Ne forgolódj! — sziszegi Subrt. — Sose mutasd, hogy félsz valamitől! Ügy járj az emberek között, mintha nem érdekelnének. Egy kíváncsi tekintettel se áruld el, hogy ismeretlen helyen jársz! Itt rengeteg a titkos zsarú! Egy gyanús mozdulat, és mindjárt lekapcsolnak. Nekik nem mondhatod azt, hogy szolgálati úton vagy. Az első szavaddal elárulnád magad, és máris bilinos csattanna a kezeden! Ne félj, amikor velem vagy. Most bemegyünk a szállodába, aztán megva- csorézunk. Az időnkből bőven futja. A vacsora után felmész a szobába, én meg elmegyek „ahhoz" az emberhez. Emlékszel rá ? Prágában telefonáltam, őt hívtam fel. és tudattam vele, hogy este nyolc és kilenc között felkeresem... — Subrt kuncogni kezd. — A régi jő barát jelentkezik! Soha életemben nem láttam. A főnök adta meg a elmét és a jelszót, hogy veszély esetén forduljak csak hozzá, ő majd átvezet... — És engem? Énrám nem számíthatott! — Arra kell a pénz! Két embert veszélyesebb átcsempészni! Senki sem áldozza fel érted ingyen a bőrét! Rabcsan eloltja a villanyt és a második emeleti hotelszoba ablakához megy. Mellénye zsebébe süllyeszti a hüvelykujját. Üres a kis zseb. Szükség volt az aranyórára, az aranyláncra is! Subrt kilenckor visszajött. „Kevés a pénz! Csak tízezerért hajlandó bennünket átvezetni!" Rabcsan a pénztárcájában kotorászott. Maradék pénzét az asztalra szórta. Négyszáznegy- vervnégy korona. A hatezer már Tondá- nál volt. „Csak tízezerért hajlandó velünk szóba állni!" Rabcsan a maradék pénzre mutatott. „Azt csak tartsd meg, még a szoba árát sem fizetted ki!" Nehezen vélt meg édesapja aranyórájától és az aranyláncától, „Négyezret nem ér meg!“ — mondotta Subrt. „De lehetséges, hogy ezzel már megelégszik. Amint elintézem vele, visszajövök érted!" A nyitott ablakhoz vezette Tónit. Subrt megemelte a karját s a távolba mutatott. „Látod, ott, az utolsó fényeket?" Látom .......Arra a határ, ott szökünk át!“ Tonda mosolyogva megveregette Tóni vállát. „Fel a fejjel! Virradat előtt már odaát leszünk!" ...Rabcsan az elsötétített szoba ablakában állva pillantgat a szemközti egyemeletes épületekre. A tetők felett elröppen a tekintete. A távolban újra megpillantja a vibráló fénypontokat. A külváros fényei. A vibráló fénypontok mögött a liláskék mélységben feketéllik a titokzatos hegyvonulat. Arra a határ! — mormolja magában. Ott szökünk át... Üj- ra Tondára gondol. Talpraesett ember! Még a nagy gondban, bajban sem veszt! el a fejét, nem marcangolja a kétségbeesés. Ügy látja maga előtt, mintha ma történt volna... Május utolsó napjaiban a faluban járt, petróleumot, kenyeret, sőt, ecetet vásárolt. A dombháton, a kocsma előtt megáll a busz. Jől megtömött batyuval és petróleumoskannával a kezében kiszáll az autóbuszból. Közel a megállóhoz egy Idegen, jől megtermett férfi várakozik, kíváncsian méregeti a tömzsi tanyasit, és elmosolyodik. Rabcsan leteszi a petróleumoskannát, mintha azon gondolkodna, betérjen-e egy pohár pálinkára. Eszébe sem jutott, hogy ezen törje a fejét, mert kár érte kiadni a pénzt, amikor odahaza nyakailhatja a saját főztjét, a rozspálinkát. Csak azért tette le a kannát, hogy jobban szem- ügyre vehesse az idegent. Mit keres itt? Miért mosolyog rá? Az idegen arcvonásai egyre ismerősebbnek tűnnek. Valahol, valamikor találkozott vele. Nagyon régen... A múltban kóborol a képzelete. Egyszerre felkiált. — Tonda! — Végre rám ismertél? Kezet fognak. — Rád vártam. — Rám? — Csodálkozol, hogy itt látsz? — Nem is tudom, hogy mit válaszoljak — feleli őszintéin Rabcsan. — Ä kocsmáros is elképedt. Meg is kérdezte, hogy honnan ismerlek. — Megmondtad? — Miért tagadnám? Együtt katonáskodtunk Ceské Budéjovicén. — Rég volt... — Harmincnyolcban. Emlékszel még Tonicskára? — Ne is emlegesd! — Megnősültél? — Nem. — Tonicsika miatt? Rabcsan szomorúan néz maga elé. — Mindent tudok, Tóni! Nem fogadtál szót nekem! Pedig hogy oktattalak, nem elég csupán a kezét szorongatni, más is kell a szerelemhez... Rabcsan elmereng, ami szokatlan volt nála, de a fiatalkori élmény kényszerhatása alatt állott. Emlékeznie kellett. — Szép szőke lány volt — suttogta maga elé. — Azt meg kell hagyná, szép csaposlény volt... — És te megnősültél, Tonda? — — Bolond lennék, amikor annyi adakozó nő van a világon! De ha tudtam volna, hogy ennyire mellre szívod, a Tonda— Tóni—Tonicska szenthármas nem mondott volna csődöt, s a pénzedet nem költötted volna hiába a csapszékben. Csak azt nem tudom, hogy Tonicska mihez kezdett volna a kis tanyádon férfinépség nélkül. — Te jártál odafönt? — csodálkozik Rabcsan Tóni. — Egy órával ezelőtt jöttem vissza a tanyádról. Vagyis csak megközelítettem, mert az a ronda fekete kutyád a házad közelébe sem engedett... — Nem ismered az ösvényeket! Hogy találtál oda? — Mindent tudok! Még azt is, hogy egyedül élsz! — Palik ür, a kocsmáros mondta? — Vele csak azután beszéltem, hogy lejöttem a hegyről. Majd elárulom... — válaszolja halkan, titokzatos komolysággal Subrt Tonda. — Igaz, hogy nagy kolhozbarát vagy? — Ha emiatt fáradtál ide, mehetsz is vissza, ahonnét jöttél! — Látod, hogy mindent tudok! Biztos helyre küldtek! — Kik? Subrt közelebb hajol Rabcsanhoz. — Titkos küldetésijén járok itt... Most csak ennyit árulhatok el! Hozzád küldtek! Rabcsan csak csodálkozni tud. — Nemrég dobtak át a határon — folytatja Subrt. — Odaátról? Gunyoros mosoly suhan át Subrt arcán. — A keleti határon nem dobják át az embereket. Onnét jöttem! — mutat nyugat felé. — Tíz évig éltem ott. Most visszaküldték. — Hozzám? — Hozzád! — Nem ismernek! — Fontos nyilvántartásaik vannak. Az egyiken te is szerepelsz mint a kolhoz ellensége, mint a régi élet híve... — Ezt nem tudtam. — Ők mindenről tudnak... — Subrt hirtelen elhallgat. — Itt nem beszélhetek erről. Majd nálad. Befogadsz? — Régi jő barátok vagyunk — válaszolja Rabcsan.. Subrt felnevet. — De most már gyerünk a kocsmába, mert furcsa lenne, ha a két régi jó barát nem koccintana a váratlan találkozás örömére! Subrt felkapja kis kopott bőröndjét, Rabcsan a petróleumoskannát. — Most már csak egy Tonicska kellene — mosolyog Subrt —, hogy újra együtt legyen a szentháromság! — Maholnap biztosan átjön Marka. A szomszéd tanyán lakik. — Érti a mókát? — Húszéves! Ott fekszik le akárkinek, amikor rájön a bolondéria! — Ügy értettem, hogy ügyes-e. — De még mennyire! Képzeld el, mint a bakkecske neked ugrik, a földre t.eper, és mit tud ilyenkor egy magamfajta ember csinálni? amikor nincs asszony a háznál?! Ügy látszik, nincs technikája. Majd kitanítom a mesterségre — mondja kuncogva Tonda. — Erre is innunk kell, mert már attól féltem, hogy böjtölni fogok nálad! Borovicskát isznak, ezt kívánta meg a prágai úr, aki az „idegbaját" jött ide gyógyíttatni. A kocsmárost is az asztalhoz ültette. Pohár mellett az ismeretlenek is barátságot kötnek, és neki most erre nagy szüksége van, nehogy az emberek gyanakodva nézzenek rá, és találgassák, mit keres ezen az elhagyatott vidéken, melyet az urak messze elkerülnek. A bakaidőket emlegeti. — Mi csodajő katonák voltunk — dicsekszik Subrt. Rabcsan gyerekesen mosolyog. — Tonda, Tóni... — emlékszik a tömzsi paraszt. — Az egyik kicsi, a másik nagy, s amikor együtt láttak bennünket. Palik úr — fordul a kocsmáiroslhoz —, rajtunk nevetett az egész század! — Mi voltunk az egység svejkjei — teszi hozzá Subrt. — Tucatnyi vicc született rólunk... — Tréfa az élet sója — böleselkedik a kocsmáros. — Téved, Palik úr! A férfi számára a nő az élet sója! — Ha esze van, jól besóz a férfinak! — nevet a saját bölcs mondásán a kocsmáros, és feláll, összeszedi az üres poharakat. — Most az én vendégeim lesznek — mondja elmenőben. Subrt a kezét dörzsöli. — Jő ember, finom ember — int a pult mögé siető Palik úr után. Annak örül, hogy elérte a célját, megkedveltette magát a kocsmárossal. Ha valaki érdeklődne nála, most már egy rossz szőt sem mondana a jópofa prágai úrról. És ha mégis a nyomára bukkannának, Rabcsan tanyájától pár lépésnyire a sűrű fe- nyöerdő, a gyanús idegeneket már roesz- sziről észreveheti, és pillanatok alatt kifuthat a fák közé. Ennél jobb menedékhelyet sehol sem találna. Jó, hogy eszébe jutott Tóni! Dicsérte is az eszét, hogy már fiatalkora óta noteszébe feljegyezte az ismerősök elmét. Amikor megakadt a tekintete Rabcsan Tóni nevén, és elolvasta a zárójelbe tett megjegyzést: (C. Budéjovice, 1938, katonaság, Tonicska, N. község, hegyi tanya, együgyű, hiszékeny, a szülei öregek, fiútestvére a városba költözött) — Ez kell nekem! — kiáltott fel örömében. A szülők nem élhetnek, ha már harmincnyolcban öregek voltak! ? amikor a kocsmárostől megtudta, hogy Tóni egyedül él, nem politizál, ellenzi a közös gazdálkodást, másodszor is fellélegzett. Szentül meg volt győződve róla, hogy küldetésének csak itt tehet a legjobban eleget! Palik úr vendégei elé teszi a borovicskát. Megemeli a poharat. — Egészségükre! Isznak. Rágyújtanak. Subrt elmosolyodik. Ott folytatja a beszélgetést, ahol abbahagyták. — Az eszes nőket emlegette, Palik úr! Én egész életemben kerültem őket, mint az ördög a szentelt vizet... • „Marika": Rovatunkban számtalanszor közöltük már, hogy a csak jeligés levelekkel nem foglalkozunk — üzenetünket tehát csak így értelmezze. Ami a verseit illeti, egyelőre túlságosan Is nyersek, gondolatilag szegények, erőtlenekl Ogy gondoljuk, hogy előbb még tanulnia kéne — helyesírást isi 0 „K. I. KINGA": Versei szirupos slágerszövegek csupán, híjával a költészet legkisebb jelének is. Csak azt tudjuk tanácsolni, hogy olvassa a verseket... 0 „Május": íja érdekli a véleményünk — írja meg a címét. 0 B. L. katona: Ha valaki szerelmes, még nem feltétlenül kell verset írnia. Különben Is egy vers alapján nem mondhatunk különösebb véleményt. 0 „Pipacs": „Kérem közöljék versemet“ — írja levelében. Nézzük a verset: / Mikor az ölembe ültél tavaszi éjszakában / és a szoknyád felleh- bent, / én azt hittem, hogy meghalok / mert nem tudtam mit akarok / stb. Aki költő akar lenni — tudnia kell, m‘t akar... és persze versül is kell tudnia! Lebeszéljük, de csak a versírásról! '■"'V j t ■ **»— Turcsan László illusztrációja MUPIL. ZtlJfAN- cíim italoknak VII. MI SZERETNÉL LENNI? Ma a tudományos-műszaki forradalom korában élünk, amely nemcsak a termelésbe hozott gyökeres változást, hanem az emberek hivatásukra való felkészülésére is óriási hatással van. Az egyre tökéletesedő termelés szakképzett embereket kíván, tehát a pályaválasztást Is ebből a szempontból kell mérlegelnünk. Az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, a fiatalok úgy röppennek ki az életbe, hogy jövendő hivatásukról alig van körvonalazott elképzelésük, inkább csak sejtik, mi vár rájuk. EGY ANKÉT EREDMÉNYEIRŐL Egy, a bratislaval fiatalok körében megtartott ankét figyelemre méltó tényre hívta fel a figyelmet: egyes pályák iránt szinte hihetetlenül nagy az érdeklődés, sőt, úgy tűnt, mintha a fiatalok összebeszéltek volna. Tehát még mindig nem világosítottuk fel kellő mértékben a fiatalokat a pályaválasztási lehetőségek széles skálájáról, még mindig nem sikerült őket mentesítenünk a helytelen és naiv elképzelésektől egyes szakmák tekintetében. S itt a mulasztás nem kívánt eredménye: a pályaválasztási divat. Alig akad fiú, aki ne szeretne finommechanikus, tv-szerclö vagy legalább autószerelő lenni, a lányok pedig a divatot követve a közszolgáltatásoknál, egészségügynél szeretnének elhelyezkedni. Ugyancsak menő foglalkozás a szabómesterség. Legmegdöbbentőbb azonban az, hogy a „Mi szeretnél lenni?" kérdésre a tizenöt évesek legtöbbje NEM TUDOM-mal válaszolt. Ez már figyelmeztető jel arra, Őhogy gyermekeinket nem készltjüjc fel kellő mértékben olyan sorsdöntő lépésre, mint a pályaválasztás. MIÉRT ÉPPEN . . .? Nagyon helyénvaló a fiataloknak az az igyekezete, hogy olyan pályát válasszanak, amelyre a legrátermettebbek, amelyhez leginkább vonzódnak. Hogyha ehhez a vonzódáshoz kezdeményező alkotó hozzáállás társul, a társadalom érdeke is a választás. De ha mélyebben beletekintünk a valóságba, azt tapasztaljuk, hogy a fiatalok érdeklődése általában felületes, átmeneti benyomásokon alapul, véletlen momentumok befolyásolják. Szülők, barátok, olvasmányok vagy egyéb források keltik fel érdeklődésüket. A fiú például katonatiszt szeretne lenni, mert imponál neki az egyenruha, emellett sejtelme sines a katonai hivatásról. Más viszont autószerelő vagy gépkocsivezető akar lenni, hogy autón száguldozhasson. A kislány fehér köpenyről álmodik, kórházban szeretne dolgozni, mert ott a betegek doktornőnek szólítják majd. Hogy mennyire változik az érdeklődés, bizonyltja az alábbi példa: az egyik iskola kilenoedikeseinek 62 százaléka az iskolaév elején fokozott érdeklődést tanúsított az elektrotechnikai pálya iránt, a járási nemzeti bizottság dolgozóival való beszélgetésen azonban az érdeklődők száma a felére csappant és végül csak a diákok 16 százaléka tartott ki eredeti terve mellett. Ez a körvonalazatlan, változó érdeklődés alapjában véve ártalmatlan, de komoly problémává válik, ha a környezet, leginkább a család, elfogultan reagál rá. Ez csalódással, elégedetlenséggel jár, és többnyire a hivatásból való szökéssel végződik. Kedvezőbb a helyzet akkor, ha a fiatal komoly érdeklődést tanúsít a kiválasztott hivatás iránt, rátermett és minden feltétele megvan ahhoz, hogy jő szakember váljék belőle. Az érdeklődés és a rátermettség szerencsés párosulása a helyes pályaválasztás feltétele. MIT TUDSZ JÖVENDŐ HIVATÁSODRÓL? — Semmit — felelte a jövendő marósok 62 százaléka egy beszélgetésen. Szinte megdöbbentett a válasz. Ugyancsak elállt a lélegzetünk, amikor más szakmában érdeklődtünk és azt a választ kaptuk, tetszik a szakma, mert keveset keli dolgozni és jól lehet keresni. Igen, a kereseti lehetőség mint olyan, mellőzve érdeklődést és rátermettséget, szintén kedvezőtlenül befolyásolja a pályaválasztást. Ha az érdeklődés pusztán anyagi körülményeken alapul, az egyén viszonyulása a munkához nem megfelelő, ellazsálja az időt, hanyagul dolgozik, ily módon a keresetben sem találja meg a számítását. HOL KERESSÜK A SEGÍTSÉGET? Persze, a puszta igyekezet, hogy információkat szerezzünk az egyes foglalkozásokról, nem mindig elegendő. Egy-egy munkafolyamatot ábrázoló kép vajmi keveset árul el az illető foglalkozásáról. Még a pedagógus magyarázata alapján, hogy mit csinál a munkás a képen, nemigen alkothatunk reális elképzelést az ábrázolt foglalkozási ágról. Inkább csak afféle rózsaszín szemüvegen át észlelt felvillanások ezek. A népszerűsítő filmekkel sem érhetünk el ki tudja milyen eredményt. Nehéz véleményt alkotni annak alapján, amit a filmvásznon vagy a tv képernyőjén látunk. Bele kell kóstolni a munkába, csak így értékelhetjük ezt vagy azt a hivatást. Néhány napos tanulmányi kirándulás szintén nem nyújt elegendő tapasztalatot. Hogy mégis mi lenne a legjobb? Bevonni a fiatalokat a különböző irányzatú érdekkörök munkájába. Itt mutatkozik csak meg igazán, ki mihez ért jobban, a fa vagy a fém megmunkálásához-e, vagy pedig a vegyi, illetve fizikai laboratóriumban érzi-e magát valaki otthonosabban. Helyes politechnikai oktatással megfelelő irányba terelhetjük a fiatalok érdeklődését, mert hisz a rátermettség a munka során mutatkozik meg leginkább. A pályaválasztásnál nem mellőzhetjük az egészségi szempontokat sem. Nem elég ismerni egészségi állapotunkat, helyes elképzelésünknek kell lenni azokról a munkakörülményekről is, ahol majd hivatásunkat gyakorolni fogjuk. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy tisztában kell lennünk vele, az a bizonyos munka, amelyre vállalkozunk, mennyire veszi igénybe izomzatúnkat, idegrendszerünket és érzékszerveinket. Ismernünk kell a munkaritmust, a pihenési lehetőségekét, a müszakváltást. Ne válasszunk olyan szakmát, amelyre egészségi szempontból alkalmatlanok vagyunk. A PÁLYAVÁLASZTÁSRA VALÓ NEVELÉS A siker, legyen az bármilyen foglalkozás vagy iskola, a tudáson, testi és szellemi adottságon kívül, a fiatal őszinte érdeklődésétől, becsületes magatartásától és egyéb erkölcsi tényezőktől is függ. Ezért fontos, ha a fiatallal már gyermekkorában megszerettetjük a munkát, rend- és tisztaságszeretetre neveljük őt, és arra, hogy a munkát természetes kötelességének tekintse, ne vonakodjék még az olyan feladatoktól sem, amelyekhez esetleg nem fűlik a foga. Ne becsüljük le előtte az otthoni munkát, ne nézzünk le egyetlen hivatást se, mert akár szellemi, akár testi munkáról legyen is szó, mindegyik fontos és mindegyiknek kijár a méltó megbecsülés. Ha ilyen irányban neveljük gyermekünket, nyugodtan útjára bocsáthatjuk, és joggal bízhatunk abban, hogy helyesen választott, és ennek a választásnak nem látja kárát sem a gyermek, sem a társadalom. (Folytatjuk)
