Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-06-08 / 23. szám
új ifjúság 9 SKj&SN ECU^EL: I «»ILLÁKAT ínyben H0gl(öviil|2 Ültek az ágyak szélén, és várták, mikor jelentik a sora- kozót a vacsorához. Lopva tekingettek az ablakok felé. Ez állati, mondta valaki felsóhajt- va, normális emberekre már nézni sem szabad. Börtön. Az ezredparancsnok megtudta, hogy a katonák kiáltoznak a lányokra, és lepecsételtette az utcára néző valamennyi ablakot. Szellőztetni csak a kis felső ablakokon keresztül volt szabad. — Cutka javaslatára állítólag megint megdicsérnek a napiparancsban — szólt oda Vladónak Ivan Dzíbek. — A kiképzés során tanúsított példás igyekezetedért. Fiam, belőled lassan aranyfityegös katona lesz. Cutka őrvezető mintagyereke. — Fütyülök a dicséretére. — Ráadásul szerény is. Kész gyöngyszem. Mész az álarcodat mosni? Vihetnéd az enyémet is, én is dicséretet szavazok neked a nyitott szekrényajtó előtt, esetleg egy kézszo- rítást... — A rosseb, aki... Vlado fogta a gázálarcot, és az ajtóhoz állt. — örvezető elvtárs, Bonda közkatona. Kérek engedélyt a távozásra! — Távozzonl A mosdóban kifordította az álarcot, s undorodva nézte rajta a verejtékfoltokat. Megengedte a vizet. Félhangon énekelni kezdett, aztán hirtelen felnevetett. Cutka örvezető ma úgy szaladgál az osztag körül, mint egy éhes farkas, s folyton dühösen morgott. No, mi lesz? Gyerünk, gyerünk! Ki nem tartja a lépést? Pihenj, énekelni! Elég! Kezdjétek újra, de rendesen, ez úgy hangzott, mint amikor egy tehén döglődik. Éneklést abbahagyni! Na, várjatok, majd én csinálok belőletek énekest, pimaszok! Csapat, gáz! Kinek nincs még fején az álarc? Persze megint Dzíbek, mi? Harcban már régen meggebedt volna, Dzíbek! Csapat, utánam, futás, indulj! Mozgás, mozgás! Aki ténfereg, az álarcban megy egészen a kaszárnyáig! Hallotta, Dzíbek! Mi van magával megint! Nézze Bondát, ö bírja! Ha pedig Bonda bírja, Dzíbeknek is ki kell bírnia! A reggeli tornákon kénytelen leszek többet foglalkozni magával. Bonda még bírja. Az álarc gömbölyű üvegén keresztül köves utat lát maga előtt, látja a gyakorlóterület száraz, gyér füvét, a csenevész fákat, a fránya lövészárkot, minden hátrafelé fut, akár a vonatablakból nézné az ember. Egyre homályosabban lát, elfelejtette bekenni az álarc üvegeit glicerinszappannal, lecsapódik rajtuk a pára, apró cseppekben hullik az arcára, csiklandja, összekeveredik verejtékével. Tüdeje hol hevesen kitágul, hol összehúzódik, iparkodik mélyen és szabályosan lélegezni, mint amikor még odahaza futott hosszútávon, gyakorolt a parkban, mozgás, mozgás, lihegő Cutka Örvezető, már majdnem kikészült, pedig gázálarc nélkül fut, mozgás, mozgás! Vlado oldalában szúrni kezd, semmi, egy kis krízis, mindjárt vége, összeszorítja fogait, fut tovább, a többiek elmaradnak. Cutka körülnéz, megelégelte maga is, de azt szeretné, hogy kifogyjon a szusz ebből az utolsóból is, gyerünk, gyerünk! Végül is már nem bírja, megáll, erősen piheg, letörli magáról a verejtéket. Vége a gáznak, hörög, és Vlado végre leveheti fejéről a gázálarcot, amelyből szinte ömlik a veríték, Vlado végre va lódi, tiszta, szüretien levegőt szívhat tüdejére, amely úgy dolgozik, akár egy fújtató, gyomra felfordul, de arcát erőszakosan mosolyra kényszeríti, én még bírnám, mondja. Cutka szája széle megrándul, de nem szól semmit. Hát látod, Cutka, velem nem tolsz ki, sőt, még dicséretet is kénytelen leszel adni. A verejtékfoltok felszáradtak. Vlado gondosan megtörülgette gázálarcát. — No nézd csak! Nem mész! — kiáltotta az ügyeletes. Vlado hátrafordult. Egy kutya tekergeti körülöttük. Közvetlenül Vladónál megállt, leült a földre, és kíváncsian nézett rá. — Gyere ide! A kutya boldogan megcsóválta farkát, lehajtotta a fejét, és bizalmasan a lábához dör- gölőzött. Közönséges, bozontos korcs volt, nyilván kóbor kutya, amelynek biztosan elég szidalom és kemény kődobás kijutott már, és mégis bizalommal közeledik az emberekhez, s reménykedik benne, hogy kedvesen szólnak hozzá, megsimogatják. Kutya, barátom, te szőrös kísértet, hogy kerültél ide, hogy tudtál belépő nélkül bejutni a szigorú kapuügyeletes mellett, hogy juthatott eszedbe neked, civil teremtésnek, független ebnek, hogy ide a kaszárnyába jöjj, nehéz, szürke falak, lepecsételt ablakok mögé, uramisten, mit keresel te itt? A kutya vakkantott, és megpróbálta megnyalni Vlado kezét, eredj már, te! Vagy mégiscsak, gyere, gyere velem, már csak a hecc kedvéért is. — örvezető elvtárs, Bonda közkatona plusz egy fő engedélyt kérünk besorakozásra! — Sorakozz be — dünnyögi Cutka álmosan a szalmazsákról. — Hau — ugatott a kutya. A szobán fülsiketítő röhögés fogadta őket. Azonnal kezek nyúltak feléje, szerették volna megérinteni, megsimogatni, eljátszani vele. A kutya megijedt, és bebújt az ágy alá, s amikor látta, hogy semmilyen veszély sem fenyegeti, tetszeni kezdett neki a helyzet, hiszen ilyen sok figyelmet még soha senki sem szentelt neki, futkosott a szobában, hagyta, hogy megfogják, ágyba rakják, pokróccal betakarják, két lábra állt, birkózott, elégedetten vakkant- gatott, s nyitott pofájából boldogan lógatta hosszú piros nyelvét. — Biztosan éhes szegény. Nincs valakinek valami kajája? — Vigyük el a vacsorára! A vacsora ma különben is pontosan kutyának való! — Van egy darab hazai kacsahúsom! — Kár a kutyának, inkább add nekem! — Hát persze, úgyis egyik kutya, másik eb... — Csak add neki, látni akarom, hogyan falja meg. A kutya meglepetten rábámult a kacsahúsra, megszaglászta, bizalmatlanul körülnézett, nincs-e ebben a gyanús bőkezűségben valami turpisság, aztán szájába kapta a húsdarabot, s elbújt vele az ágy alá, a legsötétebb sarokba. Nem bírta elhinni a szerencséjét. Az ágy alól sietős rágás és csontropogás hallatszott. — Ez aztán lakmározikl — Nem volt kár a jó kacsahúsért?... — Amúgy is talán romlott volt már. — Kérd meg, lehet, hogy megosztja veledI Senki sem ügyelt Cutka őr- vezetőre, aki lassan felkelt az ágyról, s a fiúkhoz lépett. — Ki hozta ide ezt a kutyát?! Mindnyájan riadtan s kérdőn egymásra néztek. — En — mondta Vlado. — A folyosón futkározott. — Holnap jelenti a századparancsnoknál! Cutka lehajolt, s hátsó lábánál fogva kihúzta a kutyát az ágy alól. Kinyitotta az ajtót s kirúgta a folyosóra. A kutya leült, szomorúan nézett rá. — Eredj haza! Cutka dobbantott a lábával, a kutya felugrott, s riadtan lefutott a lépcsőn. Ivan Dzíbek Vlado vállára tette a kezét. — Na látod, oda a dicséret! — Tartsa meg magának! Az ablakhoz ment, s az üveghez szorította arcát. Már sötét van, gondolta kedvetlenül, semmit sem látni. Ki tudja, hónnap jött az a kutya. Cutka egy nagy disznó. Hanka már valahogy rég nem ír... Ütni kezdett a toronyóra. Nagyon is sokat ütött. Vlado az ébresztőórára nézett. Hanka elnevette magát. — Rossz. Már meg se javíttatom, ócska és csúf. Fizetés után újat veszek. Vlado megriadt. Vége, minden elveszett, az a kórságos óra, ez az illúziókat keltő kedves, ócska vekker, az egyetlen jó vekker a világon, amely mindent megértett, hisz régóta délelőtt van már, zúgnak az autók, csörömpölnek a villamosok, az idő nem állt meg, a világ minden órája nyugodtan jár tovább. Sebesen öltözni kezdett. — Már menned kell? — Reggel kellett volna elutaznom. Hanka elkomolyodott. — Már lassan dél lesz. Bezárnak? — Az valószínű. — Szegénykém! Nagyon rossz ott? Elnevette magát. — Van ott egy barátom. — £' nem mondhatnád, hogy megbetegedtél vagy ilyesmi ? — Nem. — Miért? — Én... ne kérdezz semmit, jó? Gyorsan megcsókolta, és lefutott a lépcsőn, úgy dübörgött, akár egy gépfegyver. Hanka a küszöbön állt, a ház meg roskadt össze, óriási sebességgel úszott tova, az égen fordult a nap, csengett, atör a villamos. A hő lassan olvadozott, csöpögtek az ereszek. — Mama, már megjött — kiáltotta a kis Évi. — Atyaisten, fiacskám, mi van veled, már kerestetni akartunk.... — Nem történt semmi, mama! — Nagyon aggódtunk érted. Az anyja mákos buktát, a kedvenc ételét rakta elé. — Melegítve semmit sem ér — sóhajtotta. Állt a tűzhelynél, s valamit egyre megállás nélkül ka- vargatott, csörömpölt a fazekakkal, pedig már régen ebéd után járt az idő. Fejét lehorgasztotta. — Kitűnő — mondta meggyőződés nélkül, s igyekezett étvággyal beleharapni, habár az idegességtől forgott, emelkedett felfelé a gyomra és remegett a szája. — Ilyet csaik te tudsz készíteni. Anyja egy kicsit megvigaszta- lódott. elmosolyodott és behajolt a konyhaszekrénybe. — Valami-barátod keresett itt. azt hiszem, Janónak hívják. Hozott egy üveg kotyvalékot, állítólag házi pálinka. De aztán adj belőle a barátaidnak is! Egykedvűen beledugta az üveget a táskájába. A tányéron maradt néhány mákos bukta. — Már nem eszel? Nincs elrontva a gyomrod? No, semmi, elteszem, ha akarod, majd vacsorára megeszed... — Mama, nekem máris el kell mennem... Az anyja csak rakosgatta az edényeket a tűzhelyről az asztalra, az asztalról a tűzhelyre, s az ablakon túl ismét hullott a hó, lerakódott a párkányra, bevilágított a konyhába, a szekrényen őrültül ketyegett az ébresztőóra, a kis Éva a baglyot pesztrálta. — Hát már menned kell... Az anyja leemelte egy' fazékról a fedőt, forgatta ujjai között, ütött-kopott fedő volt, anyja érdes ujjai szárazon surrogtak rajta. — El sem mondtad, hogy vagy ott, mit kapsz enni. nem fázol-e... Türelmetlenül topogott az utazótáskával. a vekker a szekrényen egyre hangosabban ketyegett. Anyja kezéből kicsúszott a fedő, csörömpölt s pergett, mint egy kis megtébolyult, bolygó. — Majd megírom, mama. Az anyja gyorsan felvette a fedőt. — Jó, írd meg — mondta megörülve. — Azonnal írd meg. Várj, adok valamit az útra... — Itt a bagoly, neked adom — kínálta a kis Évi. — Nekem már nem kell. A vonat lehetetlenül, borzasztó lassan vonszolódott. A kerekek csattogása kelletlenül olvadt csak bele az egyhangú zakatolásba. Túl az ablakon a vonatszikrák keveredtek a hulló hóval. Csak hajnalban érkezett meg. Gyalog nekivágott az útnak. A kaszárnya jóval a városon túl van, de autóbusz csak egy óra múlva indul. Gyalog ugyan nem ér oda hamarább, de nem bírt volna olyan hosszú ideig a buszra várni, szétrobbant volna a türelmetlenségtől, az idegességtől. Caplatott a friss hóban. Cipői egykettőre átáztak. Egy autó haladt el mellette. — Ülj be, zöldfülű, úri módon utazhatsz! A kaszárnya betegszállító kocsija volt, a katona kórházból tért vissza. Gyógy- és kötszerektől szaglott. Valamilyen edény rázó- dott, ugrált a jármű • alján, zör- gött, kénytelen volt lábával az ülés alá szorítani. Az autó reflektorainak fénycsóvájában megjelent a kaszárnya kapuja. A sofőr tülkölt. Félálomban kifutott az ügyeletes és kinyitotta a kaput. Vlado ki akart szállni, jelenteni akarta érkezését, de amikor a kilincshez nyúlt, a mentőkocsí megrándult, megindult, s csak a laktanya másik végén, a parkolóhelyen állt meg. Á bejárathoz már nem megyek vissza, gondolta magában Vlado. Először a századügyeletesnél jelentkezem. A frissen felmosott lépcsőnek csak a legalján volt hó. Egy nagy lábnyom ékeskedett benne — az éjszaka biztosan az ezredügyeletes járt ellenőrizni. Az ajtó mögött új faliújság lógott a falon: „Legjobbjaink“. A jobb alsó sarokban meglepve fedezte fel a saját fényképét. Egy kicsit halványabb volt, mint a többi, túlexponált. Ezt bámulta, amint ott állt a lépcső legalján. A fénykép azok közül való volt, amelyeket nemrég a CSISZ- igazolványához csináltatott. NoZik tizedes volt szolgálatban. — Tizedes elvtárs, Bonda közlegény, jelentem visszaérkezésem az eltávozásról. NoZík álmosan pislogott, s gúnyosan ránézett. — Szóval maag érkezést jelent, igen? Maga most reggel hat óra előtt jelenti a visszaérkezését? A folyosót végigpásztázta egy léghuzathullám, a faliújság meg- lebbent a falon. Vladót kirázta a hideg. — No, menjen a szobába, Bonda. Reggel majd elintézi a századparancsnok, ez az ő dolga. Vlado hátraarcot csinált, közben beleakadt az asztalba, s utazótáskájában valami megcsörrent. — Várjon, mi van abban a táskában? Vlado belenyúlt, s meglepődve emelte ki belőle a márványtalpazaton álló otromba ólombaglyot. Elpirult. — No menjen! Tett néhány lépést, aztán visz- szafordult. Gyorsan belenyúlt a táskába, kiemelte belőle az üveg hazait, és Notík tizedes elé tette az asztalra. — Köszönöm — mondta meglepődve Noiíík tizedes, s az üveget gyorsan az asztalba dugta. Aztán az órájára nézett, és ébresztőt sípolt. A folyosón nyomban megjelent a századparancsnok. Az ébresztőt jött ellenőrizni. — Végezni, vigyázz! Százados elvtárs, századügyeletes Noéik tizedes jelentem, hogy szolgálatom alatt semmi különös nem történt. A század parancsnoka összehúzott szemmel, fürkészőn végignézett rajta. Szokása volt ez. — Tehát minden rendben? — Minden, százados elvtárs. — No jó. A folyosó még kihalt volt, Csak a végén, a szobaajtónál téblábolt Bonda közlegény. A vezényszóra mozdulatlanul az előirt tartásban állva maradt, maga elé szegezett tekintettel, szorosan a testhez simuló karral, enyhén összeszorított tenyérrel és kissé kidüilesztett mellel, két cipőorrát egymástól mintegy talpszéiesnyire tartva. Gyurcsó István versei INTELEM A szemed csak annyit ér, milyen a tükre — Ha lát, nem csak néz s megőrzi örökre a látott dolgok arany lényegét. Szemedben virág nyílik: tőled függ, meddig tart nyaradl Hű tükör legyen az a két szem, és játszd el bár a nyár meséit, mégis rejtőztesd magad! Szempillád rácsán less, vigyázd az őszi szelet, megölheti nyári madarad! HANGZAVARBAN Üldögélsz, megtűrve füledben a nyájverő sző kolompszavát, és csengettyűk szólnak szívedben, hívják a szerelem madarát. Hívjad, el ne riassza kolomp; a csengettyű ezüst, arany. Méhek zümmögnek, vad darázs dong, nézz ki az ablakon, tavasz van. ÍVBEN Mondd, mi vonz minket egymáshoz, és mi az, ml eltaszít messze? Szabad a csillag? Nézd csak a mindenség tejútrendszerét, mind egymáshoz bilincselt, keringő rab. Talán mi is így: megszabott pályánkon hegynek fel, majd lejtőn csörömpölve le, szétválva, szakadékon ugrálva át, s mint kozmikus por újra egyesülve. Ki ismer ránk? Fénylő csillagok voltunk s vagyunk ökölnyi égett meteorit, kik a geológus-idő zsákjában álmodunk, hogy valaki feltör, felnyit. Ennyi az egész, mert őrzi tán a kő szép emberi szándékaink kézjegyét, az örök anyagba zárva szívünket, és a szívbe az élet hű szerelmét. c a 3 DAJKÁLVA Ülök az idő karján: az idő szoptat, dajkál. Jó lesz már lábra állni, harapni, kiabálni, köpni, ha úgy kívánom, sírni, ha rossz az álmom! Az Idő ringat, dajkál: állnék a magam talpán! Csókol az idő szája: méreg az idő álma! Jobb volna követ rágni, harapni, kiabálni, homokból köre lépni, a napból földre nézni: szállni fekete felhőn, nem járni málnaerdőn! Kirúgni, ki a hámból, kilépni, ki a mából, vicsorogni a botra, ha üt az idő botja, a húst csontra cserélni, a vért csak vérnek nézni: s kinyalni sebünk vérét, viselni hegek kérgét... — Nem rúgunk ki a hámból, nem lépünk ki a mából: málna—tej-ízű dajkánk szoptat s talán harapnánk — De jó, hogy nem kell rágni!
