Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-30 / 13. szám
— Helyes. Az orosz hadsereg haditanácsa Fűiben ülésezett. Akkor talán arra is emlékezel, mit mondott Filiben Kutuzov tábornagy? — Kutuzov tábornagy félsze- mü volt. De nagyon jől látott mindent — vágtam ki magamat. — Azt akartad ezzel mondani, hogy mindent nagyon jól előre látott? Igen? Nem nézek a tanítónőre: arckifejezése aligha jelent jót számomra. A táblát nézem. Valaha fekete volt, akár a szén. Most azonban egészen megszürkült a krétától. Mint egyik tojás a másikhoz, úgy hasonlít arra a táblára, amelyiknél otthon, Litvániában feleltem. Ügy látszik, a régi táblánk az osztályból üldöz engem, utánam eredt a front vonalán át, és végül is itt, az Ural lábánál ért utói. Városok borultak lángba, embereket emésztett el a tűz, de a tábla nem égett el. A tábla vak és süket, és semmit sem tud arról, hogy háború van, a németek pedig már Moszkva alatt vannak. Ha figyelmesen tanulmányozzuk — márpedig én le nem veszem róla a tekintetemet, anyagira, hogy valóban elfelejtettem, mit mondott Kutuzov —, kétségtelenül lehet érdekes dolgot Is találni rajta. Lent a peremén, ahol felhalmozódott a krétatörmelék, odafagyott a rongy. Olyan keményen, hogy leszakítani sem lehet. Mintha egy békát szögeztek volna oda. A piszkos kis csomó annyira hasonlít a békára, hogy sajnálom, mintha csak élne. Észrevétlenül megpróbálom lekaparni és ledobni a földre. — Ne piszkáld a rongyot — mondja haragosan a tanítónő. Háttal áll nekem, de látja minden mozdulatomat. — Inkább arra gondolj, hogy mit mondott Kutuzov. Akkor is tél volt, és ellenség tiporta hazánk földjét. Es Kutuzov, emlékszel, azt mondta... Tehát mit ts mondott Kutuzov? Már nem sajnálom a békát. Miatta haragudott meg rám a tanítónő. Ha a rongy nem hasonlítana békára, nem piszkáltam volna, és a tanítónő talán elfelejtette volna a kérdést. Mostanában a tanítók is feledékenyek. Az ts meglehet, hogyha nem szúrja itt ez a béka a szememet, akkor csak Kutuzovra gondolok, és csak eszembe jutott volna valami. — Képzeljétek csak el a zord orosz telet... — A tanítónő egyenletes hangja lassan úszott az osztály dermedt levegőjében. Segíteni akar nekem, de csak még jobban belezavart Hiszen nekünk nem kell elképzelnünk az orosz telet. A tél nemcsak hogy jégkéreggel vonta be az osztályajtót és az ablakokat, a fejünket is behúzta kabátunk felhajtott gallérja közé, lábunkat óriást, súlyos nemezcsizmákba dugta. Az iskola falait úgy átfagyasztotta a tél, hogy a sapkát nem ajánlatos levenni. Még felelés közben se vesz- szük le, olyan kegyetlen a hideg! Ügy be vagyunk bugyo- lálva, mint görnyedt hátú öreg emberek, és alig férünk be a padba. A tinta megfagyott — gurgatjuk tintatartóinkat a pad alatt, hogy legalább egyetlen csepp kifolyjon belőle. Réges- rég nem serceg már a toliunk, de nem is nagyon búsulunk a tollbamondás meg a fogalmazás után. Mindennek tetejébe még a füzetünk sem akármilyen — megsárgult, öreg újságból készült. Ha az ember felel a táblánál, a szájából dől a pára, mint a szamovárból a gőz. Az enyém azonban nem gőzölög. Üssenek agyon, akkor se tudom, mit mondott Kutuzov tábornagy Filiben. Hátha kihúz a vonat a csávából. A ml kis falunk végtelen, havas pusztaságba vész, a legközelebbi vasútállomás jó száz kilométerre van innen. De hogy megmelegedhessünk, meg van engedve, hogy időnként dobogjunk a lábunkkal. Egyenként ritkán dobogunk. Az egész osztály dobog. Ilyenkor teljesen úgy hangzik, mintha katonákkal, egészségügylekkel, tábori konyhákkal és ágyúkkal megrakott vonatok robognának a síneken. A katonák énekelnek, a mozdony pöfög. Az osztályban énekelni és pöfögni tilos. Kár. De hát olyan nagy dolog hozzáképzelni a mozdonyt és a dalt? Elmozdul helyéröl az első pad, csikorognak az ütközők a vagonokon — megindult a többi is, és dübörögve útjára indul az egész szerelvény. Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabbanI Érzem, hogy visz a vonat végtelen hóborította pusztaságon át, behavazott, alvó erdők mellett, romba döntött frontvároskák és falvak között. — Stop, megérkeztünk — állítja meg energikusan a tanítónő a vonatot, éppen akkor, amikor már készülök kiugrani a virágzó, zümmögő, méhektöl hangos rozsmezőre... — Szóval mit is mondott Kutuzov? Hej, legalább az orrom meg- fehéredne! Ha egy tanulónak megfagy az orra vagy a füle, kiküldik az udvarra, hogy bedörzsölje hóval. Dörzsölgetheti ott egész óra alatt — senki se szól egy szót se ellenei Es mi volna, ha például a tanítónő vonalzóegyenes orra fe- héredne meg, és ő szaladna ki dörzsölni? Az imént jött be sítalpon az Iskolába. A léceket akkurátosan a falhoz támasztotta — rövid, vaskos vadászlécek. A tanítónő a horhoson túl lakik, a favágók barakkjában. Kerek, pufók arcál pirosra festette a fagy, akárha forró, nyárt nap sütötte volna. Mintha épp most mosdott volna meg a hóban, ahogy ml szoktunk a Vjatkában fürödni nyáron. Nem, a tanítónő sahosem engedne ki bennünket az óráról a hideg miatt, még akkor sem, ha 40 fok alá süllyedne a higanyI Neki, úgy látszik, kellemes, ha így ülünk összekuporodva. Nem, télen nem szeretjük a tanítónőnket. Csak tavasszal, még meg Kutuzov — kettőnkön kívül nem érdekelte senki más. De a kendőbe buqyolált fej nem tágít. — Tatjána Grig... — No, mit akarsz? Nem látod, ez a tanuló szépen felel itt, te meg zavarod! Megint csúfolódik velemI Es mint mindig, még tréfa közben is makacs, akár a fagy, mely keményre kovácsolt bennünket. — Tatjána Grigorjevna... Gri- gorjevna... — az öreg steppelt kabát felfújódik és összenyomódik, mint valami léggömb. — Ha tudná, mit mondok én magának, Tatjána Grigorjevna!... Most már mindenki megismeri Száska Aljabjevet, a negyedikből. Három bátyja esett el Száskának a háborúban, és ő szörnyen büszke rá. — No, mondjad már — adja meg az engedélyt a tanítónő és elmosolyodik meleg, anyai mosollyal. Szigorú, keskeny nyílású szeme fényesebb lesz tőle. — Mondd már végre... Most meg vagyok mentve, istenemre, meg vagyok mentve! Amíg Száska rászánja magát a válaszra, semmiféle veszély nem fenyeget. Aztán meg talán majd a csengő kihúz a bajból... — Tatjána Grigorjevna... Tatjána Grigo... — A tanítónő neve mintha megakadt volna Száska torkán. Fényesre kopott vattakabátja fénylik, és arcocskája ts ragyog, akár az új kopejka. — Hát mit mondjak? — Száska hevesen lóbálja hosszú kabátujját, amelyből kilóg a szakadt bélés. — Mihail feji-' movies hazajött! MYKOLAS SLUCKIS: Mit mondott Kutuzov? ősszel szeretjük, amikor nem csikorog a fagy. De most, bármilyen hideg is van az udvaron, légy szíves csak, fiacskám, felelj az órán úgy, mintha égne az arcod a hőségtől... Mintha nem gémberedtél volna meg és nem fagytál volna jégcsappá... Mintha nem volna háború, és a németek sem törnének Moszkva felé!... — Esetleg mesélj nekünk valami mást addig, amíg eszedbe jut. — A tanítónő hangjában enyhe gúny cseng, arca mosolyog, mint egy piros alma. — Mert így már unatkozunk... Igaz, gyerekek? A gyerekek, a pajtásaim egyáltalán nem unatkoztak. Vacog a foguk, és a vonatra gondolnak. Néhány perc múlva újra szabadra lehet állítani a szemafort... Ö, más egyébről örömmel meséltem volna én... Ma reggel például farkasokkal találkoztam. Nem ts eggyel — két farkassal egyszerre! Mégpedig az utcán, nem messze a péküzlet- től. Vacogtak, mint a kutyák, és nyalogatták a szájukat. De vajon mesélhetek-e a tanítónőnek a kenyérről — a mi szigorú, sohasem fázó tanítónőnknek? Azonnal félbeszakít — azt mondja, hogy háború van, és ml, tanulók, hatvan deka kenyéradagot kapunk, anyagit, mint a katonák, akik feláldozzák az életüket. Es mindezt azért kell végighallgatnunk, mert a férje a fronton van. Mintha egyedül csak 0 harcolna! Es hol marad a csengő? Vékony hangocskája megfagyott talán, és többé már sohasem halljuk vidám csendülését? Alighogy eszembe jutott a csengő, alighogy édes dallamára gondoltam, hirtelen hangosan — mintha széttört volna a fagytól — megcsikordult az osztály ajtaja. — Tatjána GrigorjevnaI Tatjána Grigorjevna! — Párafelhőbe burkolva egy gyapjúkendőbe bugyolált fej jelent meg az ajtóban. — Ne zavarj! Tatjána Grigorjevna — így hívják a tanítónőnket — még csak meg sem fordult. Csak én — Ki jött haza? Miféle Mihail Jefimovics? Mit fecsegsz te itt össze? — Hát a fizikatanárunkI — Száska kis, kerek almaképe újra felragyog. — Mihail Jefimovics! Száska restelli kimondani, hogy tanítónőnk férje jött haza. Igen, Mihail Jefimovics, a fizikatanár, a tanítónő férje. Nem sokkal azelőtt házasodtak össze, hogy bevonult. „Hurrá! Mihail Jefimovics hazajött“ — szakad ki huszonöt torokból. Vonatok robognak minden irányban. Sok száz vagon vadonatúj puskával felfegyverzett, éneklő katonákkal. Lökdössűk egymást, dobogunk, nem kíméljük a nemezcsizmát, ordítunk tele torokból. Hiszen Mihail Jefimovics a mi volt tanítónk!... Harcolt a fronton a fasiszták ellen... Es most hazajött, pedig valamennyien azt hittük, hogy nem fog hazatérni! — Elhallgassatok! — A tanítónőnk kiált, ő, akt sohasem emelte fel a hangját. Reszkető ujjakkal gombolgatja a bundáját, de sehogyan sem tud a gomblyukba beletalálni. Most őt is rázza a hideg. Tatjána Grigorjevna annyira vacog, hogy nem tud moccanni sem. Mit áll ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába? Mi azóta százszor is kirepültünk volna a folyosóra. Tatjána Grigorjevna óvatosan lépked, mintha nem is padlón, hanem vékony, síkos jégen járna. A keze ts megbénult, úgy látszik, mert egész testével nehezedik rá az ajtóra. Az ajtó hirtelen kinyílik, csikorgás nélkül, és úgy marad kitárva. A folyosó bizonytalan félhomályában hórihorgas, erős férfi áll, hosszú katonaköpenyben, degeszre tömött zsákkal a vállán. Mtntha az iskola folyósója szűk lenne neki. Talán csak azért látszik úgy, mert a feje a nyakán időnként ide-oda rándul, mintha nem tudná megtartani, az egyik faltól a másik felé. Igen, mintha újra meg újra körültekintene, furcsán ingatja a fejét, hol jobbra, hol balra. Amikor felveti a fejét, a feje könnyedén rángatózik... Rándul, reszket, és újra hol jobbra, hol balra billen... Még akkor is, mikor a tanítónő átöleli a nyakát, a fej kiszakítja magát kemény és jóságos kezéből. — Légnyomást kapott — súgják egymásnak rémülten a gyerekek. Mihail Jefimovics nemcsak légnyomást kapott, bal kabát- ujja üresen csüng le. Csak az egyik kezével, a jobbal szorítja magához a tanítónőt. Hogy fogja ezután félkézzel a fizikái kísérleteket végezni?... Es valahogy egészében sötétebb és szögletesebb lett, akár az Uszkösődő zsarátnok. — Tűzben voltam, de nem égtem el... Megmaradtam... — mormolja akadozó nyelvvel. Pedig mielőtt bevonult volna, o- lyan tisztán zengő hangja volt! Tatjána Grigorjevna nem próbálja már visszatartani férjének rángatózó nagy fejét. Simogatja és gyürögeti az üres kabátujjat, mintha az ép kezet keresné benne. — Olyan boldog vagyok, Misa... — Hányadszor ismétli már ugyanazt. — Olyan nagyon-na- gyon boldog... Ugye tudod!... — Igen, Tányecska, tudom... A magas, fekete katona bátortalanul elmosolyodik. Mosolya millió különös, apró kis mosolyra törik szét. így mosolyoghat a darabokra tört tükör... — Nekem órám van... Azonnal befejezem... Máris... Várj egy pillanatig... — De nem tudja otthagyni. Nyomkodja, gyűri az üres kabátujjat, mintha abban reménykednék, hogy é- lettel tudja megtölteni. Aztán, anélkül, hogy levenné szemét férjétől, lassan hátrál az osztály ajtaja felé. Rajtam kívül az egész osztály a padokban ül. Mintha mindenkit elfújt volna a szél a küszöbről, és a gyerekfejekről is ez a szél szakította volna le a sapkát. Tatjána Grigorjevna észre sem veszi, hogy sapka nélkül ülünk a padban, végigmegy az osztályon, falfehéren és hidegen, akár a jéghegy. Amikor megáll az asztalánál, olyan, mint egy megfagyott hólepte nyírja. A csupasz kobakokat csípi a fagy. De én úgy szeretem a tanítónőnket, mint még soha, és az egész osztály úgy szereti, pedig még nincs tavasz — tél dühöng az udvaron. „Tányecska" — szomorúan és gyengéden cseng fülünkben új neve. — Te meg mit csinálsz Itt? — Tatjána Grigorievna nem ismeri fel rögtön az osztályt, a táblát, engem. — Ja! — Most jut csak eszébe, hogy miért di- dergek ott, a táblánál. Lassan megy a padok között, kopog durva férfi nemezcslz- máíval, oly keményen, hogy a padló szinte meghajlik léptet alatt. — No, most már tudod, hogy mit mondott Kutuzov? Hangja tiszta, nem sietős, parancsoló. Mindig ilyen a hangja a ml szigorú Tatjána Grlgorjevnánknak. Csak szép, keskeny szeme szűkült még jobban össze. Es szeme sarkában két megfagyott könnycsepp csillog. Makacsul és bátran, akár a szurony hegye. Es ez az éles csillogás egyenesen a leikébe hatol valamennyiünknek, mind a huszonöt gyereknek. Melegem lesz Tatjána Grigorievna szemétől. Es az egész osztály valami érthetetlen, izgató melegséggel lesz tele. I- gen, most már eszembe jutott. Most már pontosan tudom, hogy mit mondott Kutuzov! — Legyőzzük Hitlert! — Ezt mondta a tábornagy. Hát mit ts mondhatott volna egyebet? Tatjána Grigorjevna int, hogy üljek le. — Győzni jogunk — ismétli egyenletesen, éneklő hangján, amely olyan meggyőző, olyan megnyugtatóan hat ránk. Csak egy a furcsa: miért nem csodálkozik azon, hogy összekevertem a századokat. Hitlert mondtam Napóleon helyett, és Kutuzov tábornaqy- gyal olyasmit mondattam, amit nem mondott 0 sohasem.
