Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-11 / 2. szám
új ifjúság 4 IHHBHU Dr. Tóth Csaba Kisgyerek korom 6ta különös érzés fog el, ha kórház közelébe kerülök. Emlékszem, édesanyám is itt halt meg -*■ kórházban. Akkor még nem tudtam felfogni, hogy miért csillog az injekciós tű hegye, miért hordanak fehér köpenyt itt az emberek, miért csüng rajtuk tekintetével nap nap után annyi jobbulást váró beteg. Gyógyítanak, életet adnak vissza az életnek — ók, az orvosok. —0— Az egyik délután gondolataimba merülve fordultam be az ipolysági (Sahy) kórház kapuján. Diákkoromban sokszor elmentem mellette, de szerencsémre legyen mondva, a kórházat belülről mindmáig nem ismertem meg. Ahogy így tallózom az emlékeim között, egy éles hang szólít meg hátulról. Kissé ijedten fordulok meq.. Igen... hát persze, a kórház kapusánál nem jelentkeztem. — Hova megy? — Ide a kórházba. — Kit keres? — Nem keresek én senkit... azazhogy a... kórházról, erről a kórházról szeretnék írni. — Miért nem kezdte mindjárt ezzel? Itt, ezen a hosszú folyosón végigmegy, a legutolsó ajtón bekopog, ott megtalálja a főorvost. A folyosón mélabús, komor arcok fogadnak. Aki egy picit is könnyebben érzi magát, kijön a folyosóra sétálgatni, beszélgetni, hogy gyorsabban teljen a végtelennek tűnő idő. Az éter- szagú meleg levegő álmosítóan nehezedik a betegekre. Egy fehérköpenyes, harmincöt év körüli ápolónő jön velem szemben, kissé hiányos modorral próbálom útját állni. Bizonyára látja zavaromat, mert rögtön megszólal: — Kit keres? Vagy talán beteg? — Nem, kérem. A kórházról, magukról szeretnék írni. — Parancsoljon, itt a második ajtón. Bekopogok... Kissé erősen hangzik az igen. Pár másodperc múlva Tóth Csaba rokonszenves fiatal orvos ügveletes szobájában találom magam. Nagyon fiául, orvosi diplomáján jóformán még alig száradt meg a tinta. Körülnézek... Igazi orvosi szoba. Életmentő emberek tanyája. Két nagy üvegszekrény, benne megannyi csodaszer, fogalmam sincs, mit mire használnak. Tóth Csaba orvos Kassán (Kosice) végezte az egyetemet, és rögtön idekerült. Szereti hivatását, és örül, hogy olvan szaktekintélyek között dolgozhat, mint dr Sadlon vag.v dr. Mokos, a- kiknek nevét egész Szlovákiában ismerik. — Doktor úr, a maga szíve sose fáj? — De igen, van rá eset, hogy nagyon fáj a szívem, főleg akkor, amikor az igyekezet, a legjobb gyógyszer sem segít. Ez a legfájóbb érzés az orvos számára. — Diákkorában ilyennek képzelte az orvosi pályát? — Más a mentalitása a diáknak, más a már végzett orvosnak. De hogy feleljek a kérdésre, kissé a kollektíva fogalmát képzeltem valamivel jobbnak. — Bizonyára itt Ipolyságon „megfér“ egymás mellett az önök kollektívája? — Meavaavpnk. Kisétálunk a folyosóra. — Ez itt a műtő — mondja dr. Tóth Csaba —. a mindennapi főhadiszállásunk. A múltban megfelelt, ma kissé elavult már. — Hogyhogy elavult? — kérdem kissé meglepetten. — Egyrészt kicsi, másrészt nem olyan jó! felszerelt, mint a lévai (Levice) vagy a Banská Bystrica-i kórház. Ideje lenne korszerűsíteni. Csavojecz Rozália Úgy érezzük, helyénvaló a követelődzés, hisz kórházról, egy nagyon jól ismert kórházról van szó. — Mikor fejeződik be a napi „műszakja“? — Csak reggel, mert éj- jeles vagyok. — Szeretne-e híres orvos lenni? — Jó orvos szeretnék lenni. Nyílik az ajtó. Egy negyven év körüli ápolónő lép be. — Doktor úr, kérem... — hívja rokonszenves hangján dr. Tóth Csabát. — Bocsánat — mondja —, ez a hivatással jár. — Megzavartam talán? — szól hozzám kedvesen az ápolónő. — Dehogyis... Majd magával folytatom. — Kérem, én igen szégyenlős vagyok — mondja kissé nevetve. Csavojecz Rozália 1945-től dolgozik az ipolysági kórházban. Pontosan huszonöt éve járja a fényesre mosott folyosókat, kórtermeket, orvosi rendelőket. — A hosszú évek során bizonyára megszokta már a munkáját, környezetét? — Hát igen. Pedig szegény jó anyám de sokszor figyelmeztetett arra, hogy ha csak lehet, a kórházat kerüljem el. — Édesanyja sem így képzelte annak idején? — Bizonyára nem... Űjabb ajtónyílás, egy ősz hajú orvos inti magához Csavojecz Rozáliát. — Ez a főorvos, mennem keli — jegyzi meg, mielőtt kimenne. Távozom. Az éterszagú levegő egész a bejáratig kísér. Szinte önmagámnak teszem fel a kérdést: — Vajon lesz-e lehetősége minden betegnek szippantani a kinti friss levegőből? Mennyi ember, mennyi beteg ember... Egy kórházban voltam csupán, és mennyi kórház van országszerte. De ha egy is hiányozna, több szem lenne könnyes, több száj görbülne sírásra... —O— Kisgyerek korom óba különleges érzés fog el, ha kórház közelébe kerülök. Emlékszem, édesanyám is itt halt meg — kórházban. Akkor még nem tudtam felfogni, hogy miért csillog az injekciós tű hegye, miért hordanak fehér köpenyt az emberek, miért csünq rajtuk tekintetével nap nap után annyi jobbulást váró beteg. Gyógyítanak, életet adnak vissza az életnek — ők, az orvosok. Babiak László M SOK HŰHÓ A koäicei vasutasok 1971. január elsejétől „Á távolságokat időben és biztonságosabban közelítsük meg“ címen országos versenyt hirdettek. Azok, akik az ünnepek alatt utaztak, egyetértenek velem, amikor azt mondom, hogy ilyen versenyre igenis szükség van. Mert amikor úgyszólván minden vonat késik, a hangsúly ugye mégis azon van, melyik többet, melyik kevesebbet. Amikor aztán megszületik a „késő vonatok“ sorrendje, a versenyt az nyeri meg, amelyik a legkevesebbet késik. Késni viszont minden vonatnak keli, mert hiszen másképp nem nevezhetnének be a versenybe. De ez még nem minden. A koäiceiek, a verseny indítványozói 1971. első negyedévét a kiváló minőségű szolgálatok és a vasúti közlekedés biztonságos lebonyolítása, a vonatok indulási és befutási idejének pontoá betartása, valamint a személyszállító vonatok tisztaságára és jő technikai állapotára való gondos felügyelés negyedévének kiáltották ki. Ezek után már azon sem lepődnék meg, ha a vasutasok kötelezettséget vállalnának, hogy a fizetésükért dolgozni is fognak, ha az utcaseprők kijelentenék, hogy havi bérükért ezentúl seperni is fognak, a villamosvezetők, hogy ezentúl vezetni fogják a villamost, nem pedig tétlenül nézni, hogyan szalad egyedül a síneken. Szóval mindenki kötelezettséget vállalna, hogy elvégzi azt a munkát, amelyet amúgy is el kell végeznie, amely amúgy is munkaköréhez tartozik és amit mindenki természetesnek tart. Többek között természetesnek tartjuk a vonatok késését is, már csak mosolygunk azokon a fogadkozásokon, amelyeket vasutasaink tesznek, még mielőtt leesik az első hó. Igaz, lassan már*az eső, a napsütés, a szél is jő ürügy lesz a 10—20 perces késéshez. Ám legyen! Adjunk hitelt a vasutasok kezdeményezésének és próbáljuk meg elképzelni, milyen is léhet az utazás egy szép, tiszta vasúti kocsiban, ahol még ráadásul fűtenek is, és amely egy percet sem késik. Képzeljük el; az álmok úgyis ritkán szoktak valóra válni. Annak idején már beszámoltam arról, hogy Prágában, az IEMA '70 (Ember és Automobil) kiállításon az amerikai Wickers Industries Inc. cég olyan szert mutatott be, amely a gépkocsi tömlőjébe juttatva menet közben beragasztja a defektet. A közelmúltban a cég szakértői a csehszlovák újságíróknak bemutatták a. Flat Proof elnevezési! szert. A kis üvegcsében forgalmazott szagtalan folyadékot a szelepen keresztül a tömlőbe juttatták, majd egy cipészárral átdöfték a gumiabroncsot. A levegő természetesen jól hallható sziszegéssel áramlott ki a tömlőből, de csak addig, míg a jármüvei a gumiabroncs peremének megfelelő utat megtették. A tömlőbe juttatott folyadék beragasztotta a defektet. A szakértők tájékoztatása szerint a különös vegyszer teljesen ártalmatlan, nem mérgező, nem ég és nem árt a guminak. Az üvegcse tömlőbe juttatott tartalma a tömlő egész élettartamára elegendő. A közlekedésrendészet stastisztikája szerint a defekt elég sok balesetet okoz. A Wickers Industries Inc. gyártmányának a használata jelentősen növelné a közlekedés biztonságát. Éppen ezért meglepő az illetékes külkereskedelmi szervek bejelentése, hogy a Flat Proof csak Tuzexban lesz kapható. Vagy úgy gondolják, akinek nincs nagybácsija Amerikában vagy intim barátja odaát, hát csak hadd szegje a nyakát „slusszdefekttel“ ? P . L. Flat Proof csak Tuzexban? Az okos vadkoca Még ősszel történt az alábbi eset. A Kisréti Egységes Föidművesszövetke- zet bő zabtermésre számított, ám egy kóborló vaddisznócsorda sáskamódra ellepte a határt és megfosztotta a szorgalmas dolgozókat reményüktől. A szövetkezeti tagok bosszankodtak. Elkövettek mindent, hogy elzavarják a kártevő vadat, de nem segített bajukon sem az éjjeli máglyarakás, sem az eget verő zsivaj. A tagok fejüket törték, mit csináljanak, végre úgy döntöttek, hogy a hívatlan vendégre vadászatot rendeznek. Mivel egvikük sem volt vadász, és Hruska Gyuri szövetkezeti mezőőr sem igen bízhatott kétszáz esztendős elöltöltő mordályában, meghívták a járási választmány valamennyi valamirevaló puskását a vadászatra. A „zabmentő“ akciót — így nevezte Lopusni, a szövetkezeti elnök a hadjáratot — a legközelebbi vasárnap délutánjára tűzték. Derűs idő volt, azúrkéken ragyogott az égbolt. Az őszi nap barátságos mosollyal fogadta a személyautókon érkező vadászkaravánt, de kételkedő tekintettel hunyor- gatott a karavánnak azokra a tagjaira, akiket nem annyira a vaddisznó érdekelt, mint inkább a „zabmentő“ akció befejezése utáni „halali“ és „halotti tor". A kisréti szil- vórlum orrcsiklandozó illata a zabosig elhatott... A karaván rövidesen a veszélyben forgó zabtáblákhoz érkezett. A puskásokat Hruska kalauzolta kijelölt helyükre. A hajtókát meg Lopusni vette gondjába. Nála is volt puska, afféle katonai múzeumba illő karabély, amely Lopusnlnak falujában bár tekintélyt biztosított, ám nem tudni, miként cselekedett volna, ha a megdühödött vadkantól kellett volna megvédenie gazdáját. Biztos, zavarba jött volna... A széles, szederindákkal, hajnalkával, kökény- és csipkebokrokkal sűrűn benőtt mezsgyében megmozdult valami. Hruska pulija, a fürge Fürge (cigányoktól vette) megérezte a vaddisznó jellegzetes „illatát“: a medvecukorszagot. A nadrágszíjhoz kötött kutya eszeveszetten ugrándozni kezdett, nyifogott, vakkantgatott. rángatta gazdáját, aki végtére is szabadon engedte a négylábú szenvedélyes vaddisznóvadászt. Fürge menten a sűrűbe ugrott. Rövidesen morgással és csaholással jelezte a vaddisznó jelenlétét, majd nagy zenebona támadt: disznóröfögés, vadkanfújás, malacvisítás, kutyaugatás. Hruska buzdító kiáltásai: — Fogd meg — visszhangzottak a határban. Egyszer csak Lopusni lövése hasított a levegőbe, hogy bátorságot öntsön a „zabmentő" akció tagjaiba. Persze a puliba is! Hruska éles füttyére megindulak a hajtők, végigpásztázták a környéket, de több kárt okoztak, mint a vaddisznók. Délutáni szendergésükbői felriadt szajkók tiltakoztak hevesen az Unneprontó vadászok ellen. Fáról fára szállva, éktelen rikácsolásukkal jelezték erdei lakótársaiknak a természet legveszedelmesebb „ragadozói“, a puskás emberek jelenlétét. A zab melletti sűrűben óriási zsivaj támadt. A hajtők disznót pillantottak meg, amely elszántan védekezett Fürge szüntelen támadásai ellen, sürgött-forgott, mérgesen csattogtatta fogait, hogy megvédhes- se ijedt malacait. A kocát a hajtők lépésről lépésre terelték a puskák felé. Az anyadisznó meg megállt, szimatolt, nézegetett, rést keresett a puskák között, amelyen át sértetlenül elillanhatott volna malacaival. Egyszerre csak előttem termett. Ügy láttam, bizalma van hozzám! Malacait hívogatta vagy tíz lépésnyire állt meg előttem. Rám meresztette bámész tekintetét. Az volt a benyomásom, hogy a könyörgés szikrája csillant meg szemében... Határoztam. Nem lőttem rá, hisz malacai voltak. — Ennyi csíkos malackából szép disznók lesznek — gondoltam magamban. A vadkoca, úgy láttam hálásan vette tudomásul kíméletemet, egy ideig még állt, majd balra ugrott, és Kamo barátom előtt megismétlődött a jelenet. Nagyot röffent, de rögtön elcsendesedett. Várta, gyűjtötte malacait... Kamó sem volt rosszindulatú ember, ő sem lőtt a kocára. Sajnálta. A malacok örömükben víg röfögéssel ugrálták körül anyjukat és a drámai pillanat dacára sem feledkeztek meg táplálójuk meleg tejecs- kéjéről. A vadkoca visszaverte Fürge goromba támadásait, és amikor az egyik malackája elvisította magát, dühbe gurult és nekirontott bántójának. A puli jejveszékelve menekült gazdájához. Még meg is sántult szegény. A heves összecsapás után a vadkoca malacaival egyetemben kereket oldott. Kamó, akárcsak valami regulázó, karjával még mutatta is a menekülés irányát. A koca látszólag megértette barátom gavallér gesztusát, szimatot fogott, és egykettőre túl volt a puskások vonalán. Biztonságba jutva, lemondott a kisréti szövetkezet rabiéról... A kisréti „halali" bizony szerényen végződött: mindössze egy darab kétéves süldő volt a zsákmány.... Selmec Adolf
