Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-16 / 11. szám
10 — Menjetek Morleyba és ott könnyen megtalálhatjátok Tom Kaquttts-t, Vörös-sárga Lovat, ö a stoney törzs fönöké. Mintegy 1500 stoney él az au- tősztrádával kettészelt Morley- rezervátum területén, ök valamivel több mint fél százalékát teszik ki a mintegy 245 ezer kanadai Indiánnak. Egy részük rezervátumokban él, s mint később Torontóban, az Indián központban megtudtam, ma már tartományonként, területenként, sa]át szervezetük, sőt több újságjuk Is van. Calgaryban — mint több más városban — főként diákok tevékenykednek az Indián baráti társaságokban, amelyek az elhelyezkedésben, oktatásban segítik az Indiánokat. Ezek a diákok, mint a munkanélküliek, rendszeresen segélyt kapnak a kormánytól, havi 45 dollárt. Sétáló Bölény persze a jobb módú indiánokhoz tartozik ötven lovával és út menti üzletével. De nem minden Indián él az autóút mentén... Búcsúzóul fényképeket készítettem. Sétáló Bölény azonnal levette a szemüvegét és kihozta sastollas fejdlszét, mondván, hogy Indián létére nem örökíthetem meg öt a sápadt arcúak ruhájában, legalább tolldtszét ölthesse fel. Azután arra kértem, álljon a ruhaszárítóként használt televlzlóantennán lógó prémekhez, hogy ott fényképezhessem őt. Sétáló Bölény erre kissé meghökkent: hírtele- nében azt hitte, adószedők vagyunk és rajtakaptuk rókavadászaton. Megnyugtattuk őt, de ezekben a pillanatokban bizonyára az öreg stoney indián a- gyában is felvillantak azok a régi szép idők, amikor a vadászmezőknek nem volt határa, s két rókabőr miatt sem kellett tartani az adószedők bírságától... Fent: íme, a stoney indiánok bazárja a Transz—Kanada-i autóút mentén — bal oldalt egy indián sátor: tipi. Balra: Indián totemoszlopok emlékeztetnek a régi indián dicsőségre a kanadai Vancouverben. a szerző felvételei Of MÓDSZER A LÁTHATÁRON A CUKORBETEGSÉG GYÓGYÍTÁSÁRA A genetikai és molekuláris biológia tudományainak nagyszerű új eredményei több betegség — alapjáiban új — gyógyításának lehetőségét csillantják fel — az egyelőre még a távolabbi jövőben. Miután sikerült kémcsőben előállítani egyes géneket, elméletileg megnyílt a lehetőség a géndefektusok művi kijavítására. Előbb-utóbb megpróbálkozhatnak majd a cukorbetegség ilyen gyógyításával is. Talán sikerül majd a cukorbetegek szervezetéből hiányzó inzulin-enzin viszonylag rövid DNS-sorát művi úton előállítani. Persze, még akkor is nyitva áll a kérdés, hogyan juttassák be a hasnyálmirigy sejtjeibe. Erre manapság még csak egyetlen út lehetséges: megfelelő virusköpenybe „burkolva" fecskendezhetnék be az inzulin DNS-kódját a sejtekbe. A beavatkozás részleteit természetesen még nagy pontossággal kt kell dolgozni. Nem tudni azonban, hogy ha az inzulintermelést sikerül is megindítani ezen a módon, sok vagy kevés inzultn jönne-e létre, hiszen a szabályozó mechanizmus működését egyelőre még nem ismerjük. Mindenesetre: ilyen beavatkozással a cukorbetegség tartós gyógyulását lehetne elérni. A kanadaiak csak legutóbb, az 1967-es centenáriumra készülve ébredtek rá igazán, hogy ennek az országnak őslakosai is vannak — még negyedmillióan —, s tenniük kell értük valamit! De már akkor beleütköztem az értetlenség falába, amikor Calgaryban arról érdeklődtem, hol laknak azok az indiánok, akik fizetés napján részeg vidámságban csatangolnak a fagyos utcákon, e- gyik hotelból ki, a másikba be. Arrafelé hotelnak nevezik az ivóhelyeket, s a legnagyobb csalódottsággal vettem tudomásul, hogy az indiánok nem lelkendeztek a velem való találkozásért. De a „fehérek“ sem, akik sehogyan sem akarták megérteni: miért vagyok én o- lyan kiváncsi erre a „cigány- népre"! Áz Alberta Tourist Bureau sem tudta, merre találom a Calgarytól félórányira levő szárszl Indián rezervátumot! Nehezen találtuk meg aszár- szikat. Csak amikor magunk mögött hagytuk az aszfaltot, tudtuk, hogy már Jó úton Járunk. Hiszen — azt mondják — az indiánok olyan körülmények között érzik jól magukat, amilyenben egykor is éltek. Ez a „fehér“ vélemény persze ütközik a valósággal, de a poros makadám út sok mindent elárult. Hamarosan egy piros-fehér kerítés és féltucat tábla állta utunkat: „Magánút“, „Nincs átjárás", „Építkezés", „Behajtás csak hivatalos személyeknek" stb., stb. Calgaryi barátommal már azon kezdtünk tanakodni, vajon gyalog vágjunk neki a térkép szerint néhány ezer hektáros rezervátumnak vagy vállaljuk a veszélyt kocsival — a- mi nem az Indiánok tomahawk- ja, hanem a törvény őrei részéről fenyegetett bennünket. Ekkor pillantottuk meg a kerítésen belüli kis épület falán a feliratot: Sarcee Administration Office. „NE SZÄLLJANAK KI A KO- CSIBÖL1“ Beléptünk az irodába, ahol egy csinos indián lány csodálkozva nézett ránk, amikor elmondtuk, hogy szeretnénk meglátogatni a rezervátumot. Szabadkozott, hogy a legtöbben most dolgoznak és nem szeretik, ha zavarják (1) őket munkájukban, de ha mégis látni a- karjuk a szárszik rezervátumát, fejenként 2 dollárt kell fizetnünk. Mivel erre Is hajlandók voltunk, az indián Miss megígérte, hogy beszél a vezetővel. Erre kijött egy vörös képű — természetesen sápadt arcú — úriember, aki viszont azt ígérte, hogy egy még nagyobb (természetesen ugyancsak sápadt arcú) főnökkel beszél az érdekünkben, hogy találkozhassunk az indiánokkal: Negyedóra múltán visszajött és közölte: — Kocsijukkal körutat tehetnek a rezervátumban, de ne szánjanak kt, nehogy megzavarják az indiánokat! S mi elindultunk felfedezni a szárszik vadászmezőit, ahol mostanában — miután sikerült kiirtani a silány erdőket — gabonaféléket termesztenek. Kerestük a falut, de csak elszórt házakat találtunk, nagy magányosságban. Furcsának tűnt, hogy az útról minden háznál láttunk egy két gépkocsit. Közelről azután kiderült, hogy valamennyi kocsi ócskavas, s a dombok alján, a szurdokokban is bőven akad ezekből a színes ócskaságokból Ha az indiánok szereznek valami pénzt, a használt gépkocsik lerakatánál vá sárolnak egyet (már 80-90 dől lárért is kapni 18 éves kimustrált Chevroletét), s az eltart legjobb esetben néhány hétig Azután ott hagyják, ahol elakadt. Mert arra már nem marad pénzük, hogy 50 dollárért bevontassák a javítóműhelybe... Csak kocsitemetőben láttam o- lyan sok autóroncsot, mint a szárszi indiánok rezervátumában... Indiánt annál kevesebbetl A tanítőlak is üresen állt, ablakok és ajtók nélkül tátongott, akárcsak az egykori gyülésház — a „hosszú ház“ —, amely helyett most újat építenek. Az iskolában még tanítottak. Ez volt az élet egyetlen jele... Indián wigwamokat hiába kerestünk volna, vagy a híres füstnyílásos sátrakat, a ttpiket. A zokat csak a stampedén látni, nyaranta egyszer, Calgaryban, vagy a júliusi „Indiánnapok“ ünnepén, a Sziklás hegységben. Banff-on. Itt, a szárszlkná! mos! van a fizetés napja... Rosszkor jöttünk... IRÁNY A SZIKLÁS-HEGYSÉG! Másnap teletöltöttük benzin ne! a kocsi tankját, s a csillogó téli napsütésben elindultunk a Sziklás-hegység felé. Nem te metheltem el magamba Winne tou, Eles Szem, Esős Arc bátor arcvonásait. Ezeknek a nemes vonásoknak élniök kell mai hordozóikban... Otközben a Sziklás-hegység látványa annyira magával ragadott bennünket, hogy csaknem továbbhajtottunk egy kis gerendaházból és embermagasságú kősziklából álló emlékhelyen, amelyhez jobbra kellett letérni a Trans Canada Highway-ról. A hideg szél a napsütésben sem feledtette velünk, hogy a télben járunk. A kis házikón felirat: Indián Trading Post. Vagyis kereskedés, ahol indián tárgyakat árusítanak. De ajtaját bereteszelték. Ilyenkor a kivert kutya sem téved errel Az üvöltő szélben felfedeztünk egy hamisítatlan indián sátrat, egy tipli. Oda vonszoltuk magunkat ehhez a széllel dacoló sátorhoz, amely támaszték nélkül állta a HÉTKÖZNAPOK SEBES TIBOR KANADAI RIPORTJA vihart. Belül kerestünk menedéket, de odabent olyan nagy rendetlenség fogadott — vizes- korsók, a tűzrakás szétszórt hamumaradványa, elnyűtt takarók s csontdarabok —, hogy Inkább visszamenektlltünk az ö- reg Fordba. A térkép szerint ez már a Morley település környéke, vagyis a stoney Indiánok kiterjedt rezervátuma. A Kananaskfs Roadnál jobbra letértünk az autóútról, be a rezervátum kellős közepébe. sétáló bölénynél így találtunk rá délután egy szemüveges - öreg indiánra, a völgyre néző dombtetőn, amint társával a ház előtt matatott. Előadtuk kívánságunkat: vásárolni szeretnénk valamit, mert hallottuk, hogy a stoney indiánok messzi földön híresek kézügyességükről. Bemutatkoztunk, s az öreg Is mondott néhány szót tört angolsággal, aztán megismételte a nevét: Sétá 16 Bölény. Bement a házba — ebbe a téglából épült wigwamba — és kihozott a lépcsőre egy láda gyöngyfüzért, békepipát, dohányszelencét meg más „idegenforgalmi“ árut. O lyan magas árakat mondott, hogy ettől még Torontóban Is elszédülnének, nem itt, az isten háta mögött, ahol készülnek ezek a tárgyak. Addig forgattam a pipákat, tollakat, amíg az öreg megunta. Közben lóháton megérkezett egy szeplős fiú, akiről hamarosan kiderült, hogy Sétáló Bölény u- nokája. — Miből élnek? — kérdeztem az öregtől. — Lovakból meg ezeket faragjuk. — Hány lova van? — Ötven — mondta -Sétáló Bölény. — Mindig Itt voltak a stoney Indiánok, ahol most van a rezerváciő? — Öh, a miénk volt itt minden. túl a hegyeken is. De ma már nem. — Van Itt villany? — 0, nincs. — Iskola van? — Igen, kettő is — válaszolt erre a fiú. — Te jársz Iskolába? — Már nem. — Hány éves vagy? — Tizenhat. Ide jöttem nagy apámhoz. Az indián élet szebb, mint az iskola. — És mi lesz belőled? — Most itt dolgozom. Ez a lovam. En Bobby vagyok, stoney indián. Népem életét akarom élni. Erről nem tanítottak az iskolában... Ott azt mondták, az Indiánok vademberek. De láthatja, olyanok vagyunk, mint bárki más... — Hol van a főnök? — kérdeztem Sétáló Bölénytől. huszonöt Évszázaddal ezelőtt készítették a Száján hegységben talált a- rany és bronz dísztárgyakat. amelyeket a Szovjet Tudományos Akadémia régészeti expedíciója fedezett fel egy szkíta kurgánban. A Tuvin Autonóm Köztársaság, ahol ezeket a leleteket is találták, a régiségek egyik leggazdagabb lelőhelye. Itt tárták fel az ázsiai mammut- vadászok szállásait is. Most folynak az ásatások annál a városnál, melyet IX. századi hódítók pusztítottak el. STRUCCTOjASOKAT bombázó dögkeselyűk Kevés olyan állatot ismerünk, amely szerszámot használ, köztük a csimpánzok a legismertebbek. A Goodal házaspárnak a „National Geographical Magazinéban megjelent cikkéből megtudjuk, hogy a dögkeselyűk köveket használnak a vastag héjú strucctojások feltöréséhez. A kutató-házaspár Tanzániában megfigyeléseket és kísérleteket végzett, s azt tapasztalta, hogy ezek a madarak kődarabokat vesznek a csőrükbe s azokat a tojásra ejtik. A kísérletek során műtojásokkal csapták be a dögkeselyűket. Az állatok a műtojásokra is bombazáport zúdítottak. Goodallék kíváncsiak voltak arra, hogy a dögkeselyűknek ez a „tudománya“ öröklött-e vagy pedig minden madárnak meg kell tanulnia, A megfigyelések azt igazolták, hogy vannak olyan dögkeselyűk Is, amelyek nem használnak követ: a tojást karmukkal és csőrükkel próbálják feltörni — ám eredménytelenül. Rubóczky 'AZ OSZTRÁK egészségügyi hatőságok szerint a kábítószer- és alkoholfogyasztás egyre nagyobb méretűvé válik az ifjúság körében. Az elmúlt évben csak Bécsben 104 új kábítószerfogyasztöról kaptak adatokat, eddig több mint ezer fiatal vált a kábítószer rabjává. Komoly méreteket öltött az alkoholfogyasztás is. Bécsben rövidesen három szakintézet létesül, hogy tanulmányozza a kábítószer és az alkohol hatását az ifjúságra. xxx AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK Massachusets államának bosom- ni kórházában a közelmúltban több mint tízórás műtéttel sikerült elválasztani egy 1969. november 23-án született sziámi ikerpárt. A csecsemők jől érzik magukat. A ritka eset érdekessége, hogy az Ikerkislányok a medence és a has táján nőttek össze, valamint közös májuk és részben közös bélrendszerük volt. Az orvostudományban eddig 1- lyen eset még nem fordult elő. Az orvosprofesszorok szerint az Ilyen jellegű műtétek csak 10 százalékban sikerülnek. WARTBURG SPORT: — Olaszos és versenykocsi jellege van az NDK kísérleti sportautójának. A kétütemű Wart- burg-motor rendkívül sokat „tud“. Csak 1000 köbcentis, de 70 lóerő teljesítményű és 165 kilométer óránkénti sebességre képes. (pj)
