Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-25 / 34. szám
új ifjúság 9 c4 1 Az átható eső, a szél s az unalom alaposan megkínozta Costea Forascu bojárt, míg vastag köpenyében, össze- görbedve a nyeregben, a föerdész háziig lovagolt. Á tűz vidáman lobogott az ajtó mögött, a kunyhó mélyén. — Gavril! — kiáltott a bojár haragosan, röviden. Magas, vállas ember került azonnal élő, ősz' haja vállálg ért. a fejét le kellett hajtania, hogy bele ne vágja a szemöldökfába. — Igenis, nagyságos úri Az uraság korbácsa nyelével hátratolta fején a csuklyát, szeme kegyetlenül villogott fakó arcán. ■*- Vedd a puskái, és gyere velemt — mondta parancsoló hangon. A föerdész sietve visszafordult a konyhába, valakit félretaszított karjával az útból, s már szedte is elő a kuckóból a tarisznyát, a kürtöt, a puskát és a ofkost. Belebújt a szakmányba, egy ócska kucsmát nyomott a fejébe, és nagy léptekkel ment ki az udvarba, bocskora meg-megcsú- szott a fölázott agyagon. A ház sarkánál, a kutyaól előtt Mota kutya ugrándozni kezdett a láncon, és bánatosan nyüszített. Gavril tétován állt meg a kutya előtt. — Hagyd itthon — mondta az uraság. Az erdész összehúzta mellén aszok- mányi, és kilépett az útra a puskával és a fokossal. — Valami baj van, Costea nagyságos úr? — Még te kérded, hogy baj van-e? — .tört ki dühösen a bojár,- és' arcára húzta a csuklyát. — Te-csak melegszel a tűz mellett, a többi kerülő is a napot lopja, nekem meg idegenektől kell megtudnom, hogy tolvajok járnak az erdőben. De magam is látom — fényes nappal is meglopnak. Fél Órája sincs; hogy tulajdon szememmel láttam egy fatolvajt. Hogy lehet az, nagyságos úr? Hol van? Csakis aztán jöhetett, hogy én arra jártam. A bojár keserűen fölnevetett: — No, ne lódíts ekkorát! Ügy mentél ki te ilyen időben az erdőbe, mint ahogy éh megyéspüspök vagyok,.v Ismerlek én benneteket! — De honnan gondolja ezt, nagyságos úr. kimentem én, hogyne mentem volna ki? Ellenőriztem, kürtöltem az erdészeknek, válaszoltak is. Nem volt semmi. Csönd volt, béke... Csak az eső esett. Három napja esik. Hát hogyan mehetne be valaki ilyen időben az erdőbe? A bojár dühödten fújt. Gavril főerdész még megpróbálkozott csöndesen: — Hátha most ment be, titokban, ki tudja? — Jó, hogy nem a házad előtt ment el, mii — tört ki dühösen Costea. A főerdész elhallgatott. A földesúr megsarkantyúzta a lovát, az állat patái mélyen süppedtek az ösvény sarába. A föerdész a tócsákat kerülgette, a bokrok között bujkált, fák mögé siklott, meggörnyedt és elcsúszott, eltávolodott a lótól, majd megint melléje került. Hosszú ideig mentek így, szótlanul. A főerdész füstölgőit magában: dühös a vérszívó piócája, nekem meg kedvére kell tennem... Ez a fiatal nem olyan, mint az öreg volt, Isten nyugosztalja... Az megbízott bennünk... Hát -t volna csak ő erdőőr; én meg bojár... r~ Még nevetni van kedved? — kérdezte egyszer csak Costa a főer- dész jelé fordulva. Gavril nemet intett a fejével. — Csak arra gondolok, hogy ha elkapjuk, akárki is legyen, megemle- gett. A bokrok között folytatták az utat, toronyirányt; az ágak sűrű esővel locsolták őket. A bojár időnként dühösen morgott valamit. Gavril elől ment utat nyitva a lovasnak. Egyszerre, az új vágáshoz érve, megálltak: emberi hangot hallottak. — Hallod? — sziszegte fojtottan Costea, és fölemelte az ujját. Visszafojtott, nógató torokhang hallatszott: Gavril átvágott az erdőn, hogy a lejtő felől kerüljön a tolvaj elé, a bojár meg villámgyorsan, egyenes irányban nekirontott a lóval; az ember — a tolvaj — vöröses szok- mányban nógatta ökreit a járom mellett, térdig pocsolyában, amikor odaért a bojár, és csaknem rátiport a lóval. — Lopni jöttél, te pogány? Azt gondoltad, az apád erdejébe jössz? A tolvaj a bojárra nézett, föld színű, ritkás szakállú arcán, - kerekre nyílt szemében rémület ült. Rekedten kiáltott: — Ne törjön össze maga is, Costea nagyságos úr! A bojár egy pillanat alatt megfordította lovát, és a fával megrakott szekér kereke mellé rúgta az embert. Kétszer rávágott a korbáccsal, majd gyorsan félreugratott, oldalt fordult és megcsapta a korbácsnyél álom- és megcsapta a korbácsnyél ólomgombos végével. Az ember átbukott a keréken. — Jaj, most végem van! — nyögte elhalóan. rémült hangon. Térdre esett a sárban, a kerék küllőjébe kapaszkodott, sápadt ajkán vércsík jelent meg. Ebben a pillanatban rohant ki a bokrok mögül a főerdész, nagy hangon kiabálva: — Mit keresel Itt, te gazember?... — Aztán meglepetten állt meg a szekérnél: — Te vagy az, lie? Mi történt? Nagyságos úr, ez lie Covataru... Mi baja van? — Nem látod, mi a baja? — kiáltott rá az uraság. — Térden állva készül kiadni a lelkét. Mindketten a tolvajt nézték. Az eltorzult, arcqal pislogott: a vércsík és szavat mintha valami nagy belső ' fájdalomból fakadnának: — Rászántam magam én is, s lám, megvert az Isten... Ütána összeszorított foggal terült el az út tócsájában. A bojár mozdulatlanul ült a lovon. Nem tudta, mit tegyen. Nem tudta, mit gondoljon. Gavril főerdész it csak állt, és hol a tócsában fekvőre, hol az uraságra nézett. Végre a bojárhoz fordult határozott hangon: — Nagyságos úr, én amondó vagyok, hogy el kell innen vinni hozzám... majd én fölemelem... Itt mégse hagyhatjuk... Valami baja van... — Jól van, tedd föl és vidd — mondta félhangon az uraság. A főerdész a szekérnek támasztotta a puskát és a fokost, és elkezdte lerakni a szekeret. A fahasábokat nagy sietve hafigálta az út szélére. Az eső csak szitált, csöndesen, komoran, az ólomszínű ég kietlen szomorúsággal nehezedett a világra, lie Covataru könyökére támaszkodott a sárban, és csendesen nyögött. Hogy lerakta a fát, Gavril megragadta a parasztot hóna alatt, és a szekérre tette. Majd nógatni kezdte az ökröket: — Csál A szürke ökrök nekifeszültek, és nagy keservesen kirántották a szekeret az agyagos sárból. — Nagyságos úri — mondta határozott hangon Gavril. — Maga menjen egyenesen, amerre jöttünk... En az úton megyek, egy kis kerülővel... A szelíd ökrök megindultak a permetező esőben a szekérrel s a leütött emberrel. A bojár sző nélkül megfordította lovát, és nekiindult az erdőnek a Csontig ható hideqben, az erdő mélyének halk neszei között. Elgondolkozva hajtott, lépésben, és é- rezte, hogy tagjai meqqémberednek. Valami homályos elégedetlenség bujkált benne. Magamagát is sajnálta, meg a fél napja éhesen, ázottan úton levő lovát. Alighanem jólesne a tűz az erdész házában — ha nem vinnék oda azt a leterített embert. Mi történt azzal az emberrel? — kérdezte magában. — Hiszen nem ütöttem rá akkorát... Valami más baja kellett, hogy legyen előbb... Kétszer is eltévesztette az utat, és visszafordult. Megint ingerültség fogta el. De amikor nagysokára megérkezett az erdész házához, dühe el- várolgott: a szekér üresen állt az udvar közepén, az ökrök meg a fészer alatt ropogtattak egy kevéske szénát. Belépett a konyhába. Mindjárt megcsapta a tűz jótékony melege. De a tűz mellett, a földön, sárosán, elgyengülve, ott feküdt a fatolvaf. A végét járta. — Meghoztam — mondta csöndesen, furcsa tekintettel Gavrtl főerdész. — Nagyon gyönge... Más baja Is volt ... Megemelte magát ma az ökrök melleit... Tessék, nagyságos úr, a nagyszobába... A bojár belépett a tisztaszobába. A homályból Gavrtl felesége lépett a bojár elé félénken, megragadta a kezét, és megcsókolta. Aztán karját összekulcsolva a mellén, félreállt. — Hát a gyerekeid hol vannak? — Dologban vannak, nagyságos úr — válaszolta Gavril. — Asztalosok. A homályos szoba hideg és barátságtalan. A bojár orrát áporodott levegő és pálinka átható szaga csapta meg. Letette nehéz kabátját, és vtsz- szament a konyhába, a tűzhelyhez. — Csontig átázik az ember — mondta, kezét dörzsölgetve és a tűz felé nyújtogatva. — így van ez esős időben — felelt az erdész, földre szegezett tekintettel, majd gyorsan hozzátette: — Levágtunk egy tyúkot... megcsinálja az asszony egy kis savanyú levessel... Costea bojár abban a percben érezte. hogy éhes. s a szájában összefutott a nyál. lefelé fordította tekintetét, a tűzhely másik oldalára pillantott, ahol a beteg feküdt: éppen kinyitotta nagy, zavaros, ijedt szemét, és keserevesen felnyögött. — Gavril bátyám... Gavril bátyám... — Ml kellene? — kérdezte szelíden az erdész, és odalépett. — Egy gyertyát adjon, Gavril bátyám... Az uraságon borzongás futott át: a beteg haldoklik! Es egyszerre valami szokatlan érzés szállta meg: egy parányi részvét a távozni készülő iránt. A' főerdész egy apró viaszgyertyát hozott. A bojár figyelte méltóságteljes, szinte részvétlen mozdulatait s orra fölött a hoPilokráncokat. A beteg elvette a gyertyát, és maga elé tette a földre. Majd kiegyenesedve, elnyúlt a hátán. A bojár megszólította: — De hát mi bajod volt, ember? — Bottal összeverték... valami föld miatt vesztek össze — magyarázta a föerdész. — Ütötték a hátát meg a mellét, tiszta kék a mellkasa. A bojár megint a betegre nézett; szeme találkozott fájdalmat sugárzó nagy szemével, és egyszerre eszébe jutott az ütés az ólomgombos ostornyéllel. Elfordult. Halkan, zavartan kérdezte: — Hová való, és mivel foglalkozik? A beteg nyögni kezdett, majd mintegy védekezőén, kinyújtotta a kezét; fekete, összeégetett, száraz kéz, gö- csörtös, mint az ág, a föld rabszolgájának a keze.' — Munkásember — modta halkan a főerdész. — Szegény munkás vagyok — nyögte a beteg, és fölnyította dül- ledt szemét. — Összevertek... parasztok... Meghalt a gyerekem, nem volt miből eltemetnem, gondoltam, viszek egy szekér fát a piacra. Köhögni kezdett. A kibuggyanó vért lassan törölte le kabátujjával a szájáról. Es furcsán, mereven nézett a bojárra. — Most már mit csináljak? — szólt elváltozott, egészen mély hangon. — Aszondom. én most már megházasodom... Elhallgatott, kitartóan nézte a bojárt. Megint elkezdte révetegen — fél- rebeszélt: — Aszondom most: gyere, asszony, a mezőre, a Ctoarára. Egész nyáron ott dolgozunk, a szekér alatt alszunk ... a kutyát is odakötjük, magunk mellé... Csönd volt a házban. Az erdész egy sámlin ült a sarokban. A bojár a halkan duruzsoló tűz világánál •ült a széken. — De hit mit cstnáljak? — szólalt meg Ismét hirtelen a fatolvaj. — En egyet mondok, a bojár mást mond... Gál Sándor versei: ÖSSZECSAPOTT SZÁRNYAKKAL Oly mély az est a tej távoli illatával teli emlékeimből felépülnek a házak az ég s a fák zöld-fehér sejtjei minden ú£ fölött a mindenség köd-árnya összecsapott szárnyakkal esünk az átlényegítő tiszta halálba ÍGY MÚLNAK AZ ESTÉK így múlnak az esték a szél árnyéka se érinti a fákat a lombok alatt érik a csend csodálkozó szerelme az ég bezárult szemében részeg csillagok kő- és fémhalmok színtelen rothadása és a szertehullt percek ARANYAT ÉG A NAP aranyat ég a nap zöld szöcskét tenyeres íaptrt kínlódva buggyan a forrás érik benne a halál a tornyok felszállnak a holdra várván az estét velem szemem sugarával kívül azon amit megérinthet' a kéz és felemelhet a váll mert látni kell hogy itt már vissza nem fordulhat semmi az idő megérett izzik körül tömött álmaimat szétszakítják a hajnalok mozdulni kéne már ha csak egy lépést is előre a nyárból ki az ősz felé a teljesség közelébe hogy érezze ami van hogy én is vagyok több vagy legalább annyi mint akármely bogár vagy lelkes állat mint az út vagy a fák a pergő lombok a tömény őszi rothadás az árnyak a szél zúgása kemencében pattogó tűz legalább annyi amit egy tenyér melege áraszt valami ami fürdik a mindenség. aranyában a kelő napban az elnyugvásban semmi más egyszer-volt virága a földnek az örök mozgás dallama tiszta és befejezetlen VÁRAKOZÁS ■nem tudom mi lesz még a várkozás alvó parazsa felett nem mozdul az ég a fák is alusznak bennem ágaik csupasz árnya nem bontotta zöldre a sejtést eleven ritmusok se mozdulnak minden készülőiéiben áll a virradat előtt a tavasz korai fényében megformálatlanu! Nagyságos úrI — suttogja fájdalmas hangon — Nagyságos úr! Hosszú é- vekig a maga földjén verítékeztem; adjon néhány garast, hogy tengerit vegyek télire... De mást mondok: megyek és eladom az ökreimet, úgysincs mivel etessem őket... Csönd: Es utána más hang, mélyről fakadó sírás, messziről hangzó könyörgés: — Jó emberek! Ne verjelek agyon! Ne verjetek agyon! Ne öljetek meg, testvérek... A sűrű félhomályt rettegés töltötte meg. A beteg nyögni kezdett újra, szeme csukva — elhallgatott. Egy idő múlva csöndesen suttogta: — Gavril bátyám, adja a gyertyát. A nagyszobából az erdészné könnybe fúló. reszkető sírása hallatszott. Gavril meggyújtotta a kis viaszgyertyát; a beteg megragadta jobb kezével, majd nagyon halkan súgta: — Magára marad az asszony.■■ Vigye el neki az ökröket meg a szekeret... — Ügy lesz... A beteg megremegett, szemét a mennyezetre fordította, mereven bámulta. Föld színű arca, szomorú tekintete mintha ködbe merült volna: lassan leszállt az est. — Bocsássatok meg... — suttogta, és mélyről sóhajtott. A tűz mellől a sápadt bojár halkan, zavartan kérdezte: — Most mit legyünk? Az egyenes qyertya meghajlott a beteg kinyújtott kezében, a földre esett és kialudt. Senki sem felelt. A szenvedéssel teli félhomályban örökre elnémult a tolvaj.
