Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-18 / 33. szám
I lyennek születtem. * Sántának, bicegőnek, vagy ahogy szépen mondják, testi hibával Mit tehet az, akit a sors máris megbélyeg/eil, meg mielőtt életé ben először felsírt volna Semmit Megbélyegzett, sorsüldözött, életből kirekesztett marad haláláig. így mondom, életből kirekesztett. Mert élet-e, ha a pólyás gyerekkel még annyit sem törődnek, hogy kicseréljék alatta a piszkos pelenkát? Nem szerettek. Mit? Kimondottan várták, mikor hagyom itt a világukat Nem hagytam itt. A pólyás gyerek nem tudja, hogy elég, ha egy gerendán keresztiilvet- jük a ruhaszárító kőtelet . Ha tudná és fel is fogná a szülő szavait, istenem, menny szenvedéstől menekülne megl De ö csak gagyog, és még akkor is nevet, ha a többiek éppen a pokol legaljára kívánják. Vagy dacol. Dacol. Hm! Ezt ismerem Az én módszerem Dac és kemény harc. Míg mások leélik életüket anélkül, hogy valami után csak a kezüket is kinyújtanák, addig én a semmiből kezdtem és csak azt hagyok hátra Ha gonosznak ismertek. hadd legyek az. legalább egyszer életemben! * 4 új ifjúság —-— Menekült. .Az iskolában ö ült be elsőnek a padba, hogy a gyerekek ne lássák a lábát, és o hagyta el utolsónak az osztályt. Legjobb tanulóként ismerték. A kertek alján szokott hazajárni, mert az utcán lekiabálták a gyerekek: „Holnap fogják a sánta kutyákat oltani" Csak vasárnap délutánonként szokott végigbandukolni nagyanyjával a házak előtt, nerc is sietve, nem is lassan. Vele szeretett járni Az iskolában egyszer letiporták. Tornaórái kötelet húztak. 0 mindig a kispadrói szokü nézni, hogyan futkároznak azok, akiknek mindkét lábuk egészséges és egyforma hosszú, de egyszer kedvet kapott, meg a tanító is buzdította: — Gyere, László, állj oda a végére! Nem oda, amazoknak segíts, látod, ők a gyengébbek. Gyenge a gyengébbeknek segít. Mindig így van ez? És húzta a kötelet, ahogy csak bírta, vagy tíz méteren át, a vége még akkor is a kezében volt, amikor már csak a kék eget látta maga fölött. Letiporták. Ki tudja, akaratlanul-e vagy dühből. Először a gyengék, aztán az erősebbek. Rájöttem, hogy a karjaimban rengeteg ért van. Meg a tanító is mondta. Eljöttek utánam a kórházba, Nyitrára. Sok könyvet hoztak, és azután ha menekültem, már volt hová: a könyvekhez. Már akkor tudtam, hogy tanító lesz belőlem, amikor az iskolaigazgató kijelentette, hogy az ő diákjaiból nem lesznek félemberek. Hangosan mondta, és közben biztosan engem keresett a szemével. De én mindig hátul álltam, így füllel és szemmel is hallgathattam, amit elöl beszéltek. — Félember? És aki annak születik? — Olyan nincs. Kínálhatnának helyetted akár tíz épkézláb gyereket is, akkor sem adnálak — mondta öreganyám. Tanító leszek. Ezt százszor is tudatosítottam magamban, csak azt nem tudtam, mit cis- nálok majd az erős karjaimmal. Vézna volt, de az erejébe vetett hitét és azt, hogy belőle tanító lesz, senki sem verhette ki a fejéből. Nevettek rajta, amikor egy zsák búzát akart becipelni az öreganyja kamrájába, és egyenesen hahotáztak, amikor az egyik szeptember elsején fekete ruhában, szemüvegesen ment az iskola felé, ahol három évvel ezelőtt még mint diák ült a padban. Boldog volt. Életében először. Nem látta, hogy a gyerekek az iskolából hazamenet szinte versenyeztek, ki tudja jobban utánozni sánta tanítójuk járását. A szülők majdhogy nem tiltakoztak az ellen, hogy csemetéiket olyan ember tanítsa, aki még járni sem tud rendesen. — Szerencsére nem a lábában hordja azt, amit a gyerekeknek átad. Sok tanítónknál még ott is hiába keresnénk azt a valamit — felelt vissza az igazgató. Az osztálya szülői értekezletén csak ketten ültek: ő és a nagyanyja. Beszélgettek. Arról, hogy tíz évvel ezelőtt hogyan hozta haza testnevelésből a négyest, és hogy egyszer befogta magát a kocsi elé lebetegedett tehénkéjük helyett. Nevetett és egyáltalán nem volt szomorú. Nem voltam szomorú. Nem tudtam, mi az, mert állandóan az voltam. Nem sértettek a szúrós tekintetek, mert másképp sose néztek rám. Nevetni meg csak öreganyám előtt szoktam, ha a tyúkjairól beszélt. Sose akartak a kosárba tojni, hiába leste őket órákig, a végén mégis ott hullajtották el a tojást, ahol éppen akarták. A büdös tyúkja! — szokta mondogatni. Elmentem a faluból. Menekültem. Rá egy hónapjára eltemettem a nagyanyámat. Az új helyen az iskolaszolga félkarú volt. A gyerekek tízórait hordtak neki. Láttam, hogy szeretik. Vidám volt, tréfálkozott, és mindig másképp mesélte azt a szörnyűséges ütközetet, ahol otthagyta a felkarját. A húgával élt pincelakásban az iskolában, ugyanott, ahol egy ici-pici kuckót nekem is átalakítottak szobára. Három hónap múlva feleségül vettem a félkarú iskolaszolga húgát. Egészséges, szép, vidám, házias nő volt, neki köszönhetem életem minden szép pillanatát... Kilincselt: jobb állás után, lakás után; úgy berendezte azt, hogy öröm volt hazatérni, mindenről, az égvilágon mindenről gondoskodott. Mikor megszületett Ilonkánk, első pillantásom a lábára esett. Minden rendben. A két keze... az is megvolt. Mi kell még? Tanított. Még annál is többet adott a gyerekeknek, mint aki a lelkét adja. Ha ellenőrzés ajött az iskolába, az igazgató csakis az ő órájára vitte a vendégeket. Szünetekben a gyerekek fürtökben csüngtek rajta. Milyen jó, hogy erős a karja! Mesélt, az öreganyjáról, meg a tyúkjairól, mind igaz történetet. Felesége eleinte firtatta életkedve okát, de amikor nap mint nap ugyanazt a választ kapta — nő a lábam —, abbahagyta. Elhatározták, hogy építkezni fognak. Szép, nagy házat, hiszen közben megszületett a második gyerek is — épp oly egészséges, mint az első —, kell a nagyobb lakás. Akik ismerték, azt rebesgették, hogy László leszállt a fellegeiből, és végre úgy él, mint a többi halandó falubéli. Ezt később, persze sokkal később, többek között azzal is kiérdemelte, hogy ugyanolyan sokáig ült a kocsmában, mint a többiek, és havonta ugyanannyiszor ment haza részegen, mit a többiek. Sose vitték őt, mindig saját lábán jutott el a tanítói házig. És énekelt. A búbánatról, meg ilyeneket. A félkezűtől tudtam meg. Nem is sejtettem. Ki merné ezt manapság megtenni? Persze csak egy kopogás, és máris a mi hálószobánkban tehette éppen azt, amit akart. A felesége szegény, mindig betegeskedett, családjuk nem volt, alkalom akadt bőven ... Elittam a fizetésem, máskor az előleget. Nem volt pénz a konyhára, cserepeket sem vehettünk az új házra. Menekültem? Most már nem mondom. Kijelentettem: azt tettem. Csak egy ideig. Addig, amíg egy tanítási órán rá nem döbbentem, hogy nem azt beszélem, amit vallók, és nem úgy élek, amint beszélek. A hivatásom, amit az életemnél is jobban szerettem! A feleségem! Mi lesz velünk? Még azt hiszi, hogy nem tudom. Ha legalább bátor lenne, és beváltaná ...! Istenem, miért nem nő a lábam? Ha egészséges lennék, nem hagynám magam félrelökni! Töprengett, gyötrődött, fogyott, az osztályának szentelte minden szabad percét. A tanítók napja alkalmából kitüntetésre javasolták, de megtudta, hogy a járáson fennakadtak a nevén, és elutasították. Az iskolában azért ő kapta aznak a legtöbb virágot, és a falusiak már messziről levették a kalapjukat, úgy köszöntötték. Keveset beszélt, látszott rajta, hogy kimerült. Egy májusi éjszaka felakasztotta magát a közös tanítói lakás padlásán. Felesége: Ne adjon a falu nyelvére! Csak én tudom, mi bántotta. Húsz évig hűséges társa voltam, ismertem. Ne keresse tettének indítóokát! Ne keresse, úgyse találja meg! Ma, amikor az emberek naponta végeznek életükkel? Menekült. A felelősség, a fáradozás vagy csak egyszerűen az élet elöl, amelyről hitte, hogy semmit sem ér. Ilyen kort élünk. Ilonka, a lánya, a közgazdasági iskola másodikos tanulója: Anyu néha bántotta, ha részeljen jött haza. Olyankor dacolt, de én nem is tudom, miért, akkor szerettem a leginkább. Szótlanul levetkőzött, lefeküdt, tíz perc múlva felkelt, hogy előkészítse az iskolába szükséges dolgait. Nagyon szerette, és ha látta volna, hogyan ropta a táncot a balettünkön két évvel ezelőtt. Persze velem. Az üzenetet, amelyet a kabátzsebében hátrahagyott, nem értem. Sose beszélt így. Az iskola igazgatója: Legjobb pedagógusaink egyike volt. Nagyon meglepett a halálhíre. Aznap úgy nézett ki az iskola, mint a felboly- dult méhkas. Nem tudtunk tanítani, minden sarokban diákok sírtak. Mondom, megbecsültük öt, és nincs tudomásom arról, hogy a faluban valaki is bántani merte volna. Tudok róla, hogy a felesége megrótta, ha ittasan ment haza, de az utóbbi időben nagyon kerülte a kocsmát. Beszélnek valamit a felesége és az egyik tanítónk közti kapcsolatról, de megérti, hogy erről semmit sem tudok. Egy házban laktak, többször próbáltuk megoldani helyzetét, de azt mondtam, nem sürgős, építkezik. A ház tető nélkül áll, a negyedikesek osztályfőnök nélkül maradtak. Hogyan is mondta az elején? Életből kirekesztett? Miért? Vagy nkább úgy kérdezzük: Valóban az volt-e? Ilonka nap nap után kimegy a temetőbe, ivatosan kitépi az elszáradt virágokat a sír- ■ól, újakat ültet helyükbe, megöntözi, üldögél 2gy keveset. Most vakáció van. Mi lesz, ha Ilonka visz- szatér az iskolába? Vagy ősszel úgyis minden zirág elhervad? ZÄCSEK ERZSÉBET Kedves Olvasóink! munkra is. És miért ne Feltételezzük, hogy jól nevethetnénk a póruljár- , , , . . .... takon, tanulnánk a tanulakarnak szórakozni. Akti- ságos esetekböl és dicsér_ van persze, hisz ma már nénk azokat, akik megér- úgysem divat ölbe tett demlik — közösen az Új kézzel ülni. Ifjúságon keresztül. Mit Mit csináltál a nyáron: Riporton voltunk a Nagymegyeri Egységes Földmüoesszö- vetkezetben. Fiatalokkal szerettünk volna beszélgetni, és lói tettük, hogy a szövetkezet író dójában kezdtük. Kísérőnek azonban felajánlkozott egy csinos barna lány, aki talpraesett válaszaival bizony már nem egy legénykét zavarba hozhatott... Ö kérdezett, míg nekem, az újságírónak a riportalany szerepe jutott. Hogyan dolgoztak? Nehéz-e az újságírás. Milyen visszhangja van riportjainknak? Sokan vagyunk-e a szerkesztőségben? Meg hasonlókról faggatott. Már majdnem kint voltunk a kertészetben, úticélunknál, amikor először szóhoz jutottam. — Hogyan tetszik a főnöke, Tériké? — Már második nyáron dolgozom a szövetkezetben, úgyhogy egy kicsit ismerem. Nem megyeri, sok emberrel van dolga, néha nagyon fáradt, főleg most, nyár idején; nekem úgy tűnik, hogy szeretik őt. — Azt mondta, második nyáron dolgozik a szövetkezetben. Brigádmunkás? — Igen. A Tornaijai Mező- gazdasági Középiskola tanulója vagyok, és az ez évi gyakorlat többek között kötelező is. — Persze, ingyenes. — Sajnos, éppen ez a hiba. Igazán adhatnának pár koronát, jobban menne a munka, tudom biztosan, mert hiszen a diáknak jól jön minden fillér. Meg aztán az is fáj, hogy egyik helyen megjutalmazzák a bri- gádosokat, a másikon még csak Kelemen Teréz meg sem köszönik, hogy segítettek. — Tanult az eddig hallottakból, látottakból? — Igen. Naplót kell vezetnünk, bejegyezzük oda a nap minden eseményét. — Szereti azt, amit tanul? — Természetesen. Az Iskola kicsit messze van, igaz, de megéri. Érettségi után mentem Tornaijára, és ha minden jól megy, ez évben másodszor érettségi zem. A tanárok szigorúak, mint mindenütt, de amiről tanulunk, és amit magyaráznak, az roppant érdekes. — Hová megy dolgozni az érettségi után? — Pontosan még nem is tudom. Szeretnék visszajönni Me- gyerre, vagy valamelyik környező falura. —ZMi a teendő? Semmi egyéb, mint hogy tollat fognak a kezükbe és megírják, mi mindenen estek át a vakáció, a szabadságok ideje alatt, mit csináltak a nyáron. Hogy mi ebben a szórakoztató? Az egész. Mert nemcsak Önök számára volt érdekes a tenger, a Balaton vagy a nagymama nyulai, a nyári tábor, az autóstop, a falusi búcsú a hagyományos körhintával, lagzi, keresztelő, szerelmek (miért ne?) és a legszebbek legszebbje: a munka, aratás, kertészet, brigádok vagy a minibrigádok (otthon a szülőknél), hanetfi a mi szászólnak hozzá? Megéri, mert azonkívül, hogy a beküldött és közölt élményeket honoráljuk, a legjobbak értékes könyvjutalomban is részesülnek. Az írás formája nem számít. írhatnak versben, prózában, írhatnak tárcát, kritikát, interjút, hírt, sőt szívesen fogadjuk a fényképes beszámolókat is. írjatok! írjatok! Beküldési határidő szeptember 30. Cím: Üj Ifjúság szerkesztősége, Bratislava, Prazská 9. Az alábbi interjú már ilyen céllal íródott.
