Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-07-28 / 30. szám

AMBROSE BIERCE:

AZ IDEGEN

A pislákoló tábortűz körül üldögél tünk. Egy férfi lépett ki a sötétségből, egyenesen felénk tartott, és elhelyezkedett egy sziklán.

— Nem maguk derítették föl először ezt a vidéket — mondta komolyan.

Állítását sénki sem cáfolta meg, 6 maga volt rá a bizonyság, hogy igazat beszél, hiszen nem tartozott az osztagunkhoz. Valahol a közelben tartózkodhatott, mikor letáboroztunk Sőt, a szomszédban kellett lennie a társainak is, mert ez a hely egyáltalán nem csábította az embert magányos életre vagy utazgatásra. Több mint egy héten keresztül magunkon és barmainkon kívül más élőlényt se láttunk, csak csörgőkígyókat meg ssarvasgyíkokat. Egy arizonai sivatagban nem sokáig bírja ki az ember ilyen élőlények társaságában; itt állatokra, utánpótlásra, fegyverekre van szükség — egyszóval „felszerelésre“. Mindehhez társak is kellenek. Elég bizonytalannak látszott, miféle emberek lehetnek ennek a fesztelen modorú férfinak a társai. A hangjában valami kihívásfélét éreztünk. Ez aztán arra kényszerítette fél tucatnyi „úri kalandorból“ álló kisded csapatunk valamennyi illusztris tagját, hogy ülő helyzetbe emelkedjen, és kezét a fegyverére fektesse. Ez a cselekedett — ott és akkor — várokozó óvatosságra vallott. Az idegen ügyet se vetett a dologra, hanem ugyanazzal a kimért, gépies, egyhangú kántálással, ahogy az első mondatot végigmondta, újra beszélni kezdett;

— Harminc évvel ezélőtt mi négyen: Ramon Gallegos, William Shaw, George W. Kent meg Berry Davis — mindnyájan Tucsonból valók — áthaladtunk a Santa Catalina hegységen, és egyenesen nyugat felé tartottunk, már amennyire a vidék terepviszonyai megengedték. Aranyat kutattunk, és úgy terveztük, ha nem találunk semmit, előrenyomolunk a Gila folyóig, ahol — értesüléseink szerint — egy településnek kellett lennie, valahol Big Bend közelében. Remek fölszereléssel indultunk út. nak, de kalauz nélkül — csak úgy magunkban: Ramon Gallegos, William Shaw. George W. Kent és Berry Davis.

A férfi lassan, tagoltan ismételte el. mintha hallgatóinak emlékezetébe akarta volna vésni. Most már mindannyian élénken figyeltünk rá, s lassan föloldödott az a félelmünk is, melyet a homályban rejtőző esetleges társai keltettek bennünk. A sötétség úgy körülzárt minket, mint egy fekete fal. Az önkéntes mesemondó modora nem árult el barátságtalan szándékot. Viselkedése inkább ártalmatlan holdkórosra emlékeztetett, mint ellenségre. Régebben ismertük már a vidéket, semhogy ne tudtuk volna: sok pusztai ember hajlamos arra, hogy magaviseletében és jellemében hóbortossá váljon, s ezt nem mindig lehet könnyen megkülönböztetni az elmezavartól. Az ember olyan, mint a fa: társainak erdejében olyan egyenesre nő, ameny- nyire csak faji és egyéni természete engedi; ám ha egyedül marad a szabadban, megadja magát azoknak a deformáló erőknek és kényszereknek, melyek körülveszik. Ilyenféle

gondolatok jártak fejemben, ahogy figyeltem a férfit kalapom árnyéka alól. Jól szemembe húztam fejre valómat, hogy a tűz fényét eltakarjam. „Félnótás fickó, semmi kétség — gondoltam —, de mi az ördögöt csinálhat itt, a sivatag kellős közepén?" Miután már belefogtam ebbe a történetbe, szeretném, ha le tudnám írni a férfi megjelenését; nincs az a valamirevaló elbeszélő, aki ezt elmulasztaná. Sajnálatos, és némileg furcsa, de úgy érzem, képtelen vagyok rá, semmit sem állíthatok teljes bizonyossággal, mert később se tudtunk megegyezni arra nézve, hogy mit viselt az idegen, és hogyan festett. Amikor megkísérlem leírni a saját benyomásaimat, a semmibe foszlanak. Akárki el tud mondani valamilyen történetet, hiszen a mesemondás az emberi faj ősi képességeihez tartozik. De a leírás készsége már a tehetség dolga.

Mivel senki se törte meg a csöndet, a látogató folytatta:

— Akkoriban ez a vidék nem úgy festett, mint most. Nem volt még egyetlen tanya se a Gila meg a Gulf között. A hegyekben imitt-amott akadt némi vad, és a ritka vízmosások mellett találtunk annyi füvet, hogy állatainkat megmentsük brz éhezéstől. Ha olyan szerencsénk van, hogy nem találkozunk indiánokkal, bizonyára megmenekülünk. Mert egy hét leforgása alatt teljesen megvál. tozott az expedíció célja: már nem kincseket kerestünk, hanem az irhánkat mentettük. Nagyon messzire merészkedtünk ahhoz, hogy visszafordulhassunk. Ami előttünk volt, nem lehetett rosszabb annál, amit a hátunk mögött hagytunk, ezért hát folytattunk az előrenyomulást: éjszaka lovagoltunk, hogy elkerüljük az indiánokat és a rekkenő hőséget, nappal pedig álcáztuk magunkat, amennyire csak tudtuk. Néha. mikor elfogyott a vadhús, és a hordóink is kiürültek, napokig nélkülöztük az ételt és az italt; aztán egy vízmosás vagy egy patakmederben meghúzódó sekély tavacska ismét visszaadta erőnket és egészségünket, úgyhogy sikerült zsákmányt ejtenünk a vadbői, ami ilyenkor szinte a helyünkbe jött — a vízre. Néha egy medve került puskavégre, néha egy antilop vagy egy prérifarkas, máskor egy puma — ahogy a szerencse hozta; az volt a fódolog. hogy meg lehetett enni.

Egyik reggel, amint egy hegylánc mentén haladtunk, és valami használható hágót kerestünk, megtámadott bennüket egy jókora banda apacs indián. Követték a nyomunkat egészen a völgyszorosig — ez a szurdok itt van a közelben. Mivel tudták, hpgy ők vannak többségiben — tizen jutottak mindegyikünkre —, mellőzték az ilyenkor szokásos gyáva taktikázást, és egyvágtában ránk rontottak, lövöldözve és kiabálva. Nem is gondolhattunk harcra: nógattuk erőtlen állatainkat fölfelé a szurdokban, amíg csak voll annyi hely, hogy megvethessük a lábunkat, aztán kiugrottunk a nyeregből, és berohantunk a bozótba, egész fölszerelésünket otthagyva az ellenségnek. De a puskánkat megtartottuk mindnyájan — Ramon Galegos, Wiliam Shaw, George W. Kent és Berry Davis.

— A jól ismert társaság — mondta a tábori humoristánk. Keletről jött az istenadta, nem ismerte a társadalmi érintkezés illemszabályait. Vezetőnk rosszalló kézmoedulata elcsendesítette, az idegen pedig folytatta meséjét.

— A vadak is leszálltak lovukról, és néhányan utánunk rugaszkodtak a szurdokban, egész addig a pontig, ahol fölfutottunk a kaptatón. Ezzel elvágták előlünk a menekülés útját, és arra kényszerítettek bennünket, hogy felmásszunk a hegyoldalon. Sajnos, a meredeknek csak egészen kis részét lepte be a bozót, és amikor kiértünk a nyílt területre, azonnal tüzelni kezdtek ránk egy tucat puskából. De az apacsok rosszul lőnek, ha sietnek, s így Isten akaratából egyikünk sem esett el. Vagy húsz yarddal följebb, a bozót szélénél, eg- be meredő sziklák ágaskodtak, és pont velünk szemben egy keskeny nyiladék ékelődött beléjük. Befutottunk oda. Egy szoba nagyságú barlangban találtuk magunkat. Itt egy ideig biztonságban voltunk: egyetlen ember — egy jé ismétlőpuskával — megvédhetne a bejáratot az ország összes apacsa ellen. De az éhség és a szomjúság ellen nem volt oltalmunk Még pislákolt bennünk a bátorság, de a remény már csak az emlékezetünkben élt.

Többé nem láttuk ezeket az indiánokat,1 de a szurdokban rakott tűzük fényéről tudtuk, hogy csőre töltött fegyverekkel őrködnek éjjel-nappala bozót szélénél. Tudtuk: ha kirohannánk, egyikünk sem élne addig, hogy hármat léphessen odakint. Felváltva őrködtünk három napig. Álltuk a sarat, míg szenvedéseink elviselhetetlenné nem váltak. Aztán — a negyedik nap reggelén — Ramon Gallegos így szólt:

„Senores, nem nagyon ismerem a Jóistent, azt se nagyon látom, hogy mit akar velem. Hitetlenül éltem mostanáig, hogy timilyen hitben, azt nem tudom. Bocsánát, senores, ha megbotránkoztatlak benneteket, de úgy érzem, itt az ideje, hogy elintézzem a dolgom az apacsokkal.“

Letérdelt a barlang sziklapadlójára és homlokához szorította fegyverét. „Madre de Diós — mondta —, Ramon Gallegos lelke száll most hozzád."

És megvált tőlünk: William Shaw- tól, George W. Kenttől és Berry Da- vistől.

Én voltam a vezető, nekem illett beszélnem:

„Legény volt a talpán — mondtam. — Tudta, mikor és hogyan kell meghalni. Ostobaság lenne, ha megőrülnénk a szomjúságtól és elesnénk az apacsok golyóitól, vagy hagynánk, hogy élve megnyúzzanak bennünket. Ez ízléstelen dolog. Kövessük Ramon Gallegost!“

„Rendben van“ — mondta William Shaw.

„Rendben van“ — mondta George W. Kent.

Kiegyenesítettem Ramon Gallegos végtagjait, és zsebkendőt terítettem az arcára. Később megszólalt William Shaw: „Én is ilyen szeretnék lenni... legalább egy darabig.“

És George W. Kent azt mondta, hogy ő is ezt szeretné.

„Ügy lesz — feleltem. — Azok a vörös ördögök várni fognak egy hétig. William Shaw, George W. Kent, gyerünk, térdeljetek le.“'

Letérdeltek. Odaát Item eléjük.

„Miatyánk, mindenható Isten“ — mondtam.

„Miatyánk, mindenható Isten“ — mondta William Shaw.

„'Miatyánk, mindenható Isten“ — mondta George W. Kent.

„Bocsásd meg a mi vétkeinket“ — mondtam.

„Bocsásd meg a mi vétkeinket“ mondták.

„És fogadd be a mi lelkünket."

„És fogadd be a mi lelkünket.“ „Amen!“

„Ámen!“

Ramon Gallegos mellé fektettem őket, és betakartam az arcukat.

Gyors mozgolódás támadt a tábortűz túloldalán: a csapat egyik tagja talpra ugrott. Pisztolyt szorongatott a keiében.

— Hát te? — üvöltötte. — Neked volt merszed elmenekülni? Még van pofád életben lenni? Te gyáva kutya, közéjük küldetek, ha mindjárt fölakasztanak is!

De a kapitány — gyorsan, mint a párduc — már rá is vetette magát, és megmarkolta a csuklóját:

— Ne ugrálj. Sam Yountsey, ne ugrálj!

Most már mindannyian fölálltunk — az idegen kivételével, ö mozdulatlanul ült a helyén. Láthatóan ügyet se vetett ránk. Valaki megragadta Yountsey másik karját is.

— Kapitány — mondtam —, Itt valami nincs rendben. Ez a fickó vagy bolond, vagy hazug... egyszerű, mindennapi hazudoző, és így semmi

szükség arra, hogy Yountsey megölje. Ha ez az ember abba a társaságba tartozott, akkor biztosan öten voltak; az egyiket, (azaz önmagát) nem nevezte meg.

— Persze — felelte a kapitány, a lázadozó Yountsey-t csitítgatva. Végre leült a fickó. — Itt valami... valami csakugyan nincs rendjén. Évekkel ezelőtt négy fehér ember tetemét találták meg annak a barlangnak a nyílásánál. Mindegyik meg volt skal- polva; borzalmasan megcsonkították őket! Ott vannak eltemetve, láttam a sírjukat... — majd holnap megnézzük.

. Az idegen fölkelt. Ott állt fölmagasodva a kihunyó tűz fényében. Míg visszafojtott' lélegzettel hallgattunk történetét, egészen megfeledkeztünk a tűzről.

— Négyen voltak — mondta az idegen. — Ramon Gallegos, William Shaw, George W. Kent és Berry Davis.

Miután újra elismételte a halottak névsorsát, csöndesen visszament a sötétségbe. Többé nem láttuk.

E pillanatban csapatunk egyik tagja aki eddig őrségen állt, nagy sietve s- eléggé izgatottan közénk lépett. Kezében a puskája.

— Kapitány — lihegte —, az elmúlt félórában három ember ácsorgott ott kint, a fennsíkon. — Abba az irányba mutatott, amerre az idegen eltávozott, — Jól láttam őket, mert telihold van. Nem volt fegyverük, én meg sakkban tartottam őket, az enyémmel. Azt hittem, hogy készülődnek valamire. Nem csináltak semmit, de a szentségit, most már az idegeimre mennek.

— Menj vissza a helyedre, és maradj ott, még meg nem látod őket újra — mondta a kapitány. — Ti meg feküdjetek le, mert a tüzbe rugdoslak benneteket.

Az őrszem engedelmesen elsomfor- dált. Kicsit káromkodott, de nem tért vissza. Mikor elrendeztük pokrócainkat, a heves vérű Yountsey megszólalt:

— Már megbocsásson, kapitány, de maga szerint ki a fenék lehettek ezek?

— Ramon Gallegos, William Shaw és George W. Kent.

— Hát Berry Davis? Mégiscsak te keltett volna lőnöm!

— Teljesen fölösleges: holtabb már attól se tehetett volna. Feküdj le és aludj!

szerkesztő üzen

„BOB DYLAN JELIGÉRE“

Hogy négy éve ír verseket, az még hihető, de hogy főiskolás létére sem ismeri eléggé a helyesírást, ez már furcsa. És hogy az irodalmat sem igen , ismeri, s szépérzéke, legalább olyan szegényes, mint barátaié — azt az bizonyítja, hogy ön fel meri olvasni verseit, ők pedig hallgatják. Az irodalom és a szép több ennél — ezt egyetlen beküldött verse alapján sem nehéz megállapítani.

„SZOMORÜFÜZ“

őszintesége, szerénysége szimpatikus, s mindenesetre az is, hogy a helyesírással sem áll hadilábon. Sajnos ú- ,jabb versei is közölhetetle- nek, de nem tanácsoljuk el.

„KOLUMBIÄNA“

Véleményt szívesen mondunk — sajnos nem a legbiztatóbb véleményt. Erre versei adnak okot. Amit Ön verseiben „isteninek“ nevez, az szerintünk inkább emberi, földi valóság. Ezt a valóságot kéne másképp látnia. „Hajnali zene“ című versére ez kevésbé vonatkozik, de hogy azt közölni tudjuk, sokat kel! még dolgoznia rajta — előbb azonban még ennél is többet olvasni, tanulni — nem versírást; irodalmat és esztétikát.

„P. M. J“.

„Hatodik hónapban esküszik a nyárral / hetedikben küzdenek a fák gyümölcs árral“ Gondoljuk, felismeri ebben az idézetben saját felfedezését, s talán most, az újra- olvasás után azt is, amit mi legjobb akaratunk ellenére sem találunk versnek. Múzsája 84 esztendős? S a táj, amelyről zengedez — hatodik hónapban esküszik a nyárral? Ezek szerint három hónapja van még hátra, aztán... Tanácsunk: pelenkáról jó lesz előre gondoskodni. Nem bíztatjuk.

(keszeli)

■” 'i >'

;vV .

wspr

Házassági balesetek

elsősegélye

IX.

(Szemelvények dr. M. Plzák újabb könyvéből)

Az elsősegély eszközei

Kétféle, akut és krónikus házastársi konfliktust ismerünk. Mind a kettő egyformán dramatikus. és mind a kettő egyaránt a konfliktus elmélyítése felé sodorja a házastársakat. Úgy, mint amikor két farkas egy mély verembe kerül, csak egymást tépik, marják...

Magát a konfliktust« úgy ismerjük fel, hogy bár nem akarunk tovább házastársi életet élni, de válni sincs elég erőnk. Ha tehát nem volt elég energiánk elkerülni ezt a kellemetlen helyzetei, kötelességünk, hogy legalább valamiképpen, és a lehető legkisebb veszteséggel ússzuk meg.

Családi amnesztia

Amnesztia nélkül nem lehet családi konfliktust megoldani. Ez annyit jelent, hogy az a házaspár, amely csak veszekszik, marja, tépi egymást, egy szép napon felismeri, ennek az egésznek így nincs értelme — észhez tér —, és családi békét köt. A konflik- tosos helyzetben a sértegetés szinte aritmetikusan nő, és sokszor már az eredeti ok el is vész és láthatatlanná válik. Ismertem olyan házastársakat, akik már nem is tudták fejben tartani az okokat, hát írni kezdték. Éjszakáról éjszakára mást nem tettek, mint sorolták, olvasták egymás fejére az okokat, és keresték a módját, hogyan semmisítse meg egyik a másikat. Amikor már elég mélyen voltak, segítettek egymásnak, hogy amikor társuk lábra áll, újra porig sújthassák egymást.

Az amnesztia formális alapelvei

Hogy a családi amnesztia eredményes legyen, és lehetőség nyíljék a konfliktus megoldására, a következő három alapelv szerint kell eljárni: megbocsátani minden vétket: az egymás közti érintkezésben tilos a múltról beszélni, csak a jövőről lehet eszmecserét folytatni. Ha valamelyik fél vét a fenti alapelvek ellen, emlékeztetjük, rá.

Az az erő, amely a házastársakat az alapelvek. megsértése felé sodorja, óriási. Elég egy kis figyelmetlenség, máris újult és még nagyobb erővel tör ki a családi perpatvar. Ezért nagy önfegyelemre és figyelem-összpontosításra van szükség. De ha betartjuk a családi amnesztiára vonatkozó megállapításunkat, rövid időn belül érezhetjük áldásos hatását. A megbocsátás ugyanis nagy gesztus, és ha erre képesek vagyunk, hamarosan visszatér családi fészkünkbe az elvesztett béke.

Látszólag problematikus helyzet keletkezik olyankor, amikor a társak egyike a megbocsátást teljes bevalláshoz köti. A rendelőben gyakran hallom azt, hogy megbocsátok, ha mindent tudni fogok. A házastársak egyike, de nagyon gyakran mind a kettő úgy képzeli el, hogy a másik nem mondja meg neki a teljes igazat. De ez lehetetlen, és ezért az amnesztiának az elsősegély gyors hatása erejével kell hatnia, és nem szabad semmilyen föltételhez kötni. Az orvos sem kérdi attól, akinek elsősegélyt nyújt, hogy bűnösnek érzi-e magát. Ha meg akarja menteni a vérző embert, először is a vérzést állítja el. így kell cselekedni a házasságon belül is.

Az úgynevezett egyoldalú amnesztiáról

Nagyon sok az olyan házassági konfliktus, amely* egyoldalú házasságtöréssel keletkezett. Bekövetkeznek az első veszekedések,

jelenetek, kihallgatások. A megcsalt félnek sikerül felfedni az eset nagyobb részét, de mindez nem elég számára. A másik fél töredelmes vallomást tesz, de többre nem képes: és ez kevés, továbbra Is sértegetik, vádolják egymást. A családi élet felbomlik, az otthon pokollá változik, és a vétkes házastárs kénytelen elmenekülni hazulról. Sok olyan esetet ismerek, amikor a megcsalt feleség belehajszolja férjét a válásba, bár ezt eredetileg sem az egyik, sem a másik nem akarta.

A családi élet fenntartása és a kapcsolat megmentése érdekében okvetlen szükség van a megbocsátásra — még akkor is, ha ez a megbocsátás csak egyoldalú. Tudatosítanunk kell ugyanis, hogy az egyoldalú házasságtöréssel létrejött konfliktus továbbra Is azt bizonyltja, hogy a sértett fél továbbra is szereti a társát, és a társa sem akarja a válást.

Amikor nem érdemes megbocsátani

Nem minden esetben kell azonban megbocsátanunk. A házassági elsősegélynek részben az a célja, hogy ne jöjjenek létre fölösleges válások, és részben, hogy ezek ne legyenek indokolatlanul nyersek, brutálisak.

Alapállásunkat ezért így is fogalmazhatnánk: Megbocsátani vagy elhagyni? Elismerem, hogy mind a kettő rendkívül nehéz, de mit lehet tenni, ha ez így van az életben: a védelemre minden ener. giánkat mobilizálni kell!

A családi amnesztia meghirdetése teljesen fölösleges, ha minden ellentmond antjak, hogy fennmaradjon a házasság. Ilyenkor a válást választom, és tudatosítom, hogy ez az én válaszom és büntetésem a vétekre. További utólagos büntetésre már nincs szükség. Sót, a bosszúállás bármely formája csak megaláz engem. Ha már egyszer szükség van a válásra, hát elválok. Ilyenkor nincs más kötelességem, minthogy biztosítsam, amire jogom van (pl. gyerektartás, családi pótlék, lakás, stb.).

(Folytatjuk)