Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-28 / 30. szám
4 új ifjúság BÁTHORY ISTVÁN ERDÉLY FEJEDELME lAZ ELSŐ ATOMBOMBA A mohácsi csata maga alá temette II. Lajost és ai önálló Magyarországot. Lajos halála szabaddá tette az utat a Habsburgok előtt Csehország és Magyarország trónjára. V. Károly nemet császár udvarában a mohácsi csata után nem is szomorkodtak; „több volt örömük, mint gyászuk, és beszélték, hogy a császár testvére két új országot nyert.“ A „nemzeti párt“, a köznemesség pártja, királlyá választotta üzapolyai Jánost. Mint annak idején Mátyást, Szapolyait is a köznemesség juttatta trónra. Szapolyai királysága azonban nem Mátyás erős Magyarországát támasztotta lel, hanem ellenkezőleg, az önálló magyar királyság teljes felbomlását eredményezte. Ez azonban nem is lehetett másképp. Mátyás uralmának Hunyadi János nándorfehérvári győzelme és a köznemességnek és népnek az ország védelméért folytatott közös harca adott széles alapot; Szapolyai trónja pedig a népen aratott véres temesvári győzelem (1514) és a mohácsi csata- vesztés nyomán jött létre. Szapolyai János tehetetlensége csak tükörképe volt az új követelménynek, a megfelelni nem tudó, néppel szembe forduló rendnek, önálló életre való képtelenségének. Ez az elindulás végzetesen meghatározta a magyar társadalom fejlődését a következő századokban. Magyarország távolabb kerülve a gazdasági és társadalmi súlypontjától — messze elmaradt a nyugaton nagy iramban kibontakozó fejlődés mögött. Elmaradt gazdaságával és e- legtelen erőivel, az ország a nyugati hatalmak ellentétes érdekeinek összeütközésében csak mellékhadszlntérré, azok küzdelmének függvényevé vált. Magyarország Így sokkalta súlyosabb körülmények között tette meg a tőkés fejlődés egész szakaszát, mint a nyugati államok, és mindvégig mostoha gyermeke maradt e fejlődésnek. A Habsburg császár és a török szultán 1571- ben egyaránt magáénak tekintette az utód nélkül elhalt János Zsigmond országrészét, a magyar király Erdélyre és a Részekre (Partium) — a Váradtól északra elterülő Tiszántúl vidékere szűkült területét. Ennek az országrésznek társadalmát még több ellentét osztotta meg, mint a Habsburg király Magyarországának lakosságát. Erdély határőrvidék jellege, földrajzi elkülönülése és etnikai összetétele a fejlődésben elmaradt társadalmi elemek sajátos konglomerátumát hozta létre. A feudális viszonyok csak a középső vidéken fejlődtek ki teljesen, a- hol a magyar földesurak vagy a magyar földesúri osztályba beolvadó kenézek kizsákmányoló hatalma alatt éltek a magyar és a román jobbágyok. A lakosság jelentős része azonban nem süllyedt jobbágysorba. A katonai szolgálat ha- tárorvidéki hagyomány alapján személyi és gazdasági szabadságot biztosított, a várakban és a várak körüli félszabadok mentesek maradtak a földesúri terhektől. A gazdagodó és számottevő iparral rendelkező szász városok sem tudták megtörni a kormányzásuk alá tartozó falvak népének személyi függetlenségét. Kolozsvár, melynek néhány kereskedője ebben az időben nagy pénzösszegekkel rendelkezett, Erdély legfontosabb piacává, gazdasági központjává fejlődött és Közép- és Délkelet-Európa legjelentősebb városai közé tartozott. A legnagyobb számú, és határőrvidéki kiváltságait az elmúlt századig egységesen őrző szé- kelységet már megosztotta a vagyoni helyzet. A székelyek süllyedő tömegei 1562-ben hatalmas, hat székely széket fegyverbe állító felkeléssel akarták biztositani szabadságukat, de János Zsigmond megmozdulásukat kegyetlenül leverte. A megosztott székelység Erdély lakosságának legnyugtalanabb rétege, tömegei régi kiváltságokra emlékezve, igyekeztek kitörni a fejedelmi és földesúri elnyomás alól. 1571 májusában az erdélyi nemesség a török hallgatólagos beleegyezésével Báthory Istvánt választotta Hiedelemmé. Báthory István, a hatalmas Báthory család Somlyói ágának kiemelkedő alakja, Kelet-Magyarország legnagyobb birtokosa, a paduai egyetemet megjárt nagy műveltségű humanista. Látszólag a speyeri egyezmény a- lapján kíván uralkodni mint vajda, mert a Habsburg királlyal nem akar nyíltan szembe fordulni. János Zsigmond híve. A drinápolyi béke arról győzte meg, hogy a két nagy ellenség, V. Karoly es Szulíman hatalmas összecsapásainak ideje lejárt, az erőviszonyok kiegyenlítődtek, és Magyarország előtt új lehetőségek nyílnak. A lehetőségeket a „magunk megerősödése" idejének elérkeztében látja, és felismerte, hogy élni a lehetőségekkel csak úgy lehet, hogyha a két nagyhatalom között egyikre sem támaszkodva, de mindkettő támadását barátsággal elhárít va, önálló politikát folytat. Meggyőződött róla, hogy a keleti országrész súlypontja Erdélyben van. és amit f ráter György kezdeményezett, azt o következetes politikával megvalósította: létrehozta az erős külpolitikát folytató erdélyi fejedelemséget. Abban ugyan letér a barát által vázolt útról, hogy az ország egyesítését nem látja olyan közeli és Habsburg-vezetéssel megoldható lehetőségnek, hiszen a Habsburg császár erejéről — ellentétben számos főúri kortársával — semminemű illúziót nem táplál. De a cél közös: a török elleni védekezés, erősödés a szultán a- karata ellenére, és a támadás távoli, de mindig szem előtt tartott programja. Belső uralmának felépítésében tért el azoktól az alapoktól, amelyeket Fráter György lerakott. A feudális széttagoltság helyett a központi fejedelmi hatalom kiépítése az erdélyi társadalomban, ahol nem voltak nagy oligarchiák, nem ütközött olyan nagy ellenállásba, mint a királyi Magyarországon. A fő tisztségeket köznemesi származású, nagy műveltségű, esetleg a királyi Magyarországról elmenekült nemesekkel töltette be, akik nem származásukkal, hanem tehetségükkel tűntek ki. Felismerte a hajdúk katonai értékét, és szervezésükhöz kezdett, mert az ország hadi erejének növelését mindennél fontosabbnak tartotta. A katonáskodással utat nyitott a székelyek előtt a felemelkedésre, száz meg száz szolgálatot teljesítő székelyt emelt nemesi rangra. Tisza vidékének főurai azonban nehezen viselték egyeduralmát és a Habsburg királynál kerestek támaszt. 1571-ben a Lepantónál aratott török feletti Habsburg-győzelem támadásra buzdítja Miksa császárt Erdély megszerzéséért. Miksát a lengyel főnemesség támogatja, a közne messég viszont Báthoryt akarja. A küzdelem Erdélyben dől el; Báthory a kerelöszentpáli csatában megsemmisítő győzelmet arat a Habsburgok felett. Itt szakadtak el végérvényesen azok a szálak, amelyek Erdélyt még a Habsburg császárhoz köthették volna. A győzelemért azonban Erdély nagy árat fizetett. Báthoryt a lengyel köznemesség megválasztotta királynak. Erdély fejedelme 1576-ban elhagyja és soha többé nem látja hazáját. Cgy vélte, hogy Lengyelország és Erdély közös erejével megvalósíthatja nagy tervét, a török kiűzését, Erdély és Magyarország kérdései Lengyelország királyának mindvégig személyes ügyei maradtak, mert mint mondotta; „Halálommal is kész volnék megpecsételni az én hazámhoz való szeretetemet.“ Továbbra is kezében tartotta Erdély kormányát, vajdává öccsét, Kristófot, majd annak fiát, Zsigmondot választotta meg, az ország ügyeit pedig krakkói erdélyi kancellária útján irányította. Valláspolitikája ugyancsak — nagy koncepciójának, a belső megerősödésnek jegyében — az erők kiegyenlítődését szolgálta. Katolikus volt, támogatta a jezsuitákat, de felismerte, hogy a reformáció táborának erejével nem szállhat szembe. Erdélyben olyan helyzet alakult ki, hogy — amint azt a meggyes! gyűlés 1576-ban megerősítette — a négy bevett vallás és a görögkeleti, amelyek a társadalom széles rétegeiben megerősödtek, nagyobb összetűzések nélkül élhettek egymás mellett. Báthory udvarában tudósok, humanisták, e- gyetemi végzettségű politikusok köre alakult ki. Ezek az erős központi hatatom szószólói, mert az ország csak így állhat ellen külső támadásnak. Megteremtése érdekében ügy vélik, le kell törni az erőket megosztó feudális anarchiát, a- melyröl Forgács Ferenc rajzolt történelmi munkájában sötét, komor, de igaz képet. Báthory humanistái a fejedelem elé Mátyást, a nagy királyt állítják példaképül, aki erős kézzel kormányozta az országot, s eredményesen harcolt a török ellen. Báthoryt a Habsburgok, akik a magyar koronát féltették tőle, a török cinkosság vádjával illetik. Pedig a lengyel király és erdélyi fejedelem politikájával csak az európai nagyhatalmak fél évszázados gyakorlatát valósítja meg. amikor célja elérésében eszközzé, ütőkártyává szelídíti a félelmetes ellenséget. Készséggel fizeti az évi tíz-, majd tizenötezer arany adót a szultánnak, de az a nagy terv foglalkoztatja, hogy a törököt nemcsak Magyarországról, hanem az egész Balkánról kiűzi. Nyilván nagyszabású, Hunyadi Mátyás méltó utódjává avató elgondolása késztette arra, hogy a török igát viselő népre figyeljen. Ezért akarta megíratni történetüket, és a tudósok munkájához nemcsak a pápától, hanem a konstantinápolyi pátriárchá- tól kér forrásanyagot. Báthory politikai éleslátása, külpolitikai tekintélye azonban nemcsak a törökellenes tervek megvalósítására volt kevés, hanem az állam centralizációt sem hozta létre a sok nemzetiségű Erdélyben. A külső erőviszonyok és a belst társadalmi helyzet, amelyek eredményeit lehetővé tették, egyben megalkuvásra kényszerűét - ték, politikai törekvéseiben pedig számos ellentmondást okoztak. Az erős központi hatalom kiépítésére törekedett, de tekintélyes polgári réteg hiányában a nemességre, elsősorban annak szűk hivatalnok rétegére és főleg a székelyekből alakított hadseregre kellett támaszkodnia. Bár külpolitikai 'terveinek perspektívájában Erdély és Magyarország érdeke állt, a gyakorlatban a lengyel közép- és főnemesség érdekeit szolgálta hadjárataival — azzal a céllal —, hogy orosz és ukrán területekkel növeljék a lengyel uralkodó osztály hatalmát. Lengyel-, Svéd-, Oroszország és Litvánia között évtizedek óta dúló háborúba —, a Balti-tengerért — Erdély erejét, adóját és hadseregét is bevetette. 1586-ban, amikor váratlanul elhúnyt, megkezdett törekvések és megvalósíthatatlan tervek maradtak utána, de álltak az erós erdélyi állam alapjai, létrejött a török és Habsburg-ha- talom között önálló politika hordozására képes erdélyi fejedelemség. HAMAR KÁLMÁN Huszonöt évvel ezelőtt — 1945. július 16-án — hajtották végre az egyesült államokbeli Alamogordo síkságon az első kísérleti atomrobbantást. A világ első a- tombombájának a megszerkesztése nagyszámú, kiváló képességű nemzetközi tudósgárda összmukájának az eredménye. 1945. július 16-án reggel, valamivel öt óra után az Egyesült Államok délnyugati részén fekvő Oj-Mexikó állam egyik falujában megállt egy gépkocsi. A gépkocsit vezető nő kiszállt, sorba bekopogtatott a falusi házakba, felébresztette a lakókat és izgatottan újságolta: „El kell mondanom, mit láttam, hihetetlen... Láttam, hogy felkelt a nap az égen és rögtön utána lenyugodott.“ A titkosrendőrség jelenlevő emberei — akik a faluban, mint az összes környező városban, a lakosság magatartását kellett megfigyelniük — csak nagy nehezen tudták lecsillapítani az izgatott nőt. Az történt u- gyanis, hogy ez a nő — körülbelül száz kilométernyi távolságból — tanúja volt az első atombomba-robbantásának, amely — mintha új égitest született volna — a sivatagi homokot majd négyzetkilométernyi területen megolvasztotta. Azokat a kutatásokat, a- melyek végül az atomhasadás felfedezéséhez vezettek, a tudósok — amint ez a XX. század elején általában jellemzi a tudomány gyakorlatát — egymástól elszigetelten, kezdetleges eszközökkel indították el. A kutatások akkor vezettek eredményre, amikor azokat e- gyetemi laboratóriumokban, egy-egy tudományos iskola vezetőjének irányítása mellett fizikusok és vegyészek kisebb csoportjai folytatták, akik főként Európa nagy intellektuális központjaiban, Párizsban, Cambridge-ben, Berlinben, később pedig Koppenhágában, Rómában és Göttingben működtek. A XX. század első éveiben ezek a tudós munkaközösségek egymás után újabb és újabb természetes radioaktív a- nyagot fedeztek fel, és megtalálták a radioaktivitás jelentőségének magyarázatát. Az atomkorszak tudós úttörőinek neve ma már a civilizált világban széles körökben ismert. Ezért csak a a legnagyobb tudósok nevét említjük; Marie és Pierre Curie, Ernest Rutherford és tanítványa, Niels Bohr, Frédéric Joliot és Iréné Curie, James Chadwick, Enrico Fermi, Otto Hahn. A több évtizedes fáradságos és költséges kutatásoknak a legnagyobb eredménye az atommaghasadás felfedezése, amely először Otto Hahn német tudósnak sikerült 1938 végén. A hasadás jelenségét két fő vonás jellemzi: az energiafelszabadulás és a radioaktív termékek keletkezése. Megtalálták tehát az atom energia- készletének kulcsát. Ez o- lyan új energiaforrás, amely azonos tömegre vonatkoztatva hárommillószor hatásosabb, mint a szén: ez az arány pedig olyan ugrást jelent, amilyet ritkán tapasztalhatunk a tudomány történetében. A maghasadás felfedezésének villámgyors fejleményei a második világháborúnak „köszönhetők“. E fejlemények egészen rendkívüli akciók keretében alakultak ki. A szövetséges államok tudósai, ipari tőkései, katonai hatóságok, államférfiak és kormányok szoros együttműködésben használták fel az új technikai eljárásokat és eszközöket. 1939 tavaszától kezdve a sajtó is rávetette magát a témára, és taglalni kezdte a fantasztikus lehetőségeket, a villamosenergia-termelő atomerőműtől az atombomTÖRTÉNETÉHEZ báig, nem hagyván ki az atomhajtású tengeralattjáró-motort sem. Az új energiaforrás hihetetlen koncentráltságából könnyen következtetni lehet arra, hogy a maghasadás felfedezése milyen célokra is alkalmazható. A legtöbb országban, élükön Franciaországgal, a tudósok figyelmeztették a kormányt az a- tomenergia pusztító hatására. Ebben az időben az E- gyesült Államokban élő magyar fizikus, Szilárd Leó volt az, akit leginkább aggasztotta az elképzelt fegyver esetleges hatóerejének gondolata. Már 1939 februárjában érintkezésbe lépett az atomkutatásban érdekelt országok tudósaival, és javasolta, hogy közös egyetértéssel állítsanak le minden publikációt, amely a nukleáris hasadással foglalkozik. A javaslatot, amelynek Szilárd volt a kezdeményezője, nem értették meg egészen és nem fogadták el teljesen; ám néhány hónappal később, közvetlenül a háború kitörése előtt, valamennyi ország egymástól függetlenül intézkedéseket hozott az u- rániumra vonatkozó kutatások eredményeinek titokban tartásáról. A második világháború kitörése után drámai eseményekben gazdag versengés folyt az atombomba előállításának elsőbbségi jogáért. A tudósok és államférfiak előtt világos volt, hogy akinek ez hamarább sikerül, az nyeri meg a háborút. A ki- szivárgott hírek arra engedtek következtetni, hogy a náci Németország lázasan dolgozik az atomfegyver e- lőáilításán. Ezek a hírek rendkívül meggyorsították a szövetségesek erőfeszítéseit a további kutatások terén. A megszállt Franciaországban szó sem lehetett komolyabb kutatásokról. Az angol tudósok pedig 1941-ben, az óriási, leküzdhetetlen nehézségek láttán lemondtak az atomfegyver előállításáról, és azt az USA-nak javasolták, felajánlva tudósaik segítségét is. így került ki az Egyesült Államokba az angol és francia atomfizikusok színe-java. Enrico Fermi olasz atomfizikus 1938 óta tartózkodott kint — elmenekülve a fasiszta üldözés elöl. Roosevelt elnök már 1939- ben foglalkozott az atomku- tatás kérdéseivel Albert Einstein és Szilárd Leó közbenjárására és információi kapcsáh. Az elnök nyomban létrehozta az ún. Uránium - bizottságot, amelynek az é- gisze alatt 1941 nyaráig az egyetemi laboratóriumokban folytatták a kutatásokat. Ekkor Roosevelt elnök szervezési intézkedésekkel mozgósítja az amerikai tudományos kutatást. Több szervezetet és tudományos kutatócsoportot hoznak létre, amelyeknek a feladata az atomfegyver előállításához szükséges kutatások elvégzése. A nemzetközi tudósgárda kutatásai 1942 nyarára már olyan eredményekkel jártak, hogy hozzákezdhettek a nagyszabású ipari létesítmények megvalósításához, és ennek megvalósítását a hadseregre bízták. A titoktartásra vonatkozó előírásokat erősen megszigorították, és katonai rendszabályokat írtak elő a tudományos kutatásra. A szakemberek attól tartottak, hogy a katonai szellem ártalmára lesz annak a szabadságnak, a- mely nélkülözhetetlen az e- redményes tudományos kutatáshoz. A hadsereg tekintélye és súlya mégis kétségkívül hozzájárult a nagyszabású műszaki létesítmények munkájához szükséges gazdasági kedvezmények megteremtéséhez. Sikerrel gyűjtötte és fogta össze az óriási létszámú tudományos csoportokat, és szigorúan őrizte a titkot. 1942 végén létesült az a három nagy, katonailag védett terület, ahol megkezdték az atombomba gyártását. Oak-Ridga-ben (1943-45 között a kis település több mint 50 ezer lakosú várossá nőtt) és Hanford'ban é- pült fel az a két üzem, ahol előállították az atombombához szükséges 235-ös tömegszámú urán-izotópot. A harmadik katonai terület Los Alamos volt, a „Nobel- díjasok koncentrációs tábora". Nagyszerű környezetben, itt folyt a bomba tanulmányozása és építése. Előzőleg mindnyájan nyilatkozatot írtak alá, amelyben kötelezték magukat, hogy a háború tartalma alatt és a háború befejezését követően hat hónapig ott maradnak. Ezernél több tudós élt itt családostul a világtól elzárva, Itt dőlt el az egész vállalkozás sorsa. A felelős vezető, fiatal elméleti fizikus, Robert Oppenheimer vonzó egyéniségével egy sereg matematikust, fizikust, finomkohászati és ballisztikai szakembert gyűjtött maga köré. Azok az elméleti és gyakorlati tanulmányok, amelyek segítségével a megoldandó problémának egyik legnehezebb szakaszán túljutottak, az ő munkájának az eredménye. A megoldás részleteit mindmáig titokban tartják. A problémát a bomba működésének a mechanizmusa jelentette. 1945 áprilisában vált csak bizonyossá, hogy az atombomba működni fog. Kétségtelen, hogy ez az eredmény az amerikai kormány, hadsereg és ipar nagyszerű együtműködését jellemzi. A hatalmas, kétmilliárd dolláros vállalkozásnak a- zonban egyenrangú részesei voltak az európai tudósok is, akik főleg a fasizmus elől menekültek az Egyesült Államokba. Roosevelt elnök, aki kezdettől fogva figyelte a kutatásokat, 1945. április 12-én elhúnyt. Az atombomba alkalmazásáért Truman elnökre hárult a felelősség. Hat héttel az atombomba új-mexikói kipróbálása előtt Szilárd Leó memorandumot intézett Truman' elnökhöz, amelyben feltűnő előrelátással fejtegeti az atombombarobbantás következményeit az Egyesült Államok nemzetközi helyzetére, különösen a Szovjetunióval kapcsolatban. Nem sokkal később James Franck német származású fi'ikus elnökletével egy tudóscsoport jelentést nyújt át a hadügyi államtitkárnak. A jelentésben megismétlik Szilárd érveit. A tudósok érvei azonban nem találtak meghallgatásra. 1945. július 16-án felrobbantották az első kísérleti atombombát, és nem egészen egy hónap múlva két atombomba pusztította el Hirosima és Nagaszaki japán városokat. Hat év leforgása alatt a tisztán tudományos felfedezés, az urán-atommag hasadása eljutott a laboratóriumokból a világ kormányfőinek hivatalaiba, és a kor egyik legfontosabb politikai tényezője lett. Alapvető jelentőségű tényről van itt szó. Az ember fejlődésének útján — amelynek célja, hogy a természet erőit hasznosítsa és a világot a saját igényei szerint átalakítsa — első ízben jutott olyan pusztító eszköz birtokába, a- mely néhány pillanat alatt a földgolyó óriási területén elpusztít minden életet és kultúrát. — va —
